BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Buda, April. 9dikén

Ma mégegyszer mentem a Szent Gellért hegyére. Sokáig ültem tetején, s elmúlt boldogságom emlékezete új szenderedésbe hozott. A' vala tehát édes Marosym az én sorsom, hogy ott, ahol az élet legtökélletesebb boldogságát reménylettem, a legkeserűbb poharat seprőstül hajtsam fel; - hogy onnan, ahol valaha a szeretetre legméltóbb feleség könnyei alatt, háládatos gyermekektől sirattatva, s hazafi-társaim által szívesen emlegetve, őseimnek szent tetemek között reménylettem fekhetni, kiköltözzem, s hamvaimat idegen föld nyelje el. Ezekben a napokban, nevezetesen pedig ma, megszámlálhatatlan idegen érzések járták keresztül szívemet. Ó Manci, mint változtattál te meg mindent életem ösvényén; mint hintettél oda árnyékot és homályt, hová tiszta és víg napfény sütött; mint tépted ki ösvényem szélein a virágokat, s helyettek mint hintettél bogáncs-kórót, s tövises terméseket, melyek most minden léptemben vérzenek! De nem, - nem vádollak semmivel. Igazságtalan vagyok, amint egykor magad neveztél; te nem csináltál egyebet annál, hogy letörted a kifakadt virágot, nem várván bé, hogy mégegy bimbó fakadjon ki, mely egészen érted, csak egyedül érted akart virítani. Adja Isten, hogy olyan idő ne jöjjön, amelyben ezt meg kellene bánnod.