BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Buda, Apr. 17dikén

Én a Manci képét kicsínyre csináltattam, s egy szép gyűrűbe foglaltattam. Az a szegény festő, aki azt ma hozzám hozta, kimeresztette a szemét, midőn nekiszaladtam, kikaptam a kezéből, s sírva egy: Itt vagy édes Hiteszegettem!-et kiáltottam. Szegény, szégyenletében nem tudta, mit csináljon; s sokára én is elpirúltam. Milyen igazán van találva, azzal a szerelemmel megtőlt tekintettel, amelyet rám akkor vetett, mikor magát számomra festeni hagyta. - Maradj hát örökösen ujjomon, édes gyűrűm! ha pedig meghalok, - légyen néked gondod rá Marosy, hogy nála nélkül el ne temessenek. - - - Hogy ez a kép nékem, minden gyógyuló sebeimet újra felszaggatja, az ugyan tagadhatatlan; de, - hátha a te Klárid meghalna, elvetnéd-é képét azért, hogy valaki megszólítna s ezt mondaná: Vesd el ezt! az ilyen portéka csak bánatodat neveli, s méreg a sebedre. Elvetnéd-é a Klári képét? s nem hólt-é meg Manci nékem?