BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Posony, Majusnak 13dikán

Sokáig gondolkoztam rajta, édesem, s mindég igazabbnak találom, hogy azok közülünk a legszerencsésebbek, akik legkevesebb érzést, legkevesebb qualificátiót kaptak. Mi az oka, hogy a földmívelők állapotját tartjuk a legboldogabbnak? Kevesen vannak, akik azt tudják, hogy a poéták olyan szép álmokat írtak felőle, s hogy kunyhójokba ártatlanságot s jámbor egyességet vittek. Hidd el, mindenütt elterjedt a gonoszság, ahol emberek laknak; s a falusi parasztok közt szintúgy vannak kabalák, mint a fejedelem udvarában. Álmodozást nem írígylek senkitől; de erősebb ínszövevényeit írígylem a földmívelőnek, s azt, hogy néki sok ezer dologról, amelyek bennem kívánságot támasztanak, nékem elmúlhatatlanokká lettek, amelyek életemet kedvesebbé tészik, nemlétek pedig bennem visszás érzést szülnek, még csak ideája sincs. Nem szintolyan tökéletességig emberek-é ők, mint mi? Nékik is van bizonyos mértékű érzések, s az a grádus, amellyel élnek és éreznek, azt tartom, a legszerencsésebb clíma. - A bátyám jószágában sokszor akadtam én olyan parasztokkal öszve, akik kérdésemre, mint vannak? megtörlött szemmel felelték ezt: az Isten magához vette a szegény feleségemet! Jó egy lélek vólt szegény, úgy éltünk, mint az angyalok! - Az a könny, amelyet akkor fakadásában láttam eltörlődni, nem vólt kölcsönzött, erőltetett könny; - s mégis, ha esztendő múlva megint meglátogattam a bátyámat, már újra feleségesen kaptam őket, vígan éltek, nem tartották menyecske feleségek pirításának, ha meghólt feleségeket jelenlétekben parasztos együgyűséggel dícsérték. Vesd öszve mármost jövendőbéli urokkal, akinek raffinirozására annyi pénzt vesztegettek, miben vagyok bóldogabb parasztimnál? - miként felejtem kedvesem elhajlását? - ők feleségek halálokat?

Mi, akik városokban neveltettünk, el vagyunk a kényeztető kezek által rontva egészen. Csak nézd el ifjainkat, nem a legkínzóbb kívánságok alatt múlik-é el szép idejek? s ha egyben s másban férfiúi bátor megkeményedést látsz is, mennyi környülállás vet elszédítésére tőröket! Csuda-é osztán, ha a szegény ifjú, a vég nélkül való küszködésben, s el nem csendesített szomjúságban elhal? - vagy ha valamely történet, mely ötven közűl is alig ér egyet, ha mondom, valamely történet abból a csábúlásból, abból a feneketlen örvényből, amelyben kereng, kiragadja, hogy magához tér, mint valamely nehéz álom után - csuda-é osztán, ha - a halál karjai közé dűl el, s ideje előtt porrá sorvad? Kiaszott minden erő belőle; a megcsábúlt természet maga roncsolta meg magát. Be sok teljes virágú bimbók vannak így leverve! - be sok érni kezdő gyümölcs legszebb zsengéjében!

Édesem! nem magamra nézve keserít ez engem! Eddig váncorgottam terhem alatt, s ha verejtékem cseppjei közé, melyek homlokomról hullottak, csak egy zúgolódó csepp cseppent is - Isten! úgy bizony nyomorúságom elszenyvedhetetlen terhe facsarta azt ki; bizony olyankor cseppent el, mikor azt gondoltam, hogy leroskadok. Én a határig jutottam: - de azokat szánom, akiket a szerelem azzal a kegyetlenséggel támad meg, amellyel engemet kínzott, s mindaddig tart öldöklő karjai közt, míg utolsó cseppjeket is ki nem szívja.

Néha, édes Marosym! világosan látom, mennyire tévedtem légyen el ösvényemről, látom azt a meredekséget, ahová hevességem vezetett, s elborzadok belé. Azzal akarom megnyugtatni elmémet, hogy nem tehetek egy olyan betegség következéseiről, amelyet magam vetettem, nem tudván micsoda. De az a kérdés kerül mindég elő, ha nem vóltak-é betegségemben olyan intervallumim, amelyekben az eszközökkel való szíves élés ezeknek elejét vehette vólna; s nem kell-é róla számolnod, hogy intervallumidban vélek nem éltél? Ez, édesem, olyan kérdés, amelyre nem merek felelni. Úgy mellőzöm azt el, mint egy megdobbant istentelen a bírót, midőn rá merően néz. Ha erőm vólna, nagy terhet emelnék, - de ha minden erőmet öszveszedem is, meg nem mozdítva fekszik az eldűlt ház, s lelkem olyan erőtlenségbe esik vissza, melyből ki nem tud fejtődni.