BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Fissement, Majusn. 18dikán

Ma reggel, mintegy tíz óra lehetett, egy szegényembert találtam elő. Nagy csomó vólt hátán, nehezen vonta alatta elébb-tovább lábát, s nagy verejtékcseppek szakadtak le ábrázatján, s minden ere feldagadt. Megállítottam a kocsit, s kértem őtet, hogy pihenjen meg. Letette válláról a terhet, s elégett kezével törölgetvén izzadt képét, elbeszélte, hogy ő minden héten kétszer megyen Hamburgba, s pénzért egyet s mást hoz és viszen; azalatt pedig felesége otthon marad a gyermekeivel, s fonással keresi élelmét. Nem szóllottam semmit; valamit nyomtam tenyerébe, s az inasomnak parancsoltam, hogy segítsen hátára tenni csomóját. Bicegve ment hazafelé, s én egy darabig néztem utána. - Boldog ember! mondám, te egészen az vagy, aminek lenned kell! - Azalatt, míg együtt beszélgettünk, körülnézett magamat és a szekeremet, s én elpirúltam előtte. Hidd el, nem nézhettem sokáig rá, mert érzettem, mennyivel halad meg. Ma megint a feleségénél lesz, aki őtet nyughatatlanul várja, s letörli könnyeit. Gyermekei mindég tudakozzák, ha soká lesz-é még oda az apjok? s ha majd hazaér, elibe szaladnak, körülugrándozzák - karjaira veszi őket majd, s férji s atyai édes érzési alatt elfelejtkezik arról a verejtékről, mely most lábaira egymást érve szakad.