A TANÍTVÁNY                                                                                                   

Kékellő violák illatozási közt
Szűle egy gyenge leány engemet ott, hol a
     Szirt forrása magasról
          Tajtékozva szökell alá,

S lágy keblébe fogott, s kisdede homlokát
Elhintette tüzes csókjaival, s Te, mond -
     Serdülj, s amiket itt látsz,
          Zengd majd lantom idegjein.

Így szólván elhagyott. Hirtelen egy galamb
Lebbent nyögve felém, s elfödöze a tavasz
     Ifjú lombjai közzé,
          S mézzel tömte meg ajkamat.

Nőttem, s amit az ér szélein, ott, hol az,
Aggott tölgyek alatt görbe futást veszen,
     Amit szirtpatakomnak
          Vad zajgásiban hallanom

Engedtek kegyesen szent jelenéseim,
Már-már zengi dalom; honnomat egykor, és
     Lelkes nagy fiait; most
          Még csak gyönge szerelmeket,

És a lyányka szemét, aki remegve fut
Lobbant lángom elől kertje homályiba,
     S ott, a csintalan! önkényt
          Hull keblembe, de fut megint.

1787