GRÓF TÖRÖK LAJOSHOZ                                                                                

Hatalmas mesterének egy szava
Miként hozá ki a puszta semmiből
Ezt a tömérdek mindent, s önmagát
Az érthetetlen, a megfoghatatlan
Nagy mestert, fejtik leckéid nekem.
Oh, ahelyett, hogy e mélységeket
Előttem felnyitnád, kérlek, borítsd el;
S kikapva e szép világból, hol magamnak
Honn lenni látszom, és ahol szemem
Gyönyörködése millio tárgyait
A legvarázsb sötéttisztában, és
Nem elvakító fénynél látni szokta;
Ne kényszeríts, időn s ürön keresztűl,
Addig repűlni, hol csak fény lakik,
És aholott én, durva föld fia,
A fény miatt magamra nem találok.
Ifjú koromnak boldog reggele óta,
Mind addig, amidőn havát az ősz
Fejemre még nem kezdte hinteni,
E viszketeg gond kínzott engem is.
Lángoltam látni s megkapni a valót,
És mint menyasszonyt keblemhez szorítni,
S új szebb, jobb éltet élni karja közt.
De ő futotta a vakmerőt, s az éj
Lidérci közt eltűne, - nem haraggal,
De mint ki később újra visszatérend. -
Kétség s elcsüggedés rohant reám.
Kérdeztem a természetet: siket volt;
Kérdeztem bölcseinket: ők csevegtek,
S bizonytalanbbá tőnek, mint valék;
Barátim vállat vontak, s hallgatának.
S arany korom használtalan repűlt el,
S büntetve voltam kábaságomért.
Többé nem űztem a futót, s magamba
Vonúlva azt kérdém, amit tudhatok,
És amit tudnom használ. S ő jutalmúl
Megtért, s így szóla: "Láss! Amit keressz,
Nyúlj be kebledbe, s feltaláltad..."

*

Saisban egy ifjú - így beszélte nékem
Egy celta bölcs, ki már egyptusi
Hosszú útazásiból honn érkezék,
És ami ott, a titkok szent helyén,
Őnéki látni engedtetett, keblembe
Örűlve öntötte ki - panaszra költ
A hierophanta ellen, hogy nagy reményit
Ravasz sikamlatokkal játszadozza,
És a valót felfödni néki késik.
Mim van, ha mindenem nincs? kérdi az ifjú;
Van itt több és kevésb? Hát a való
Úgy summa, mint a test érzékinek
Ál-boldogságai, melyeket nagyobb
S kisebb mértékeiben bírhatunk?
És mégis bírunk? Nem megoszthatatlan,
Nem egy-e, amit látni óhajtozom?
Ám végy ki egy hangat a lant zengzetéből,
Az ég ívéből egy színt ám szakassz ki,
S semmid marad, míg a szép zengzet és
Szin mindene egyűvé nem szerkezik.

Ekként beszélvén, egy szép gömbölyeghez
Jutának el, hol egy beleplezett kép
Óriási nagyságban tünt a megíjedt
Ifjú szemébe. "Szólj - mondá - mi ez?"
Ez a való, mond a pap. "A való?
Hisz ennek látásáért lángolok,
S előttem éppen ő lepleztetik."
Pörölj az istenséggel érte - mond
A hierophanta - nincs az a halandó,
Ki fellebbentse e leplet, míg magam
Föl nem lebbentem. S aki ezt illetendi,
A szentet, a tiltottat, mond az isten...
"S mit mond?" - az a valót meg fogja látni.
"Csudálatos! s te nem vetéd-e fel?"
Én-e? nem én soha; s e viszketeg
Meg nem kísérte még. "Nem értelek.
Ha tőle nem több, mint e gyönge közfal
Rekeszt el; úgy könnyű lesz..." És az isten
Tilalma! mond rendítő hangon a pap.
E gyönge közfal nem nehéz karodnak,
Fiam: lelkednek sok mázsányi súly.

Az ifjú mély gondok közt tért haza,
A tudni vágyás szomja csöndes álmát
Szemétől messze elűzi; kínosan
Fetreng fekvésén, s éjfélkor felugrik.
Rezzent lépései vaktában viszik
A gömbölyeghez. Megmászni a kerítést
Nem volt nehéz, s egy bátor felszökellet
A kép elébe teszi a vakmerőt.
Itt áll immár, s borzasztva fogja környűl
Az egyedülvalót az éltelen csönd,
Melyet csak a lépdellés dobbanásai
Szaggatnak meg a kripták boltjaikban.
A kuppolának nyilásán keresztűl
A hold ezüstkék sápadt fényt lövel le;
S rémítve, mint a megjelent istenség,
Csillámlik a boltnak sötéte közt
A szent alak, lenyúló fátyolában.

Bizonytalan lábakkal lép az ifjú
Közelbbre a képhez, s ím szentségtörő
Kezei a fátyolt már illetni akarják.
Hőség s fagy járják végig tetemeit,
S látatlan kar röpíti vissza. "El innen,
Boldogtalan! el innen! - így kiált
Melléből egy hű szózat, - Te fogod
A legszentebbet megkísérteni?"
Nem érti ő, nem hallja a szózatot.
"E leplet - mond az istenség - halandó
Föl nem vetendi, míglen én fogom.
De nem vetette-e mellé önmaga:
Ha ki ezt eltolja, meglátja a valót?
Ám érjen ami akar, én eltolom
És meg fogom - sikolta - látni." Látni?
Ezt zúgja utána a nyúlt Echo nevetve.

Így szól, s lekapja a leplet... A papok
Elnyúlva lelték más nap őt az Isis
Szent zsámolyánál. Bomlott, sápadt arca
Mély kínokat hagyott sejdíteni.
Eltűnt az élet vidámsága tőle,
S korán sír nyelte el a boldogtalant.

1801