Első
rész
1
- I. Rákóczi György11636-ban - s
később is - sokkal szigorúabb rendet tartott, mintsem Borosjenő,
Lugos és Soborsin környékén kívül, melyek a török martalócok dúlásainak ki
vannak téve, máshelyt harámbasák2szabad pandúrok
és közbéke-háborítók tanyázhatnának. De árva Tarnócziné nagyasszonyom az
elővigyázatot minden késő bánatnál többre becsülvén, a szentléleki
várkastélyt napszálltakor már bezáratja. Sípolhatnak, kürtölhetnek,
trombitálhatnak künn, a cseléd meg sem mozdul, s a várnagy jóízűn neveti a
balgákat, kik hiszik, hogy a fejedelmen és kálvinista püspökön kívül valaki a
szentléleki várkastélyban hálhasson, ha alkony előtt nem érkezett oda.
Bezzeg régen más házirend volt. A vendéget nyílt karokkal, tölt serleggel
fogadták, s Tarnócziné a téli hideg éjeken Szentlélekre betekintő uraknak
saját kezével készített fűszeres meleg bort.
Ez még akkor történt, midőn Tarnóczi Sebestyén úr botrányos
magaviseletével naponként egy-egy éles szeget vert neje koporsójába. Hasztalan
rimánkodott Rebekka, hasztalan kérte összekulcsolt kézzel, hogy ne verjen már
több szeget! Sebestyén kőszívű maradt, s a szegek naponként
szaporodtak azon a képzelmi koporsón, mely a bú és iszony miatt szüntelenül
halálra váló Rebekka szeme előtt hevert - valahol a levegőben.
De minthogy olvasóimat a szentléleki várkastély jámbor és kegyes
úrnőjének jellemével hamar szeretném megismertetni, el kell mondanom a
néhai férj azon botrányos tetteit, melyekkel hitvese életének rövidítésére
mintegy szándékosan látszott törekedni.
Sebestyén úr a szent házasságban sem szokott le a világi hivalkodásokról. S
ha a fejedelem vagy fejedelemasszony elébe, kik gyakran jártak Fogaras vidékén,
a székelyek részéről is tisztelgő küldöttség ment, rendszerint
Sebestyén vezénylé azt, s Rebekkát könnyen meglephették azon kedvetlen hírrel,
hogy férjének csinos állású öltözete, deli alakja s hódító modora a
palotahölgyeket elbájolta.
Ha fegyvergyakorlat és közgyűlés tartatott - mi minden három hónapban
legalább egyszer történt -, Rebekka bizonyos volt, hogy férje a tanácskozás s
katonai szemlék alatt sem vallott szégyent; de a kocka- és kártyajátékban is
kitünteté ám magát, s mindenesetre ő ürített legvígabban serleget, ő
köszönté föl legcifrább szavakban a lakomázó társaságot.
Ha a vadászat ideje beállott, lehetett bármily ünnep, prédikálhatott bárhogy
a tiszteletes, Sebestyén - kivált midőn éjjel friss hó hullott - még
hajnalszürkület előtt az erdőbe ment, s késő délig leste a
rókát, s üldözé a nyulakat.
Ha a szentléleki várkastély vendég nélkül volt, s Rebekka, hogy férjét
mulattassa, a hosszú decemberi estéken még hosszabb egyházi vitatkozásokat
olvasott föl: Sebestyén szép csendesen vállára ölté prémes bundáját, elosont az
udvarból, a kert hátulsó ajtóján kiserült3és egész
elragadtatással hallgatá a szomszéd erdőben sétáló farkasok ordítását.
Midőn pedig a rokkapörgetés közben Rebekka valamelyik barátnőjének,
vagy ha ilyesmi nem volt kéznél, vén dajkájának, az örökben tartott kis
apródnak, a bibarcfalvi egyház papnéjává nevelt belsőleánynak4és a fonásra
beparancsolt jobbágynőknek egész lelkesedéssel fejtegeté azon hiteszmét,
hogy aki üdvösségre választatott, bármennyit vétkezzék, erővel is
üdvözülhet; de aki kárhozatra választatott, ha szintén olyan volna, mint szent
Dávid, Szent Péter és Szent Pál, okvetlenül el fog kárhozni: ilyenkor Sebestyén
többé nem tartá szükségesnek a kert felé kullogni, hanem a tornácra lépvén
előkiáltá lovászát, nyergeltetett, s vagy testvéréhez, a víg Naprádinéhoz
ügete, vagy ha az Gyulafehérváron vala, a szentléleki plébánoshoz, kinél
unaloműzés végett néha filkózni5szokott.
S éppen ez volt a legélesebb szeg, melyet Sebestyén felesége koporsójába
vert.
Rebekka telenként legföllebb csak tavaszig, nyáron csak őszig reméllett
még élni. Csodálkozott, hogy haja nem őszül meg idő előtt, hogy
szemei nem esnek be, hogy orcái még mindig pirosak, hogy termete nem fogy, hogy
köntösei nem bűvülnek, hogy keze gömbölyű, hogy telt karjáról nem
hull le a hús, hogy lábai bírják, és étvágya nem tünedez. Az évek egymást
válták föl, s íme, a sok fohász tüdőjét még épebbé, a sok panasz hangját
még csengőbbé tevé. Szerencsétlensége közt még csak egy szerencsehajra6sem tehetett szert, s már éppen negyvenkilencedik születésnapja közelge,
midőn meglepetve tapasztalá, miként férje a koporsószegekből és az
életből hirtelen kifogyott.
S Rebekka, ki férjét könnyelműnek, világi gondolkodásúnak tartotta
volt, mint özvegy egészen más véleményt nyert felőle.
"Az én Istenben boldogult, kedves, drága férjem" - ez lőn
szavajárásává, melyet a gyász viselése alatt sűrű könnyek és
fuldoklások, a félgyász7felöltésétől
kezdve pedig égre vetett szemek s mély sóhajok csatoltak azon tárgyhoz,
melyről a beszélgetés folyt.
Ő most már mindent Sebestyén emlékéért tett.
Ha régi cselédei közül valamelyiket a háztól elűzte, azért történt,
mert még Sebestyén sem állhatá ki; pedig annak ugyancsak elvetemült teremtésnek
kell lennie, kire Sebestyén neheztelni tudott.
Ha halálra készülései mellett is, tányérát levelensülttel8és
herkentyűvel9telerakta, s a
töltött káposztából másodszor is vett, egyedül azért tevé, mert Istenben
boldogult férje ily étkeket szeretett leginkább.
Ha Rebekka a pápistákat keresztyéneknek sem hitte, s az öreg Pécsit és a
szombatosak10szektáját
megégettetni kívánta, s ezért a fejedelemhez kérvényt is nyújtott be; ha
házában ritkán fogadott vendégeket, és egyetlen leányát, Sárát a tánctól - melyet
ez Bethlen Istvánné11udvarában tanult
- eltiltotta; ha a határkijárásoktól kezdve a barázdafoglalásokig minden
szomszédjával örökös villongásban élt, s végtére még saját ügyvédénél is jobban
tudta a törvényeket idézni: mindezt egyedül azért cselekvé, mert drága, kedves
néhai férjének nézeteit követni, óhajtásait teljesíteni, szokásait tiszteletben
tartani és terveit létesíteni akarja.
Szóval Sebestyén a kesergő nő emlékében egészen átváltozott, s
azon tulajdonokat vette föl, melyekkel az életben nem bírt.
Ő lőn Rebekka ereje, vigasztalása a terhes megpróbáltatásoknál.
Mert a szegény árva Tarnócziné, ki saját állítása szerint a legboldogabb
feleség volt, mint anya hasonló szerencsével nem dicsekedhetik. Leányában,
Sárában, számos fogyatkozás van. A világ ugyan semmi rosszat nem tudott benne
fölfedezni, sőt kedves, szerény, igénytelen modorát majdnem úgy bámulta,
mint ritka szépségét, de az éles szemű anya igen sok mosolyt talált
ajkain, igen sok életörömet szemeiben és igen kevés alázatosságot szívében.
Sára szeretett volna táncolni, a vitézi játékokon jelen lenni és Mózes öt
könyvéből, Ruth asszonyból s Habakuk prófétából12valamivel
kevesebbet olvasni. A zsoltárokat gyönyörűen énekelte; de, fájdalom,
világi nótákat is danolt. A betegeket gondosan ápolta, de az egészségesekkel
örömest nevetett. S bár sötét színű ruhát kellett viselnie, komor csak
akkor volt, midőn okot talált rá. Ő engedelmes leány vala, s az is
kívánt maradni, de Haller Pétert13ötvenévesnek
képzelte, bár anyja fiatal házasulónak mondá, s naponként legalább tízszer.
Szóval Tarnócziné, ki ritkán mozdult a szentléleki várkastélyból ki, a
szomszéd asszonyok leányait az övénél mind jobbaknak vélte.
Sára sehogy sem tudá megnyerni anyja kedvét, s ez még akkor is, ha a kapros
lepény14megégett, vagy
az idő fellegbe borult, vagy a malacok bránkát15kaptak, s a héja
a bóbitás tyúkot elvitte, fejnógatva sóhajtá: - Leányom, leányom! Te naponként
egy-egy szeget versz koporsómba, mert semmiben sem hasonlítasz atyádhoz.
Mennybeli Jézusom! Miért ütött ő el atyjától? Szent Isten! Mivel
érdemeltem, hogy meglátogass? Ó, Sára, Sára, te engemet sírba taszítasz! Kezed
ősz fürteimnél fogva vonszol a halál elébe. Én kedves Krisztusom,
keresztfán szenvedő Jézusom! Önts giliádi balzsamot16szívembe, mert
Sára hegyes tőrrel szurdalja, s igen vérzik. Pedig emlőmön tápláltam
őt... Ó, bárcsak egy picit hasonlítana apjához! Sohasem születik több oly
tökéletes férj, és oly jámbor keresztyén, mint az én Sebestyénem volt. Isten
nyugtassa porait!... Sára! Tudd meg, miért röfögnek a sertések az ólban! Az a
cafra Jutka bizonyosan nem öntötte a válúba az abarlót!17Semmire sincs
gondjok! Csupa vesződés az özvegyek élete! Sára! Olvasd föl az Énekek
éneké-ből a második részt, mely így kezdődik: "Én Sáronnak
rózsája vagyok és gyöngyvirág. Mint az almafa az erdőnek fái között, olyan
az én szerelmesem az ifjak között. Az ő árnyékában felette kívánok ülni,
mert az ő gyümölcse gyönyörűséges az én ínyemnek."18Ez a szép hölgy,
ki így szól, Sára, az igaz reformált hit. S mi köze Mikes Kelemennek a
házunkhoz? Mindig Szentlélek körül ólálkodik. Meg ne halljam, hogy csak egyszer
is ránéztél. Ó, Sára, Sára! Te szemfödelemet szövöd, s koporsószegekkel van
teli mind a két markod. Mit mondana apád, ha látna?... De ő látja és
megtagad. Szegény jó Sebestyén!... Na! A sertések ismét röfögnek! Sára! Te
mégsem néztél utánok. Hüh! Nagy keresztet hordozok vállamon, nehéz keresztet!
Mellem eltikkadt a keresztvitel miatt. Emeld le rólam, Jézusom!
Így önté szívét ki, ha érzésekkel teli tölt, árva Tarnócziné, s leánya,
Sára, tudta ugyan, hogy e korholásoknak nincs szigorú értelmök, de lehetetlen
volt néha el nem keserednie, s habár a világ ajkait mosolygóknak, kedélyét
derültnek találta is, a figyelmesebb vizsgáló a sötétkék szemekben olykor
andalgást és bánatot látott ködleni, a jó barátnő pedig az eltitkolt
könnycseppekből egy visszamaradt harmatkát törölt le.
|