9

A Sára kiházasítására szükséges készületek véget értek, s azzal kezdetét vevé Tarnócziné zsémbje Naprádiné ellen.

Az árva özvegy nagy szemeket vetett ángyának arcára, ruhájára, mozdulataira, s kegyessége a világ romlottságán mély sóhajokban tört ki, mégpedig oly gyarlóságok és vétkek miatt, melyeket Juditban tapasztalt. Néha Sárát az anyai szív szorongásával figyelmezteté azon rossz véleményre, mely rokonuk iránt az egész országban uralkodik; néha pedig nyersen is tudatta vele, hogy a nőket barátnőikről szokták megítélni, s nem jó ajánlat lenne majd Haller Péternének, ha Naprádinéval egy bordában szőttnek mondanák.

Judit mindezt hallá, észrevette vagy legalább sejté, s bár nem örömest vált meg Sárától, idején látta a hazamenetelt.

Debrőn találjuk tehát őt.

Eleinte, mint minden nőnek, ha hetekig nincs honn, sok rendeznivalója volt; de munka közt is megállíták kezét és gondolatait az átelleni ház zárt ablaktáblái, élettelen, komor udvara, ilyenkor lehetetlen volt a bujdosó háziúr emlékezetének egy sóhajjal vagy talán többel is nem áldozni.

Eleinte Sára szerencsétlen helyzete az érzékeny szívű nő képzelődését bőven tudta megható jelenetekkel ellátni, de végre az ábrándok e gazdag forrása is apadozott; mert, kivált e hosszú és magányos őszi estéken, sokat kellett belőle merítenie.

Szóval Judit gyakran unatkozott.

Lomhákká váltak az órák, restültek a percek, s a szép özvegy, hogy szórakozás nélkül ne maradjon, kénytelen volt Mikes Mihály sorsát gondolatainak állandó tárgyául választani.

A ravasz udvarló ingyen²⁰⁰sem tett házasságra célzó nyilatkozatot, s Judit, ha légvárakat akart építeni, készítményére egy "volnánál" tömörebb alapkövet sehogy sem tudott szerezni.

Megelégült tehát a "volnával", s kitervelé, hogy, ha a bujdosás előtt Mikes Mihály megkérte volna az ő kezét, akkor ő mit csinálna.

- Eladnám ingóságaimat, csak néhány gyűrűt, nyakláncot és karperecet tartanék meg, s rögtön elindulnék... Hová?... Moldovába.

Judit a díványon ülve el is indult, nem sokkal naplemente után.

A haza határán túl már rendkívül fantasztikus vidékre érkezik, hol a szikláról a fösvény griffmadár gyanús tekintettel néz rá, a hegyszorosból pedig folyvást rablók, farkasok, csodaállatok tűnnek elő. Judit a nagy ijedség miatt sikoltani sem bírt; de szerencsére segédül jön a legjobb varázsigékkel egy hószakállú mágus, s meg van mentve. Ekkor kalauzává szelíd őzike lesz, s ennek nyomdokait követvén, egyenesen Mikes Mihály lakába érkezik. De a szobákat földúlva találja, csak egy vénasszony jajgat, zokog a pincegádorban, s tőle tudja Judit, hogy akit ő keres, már elvitték a tatárok. Leírhatatlan volna bánata, ha éppen akkor száz vitéz lovag vértesen és aranyos sisakkal nem vágtatna elébe. Ezek kardjokat és véröket ajánlják Mihály úr kiszabadítására. Judit térdre borulva ad hálát az Istennek, s imádság által megerősödvén, a hosszú úthoz fog. Okosan kikerülve a mágneshegyet, mely ha magához vonja, többé meg sem mozdulhatnának, végre a forró tenger partjához érnek, hol vitorlás hajóra akadnak, melynek személyzete rabolni szétoszlott. Gyorsan szedik a horgonyokat, a szél kedvez, s a láthatár íve körös-körül puszta és jeltelen vízsivatagra hajlik. A hajó akadály nélkül halad; de a tenger meleg gőze fokonként emelkedik, ellepi a födélzetet, áthat minden ruhán, és iszonyúan kezdi az idegeket ingerelni. S miután az ember agyagból van alkotva, még ha lovag és úrnő is, a szabadítók, esküjök ellenére, vakmerészekké válnak, és Judit szerelme ellenére igen felhevül, azonban a csábnak és ostromnak valahogy és mint ellenállt. Kétszáz szem gyúl haragra, száz ajak kér, fenyegetőzik; de ki-ki irigyli mástól a martalékot, s a nagy zavar és féltékenység az eskü szentségénél még hasznosabb óvszernek mutatkozik. Végre a száz lovag kockát vet Judit ártatlansága fölött, s ha a hajó hirtelen a jégtengerbe nem lejtene be... de bélejtett. Itt már fárasztó munka várt a lovagokra. Jéghegyeket kellett lándzsájokkal feltartóztatni, s a mindig bőrödző vizet a hajó orra előtt tördelni. Tartott, amíg tartott a baj, de az Isten úgy rendelte, hogy minden tengernek partja legyen; midőn tehát a vitorlás hajó szépen kikötött, Judit megint meglátá egyik lovagnak kezében a veszélyes kockát, és szíve a nyárlevélnél tízszer inkább reszketett, tudniillik a félelem miatt, min csodálkozni sem szabad. Ekkor a száz bajnok fáradsága díjául követelé, hogy a szép özvegy ne kergesse többé ábrándképét, hanem válasszon férjet közülök, különben sorsjátékon fog nyertes számmá lenni. Judit sírt, alkudozott, s végre három nap tűzetik ki, melynek elteltével, ha Mihályról addig hírt nem vesznek, lakodalom fog tartatni, a körülmények szerint tengeren vagy szárazon. Az áldozatra szánt úrhölgy étel-ital helyett imával és kétségbeeséssel táplálkozott. A határidő közeledett, még csak néhány óra volt hátra, midőn partra, és csak néhány perc, midőn a tatár kán fővárosába értek, hol az első cigánynő, ki tenyeréből jósol, vigyorogva mondá, itt van rabságban Mikes Mihály, kit te, szép asszony, halálosan szeretsz. A lovagok savanyú képet vágtak, mert a három nap kitűzésekor nem esküvel, hanem sokkal többel, parolájokra kötelezték magukat, hogy ha nem nekik kedvez a szerencse, föltétlen engedelmességgel viseltetnek Judit iránt mindaddig, míg a Mikessel való házasság és az Erdélybe megtérés létesül. A hű nő tehát tüstént visszakövetelé Mihály urat a tatár kántól, ki oly nagy díjat kért váltság fejében, hogy minden vagyonát át kellett a kegyetlen zsarnoknak adnia. Semmije sem maradt tehát, csak Mihály. De még most jön a dolog bökkenője. A kán ugyanis Mihályt szabadon bocsátván, letartóztatja Juditot, hogy ő legyen a sok közül a legelső felesége. A szegény nő feledte, hogy magával Debrőről mérget hozzon, mi igen komoly mulasztás volt. Csak arról maradt még néhány kérdés fönn: vajon megtesz-e érte Mikes Mihály mindent és hamar?... Hisz fegyverzaj hangzik. Mikes a lovagokkal tüzesen ostromolja a háremet, a kán védi azt, mégpedig minden perc alatt ezer harcfival gyarapodó sereggel. Volt mit szabdalni a lovagoknak; fogyott is, maradt is elég. Ily körülmények közt egyik fél sem győzhetett. A sok vérontás megszüntetéséért tehát Mihály úr párbajt ajánl; a kán elfogadja. Judit - s melyik nő tehetne másként? - a párbaj első kardcsattanására elájul, és sokáig vagy talán örökre tetszhalott maradt volna, ha egy pélke erős illatát orra elébe nem tartják. Már erre csak föl kellett szemét nyitnia, s ijedten látja magát háremi pongyolában és Mihály úr karjai közt. Szélszárnyakon röpült a tengeren és szárazon át egész Erdély széléig a házaspár és a vitéz, de balsorsú száz lovag. Itt követek küldettek Rákóczihoz azzal a kérdéssel: hogy bebocsátja-e Mihály urat Debrőre büntetés nélkül, vagy nem? A bölcs fejedelem hallván, hogy a híres Amadis és Lancelot²⁰¹is a lovagok között van, igennel felelt. A házaspár tehát szerencsésen megérkezett Debrőre.

- De miért éppen Debrőre? - kérdé magától a díványon ülve Judit.

- Mert - válaszolá szintén maga - ily kalandori élet után, milyen a miénk volt, le kell a világról mondanunk. A háztűzhely igen köznapi tárgy ugyan; de akkor a legkedvesebb költészetté válhatik, ha az egy regény befejezése, s ha a zivatar utáni kikötő.

A szép özvegy így álmodozott, midőn legénye egy lovagot jött bejelenteni, ki nevét titkolni akarja.

Judit előbb kétkedett, hogy jól hall-e, annyira ábrándjai szerint alakultnak látszék a névtelen vendég estéli látogatása. Csak ismételt kérdés után mondott, bár némi vonakodással, igent.

E szóra a terembe lépett az idegen.

- Én a moldovai hospodár²⁰²testőrségéből hazatért katona vagyok - szólt -, s nemzetes és vitézlő Mikes Mihály urammal Jászvásáron találkoztam. Tőle kegyes asszonyomhoz, kit az Isten sok szerencsével áldjon meg, üdvözletet hoztam.

Judit szemérmesen pirult el, de a testőr vagy nem eléggé világoló gyertyák vagy kevés figyelme miatt aligha észrevette a háziasszony kedves zavarát.

- Mihály úr - folytatá a vendég -, dacára a balszerencséjének, mely üldözőbe vette, még mindig a régi jókedvű, s arcát csak akkor borítják komor fellegek, midőn hazájára gondol, melynek szent földéből számára tán egy sírhelyet sem szakítanának ki, s midőn eszébe jut, hogy azoktól, kiket leginkább becsül és szeret, űzte legtávolabb a sors zivatara.

A regényes történetben, melyet az idegen érkezésekor végzett be a szép özvegy Mihály úr a szerelemért egy háborút viselt. Ó, ég, mennyivel csekélyebb ily erélyes föllépésnél a csak néha befellegezett arc. És hogyan tudhatni, mily sorozatban emlékezik a különben most is jókedvű száműzött azokra, kiket szeret és becsül? Hol áll a névjegyzékben Judit? Hosszú lajstromot kezd-e meg, vagy zár be? Mindez a testőr elbeszélésében nyílt kérdésnek maradt. De a szép özvegy, roppant idealizmusa mellett is keveset követelt az élettől, s néhány kecsegtető szóért annyit mondott az idegennek Sáráról, a Tarnócziné háza felől és a Mikesek távozása után történt dolgokról, amennyit körülbelül maga tudott. Azt sem feledvén ki értesítéseiből, hogy a lakodalom napja november huszadikára van kitűzve.

Ott leszek az esküvőn, fenékig ürítni a méregpoharat - gondolá az özvegytől búcsút vevő idegen.