9
A Sára kiházasítására szükséges
készületek véget értek, s azzal kezdetét vevé Tarnócziné zsémbje Naprádiné
ellen.
Az árva özvegy nagy szemeket
vetett ángyának arcára, ruhájára, mozdulataira, s kegyessége a világ
romlottságán mély sóhajokban tört ki, mégpedig oly gyarlóságok és vétkek miatt,
melyeket Juditban tapasztalt. Néha Sárát az anyai szív szorongásával
figyelmezteté azon rossz véleményre, mely rokonuk iránt az egész országban
uralkodik; néha pedig nyersen is tudatta vele, hogy a nőket
barátnőikről szokták megítélni, s nem jó ajánlat lenne majd Haller
Péternének, ha Naprádinéval egy bordában szőttnek mondanák.
Judit mindezt hallá, észrevette
vagy legalább sejté, s bár nem örömest vált meg Sárától, idején látta a
hazamenetelt.
Debrőn találjuk tehát
őt.
Eleinte, mint minden nőnek,
ha hetekig nincs honn, sok rendeznivalója volt; de munka közt is megállíták
kezét és gondolatait az átelleni ház zárt ablaktáblái, élettelen, komor udvara,
ilyenkor lehetetlen volt a bujdosó háziúr emlékezetének egy sóhajjal vagy talán
többel is nem áldozni.
Eleinte Sára szerencsétlen
helyzete az érzékeny szívű nő képzelődését bőven tudta
megható jelenetekkel ellátni, de végre az ábrándok e gazdag forrása is
apadozott; mert, kivált e hosszú és magányos őszi estéken, sokat kellett
belőle merítenie.
Szóval Judit gyakran unatkozott.
Lomhákká váltak az órák,
restültek a percek, s a szép özvegy, hogy szórakozás nélkül ne maradjon, kénytelen
volt Mikes Mihály sorsát gondolatainak állandó tárgyául választani.
A ravasz udvarló ingyen200sem tett házasságra célzó nyilatkozatot, s Judit,
ha légvárakat akart építeni, készítményére egy "volnánál" tömörebb
alapkövet sehogy sem tudott szerezni.
Megelégült tehát a
"volnával", s kitervelé, hogy, ha a bujdosás előtt Mikes Mihály
megkérte volna az ő kezét, akkor ő mit csinálna.
- Eladnám ingóságaimat, csak
néhány gyűrűt, nyakláncot és karperecet tartanék meg, s rögtön
elindulnék... Hová?... Moldovába.
Judit a díványon ülve el is
indult, nem sokkal naplemente után.
A haza határán túl már rendkívül fantasztikus
vidékre érkezik, hol a szikláról a fösvény griffmadár gyanús tekintettel néz
rá, a hegyszorosból pedig folyvást rablók, farkasok, csodaállatok tűnnek
elő. Judit a nagy ijedség miatt sikoltani sem bírt; de szerencsére segédül
jön a legjobb varázsigékkel egy hószakállú mágus, s meg van mentve. Ekkor
kalauzává szelíd őzike lesz, s ennek nyomdokait követvén, egyenesen Mikes
Mihály lakába érkezik. De a szobákat földúlva találja, csak egy vénasszony
jajgat, zokog a pincegádorban, s tőle tudja Judit, hogy akit ő keres,
már elvitték a tatárok. Leírhatatlan volna bánata, ha éppen akkor száz vitéz
lovag vértesen és aranyos sisakkal nem vágtatna elébe. Ezek kardjokat és
véröket ajánlják Mihály úr kiszabadítására. Judit térdre borulva ad hálát az
Istennek, s imádság által megerősödvén, a hosszú úthoz fog. Okosan
kikerülve a mágneshegyet, mely ha magához vonja, többé meg sem mozdulhatnának,
végre a forró tenger partjához érnek, hol vitorlás hajóra akadnak, melynek
személyzete rabolni szétoszlott. Gyorsan szedik a horgonyokat, a szél kedvez, s
a láthatár íve körös-körül puszta és jeltelen vízsivatagra hajlik. A hajó
akadály nélkül halad; de a tenger meleg gőze fokonként emelkedik, ellepi a
födélzetet, áthat minden ruhán, és iszonyúan kezdi az idegeket ingerelni. S
miután az ember agyagból van alkotva, még ha lovag és úrnő is, a
szabadítók, esküjök ellenére, vakmerészekké válnak, és Judit szerelme ellenére
igen felhevül, azonban a csábnak és ostromnak valahogy és mint ellenállt.
Kétszáz szem gyúl haragra, száz ajak kér, fenyegetőzik; de ki-ki irigyli
mástól a martalékot, s a nagy zavar és féltékenység az eskü szentségénél még
hasznosabb óvszernek mutatkozik. Végre a száz lovag kockát vet Judit
ártatlansága fölött, s ha a hajó hirtelen a jégtengerbe nem lejtene be... de
bélejtett. Itt már fárasztó munka várt a lovagokra. Jéghegyeket kellett
lándzsájokkal feltartóztatni, s a mindig bőrödző vizet a hajó orra
előtt tördelni. Tartott, amíg tartott a baj, de az Isten úgy rendelte,
hogy minden tengernek partja legyen; midőn tehát a vitorlás hajó szépen
kikötött, Judit megint meglátá egyik lovagnak kezében a veszélyes kockát, és
szíve a nyárlevélnél tízszer inkább reszketett, tudniillik a félelem miatt, min
csodálkozni sem szabad. Ekkor a száz bajnok fáradsága díjául követelé, hogy a
szép özvegy ne kergesse többé ábrándképét, hanem válasszon férjet közülök,
különben sorsjátékon fog nyertes számmá lenni. Judit sírt, alkudozott, s végre
három nap tűzetik ki, melynek elteltével, ha Mihályról addig hírt nem
vesznek, lakodalom fog tartatni, a körülmények szerint tengeren vagy szárazon.
Az áldozatra szánt úrhölgy étel-ital helyett imával és kétségbeeséssel
táplálkozott. A határidő közeledett, még csak néhány óra volt hátra,
midőn partra, és csak néhány perc, midőn a tatár kán fővárosába
értek, hol az első cigánynő, ki tenyeréből jósol, vigyorogva
mondá, itt van rabságban Mikes Mihály, kit te, szép asszony, halálosan
szeretsz. A lovagok savanyú képet vágtak, mert a három nap kitűzésekor nem
esküvel, hanem sokkal többel, parolájokra kötelezték magukat, hogy ha nem nekik
kedvez a szerencse, föltétlen engedelmességgel viseltetnek Judit iránt
mindaddig, míg a Mikessel való házasság és az Erdélybe megtérés létesül. A
hű nő tehát tüstént visszakövetelé Mihály urat a tatár kántól, ki oly
nagy díjat kért váltság fejében, hogy minden vagyonát át kellett a kegyetlen
zsarnoknak adnia. Semmije sem maradt tehát, csak Mihály. De még most jön a
dolog bökkenője. A kán ugyanis Mihályt szabadon bocsátván, letartóztatja
Juditot, hogy ő legyen a sok közül a legelső felesége. A szegény
nő feledte, hogy magával Debrőről mérget hozzon, mi igen komoly
mulasztás volt. Csak arról maradt még néhány kérdés fönn: vajon megtesz-e érte
Mikes Mihály mindent és hamar?... Hisz fegyverzaj hangzik. Mikes a lovagokkal
tüzesen ostromolja a háremet, a kán védi azt, mégpedig minden perc alatt ezer
harcfival gyarapodó sereggel. Volt mit szabdalni a lovagoknak; fogyott is, maradt is elég. Ily
körülmények közt egyik fél sem győzhetett. A sok vérontás megszüntetéséért
tehát Mihály úr párbajt ajánl; a kán elfogadja. Judit - s melyik nő
tehetne másként? - a párbaj első kardcsattanására elájul, és sokáig vagy
talán örökre tetszhalott maradt volna, ha egy pélke erős illatát orra
elébe nem tartják. Már erre csak föl kellett szemét nyitnia, s ijedten látja
magát háremi pongyolában és Mihály úr karjai közt. Szélszárnyakon röpült a
tengeren és szárazon át egész Erdély széléig a házaspár és a vitéz, de balsorsú
száz lovag. Itt követek küldettek Rákóczihoz azzal a kérdéssel: hogy bebocsátja-e
Mihály urat Debrőre büntetés nélkül, vagy nem? A bölcs fejedelem hallván,
hogy a híres Amadis és Lancelot201is a lovagok között van, igennel
felelt. A házaspár tehát szerencsésen megérkezett Debrőre.
- De miért éppen
Debrőre? - kérdé magától a díványon ülve Judit.
- Mert - válaszolá szintén
maga - ily kalandori élet után, milyen a miénk volt, le kell a világról
mondanunk. A háztűzhely igen köznapi tárgy ugyan; de akkor a legkedvesebb
költészetté válhatik, ha az egy regény befejezése, s ha a zivatar utáni
kikötő.
A szép özvegy így
álmodozott, midőn legénye egy lovagot jött bejelenteni, ki nevét titkolni
akarja.
Judit előbb kétkedett,
hogy jól hall-e, annyira ábrándjai szerint alakultnak látszék a névtelen vendég
estéli látogatása. Csak ismételt kérdés után mondott, bár némi vonakodással,
igent.
E szóra a terembe lépett az
idegen.
- Én a moldovai hospodár202testőrségéből hazatért
katona vagyok - szólt -, s nemzetes és vitézlő Mikes Mihály urammal
Jászvásáron találkoztam. Tőle kegyes asszonyomhoz, kit az Isten sok
szerencsével áldjon meg, üdvözletet hoztam.
Judit szemérmesen pirult
el, de a testőr vagy nem eléggé világoló gyertyák vagy kevés figyelme
miatt aligha észrevette a háziasszony kedves zavarát.
- Mihály úr - folytatá a
vendég -, dacára a balszerencséjének, mely üldözőbe vette, még mindig a
régi jókedvű, s arcát csak akkor borítják komor fellegek, midőn
hazájára gondol, melynek szent földéből számára tán egy sírhelyet sem
szakítanának ki, s midőn eszébe jut, hogy azoktól, kiket leginkább becsül
és szeret, űzte legtávolabb a sors zivatara.
A regényes történetben,
melyet az idegen érkezésekor végzett be a szép özvegy Mihály úr a szerelemért
egy háborút viselt. Ó, ég, mennyivel csekélyebb ily erélyes föllépésnél a csak
néha befellegezett arc. És hogyan tudhatni, mily sorozatban emlékezik a
különben most is jókedvű száműzött azokra, kiket szeret és becsül?
Hol áll a névjegyzékben Judit? Hosszú lajstromot kezd-e meg, vagy zár be?
Mindez a testőr elbeszélésében nyílt kérdésnek maradt. De a szép özvegy,
roppant idealizmusa mellett is keveset követelt az élettől, s néhány
kecsegtető szóért annyit mondott az idegennek Sáráról, a Tarnócziné háza
felől és a Mikesek távozása után történt dolgokról, amennyit körülbelül
maga tudott. Azt sem feledvén ki értesítéseiből, hogy a lakodalom napja
november huszadikára van kitűzve.
Ott leszek az esküvőn,
fenékig ürítni a méregpoharat - gondolá az özvegytől búcsút vevő
idegen.
|