11
A zordon vidéket, melynek
közepén a szentléleki várkastély feküdt, november 20-án friss, de elég mély hó
borította.
Az udvarház előtt
várakat raktak a közelbe eső kunyhók víg gyerekei, s miután az udvaron
sorban álló lakodalmi hintókat megbámulták, csoportozatot alakítottak a kész
hóépítmények védői ellen, vitézül küzdöttek, romboltak, s kicsinyben
daliás időket éltek.
Még mulatságosabban telt a
perc és óra a drága ruhás vendégek, az előkelő urak és úrhölgyek
cselédei közt.
Ott volt a sok címeres
hintó, csótáros paripa s dőzsölő kíséret, és oly nehéz vala
elhatározni, melyik nagyúr a nagyobb, s melyik cselédet illet a gazdáért több
megbecsültetés, hogy pártszakadásnak kellett történnie, s öklözésre is került a
dolog, mi a Tarnócziné kulcsárjától kiosztott savanyú bornak valódi fűszeréül
szolgált.
Magában a várkastély
szobáiban már sokkal kevesebb élvezet ajánlkozott.
A nők órahosszat
öltözködtek; de az árva özvegynek tükör és pipereasztal hiányában sínylő
vendégszobái a hazunnan hozott rekvizitumok205mellett is nagymértékben
akadályozták a teljes sikert. Ez kétségbeesésig ingerlé az úrhölgyeket, mi
miatt aztán a szobaleányoknak kellett szemeiket nedves kendőn nyugtatni,
hogy azok vörhenyege a nyalka huszárok előtt föl ne tűnjék.
A kellemes úrnők
hosszas visszavonulása a lovagokat végtére egyhangúakká tevé. Folyt ugyan az
országos ügyekről és vadászatról elég vita, de kivált a fiatalabb nemzedék
szellemibb élvezet után vágyott, mi egyedül a klárispiros nőajkaknak a
társalgásba vegyülete által érhető el.
Óranegyed óranegyed után
telt, és csak egy-egy vén matróna jelent meg mosolyogva, tréfálva a férfiak
közt, s nagy bókok mellett utasíttatott vissza azon kéréssel, hogy nógassa
gyors készülődésre a fiatalságot, mert már harangoznak, a nászkíséretnek
indulnia kell.
Sára, az oltáráldozat, rég
fel volt öltözve.
Karcsú termetén fehér
selyemszoknya és váll, gazdag aranyhaján királylányhoz méltó párta,
csillogó-villogó drágakövekkel, s pártájáról földig hullámzó fehér fátyol, mely
halványfehér arcát fedi.
Egyedül és szobájába
vonultan ül még, midőn a harang megkondul.
Ekkor térdre borult
görcsösen összefogott kézzel, s átható hangon imádkozott.
Istenem!
Add, hogy el tudjam viselni
az élet terhét!
Add, hogy ne gyűlöljem
azokat, kiket szeretni tartozom!
Add, hogy higgyek az
erényben!
Add, hogy ne tagadjalak meg
téged!
Szeme előtt egy percig
elsötétült a világ, mintha napfogyatkozás volna, s aztán fölemelkedék
térdeiről, és szilaj nyugalommal ment a díszterembe anyjához, ki
félgyászba volt öltözve, s éppen a szeretett, a feledhetetlen Sebestyén nevét
említé, kebléből dúsan szakadó sóhajok közt. Az istenfélő nőt
Erdély főrangú uraiból alakult népes csoportozat hallgatá különböző
hangulatban és mellékgondolatok nélkül, de midőn Sára belépett,
villanyütésként minden arcra egyszerre szökkent a bámulat kifejezése. Nem volt
szív, mely ne érezte volna a kellem istennőjének közellétét, a bűbáj
bilincselő igézetét s azon mélabús benyomást, hogy még a szépség is lehet
az ég szerencsétlen ajándéka.
A kocsik előállottak.
Judit volt - Haller
kikötött kívánsága szerint - a nyoszolyaasszony; Serédi, a fejedelem biztosa és
távoli rokona, a vőfély, s a "nemes társaság" néhány deli tagja
a hivatalos nászkíséret.
Ünnepélyes sorban haladtak
a termeken végig a fogatokhoz, s ha nem volt is a vendégek arcán gyújtó öröm és
kedv, az udvarkapun betolakodó nép, midőn a betegek ápolóját, a vidék
bálványát, a gyönyörű Sárát a tornácon meglátta, oly hangon, oly riadó
üdvözletekben tört ki, hogy Tarnócziné szerette volna némelyiket közülök az
illetlen magaviseletért megzálogoltatni. Könny is folyt, zokogás is tört ki
elég, különösen a cselédek részéről, kik érezték, hogy mit vesztenek
Sárában, s kik ismeretesek lévén az úri egyénekkel, a virító leány vőlegényét
ujjal tudták megjelölni.
A kocsik elrobogtak.
Tarnócziné mellett komoly,
szótlan férfiú ült, s az árva özvegynek kellett a társalgást, hogy el ne
aludjék, föl-fölszítni.
Szentléleken egy kis, de
csinos külsejű ház mellett haladtak tovább.
Tarnócziné kinyújtá a
kocsiból ujját, s az épületre mutatva mondá:
- Ezt közelebbről úgy
ledöntetem, hogy kő kövön nem marad.
A szótlan úr sajnálá kivált
a födél új cserepzetét, mely - mint hiszi - pénzbe kerülhetett.
- Én mindamellett
lerontatom - válaszolta az árva özvegy -, mert okom van gyanítani, hogy egy
jezsuitát rejtegettek benne. Heverjen porban a bűn menhelye.
Ez erélyes szándék némi
észrevételre nyújtott alkalmat, mely viszont vitákra szolgált anyagul, s heves
fejtegetések közt érkezett az anya oda, hol leánya sorsa fölött a kocka
elvettetik eskü és áldás alakjában.
A szegény falusi
tiszteletes, kinek a főrangú házasulandókat össze kellett adni, ily nagy
alkalommal még sohasem szónokolt, s az egyszerű templom, melyben a
szónoklat fog történni, soha ennyi aranyat és bíbort nem fogadott keblébe.
Valamint tehát a nép messze vidékről csődült a látványra, s a
fenntartott helyeken kívül minden zugot betöltött, szintúgy a pap réges-régen
hozzáfogott az előkészülethez, minden szót meglatolt és betanult, s oly
zsinóron menő, oly kimért prédikációt készített, melyet nehéz volt többé
bontogatni, változtatni. A vőlegényt a tiszteletes csak a templomba
érkezéskor látta; a menyasszonyt rég ismeré és szerette.
Elmélkedése tárgyául vevé
Szent Pál apostol Rómába írt levele VII. részének 2. versét: "Mert a
férfiú birodalma alá vetett asszonyi állat, az ő urához kötteték a törvény
által, míg az ő ura él; de ha meghaland a férfiú, megszabadul az asszonyi
állat az ő urának törvényétől."
E szövegben a körülmények sajátságánál
fogva valami megdöbbentő volt. Mintha jéghideg szél csapott volna Sára
szívére, fázott, rezgésbe jöttek idegei, s Judit, ki mellette állt, az
alabástromfehér arcon kőirati betűkkel látta bevésve a kétségbeesést.
A pap pedig élénk
színezettel festé a nő szerencsétlen sorsát, ha szerelem nélkül adatott a
"férfiú birodalma alá", ha "az ő urának törvényei"
előtte gyűlöletesek, s ha csak azon bűnös gondolatban kell
keresnie a rémítő vigasztalást, hogy akkor mégis le fognak rabbilincsei
hullani, midőn férje meghal.
- De reátok - folytatá a
jegyesekhez fordulva -, reátok rózsás, derült napok várnak; mert téged, érett
korú, de daliás jellemű, nemes külsejű férfiú, és téged, ifjú,
szeplőtlen erkölcsű, szép hajadon, a szerelem vezetett a szent hajlékba,
hogy megáldatva kalauzoljon az élet utain, soha nem tévedve el, és soha hű
védenceit félre nem vezetve. Boldogok, akik szeretnek!
Ekkor Judit véletlen
meglepetés közt rebegte:
- Itt van ő!
Oly suttogó volt e hang,
oly önkéntelen, oly gyorsan ejtett, hogy senki figyelmét nem vonta el a
szónoklattól, és semmi botrányt nem okozott.
Hallá-e Sára vagy valami
delejes erő vonta ugyanakkor szemeit a templom előterében egy
homályos, egy beárnyalt pontra?
Ó, e szemek mereven,
mozdulatlanul, kiterjedt szemfénnyel néztek és néztek oda, mígnem a térd
hirtelen összeroskadt, és az egész test arccal omlott a pap elé a templom
kövezetére.
A közönség zavarogva,
bámulva nézett a hamar magához tért arára és egymásra.
Haller gyanútlan és csak
Sára egészsége miatt aggódó kedéllyel az esküvő elhalasztását sürgette; de
Tarnócziné állítá, hogy leánya már egészen helyrejött.
Sára még egyszer függeszté
szemeit a pontra, hol azok Mikes János levert, sötét tekintetével találkoztak.
Senki sem volt már ott.
Az esketés véghezment.
Sára tiszta, érthető
hangon mondá az "igent".
A menyegzői ágy helyett Haller Péter feleségét kórágy fogadta vánkosaira.
Erős lázban feküdt,
mely ideges előjelekkel mutatkozék; azonban vagy az orvos tudománya vagy a
finom, de az ép és kimeríthetetlen ruganyosságú szervezetnek gyors visszahatása
hamar adott a kórnak kedvező s majd minden veszély nélküli folyamot.
Csak néhány napig kellett
Sárának feküdnie, hogy az anya minden aggodalma nélkül, és mi még sokkal
megnyugtatóbb vala, magának az orvosnak helybenhagyásával indulhasson útra.
Péter szórakozás végett
előbb különböző jószágaiba akarta őt elvezetni, és csak azután
vitte volna rendes lakására, Nagyszebenbe.
November hó végnapja
tűzetett az indulás határidejéül.
Tarnócziné reggel és estve
külön imádkozott lánya gyógyulásáért.
Judit és Haller Péter egész
éjjeleken a beteg mellett virrasztottak.
|