14

Ebesfalva vagy újabb nevén Erzsébetváros határán, alig egy parittyadobásra e helység utolsó házától, Girgucz Bogdán híres vendéglője várta mindig nyílt kapukkal a betérő utasokat, kik rendszerint szép számmal látogatták meg Bogdánt az olcsó borért, a sohasem penészes szénáért, a jó ebédért, s főleg azon körülmény miatt, hogy Szeben felé három, a Székelyföld felé pedig négy mérföldig sehol sem lehetett oly tisztességes korcsmát találni, mely a fáradt úri vendégeknek különszobával szolgálhasson. A kényelem itt sem volt ugyan túlzott, de legalább a kályha nem füstölt, az ablaküveget nem helyettesíték lecsirizelt papírdarabok, s Girgucznénak, ha éppen kellett, ágyneműje is volt a válogatott utasok számára.

December 2-án azonban a szeszélyes sors bal szemmel hunyorított Bogdánra. Elkészült a sok étel, egy verőmalacot²⁰⁹is öltek, sorban állottak a tiszta ólomkupák, egy hordó nyárádtőire éppen most vertek csapot, a korcsmárosné asszony ezüstlakodalmának napja volt, s ingyen szolgált volna borkorcsolyául finom marcipánnal; de mindamellett a furfangos vendégek, mintha összeesküdtek volna a Girgucz-ház romlására, semmi vidékéről a világnak nem akartak megérkezni. A vén és gravis²¹⁰örmény, kinek görbe, nagy orrát, emelt nyakát s kacsa lépéseit még ősapja hozta Erzerumból nemzeti hagyományként, s kipüffedt pofáját, domború hasát s az azt egészen befedő kockás bársonymellényt - mely már a vörösből szalmaszínre játszott - saját iparából szerzé, mert volt, mit aprítson a tányérba; mondom, a derék Girgucz kerek sipkáját tar agyára illesztve, ki-kitekintett a tornácra, s tenyerét szeme elé vonva hosszasan nézett jobbra és balra, hogy a kanyargó országúton kivehesse a fullajtáros hintókat és tomboló deli paripákat, melyek az ő terített asztalához úri vendégeket röpítnének; de szattyánsárga arcán rézvörös szín lobbant föl mindannyiszor, mi világosan azt jelenté, hogy az egész láthatáron még fakószekér és gebe sem mutatkozik.

Mit volt tenni?

Tálaltatott négy egyén számára, kik közül az egyik csak vizet ivott, s mihelyt száját a kendőhöz törlé, fel is kelt, hogy sürgető dolgot igazítson; a másik pedig, ki szerényen a hosszú asztal végéhez vonta magát, mohón ette ugyan a meleg levest, de aztán tarisznyáját vevé elő, s egy túrós lepény felét lenyeldelvén, saját csutorájából szelíden kortyantott hármat, s azután ujjával szépen megtörölvén a csutora nyakának szélét, gondosan rásrófolta a kupát, s ebédjét befejezve, az ivószoba falpadjának a meleg kemencéhez legközelebb eső végéhez visszavonult, és csak onnan tekinté az asztalnál maradt két úri vendég kárhozatra méltó dőzsölését.

Most már a bosszankodás teljes mértéke ömlött a világ által magát sértettnek vélt Girguczné kedélyére; minek jeléül hosszú tálakban hordá fel a marcipánt, kijelentvén a két úrnak, hogy csak egyenek dosztig belőle, mert nem kerül pénzbe. Erre Girgucz is hasonló indulat által vezetve kupákat rakott a két szorgalmasan fogyasztó elé, mondván: - Csak igyanak uraimék! Mert ma a vén Girgucznál ingyen mérik a bort. Eb, aki bánja! A vén Girgucz, ha mindjárt ma bezárná is kocsmáját, akkor sem kérne senkitől egy polturát²¹¹is kölcsön, még az Isten fiától sem. Uram, bocsáss meg, ha ezzel vétkeztem! Punktum.

A két ifjú mosolygott az örmény ház haragos nagylelkűségén, s kóstolgatá, ürítgeté a kupát.

Ők a "nemes társaság" tagjai voltak, s míg egyik a meggyesi országgyűlésről utazott valami küldetésben, a másik Székelyföldről ment Meggyesre. Girgucznál találkoztak egymással, s ahhoz képest, hogy mindenik még napnyugta előtt tova akart indulni, eddig jóformán ki sem beszélheték magokat.

- S milyen volt az isteni Sára menyegzője? Hogy nézett ki vőlegényi díszöltözetében a vén Haller, ki úgyszólva tőlem rabolta el Erdély legdicsőbb leányát? Hisz, tudod, hogy én is jelentkeztem a fejedelem felszólításakor kérőül. Lábzsákban sürgött-forgott-e szép menyasszonya körül Péter? Megvallom, legvakmerőbb férfiúnak nem Baner²¹²tábornokot vagy a hős weimari Bernhárdot²¹³tartom; de a mi Haller Péterünket. Igyál, pajtás, az isteni Sáráért. Jer, koccints!

- Horváth barátom - szólt a Székelyföldről jött a Meggyesről érkezetthez -, csak igyál magadra. Sajnálom a hóbortos Hallert. Ő rokonom, s neve eddig tiszteletben állott.

- S ki fosztaná meg ezentúlra is attól?

- Felesége.

- Ne vedd komolyan a dolgot. Hisz az korántsem bizonyos, hogy minden vén férj homlokára ifjú neje szarvakat tűz.

- Csak annyit mondok, Horváth barátom, hogy Tarnóczi Sára, midőn az esküvőkor a pap így szólott: "téged, szeplőtlen erkölcsű, szép hajadon a szerelem vezetett e szent hajlékba", mintha villám sújtotta volna le, eszmélet nélkül rogyott össze a templomkövezetre.

- Ez, pajtás, csupán azt mutatja, hogy a pap ostoba volt. Koccints, igyunk!

- Haller Péter tüstént félbe akarta szakítani a szertartást. S ez mit mutat?

- Azt, hogy a betegnek orvos való s nem lakodalmi tánc.

- De Tarnócziné sürgette az esketést, s az néhány perc múlva meg is történt. No, hát ennek mi oka volt?

- Valószínűleg semmi más, mint hogy Sára ájulása megszűnt. Pajtás, koccints! Igyunk a nőhűségre!

- És a lányok szeplőtlen erkölcsére!

- Nem bánom.

- Akkor két okból nem ittunk Tarnóczi Sárára. Itt a kupa, koccints, Horváth barátom!

- Úgy én nem koccintok - szólt ez.

- Én pedig azt mondom, hogy kegyelmed gyáva, nyomorult rágalmazó, ki Rákóczi Györgynek, Erdély fejedelmének testőrkarát meggyalázta. Én tehát ezennel letépem a vállrojtot kegyelmedről, és csak azt sajnálom, hogy nem testőrtársa tevé!

Aki e szavakat ejté, s fenyegetését rögtön végre is hajtá, egy idegen volt, ki a két ifjú vitatkozása alatt lépett a szobába.

- Helyes, helyes! - hangzék a háttérből.

Horváth félig kirántá hüvelyéből kardját, s aztán csöndesen visszaereszté azt. - Végre is neki van igaza - sóhajtá -, és szégyellenem kell, hogy a női becsület sértését eltűrtem.

Ezalatt a vállrojttól megfosztott egyén dühösen rohant az idegenre, ki kardcsapásait felfogva szorítni kezdé őt a falszöglethez, s midőn már ellenfele nem mozoghatott, hirtelen kivevé a kardot kezéből. - Párbaj illeti meg a lovagot - szólt ekkor -, s nem ily vagdalkozás. Vívni fogunk életre-halálra.

- S hogy hívják kegyelmedet - szólt dühtől tajtékzó ajakkal a lefegyverzett. - Én Kerekszegi Gábor vagyok, családom ismeretes. De mi a neve önnek?

- Ahhoz semmi köze.

- Van ám, uram! Ön lehet sült paraszt, lehet pénzhamisító, lehet orgazda, vagy harámbasa. Tudnom kell nevét, mielőtt küzdenénk.

- Jól van uram! Én Mikes János vagyok, s ön kétszer gyáva, hogy kényszerített egy halálra keresettet nevének kikiáltására.

- Mármost nem vívok párbajt - szólt a káröröm iszonyú kifejezésével Kerekszegi. - A nőrablás is csakoly aljas bűn, mint a többi rablás, s nem akarom a meggyesi bírót díjától megfosztani.

- Kérem alássan, még nincs az ítélet kimondva - hangzék a szobaszögletből -, és senki sem bűnös "nisi legitime convictus".²¹⁴

De ez az ember megszökött a törvény elől, s kegyelmed fogassa be, tartozó kötelessége szerint, rögtön.

János kardlapjával csapott Kerekszegire, kit az új meggyalázás ismét bőszültté tőn. Feledve gőgjét és a palástolt félelmet, melyet Mikes János fölénye gerjesztett benne, kardját a földről hirtelen fölragadta, s annak hegyével döfött, mintha tőrt hordana, meggyalázójára. János a tigris gyorsaságával ugrott félre, s kardlapjával oly iszonyú erővel csapta meg Kerekszegi keze fejét, hogy az zsibbadtan hanyatlott le.

- Ha ez a gyáva ember nem vív, én kész vagyok helyette, kegyelmednek, nemes lovag, elégtételt adni - monda Horváth előlépve.

- Te is ellenem támadsz! Legyen tehát. Elfogadom a párbajt azon idegennel, ki magát Mikes Jánosnak hívja, s meglehet, hogy a nemtelen vért, a paraszt származást jobbnak tartja egy nemtelen bűnt hordozó névvel palástolni.

- Kezeskedem, hogy ő valósággal Mikes János; hisz arcán tisztán ki vannak nyomva a családvonások - szólt a szögletben tartózkodó vékony hang.

- Annál nagyobb hiba, hogy kegyelmed, Vosodi Döme diák, e szökevény honárulót nem csukatja be.

- Az máskorra való! Most igazítsanak együtt - mondá Rákóczi íródiákja.

- Legyen hát kegyelmed segédem, úgyis tudja a párbajra mért szigorú büntetést. Hadd zárják kegyelmedet is börtönbe, mint engem fognak, ha e vadállatot főbe lövöm.

- Az igaz, amice Kerekszegi, hogy egész Fehérvár hahotával fog nevetni, ha e szegény és alázatos Döme diákot valami lovagias tettért verik bilincsre. De végre is minden ember életében kerülnek elő következetlenségek. S minek volnék én jobb a diákné vásznánál? Fogjunk tehát munkához!

- Engedelmet kérek, nemes és vitézlő urak! - szólt ekkor a levessel megelégvő negyedik vendég, ki az eddig történteket szerény visszavonulásban a kályha mellől nézte. - Engedelmet kérek, vitézlő uraimék, nálunk a calumniát²¹⁵a Stadt-Hahn²¹⁶igazítja el. Én békés szász polgár vagyok. Mi nem szoktunk az öldökléshez. Megfizetjük becsületesen adónkat, s küldünk a fejedelem őfenségének négyszáz katonát. Ezek közül elvesz egynéhány nem természetes halállal is, de különben mi csendesen élő polgárok vagyunk, s ha az asszonyok fölött összecivódnánk is, rendet csinál köztünk a Stadt-Hahn. Emberségesen megfizetjük a bírságot, s azzal vége minden kedvetlenségnek. Nemzetes Kerekszegi uramnak és hasonlóan nemzetes és vitézlő Mikes János uramnak is, amint én ítélek a dolog felől, nemcsak jobb, de biztosabb is volna törvényes úton keresni sérelmeikben orvoslást. Egyébiránt ha ezt tenni nem akarják, eresszenek engem a duellum²¹⁷előtt innen tovább. Mert lakásom Segesvárt van, ez a fogadó pedig magyar vidéken fekszik. A tanúvallatáskor tehát legalább négy stációt kellene utaznom sok költséggel és fáradsággal. Tőlem, szegény polgártól nem telik úgy, mint a lovagoktól. Előre óvást teszek, hogy a nemzetes és vitézlő urak egymást addig meg ne öljék, míg el nem megyek.

- Ne féljen kend. A párbaj a mezőn történik - szólt Mikes János.

- Na, úgy az Isten hírével csak történjék hát meg - válaszolá a szász.

- De hol találunk itt orvosra? - említé Horváth.

- Ha csak az a baj, jelenthetem alássan - szólamlott meg a szász -, én a segesvári kirurgus²¹⁸vagyok, s magammal szoktam az operációkra és amputációkra szükséges eszközöket hordani. Illendő honoráriumért s tudományom becsületéért kész vagyok magamat még arra is kitenni, hogy messze földre tanúul idézzenek.

- Készüljön tehát - mondá Horváth.

A szász kezébe ragadta csomagját. - Szolgálatukra vagyok, nemzetes és vitézlő uraim!

Egy óra múlva Girgucz Bogdán vendéglője élénk és zajos volt.

A cseléd mintha sokszorozva lett volna, sürgött, csapkodta az ajtókat, s lábatlankodott ott is, hol rá semmi szükség sem volt.

A segesvári szerény polgár pedig az ezüstmenyegzőt ünneplő korcsmáros párnak oly erélyesen oszta rendeleteket, mintha az egész telket házastul és gazdástul készpénzen vásárolta volna meg. Bogdán gömbölyű arcáról a kivételesen gyors léptek és belső fölindulás miatt kövér gyöngyökben görgött a veríték, s Bogdánnénak ritkán volt üresen két tenyere, hogy összecsaphassa, és fajának heves modorában kiabálhassa: - Jézus, Mária, szent József! Mi lesz már belőlünk? Még ránk fogják, hogy haramiáknak és gyilkosoknak adunk szállást, ó, jaj! Még kötözve vitet el a szolgabíró, mintha országháborítókkal volnánk cimboraságban.

A történet, mely ennyi nyugtalanságnak szolgált okul, mindenesetre bírt jelentőséggel; mert Horváth és Döme diák a szász ernyős kocsiján egy halottat és egy sebesültet hoztak a vendégfogadó udvarába. Ezt Girgucz legjobb szobájába vivék, míg orvos érkeznék a kirurgus ápolására bízva; amazt pedig hosszan fektették a záros csűrbe, oly szándékkal, hogy alkonyat után rögtön továbbszállítsák.

A szász veszélyesnek találta a sebet, s bár balzsamának, melyet ráöntött, csodaerejét égig emelé, mégsem látszott a felgyógyuláshoz sok reményt nyújtani; mert a kórjelek odamutattak, hogy a golyó a tüdő jobb szárnyát alkalmasint sodrotta.

Nem volt tehát veszteni való idő.

A segédek rövid tanácskozást tartottak, s elhatározták, hogy a sötétség beálltával Horváth vigye tovább a testet, Döme diák pedig rögtön siessen Meggyesre - hová az országgyűlés miatt a legtekintélyesebb orvosok sereglettek össze -, s hozzon onnan magával egy tapasztalt sebészt.