14
Ebesfalva vagy újabb nevén
Erzsébetváros határán, alig egy parittyadobásra e helység utolsó házától,
Girgucz Bogdán híres vendéglője várta mindig nyílt kapukkal a betérő
utasokat, kik rendszerint szép számmal látogatták meg Bogdánt az olcsó borért,
a sohasem penészes szénáért, a jó ebédért, s főleg azon körülmény miatt,
hogy Szeben felé három, a Székelyföld felé pedig négy mérföldig sehol sem
lehetett oly tisztességes korcsmát találni, mely a fáradt úri vendégeknek
különszobával szolgálhasson. A kényelem itt sem volt ugyan túlzott, de legalább
a kályha nem füstölt, az ablaküveget nem helyettesíték lecsirizelt papírdarabok,
s Girgucznénak, ha éppen kellett, ágyneműje is volt a válogatott utasok
számára.
December 2-án azonban a
szeszélyes sors bal szemmel hunyorított Bogdánra. Elkészült a sok étel, egy
verőmalacot209is öltek, sorban állottak a tiszta ólomkupák, egy
hordó nyárádtőire éppen most vertek csapot, a korcsmárosné asszony
ezüstlakodalmának napja volt, s ingyen szolgált volna borkorcsolyául finom
marcipánnal; de mindamellett a furfangos vendégek, mintha összeesküdtek volna a
Girgucz-ház romlására, semmi vidékéről a világnak nem akartak megérkezni.
A vén és gravis210örmény, kinek görbe, nagy orrát, emelt nyakát s
kacsa lépéseit még ősapja hozta Erzerumból nemzeti hagyományként, s
kipüffedt pofáját, domború hasát s az azt egészen befedő kockás
bársonymellényt - mely már a vörösből szalmaszínre játszott - saját
iparából szerzé, mert volt, mit aprítson a tányérba; mondom, a derék Girgucz
kerek sipkáját tar agyára illesztve, ki-kitekintett a tornácra, s tenyerét
szeme elé vonva hosszasan nézett jobbra és balra, hogy a kanyargó országúton
kivehesse a fullajtáros hintókat és tomboló deli paripákat, melyek az ő
terített asztalához úri vendégeket röpítnének; de szattyánsárga arcán rézvörös
szín lobbant föl mindannyiszor, mi világosan azt jelenté, hogy az egész
láthatáron még fakószekér és gebe sem mutatkozik.
Mit volt tenni?
Tálaltatott négy egyén számára, kik
közül az egyik csak vizet ivott, s mihelyt száját a kendőhöz törlé, fel is
kelt, hogy sürgető dolgot igazítson; a másik pedig, ki szerényen a hosszú
asztal végéhez vonta magát, mohón ette ugyan a meleg levest, de aztán
tarisznyáját vevé elő, s egy túrós lepény felét lenyeldelvén, saját
csutorájából szelíden kortyantott hármat, s azután ujjával szépen megtörölvén a
csutora nyakának szélét, gondosan rásrófolta a kupát, s ebédjét befejezve, az
ivószoba falpadjának a meleg kemencéhez legközelebb eső végéhez
visszavonult, és csak onnan tekinté az asztalnál maradt két úri vendég
kárhozatra méltó dőzsölését.
Most már a bosszankodás teljes
mértéke ömlött a világ által magát sértettnek vélt Girguczné kedélyére; minek
jeléül hosszú tálakban hordá fel a marcipánt, kijelentvén a két úrnak, hogy
csak egyenek dosztig belőle, mert nem kerül pénzbe. Erre Girgucz is
hasonló indulat által vezetve kupákat rakott a két szorgalmasan fogyasztó elé,
mondván: - Csak igyanak uraimék! Mert ma a vén Girgucznál ingyen mérik a bort. Eb,
aki bánja! A vén Girgucz, ha mindjárt ma bezárná is kocsmáját, akkor sem kérne
senkitől egy polturát211is kölcsön, még az Isten fiától sem. Uram,
bocsáss meg, ha ezzel vétkeztem! Punktum.
A két ifjú mosolygott az örmény
ház haragos nagylelkűségén, s kóstolgatá, ürítgeté a kupát.
Ők a "nemes
társaság" tagjai voltak, s míg egyik a meggyesi országgyűlésről
utazott valami küldetésben, a másik Székelyföldről ment Meggyesre. Girgucznál
találkoztak egymással, s ahhoz képest, hogy mindenik még napnyugta előtt
tova akart indulni, eddig jóformán ki sem beszélheték magokat.
- S milyen volt az isteni Sára
menyegzője? Hogy nézett ki vőlegényi díszöltözetében a vén Haller, ki
úgyszólva tőlem rabolta el Erdély legdicsőbb leányát? Hisz, tudod,
hogy én is jelentkeztem a fejedelem felszólításakor kérőül. Lábzsákban
sürgött-forgott-e szép menyasszonya körül Péter? Megvallom, legvakmerőbb
férfiúnak nem Baner212tábornokot vagy a hős weimari Bernhárdot213tartom; de a mi Haller Péterünket. Igyál, pajtás,
az isteni Sáráért. Jer, koccints!
- Horváth barátom - szólt a
Székelyföldről jött a Meggyesről érkezetthez -, csak igyál magadra.
Sajnálom a hóbortos Hallert. Ő rokonom, s neve eddig tiszteletben állott.
- S ki fosztaná meg
ezentúlra is attól?
- Felesége.
- Ne vedd komolyan a dolgot. Hisz az korántsem bizonyos, hogy minden vén
férj homlokára ifjú neje szarvakat tűz.
- Csak annyit mondok, Horváth barátom, hogy Tarnóczi Sára, midőn az
esküvőkor a pap így szólott: "téged, szeplőtlen erkölcsű,
szép hajadon a szerelem vezetett e szent hajlékba", mintha villám sújtotta
volna le, eszmélet nélkül rogyott össze a templomkövezetre.
- Ez, pajtás, csupán azt mutatja, hogy a pap ostoba volt. Koccints, igyunk!
- Haller Péter tüstént félbe akarta szakítani a szertartást. S ez mit mutat?
- Azt, hogy a betegnek orvos való s nem lakodalmi tánc.
- De Tarnócziné sürgette az esketést, s az néhány perc múlva meg is történt.
No, hát ennek mi oka volt?
- Valószínűleg semmi más, mint hogy Sára ájulása megszűnt. Pajtás,
koccints! Igyunk a nőhűségre!
- És a lányok szeplőtlen erkölcsére!
- Nem bánom.
- Akkor két okból nem ittunk Tarnóczi Sárára. Itt a kupa, koccints, Horváth barátom!
- Úgy én nem koccintok -
szólt ez.
- Én pedig azt mondom, hogy
kegyelmed gyáva, nyomorult rágalmazó, ki Rákóczi Györgynek, Erdély fejedelmének
testőrkarát meggyalázta. Én tehát ezennel letépem a vállrojtot
kegyelmedről, és csak azt sajnálom, hogy nem testőrtársa tevé!
Aki e szavakat ejté, s
fenyegetését rögtön végre is hajtá, egy idegen volt, ki a két ifjú vitatkozása
alatt lépett a szobába.
- Helyes, helyes! - hangzék
a háttérből.
Horváth félig kirántá
hüvelyéből kardját, s aztán csöndesen visszaereszté azt. - Végre is neki
van igaza - sóhajtá -, és szégyellenem kell, hogy a női becsület sértését
eltűrtem.
Ezalatt a vállrojttól
megfosztott egyén dühösen rohant az idegenre, ki kardcsapásait felfogva
szorítni kezdé őt a falszöglethez, s midőn már ellenfele nem
mozoghatott, hirtelen kivevé a kardot kezéből. - Párbaj illeti meg a
lovagot - szólt ekkor -, s nem ily vagdalkozás. Vívni fogunk életre-halálra.
- S hogy hívják kegyelmedet
- szólt dühtől tajtékzó ajakkal a lefegyverzett. - Én Kerekszegi Gábor
vagyok, családom ismeretes. De mi a neve önnek?
- Ahhoz semmi köze.
- Van ám, uram! Ön lehet sült paraszt, lehet pénzhamisító, lehet orgazda, vagy
harámbasa. Tudnom kell nevét, mielőtt küzdenénk.
- Jól van uram! Én Mikes János vagyok, s ön kétszer gyáva, hogy
kényszerített egy halálra keresettet nevének kikiáltására.
- Mármost nem vívok párbajt - szólt a káröröm iszonyú kifejezésével Kerekszegi.
- A nőrablás is csakoly aljas bűn, mint a többi rablás, s nem akarom
a meggyesi bírót díjától megfosztani.
- Kérem alássan, még nincs az ítélet kimondva - hangzék a
szobaszögletből -, és senki sem bűnös "nisi legitime
convictus".214 De ez az ember megszökött a törvény elől, s kegyelmed fogassa be,
tartozó kötelessége szerint, rögtön.
János kardlapjával csapott Kerekszegire, kit az új meggyalázás ismét
bőszültté tőn. Feledve gőgjét és a palástolt félelmet, melyet
Mikes János fölénye gerjesztett benne, kardját a földről hirtelen
fölragadta, s annak hegyével döfött, mintha tőrt hordana, meggyalázójára.
János a tigris gyorsaságával ugrott félre, s kardlapjával oly iszonyú
erővel csapta meg Kerekszegi keze fejét, hogy az zsibbadtan hanyatlott le.
- Ha ez a gyáva ember nem vív, én kész vagyok helyette, kegyelmednek, nemes
lovag, elégtételt adni - monda Horváth előlépve.
- Te is ellenem támadsz! Legyen
tehát. Elfogadom a párbajt azon idegennel, ki magát Mikes Jánosnak hívja, s
meglehet, hogy a nemtelen vért, a paraszt származást jobbnak tartja egy
nemtelen bűnt hordozó névvel palástolni.
- Kezeskedem, hogy ő
valósággal Mikes János; hisz arcán tisztán ki vannak nyomva a családvonások -
szólt a szögletben tartózkodó vékony hang.
- Annál nagyobb hiba, hogy
kegyelmed, Vosodi Döme diák, e szökevény honárulót nem csukatja be.
- Az máskorra való! Most
igazítsanak együtt - mondá Rákóczi íródiákja.
- Legyen hát kegyelmed segédem,
úgyis tudja a párbajra mért szigorú büntetést. Hadd zárják kegyelmedet is
börtönbe, mint engem fognak, ha e vadállatot főbe lövöm.
- Az igaz, amice Kerekszegi, hogy
egész Fehérvár hahotával fog nevetni, ha e szegény és alázatos Döme diákot
valami lovagias tettért verik bilincsre. De végre is minden ember életében
kerülnek elő következetlenségek. S minek volnék én jobb a diákné
vásznánál? Fogjunk tehát munkához!
- Engedelmet kérek, nemes és
vitézlő urak! - szólt ekkor a levessel megelégvő negyedik vendég, ki
az eddig történteket szerény visszavonulásban a kályha mellől nézte. -
Engedelmet kérek, vitézlő uraimék, nálunk a calumniát215a Stadt-Hahn216igazítja el. Én békés szász polgár vagyok. Mi nem
szoktunk az öldökléshez. Megfizetjük becsületesen adónkat, s küldünk a
fejedelem őfenségének négyszáz katonát. Ezek közül elvesz egynéhány nem
természetes halállal is, de különben mi csendesen élő polgárok vagyunk, s
ha az asszonyok fölött összecivódnánk is, rendet csinál köztünk a Stadt-Hahn.
Emberségesen megfizetjük a bírságot, s azzal vége minden kedvetlenségnek.
Nemzetes Kerekszegi uramnak és hasonlóan nemzetes és vitézlő Mikes János
uramnak is, amint én ítélek a dolog felől, nemcsak jobb, de biztosabb is
volna törvényes úton keresni sérelmeikben orvoslást. Egyébiránt ha ezt tenni
nem akarják, eresszenek engem a duellum217előtt innen tovább. Mert lakásom Segesvárt
van, ez a fogadó pedig magyar vidéken fekszik. A tanúvallatáskor tehát legalább
négy stációt kellene utaznom sok költséggel és fáradsággal. Tőlem, szegény
polgártól nem telik úgy, mint a lovagoktól. Előre óvást teszek, hogy a
nemzetes és vitézlő urak egymást addig meg ne öljék, míg el nem megyek.
- Ne féljen kend. A párbaj a
mezőn történik - szólt Mikes János.
- Na, úgy az Isten hírével csak
történjék hát meg - válaszolá a szász.
- De hol találunk itt orvosra? -
említé Horváth.
- Ha csak az a baj, jelenthetem
alássan - szólamlott meg a szász -, én a segesvári kirurgus218vagyok, s magammal szoktam az operációkra és
amputációkra szükséges eszközöket hordani. Illendő honoráriumért s
tudományom becsületéért kész vagyok magamat még arra is kitenni, hogy messze
földre tanúul idézzenek.
- Készüljön tehát - mondá Horváth.
A szász kezébe ragadta csomagját.
- Szolgálatukra vagyok, nemzetes és vitézlő uraim!
Egy óra múlva Girgucz Bogdán
vendéglője élénk és zajos volt.
A cseléd mintha sokszorozva lett
volna, sürgött, csapkodta az ajtókat, s lábatlankodott ott is, hol rá semmi
szükség sem volt.
A segesvári szerény polgár pedig
az ezüstmenyegzőt ünneplő korcsmáros párnak oly erélyesen oszta
rendeleteket, mintha az egész telket házastul és gazdástul készpénzen vásárolta
volna meg. Bogdán gömbölyű arcáról a kivételesen gyors léptek és
belső fölindulás miatt kövér gyöngyökben görgött a veríték, s Bogdánnénak
ritkán volt üresen két tenyere, hogy összecsaphassa, és fajának heves modorában
kiabálhassa: - Jézus, Mária, szent József! Mi lesz már belőlünk? Még ránk
fogják, hogy haramiáknak és gyilkosoknak adunk szállást, ó, jaj! Még kötözve
vitet el a szolgabíró, mintha országháborítókkal volnánk cimboraságban.
A történet, mely ennyi
nyugtalanságnak szolgált okul, mindenesetre bírt jelentőséggel; mert
Horváth és Döme diák a szász ernyős kocsiján egy halottat és egy
sebesültet hoztak a vendégfogadó udvarába. Ezt Girgucz legjobb szobájába vivék,
míg orvos érkeznék a kirurgus ápolására bízva; amazt pedig hosszan fektették a
záros csűrbe, oly szándékkal, hogy alkonyat után rögtön továbbszállítsák.
A szász veszélyesnek találta a
sebet, s bár balzsamának, melyet ráöntött, csodaerejét égig emelé, mégsem
látszott a felgyógyuláshoz sok reményt nyújtani; mert a kórjelek odamutattak,
hogy a golyó a tüdő jobb szárnyát alkalmasint sodrotta.
Nem volt tehát veszteni való
idő.
A segédek rövid tanácskozást
tartottak, s elhatározták, hogy a sötétség beálltával Horváth vigye tovább a
testet, Döme diák pedig rögtön siessen Meggyesre - hová az országgyűlés
miatt a legtekintélyesebb orvosok sereglettek össze -, s hozzon onnan magával
egy tapasztalt sebészt.
|