15
Horváth csöndesen vitte halottját
kis útikocsijában.
Ő kocsisa mellett foglalt
helyet, a test pedig a hátulsó üléshez támasztva, görnyedt helyzetben
lóginyázott, fejével néha a kocsi oldalát ütögetvén.
Mily rövid az élet! Mily hiú
fáradság törődni a holnappal s vágyainkat a távol jövendő felé
eregetni! Mily nevetséges lehet a vakondok napimádása s a kérésznek álma a
halhatatlanságról, míg a folyam fölött, melyből kikelt, röpködve, az első
habba ismét bemerül!
E gondolat untató változatokban
tért vissza Horváthhoz, mindinkább befátyolozá máskor vidám kedélyét, s végre
éjsötétté tette.
Az éj maga pedig komor, vaksötét
volt. A hóvilág sem látszott. A mennybolt a szem elől egészen bezárult.
Egy csillag sem csábított hitre a messzeséget tárva föl, s az ember elhihette
volna, hogy a világ csak az, mire lába tapad.
- Mit fog agg atyja, mit fog agg
anyja tenni? Hogy beszéljem el a történteket? Min kezdjem? Mivel végezzem?
Vigasztalja-e őket, ha megmondom: hogy mindnyájan halandók vagyunk? Pedig
egész létünkből csak ez érdemel említést.
Horváth régi helyére
visszailleszté a testet, mely a gübbenők és útkövek miatt a súlyegyent
elvesztve oldalra dőlt, s dobogtatá fejével és kezével a kocsioldalt.
- Kötözzük le, mert még ki fog
bukni - adá a kocsis tanácsul.
Megállíták a lovakat, s egy ócska
hámistránggal munkához fogtak.
- Csoda, hogy szaga nem
csődíti ide a farkasokat.
A lovak megkapták a kocsit, a
majd' az útárokba dönték.
A dombról, melynek tövénél vala
Horváth, fáklyák világa tűnt elő. Lóháton és gyalog tíz-tizenkét
emberből álló kíséret jelentkezett. Minden második fáklyát tartott
kezében, s az egész oly lassan mozdult, hogy a halk, szellőtlen légben
alig lobogott, s alig látszott haladni a fény és füst.
Temetési kíséret-e ez? Halott
fog-e halottal e keskeny úton találkozni? - kérdé félig emelt hangon s mintegy
magával beszélve Horváth.
- Mint kivehetem, tört
kerekű hintót von hat ló - szólt a kocsis. - A kengyelfutó lámpát visz
elöl, utána egy asszonyság, a hintó után pedig terhelt társzekér jön.
- Úgy az árokhoz közelebb kell
taszítani a kocsit, hogy elférhessenek - monda Horváth.
- De lovaink tüszkölnek,
hegyeszik füleiket - jegyzé meg a kocsis.
- Majd tartom én a zablánál
őket; te meg faroltasd a kast.
Horváth a fogat elé lépett,
elkezdődék a férkezés.
Eközben a lámpavivő és a
nő közel jöttek hozzá.
- Lovag úr - szólt esdeklő,
de a hideg miatt reszketeg hangon a nő -, ahol nemesrangú férfiakra
találunk, ott van a segítség és védelem. Régi szokás, hogy minden asszonynak,
ha szorultságban van, az ismeretlen lovag szintoly pártfogója, mint az, aki
színét rég hordja, és szolgálatára fogadással köteles. Láthatja kegyelmed tört
kerekű hintónkat, s még csak azt kell említenem, hogy barátnőm, ki a
fáklyásokkal közelít, a múlt héten még kórágyban volt. Mi Ebesfalván akarunk
hálni. Ugye nem tagadja meg kocsiját e rövid útra?
Horváth leemelvén fövegét: -
Vigasztalhatatlan vagyok, nagyságos asszonyom - mondá -, hogy parancsának
teljesítése nem függ tőlem. Társam gátolja lovagiasságomat.
A nő futó pillantást vetett
a kocsi felé, s a hátulsó ülőhely irányában csak egy fő homályos
körrajzát látta.
Némán fordult Horváthhoz.
- Kegyelmed társának hátaslóval
szolgálhatnánk.
- Nem vehetné hasznát, nagyságos
asszonyom.
- Miért?
- Mert halott, nagyságos
asszonyom.
A nő ajkán sikoltás rebbent
el.
Eközben a kíséret zöme is
megérkezett.
- Az Istenért! Hogy érte
ily szerencsétlenség, s éppen útközben? - kérdé a nő. - Talán betegen
indult el?
- Oly virító arccal, hogy
csak az egészséget magát lehetne lefesteni, ha a képíró ábrázolni akarná.
- Lehetséges-e? S miként
múlt ki ily hamar?
- Mert tüdő nélkül,
nagyságos asszonyom, nem lehet élni. Erre élő példa az én halottam, kinek
egy golyó tüdejét zúzta szét.
- Irgalom Istene! - kiáltának
többen.
- Mi történt? Hogy történt? -
tudakolták mások.
- A történet hosszú és rövid is.
Két ifjú különböző véleményben volt egy szép menyasszony elájulása
felől. A golyó közbejött, és társam ellen dönté el a vitát.
- Sárám, te reszketsz, nagyon
reszketsz! - hangzék a csoportozat hátteréből.
- Nem, nem. Csak a lábam fázik
egy keveset.
Horváth e hangra az árokba
hajtotta lovait, s ostorozá a hóbuckák közt tovább, tovább.
- Miféle halottról beszéltek itt?
- kérdé Haller, prémes ruháinak súlya alatt alig lélegzelve.
- Párbaj történt valami ifjak
közt - válaszolá Judit.
- Karod reszket, mint a
nyárfalevél, Sárám! - szólt az aggódó férj, minden egyebet feledve.
- Alig érzem a hideget.
Péter nem akará hinni. - Holla,
csináljatok ülést a társzekérben! Dobjatok ki minden alkalmatlan lomot! Hárman
maradjatok a letett poggyász mellett. Korán reggel utána fogok küldeni.
A kíséret hamar készített
használható ülést a társzekéren, s alig telt el óranegyed, hogy Hallerék
Girgucz vendéglője előtt voltak.
- Esedezem alásan, itt jobb
éjjeli szállást lehet kapni, mint Ebesfalván - szólt a kocsis.
- Hajts be tehát! - parancsolá
Péter úr.
- Nagybeteg van nálunk - szólt
Girgucz a történetesen hátrább maradt Juditnak -, terhesen sebesült beteg van a
legszebb szobámban. Vére a pádimentumra folyt, melyet éppen tegnap súroltatott
ki a feleségem. Jéggel borogatják fejét, pedig nem is ott van baja. A mai
doktorok mindent visszásan tesznek, lábát kötik be az embernek, ha a keze fáj.
Nem olyanok voltak a régi tudósok, kik az Ararát hegyéről szedték a
háromszor-áldott-füvet, s nedvét holdtöltekor főzték péppé, vagy akik a
kaldeusoktól219hoztak drágalátos balzsamot, melyből egy
csepp összefogta a sebet, mintha kulccsal zárták volna be. Na, de tán így is
meggyógyul. Feleségem, a jó lélek, imádkozott érette. Sajnáljuk a szegényt. De miért is volt oly
lobbanó, mint a puskapor. Összeveszett azzal, kit megölt egy fehérszemély
miatt. Egyik azt mondta, hogy derék asszony, másik azt mondta, hogy céda. Erre
nyomon karddal vagdalkoztak, s azután pisztolyra kerekedtek. Így beszéli egy
szász borbély, ki a szobában volt.
- S melyik maradt élve? -
kérdezé Judit.
- Az, ki a fehérszemélyt
jónak mondta.
- Mily kegyes a
gondviselés! - sóhajtá a szép özvegy.
- Csak a fejedelem
őfensége is az legyen.
- S tán még meg is
büntetik, ha életben marad?
- Úgy beszélte a szász.
- S minek hívják a
sebesültet?
- Senki sem tudja.
- S úriembernek látszik-e?
- Arannyal fizet, s
feleségem beszéli, hogy igen finom fehérneműi vannak.
Judit asszonyt, kit már a
halottas kocsi mellett érzékeny szíve és regényes képzelődése fölizgatott,
most rendkívüli kíváncsiság lepte meg, s különben is a nők hivatása a
betegápolás. Feledé az út fáradalmát, csak a szenvedőre gondolt, s
Girguczné mellé csatlakozva észrevétlenül a beteg szobájába surrant.
Sára álmatlanul hajtá fejét
az ágyvánkosra.
Pétert a szokatlan úti
törődés után mély szender nyomta el. Csúzos fájdalmait sem érzé, és karjai
közt a szelíd pihenésnek csak a legbájosabb szó, melynek varázsa agg idegeit
még fölvillanyozni tudta, hangzék néha ajkairól. Sára nevét említé.
S a nő, kivel a férj
álmában foglalkozott, könnyekkel áztatá zsebkendőjét. Dagadó melléből
fohászok emelkedtek; soha pusztábbnak nem találta az életet, és szíve úgy
szeretett volna megrepedni, szeme úgy vágyott elhunyni fölnyílás nélkül.
Hallott-e valamit Horváth
beszédéből? S ha igen, melyik szó ragadta meg figyelmét, hogy zengjen,
zúgjon lelkében, s költsön föl mindent, ami ott keserű volt, altassa el
utolsó emlékét az örömnek, s oltsa ki végszikráját a boldogságnak, mely
elhamvadott? De ki tudná, mit hallott ő, mit nem. A tűz égett a
kandallóban, kedélyes meleget terjesztve. És Sára tagjait a hideg remegteté,
mint midőn künn volt a szabadban. A művészileg szép tetem, melynek
látásán elandalodott volna az angyal, őrjöngéssé vált volna a kéj, és csak
először igazán szerelemmé a szerelem, fagyos borzadály, név nélküli
sejtelmek és megnevezhető undor irgalmatlan martaléka. A férj ismét nejét
emlegeté, s álmaiban bolygott a mézeshetek bódító tömkelegében, elvesztve s
megint megragadva a vezető fonalszálat.
A Haller család korán
reggel útra készült.
Judit asszony szobájában a
vetett ágy még illetlen vala.
Péter úr csodálkozott és
aggódott.
- Az asszonyság - szólt
Zakariás - egész éjen át nem aludt, s Girgucznéval együtt egy beteget ápolt, ki
úgy lehet, halálra válik.
Ekkor lépett ki a szomszéd
szobából Judit, s elbeszélt, amennyit szükségesnek tartott, a párbaj
történetéből.
A nemes indulatú Haller
tüstént meg akarta látogatni a sebesültet.
- Magam is értek - szólt -
az orvoslathoz, s hatékony szereim vannak. S ki tudja, nem nélkülöz-e valamit?
Nem lehetek-e valamiben hasznára?
Egy lépést tett előre.
Judit szepegve tartóztatá vissza.
- Az Istenért, most ne. Az
orvos minket is kiutasított. Betegének árt minden szó. S különben is, úgy vevém
észre, csöndesen elszenderedett.
Péter Girgucznak és
Girgucznénak lelkére kötötte a legpontosabb ügyeletet, s meghagyá, hogy ha
pénzre vagy bármi segélyre szükség volna, tüstént írjon Szebenbe.
A kiigazított kocsiba már
be voltak fogva a lovak, s a főúr nejével s a robajos kísérettel elindult.
- Te is szomorú vagy, Judit!
- szólt az új háziasszony.
- Hogyne? Mindig elmémben
van a szegény beteg, kinek történetét férjed az úton neked elbeszélte, s kit a
vendéglőben ápoltam.
- Szegény!
- Éppen a válságos percben
hagytam oda.
- Ah! Vajon mi történt vele?
- Oltalmazza őt az Isten! -
sóhajtá Judit, könnyel szemében.
- Igen el vagy érzékenyülve.
- Tehetek-e mást? Hiszen a beteg
az én idegenem volt, kitől a Mikesek küldöttek üzenetet.
Sára szoborrá kövülten állott.
- És csodálatos, ő egész
éjen a te nevedet emlegette - szólt Judit.
Sára nem ájult el. Szíve már nem
megsértve, szétzúzva volt.
|