15

Horváth csöndesen vitte halottját kis útikocsijában.

Ő kocsisa mellett foglalt helyet, a test pedig a hátulsó üléshez támasztva, görnyedt helyzetben lóginyázott, fejével néha a kocsi oldalát ütögetvén.

Mily rövid az élet! Mily hiú fáradság törődni a holnappal s vágyainkat a távol jövendő felé eregetni! Mily nevetséges lehet a vakondok napimádása s a kérésznek álma a halhatatlanságról, míg a folyam fölött, melyből kikelt, röpködve, az első habba ismét bemerül!

E gondolat untató változatokban tért vissza Horváthhoz, mindinkább befátyolozá máskor vidám kedélyét, s végre éjsötétté tette.

Az éj maga pedig komor, vaksötét volt. A hóvilág sem látszott. A mennybolt a szem elől egészen bezárult. Egy csillag sem csábított hitre a messzeséget tárva föl, s az ember elhihette volna, hogy a világ csak az, mire lába tapad.

- Mit fog agg atyja, mit fog agg anyja tenni? Hogy beszéljem el a történteket? Min kezdjem? Mivel végezzem? Vigasztalja-e őket, ha megmondom: hogy mindnyájan halandók vagyunk? Pedig egész létünkből csak ez érdemel említést.

Horváth régi helyére visszailleszté a testet, mely a gübbenők és útkövek miatt a súlyegyent elvesztve oldalra dőlt, s dobogtatá fejével és kezével a kocsioldalt.

- Kötözzük le, mert még ki fog bukni - adá a kocsis tanácsul.

Megállíták a lovakat, s egy ócska hámistránggal munkához fogtak.

- Csoda, hogy szaga nem csődíti ide a farkasokat.

A lovak megkapták a kocsit, a majd' az útárokba dönték.

A dombról, melynek tövénél vala Horváth, fáklyák világa tűnt elő. Lóháton és gyalog tíz-tizenkét emberből álló kíséret jelentkezett. Minden második fáklyát tartott kezében, s az egész oly lassan mozdult, hogy a halk, szellőtlen légben alig lobogott, s alig látszott haladni a fény és füst.

Temetési kíséret-e ez? Halott fog-e halottal e keskeny úton találkozni? - kérdé félig emelt hangon s mintegy magával beszélve Horváth.

- Mint kivehetem, tört kerekű hintót von hat ló - szólt a kocsis. - A kengyelfutó lámpát visz elöl, utána egy asszonyság, a hintó után pedig terhelt társzekér jön.

- Úgy az árokhoz közelebb kell taszítani a kocsit, hogy elférhessenek - monda Horváth.

- De lovaink tüszkölnek, hegyeszik füleiket - jegyzé meg a kocsis.

- Majd tartom én a zablánál őket; te meg faroltasd a kast.

Horváth a fogat elé lépett, elkezdődék a férkezés.

Eközben a lámpavivő és a nő közel jöttek hozzá.

- Lovag úr - szólt esdeklő, de a hideg miatt reszketeg hangon a nő -, ahol nemesrangú férfiakra találunk, ott van a segítség és védelem. Régi szokás, hogy minden asszonynak, ha szorultságban van, az ismeretlen lovag szintoly pártfogója, mint az, aki színét rég hordja, és szolgálatára fogadással köteles. Láthatja kegyelmed tört kerekű hintónkat, s még csak azt kell említenem, hogy barátnőm, ki a fáklyásokkal közelít, a múlt héten még kórágyban volt. Mi Ebesfalván akarunk hálni. Ugye nem tagadja meg kocsiját e rövid útra?

Horváth leemelvén fövegét: - Vigasztalhatatlan vagyok, nagyságos asszonyom - mondá -, hogy parancsának teljesítése nem függ tőlem. Társam gátolja lovagiasságomat.

A nő futó pillantást vetett a kocsi felé, s a hátulsó ülőhely irányában csak egy fő homályos körrajzát látta.

Némán fordult Horváthhoz.

- Kegyelmed társának hátaslóval szolgálhatnánk.

- Nem vehetné hasznát, nagyságos asszonyom.

- Miért?

- Mert halott, nagyságos asszonyom.

A nő ajkán sikoltás rebbent el.

Eközben a kíséret zöme is megérkezett.

- Az Istenért! Hogy érte ily szerencsétlenség, s éppen útközben? - kérdé a nő. - Talán betegen indult el?

- Oly virító arccal, hogy csak az egészséget magát lehetne lefesteni, ha a képíró ábrázolni akarná.

- Lehetséges-e? S miként múlt ki ily hamar?

- Mert tüdő nélkül, nagyságos asszonyom, nem lehet élni. Erre élő példa az én halottam, kinek egy golyó tüdejét zúzta szét.

- Irgalom Istene! - kiáltának többen.

- Mi történt? Hogy történt? - tudakolták mások.

- A történet hosszú és rövid is. Két ifjú különböző véleményben volt egy szép menyasszony elájulása felől. A golyó közbejött, és társam ellen dönté el a vitát.

- Sárám, te reszketsz, nagyon reszketsz! - hangzék a csoportozat hátteréből.

- Nem, nem. Csak a lábam fázik egy keveset.

Horváth e hangra az árokba hajtotta lovait, s ostorozá a hóbuckák közt tovább, tovább.

- Miféle halottról beszéltek itt? - kérdé Haller, prémes ruháinak súlya alatt alig lélegzelve.

- Párbaj történt valami ifjak közt - válaszolá Judit.

- Karod reszket, mint a nyárfalevél, Sárám! - szólt az aggódó férj, minden egyebet feledve.

- Alig érzem a hideget.

Péter nem akará hinni. - Holla, csináljatok ülést a társzekérben! Dobjatok ki minden alkalmatlan lomot! Hárman maradjatok a letett poggyász mellett. Korán reggel utána fogok küldeni.

A kíséret hamar készített használható ülést a társzekéren, s alig telt el óranegyed, hogy Hallerék Girgucz vendéglője előtt voltak.

- Esedezem alásan, itt jobb éjjeli szállást lehet kapni, mint Ebesfalván - szólt a kocsis.

- Hajts be tehát! - parancsolá Péter úr.

- Nagybeteg van nálunk - szólt Girgucz a történetesen hátrább maradt Juditnak -, terhesen sebesült beteg van a legszebb szobámban. Vére a pádimentumra folyt, melyet éppen tegnap súroltatott ki a feleségem. Jéggel borogatják fejét, pedig nem is ott van baja. A mai doktorok mindent visszásan tesznek, lábát kötik be az embernek, ha a keze fáj. Nem olyanok voltak a régi tudósok, kik az Ararát hegyéről szedték a háromszor-áldott-füvet, s nedvét holdtöltekor főzték péppé, vagy akik a kaldeusoktól²¹⁹hoztak drágalátos balzsamot, melyből egy csepp összefogta a sebet, mintha kulccsal zárták volna be. Na, de tán így is meggyógyul. Feleségem, a jó lélek, imádkozott érette. Sajnáljuk a szegényt. De miért is volt oly lobbanó, mint a puskapor. Összeveszett azzal, kit megölt egy fehérszemély miatt. Egyik azt mondta, hogy derék asszony, másik azt mondta, hogy céda. Erre nyomon karddal vagdalkoztak, s azután pisztolyra kerekedtek. Így beszéli egy szász borbély, ki a szobában volt.

- S melyik maradt élve? - kérdezé Judit.

- Az, ki a fehérszemélyt jónak mondta.

- Mily kegyes a gondviselés! - sóhajtá a szép özvegy.

- Csak a fejedelem őfensége is az legyen.

- S tán még meg is büntetik, ha életben marad?

- Úgy beszélte a szász.

- S minek hívják a sebesültet?

- Senki sem tudja.

- S úriembernek látszik-e?

- Arannyal fizet, s feleségem beszéli, hogy igen finom fehérneműi vannak.

Judit asszonyt, kit már a halottas kocsi mellett érzékeny szíve és regényes képzelődése fölizgatott, most rendkívüli kíváncsiság lepte meg, s különben is a nők hivatása a betegápolás. Feledé az út fáradalmát, csak a szenvedőre gondolt, s Girguczné mellé csatlakozva észrevétlenül a beteg szobájába surrant.

Sára álmatlanul hajtá fejét az ágyvánkosra.

Pétert a szokatlan úti törődés után mély szender nyomta el. Csúzos fájdalmait sem érzé, és karjai közt a szelíd pihenésnek csak a legbájosabb szó, melynek varázsa agg idegeit még fölvillanyozni tudta, hangzék néha ajkairól. Sára nevét említé.

S a nő, kivel a férj álmában foglalkozott, könnyekkel áztatá zsebkendőjét. Dagadó melléből fohászok emelkedtek; soha pusztábbnak nem találta az életet, és szíve úgy szeretett volna megrepedni, szeme úgy vágyott elhunyni fölnyílás nélkül.

Hallott-e valamit Horváth beszédéből? S ha igen, melyik szó ragadta meg figyelmét, hogy zengjen, zúgjon lelkében, s költsön föl mindent, ami ott keserű volt, altassa el utolsó emlékét az örömnek, s oltsa ki végszikráját a boldogságnak, mely elhamvadott? De ki tudná, mit hallott ő, mit nem. A tűz égett a kandallóban, kedélyes meleget terjesztve. És Sára tagjait a hideg remegteté, mint midőn künn volt a szabadban. A művészileg szép tetem, melynek látásán elandalodott volna az angyal, őrjöngéssé vált volna a kéj, és csak először igazán szerelemmé a szerelem, fagyos borzadály, név nélküli sejtelmek és megnevezhető undor irgalmatlan martaléka. A férj ismét nejét emlegeté, s álmaiban bolygott a mézeshetek bódító tömkelegében, elvesztve s megint megragadva a vezető fonalszálat.

A Haller család korán reggel útra készült.

Judit asszony szobájában a vetett ágy még illetlen vala.

Péter úr csodálkozott és aggódott.

- Az asszonyság - szólt Zakariás - egész éjen át nem aludt, s Girgucznéval együtt egy beteget ápolt, ki úgy lehet, halálra válik.

Ekkor lépett ki a szomszéd szobából Judit, s elbeszélt, amennyit szükségesnek tartott, a párbaj történetéből.

A nemes indulatú Haller tüstént meg akarta látogatni a sebesültet.

- Magam is értek - szólt - az orvoslathoz, s hatékony szereim vannak. S ki tudja, nem nélkülöz-e valamit? Nem lehetek-e valamiben hasznára?

Egy lépést tett előre. Judit szepegve tartóztatá vissza.

- Az Istenért, most ne. Az orvos minket is kiutasított. Betegének árt minden szó. S különben is, úgy vevém észre, csöndesen elszenderedett.

Péter Girgucznak és Girgucznénak lelkére kötötte a legpontosabb ügyeletet, s meghagyá, hogy ha pénzre vagy bármi segélyre szükség volna, tüstént írjon Szebenbe.

A kiigazított kocsiba már be voltak fogva a lovak, s a főúr nejével s a robajos kísérettel elindult.

- Te is szomorú vagy, Judit! - szólt az új háziasszony.

- Hogyne? Mindig elmémben van a szegény beteg, kinek történetét férjed az úton neked elbeszélte, s kit a vendéglőben ápoltam.

- Szegény!

- Éppen a válságos percben hagytam oda.

- Ah! Vajon mi történt vele?

- Oltalmazza őt az Isten! - sóhajtá Judit, könnyel szemében.

- Igen el vagy érzékenyülve.

- Tehetek-e mást? Hiszen a beteg az én idegenem volt, kitől a Mikesek küldöttek üzenetet.

Sára szoborrá kövülten állott.

- És csodálatos, ő egész éjen a te nevedet emlegette - szólt Judit.

Sára nem ájult el. Szíve már nem megsértve, szétzúzva volt.