18

Tarnócziné büszkesége, mihelyt a közönség szeme előtt visszavonult, kínzó szorongássá változott.

Valami súgta neki, hogy arcát elfordítja tőle a szerencse, s ledér szeszélyével a Mikes-ház felé mosolyog. A vallásos vakbuzgóság, a sikerült képmutatás és engesztelhetetlen bosszú csodás vegyülékéből szőtt tervek szálanként kezdtek szemei előtt foszlani. Mindenütt bomlás, mállás, szakadozottság.

- Tehát ok nélkül éltem volna!... Tehát halljam-e megint tomboló örömét az utált családnak? Miért mondá a lélek bennem: "Ne imádjad azoknak Istenét, és nem cselekedjél az ő cselekedetek szerint, hanem eltörjed és apróra rontsad az ő bálványokat?"²³⁷Miért volt hitem, hogy megszégyeníttessék, miért gúnyoltattam ki, ha haragomnak nincs fullánkja?

Egy könny tolult pilláira, s még inkább súgá sejtelme, az üldöző szellem, az új ellenség, miként nyomról nyomra balesetek fogják kísérni vigyorgó ördögarccal, bosszúvágyó lihegéssel, könnyű lábakkal s összeröffenő, röhögő hahotával.

Nyugtalanságát a perc növeli, az órák óriássá képezik.

Hasztalan hozá fel a higgadtabbnak látszó megfontolás, hogy Mikes Móric története egészen külön áll a nőrablási pörtől, s hogy a két fiút, egy unokaöcsöt és annyi vagyont vesztett Mikes Zsigmondék szíve, ha márványból volna is, összezúzatnék ekkora csapás alatt. Tarnócziné sejtelme mindig közbesúgdosá: ne hidd, ne hidd! Ők élni fognak, s ha a remény búcsúzni akar, és kétségbeesés kopogtat, segédökül jön a visszapártolt szerencse.

Szörnyű, szörnyű jóslatok!

Árva özvegyünk őszintébb könnyekkel áztatta kendőjét, mint férje koporsójánál, s fogná leánya temetésén.

Mert az ő valódi családja a gyűlölet és bosszú volt. S ezeket hagyja-e éhen-szomjan kínlódni, midőn a pelikán, ha szükség, keblének vérével táplálja magzatait?

- Ne lássam házamat, míg az öröm virágfüzéreivel nem díszesíthetem homlokát! Ne lássam a Mikesek büszke és hivalkodó várát, míg kapujának címere fölött a gyász zászlója nem lobog! - sóhajtá Tarnócziné vad kitöréssel.

De íme, idegen szózat rezzent meg keblében, a lelkiismeretnek, e tetszhalottnak, eddig néma ajkairól: - Írva van a szentkönyv lapjain, hangzék: "Miért mondjak gonoszt annak, akinek nem mondott gonoszt az Úr, és miért átkoznám azt, kit az Úr nem átkozott"...²³⁸Borzasztó, borzasztó!... De meg fogja őket átkozni az Úr; rájok nehezedik keze! Hisz rajtok van, őket nyomja feldúlt családi életem bűnsúlya! Ha nem szenvednének végtelen kínt, miért imádkoztam, s miért szenvedtem én, ha gyűlölni csak erőtlenül szabad?

Tarnócziné gyors útikészületeket tőn, nem haza, nem a szentléleki várkastélyba, Meggyesre indul, hogy a Mikesek fölött határozó percekben, szíve gyökerének friss táplálatul, cseppenként szívja a bosszú édét, s hogy ahol rés nyílik, izgasson, buzdítson, haragra ingereljen a nőrablással vádoltak ellen.

- Mind hasztalan, mind hasztalan - súgá megint a bősz sejtelem. - A szerencse most feléjök fordul! Ki tartóztatja fel a forgó kereket? Átkod gyönge, gyűlöleted ájult az események rohanó küllői ellen. Most fordul a szerencse, most!

Tarnócziné Meggyesre ért, s vele a sejtelem is.

A karok és rendek roppant szótöbbséggel éppen akkor marasztalták a szökevény három Mikest, a közvádló kérésére, teljes kereseten.

Kimondatott a halál és jószágvesztés büntetése.

Sűrű csoportozatokban tolongott a nép az utcákon. Minden száj csak a legújabb hírrel volt teli, a nagy újsággal, három főúr végromlásának nevezetes tényével!

- Győzelem, győzelem! - kiáltá Tarnócziné, s a piacról visszafordulni parancsolá a kocsit.

- Hol állunk meg, nagyasszonyom?

- Szebenben.

A kocsis, ki még nem ismerte asszonyának természetét - instállom alássan - szólt ijedten -, a lovakat hajnalban abrakoltattam, már fáradtak, sok lesz nekik a közelebbi stáció.

- Eblelkű cudarja - rivalgott az árva özvegy -, mióta lett a tied az én fogatom? Mi közöd hozzá, ha kidőlnek is a lovak? Hajts!

A kocsis ily nógatás után pattogtatá ostorát, csapkodott jobbra, balra, s mintha lakodalmas kocsit vinne, szem nélkül robogott a kerékvágásból ki és be, kőre föl és le. Messzünnen szaladtak az útról félre a jámbor meggyesi polgárok.

Tarnócziné kedélye azon romok közül kiásott pergamentekercsekhez hasonlít, melyről ha egy írást lehántanak, alatta mást fedeznek föl, különböző jegyekkel, nyelvvel és tartalommal.

Sejtelmét kineveté, kéjelgett a bosszún, mely teljesül, rohant, hogy leányának először adhassa tudtul az örömhírt, s midőn egy óranegyedig a szenvedély magas színvonalán tartá érzéseit, leszállott annak bűzhödt kloákáiba.

Számítgatá a jugerumokat,²³⁹melyeket leánya az ítélet kimondásával jegyajándékul nyert. Összeveté a regálék²⁴⁰jövedelmét, rágondolt a helységekre, hol még a commune terrenumból²⁴¹foglalni lehet, s hol haszonnal kezdhet határkijáratási pört. Egy szerződést is a színlelt cserének ürügye alatt meg lehetne támadni, s minthogy a tulajdonos kényelmes és lanyha úr, az alapjában igazságtalan pör conplanatióval²⁴²végződhetnék. Elgondolá, hogy Kővár vidékén Sárának oly faluban jutott egy kisded porciója, hol csupa kurtanemesek laknak, kik iszákosak és erdőpusztítók. Ezeknek kamatra lehetne kölcsönözni, s amit az uzsora el nem nyel, minor potentiák²⁴³által kell megszerezni, sőt tán nagyobb hatalmaskodási esetet is sikerülhet előidézni, legfelebb két vagy három fő betörésének olcsó árán.

Ezeket mind összeszámítva úgy találá Tarnócziné, hogy tíz év alatt leánya a dús Haller Péternél is gazdagabbá válhatnék, ha ügyeit erélyes kéz intézi.

De itt volt a bökkenő.

Haller - Tarnócziné szerint -, élhetetlen, gyáva férfiú, ki takarékos ügyetlenségből; s bár magára eddig keveset költött, a rosszakaratúak a szemét is kicsalhatják.

- Ez tudna-e szerezni és terjeszkedni? - szólt az árva özvegy hevében egészen a kocsisig hallhatólag. - Dehogy tudna!

Ekkor észrevevén, mily hangosan gondolkozott, körültekintett.

Derült, hideg téli nap volt. Vékony, de a sugároktól szikrázó hóboríték fedte a környéket. A lég átlátszó vala, s alig görbült kék oszlopokban emelkedett föl az előtérben egy kis helység füstje.

Tarnócziné szorosabban vonta össze bundáját, s a megszakított eszmefonalat folytatá:

Mi szüksége van Sárának többé a nyomorék férjre? Nem ért-e el minden célt, mit Péter keze által el lehet érni? E kérdés merült most elő... Mit használ a köszvény? Haller Péter még tíz évig is lélegezhet. Ha hamar halna meg, leányom birtokát tökéletesen rendezhetném, s ha az öreg Mikesek közül akár a férj, akár az asszony a csapást, mely házukat érte, meglábalná, lélekszakadtáig pörölhetném. Még ősi sírboltjokat is elfoglalhatnám, s kivetvén a régi csontokat, a halottak tisztességes lakává tenném. És Sárának özvegyi tartása sem volna csekély. Haller véghagyományában minden szerzeménye örökösévé nevezte, én az özvegyév lefolytával sem engedném, hogy a fiújószágokat kedvező egyezmény nélkül kiadja. Erdély egyik legdúsabb nője volna leányom. De férje évekig tenghet még. Pedig ha behunyná szemét, rögtön magamhoz venném Sárát, hogy lakozzék megint az én egyszerű, csendes hajlékomban, távol a hitetlen, élvező és hivalkodó világtól.

Ezután Tarnócziné fáradhatatlan esze a legrosszabb lehetőségre is kiterjedt, s tervet csinált oly eljárásról, mely szerint, még Haller Péter hosszabb élete mellett is, a Mikes-véren szerzett jegyajándék az ő kezére kerülhessen.

Előbb kiveszem - gondolá - olcsó haszonbérbe, s aztán majd megválik: jobb lesz-e nyomorék férjétől elköltözni Sárának, de válóper nélkül, hogy az özvegyi tartástól ne fosztassék meg; vagy pedig a véghagyomány kedvéért a köszvényes csontok mellett betegápolónak maradni?

Így álmodozott az egyiptomi kövér esztendőkről Tarnócziné, midőn a kisded faluból kihaladva, egy lassan mozgó kocsi lepte meg figyelmét.

Elöl két lándzsás lovagolt, a fedezetet megint kettő tevé, míg a jármű oldalán ugyanannyi karabélyos tűnt fel.

Tarnócziné szeme fölé vonta kezét, s nézett... nézett.

- Foglyot visznek... Lassabban hajts!

Egyik lándzsás közelíte.

- Kit őriznek kendtek?

- Nem tudom.

Tarnócziné a másik lándzsáshoz fordult. - Kit visznek börtönbe?

- Hát az apám lelke tudja-e?

- Ej, be goromba székely ez!... Lassan hajts!

A kocsi csak néhány lépésre volt.

- Térj ki szépen. Ne döcögtesd a kocsit!

Tarnócziné fölemelkedett ülőhelyéből, nézett... nézett. Arcán nyargalt a pír, kergeté a sápadás, fölvegyült, s a bíborszínben elhalt. Szemei pedig élesek lettek, mint a martalékot leső keselyűé, vad tűz gyulladt föl bennök, s villámlék a káröröm.

- Nem csalódhatom! Ó, hű visszaemlékezés, mennyivel vagyok e percért adósod!... Megállj, kocsis!

- Karabélyosok, fosztogatott-e ez a lator, vagy csak lopott?

- A prikolics²⁴⁴hordaná el lúdlábon az asszonyt! Hát miért diffamálja²⁴⁵a fejedelem rabjait? - szólt az egyik karabélyos.

- Csak ne pattogjon kend. Én nemesasszony vagyok; e a rab pedig híres országháborító, kinek holnap vagy holnapután a hóhér a meggyesi piacon le fogja a nyakát vágni, s aztán hajánál fogva feltartja a véres főt; s dobszó mellett háromszor kiáltja ki a közönségnek: így vesznek el a nőrablók és országárulók. Tram-tram-tram!... Csapj a lovak közé, kocsis!... Mikes János, voltál volna bár halálod órája előtt nehéznyavalyás és bélpoklos! Ezt Tarnócziné kívánja számodra, nőrabló. Gyorsan hajts, kocsis!

A beteg fogoly nem is gyanítá, ki pöröl vele. A bágyadás és bámulat miatt mozdulatlanul fekvék, és csak szemei függtek kérdező éllel a bősz jelenségen, mely a pokol fenekéből látszott a földre jönni, hogy egy más világnak az élő emberi szívhez nem férhető bűneiből oktatást adjon. Csak midőn üldözője megnevezé magát, rázkódék meg egész testében, és sebe mintha felszakadt volna, nyilallott, sajgott. - Ó, ég! Ez Sára anyja! S hadd szakadjanak rám átkai! - sóhajtá keservben áradozó keble.

Az árva özvegy kocsisa nógatá a fáradt lovakat, de kevés sikerrel.

A szegény párák többé nem győzték.

Tarnócziné azonban most már csendes vala, nem zúgolódék, s arcvonásait édes merengés borítá el.

Ajkain előbb lassú dallam zsongott, mely rendre szavakat vőn fel.

Tebenned Uram vigadok,
Nagy örömömben tombolok,
És a te fölséged nevednek
Szép dicséreteket éneklek.

A kocsis visszatekintett asszonyára, s ostornyelével mérgesen ütött a nyergesre.

Mert az én ellenségimet
Megtérítéd, veréd őket.
Kik rettegvén hátra esének,
Színed elől mind elveszének.

A kocsis ismét visszanézett, csapdosá a mellettet.

És ügyemet megtekintéd,
És kegyelmesen fölvevéd,
Ülvén törvénytevő székedben,
Megmentél igaz ítéletben.

A kocsis most asszonyára bámulva egyenlő buzgósággal üté a nyergest és a mellettet.

Az pogányokat megfeddéd,
Az gonoszokat elvesztéd,
Semmivé tőd az ő nevöket,
Teljességgel eltörléd őket.²⁴⁶

Nagyasszonyom! Nem hajtaná már a lovakat? Mert én egy lépésre sem tudom tovább.

- Goromba pimasz! Állj meg annál a majorháznál. Ott adhatsz egy harapás szénát és négy öregkupa zabot a lovaknak.

A majorház nem messze volt; de mi megpihenés nélkül érkezzünk Szebenbe.