20
- Még csak ez kellett! -
mormogá Haller.
- Hogy szökünk meg
előle? - sóhajtja Judit.
- Értesítse érkezése
felől, kedves húgom, Sárát. Majdcsak találok én valami ürügyet utazásunk
céljának betakarására. Hívja ki, kérem, nőmet.
Ezzel Haller a folyosóra siet
napája elfogadására.
Tarnócziné, mint a
háromfedélzetű nagy hajó, mely veszélyes tengerútból Indiák kincsével
rakottan és koszorúzott árboccal közelít a kikötőhöz, oly büszkén, és
felfútt tekintettel halad előre.
- Hol a leányom? Hol van
Haller Péterné? - kérdé az őt üdvözlő háziúrtól.
- Mily szerencsének
tulajdonítsuk, napamasszony véletlen érkezését?
Tarnócziné jelentő
szemet vetett Hallerre, mely ennek egész lelkét fölháborítá.
- De hol van leányom? -
szólt a díszterembe lépve.
- Méltóztassék, kedves napam,
helyet foglalni... itt, itt, kérem alássan! Magam sietek utána.
Tarnócziné a pamlagon a bal
oldalra ült; mert, mint szabadkozott, az elsőség e házban és ily
ünnepélyes alkalomkor leányát illeti.
Haller Péter az
"ünnepélyes" szóra megijedvén, a mellékszobáknak tartott, hogy
rövidebb úton érhessen nejéhez, kinek mármost tanácsolni akarta: a betegség
színe alatt mindaddig késni, míg először ő nem beszél az anyjával.
Alkalmasint Mikeséket nagy
csapás érte - gondolá Péter, míg egymás után csattogtatá az ajtót. - Megsúgom
nőmnek, hogy az elkobzandó jószágok becsárát már kifizettem, s hogy
Tarnócziné lefekvése után rögtön útra indulok. S bármit mond az anya, nincs
mitől tartson.
Midőn Haller Sára
öltözőszobájába lépett, már a két asszony nem volt ott.
Vissza kellett tehát, nem
csekély bosszúságára, fordulnia.
A nyitott szobasor
hátterében föltűnt a közelgő háziasszony és Judit alakja.
Tarnócziné gyertyaegyenesen
ül a pamlagon.
A két asszony előbbre
jött, s a fényes világítás mellett látni lehetett volna Sára testének remegését
és arca viaszszínét.
- Anyám nem ok nélkül lep
meg minket. Tudod, későbbre vártuk.
- Ne feledd a gondviselést!
- súgá Judit.
- Te ne feledd reggeli kérésemet!
Szegény férjem! Judit, én igen rosszat sejtek. Irgalom Istene!... Judit,
erőm elhagy!
Tarnócziné fölemelkedett
ülőhelyéből, három ünnepélyes lépést tett leánya felé, s akkor
hibátlan, szabályszerű, majdnem mély bókot ejtvén, patetikus hangon szólt:
- Üdvözöllek, Haller Péter
országtanácsosnak hitestársa, szeretett leányom, Debrő, Zágon, Zabola és
számos jószágrészek királyi adományosa!
Az utolsó borzadály nyargalt
végig Sára testén.
- Nem csoda, imádott magzatom, ha
meg vagy indulva a nagy örömhíren; sőt reszkessenek térdeid, míg akaratjok
ellen leborulnak, hogy magasztaltassék Izrael és Jákob Istene!
Sára nem reszket többé,
mozdulatlanul, szilaj hidegen áll anyja előtt.
- A Mikesek fejére ítélet
hozatott. Te három okból vagy szerencsés. A mi éltünkre tudniillik először
tiszteltek meg benned egy nőt királyi adománnyal; aztán sok, sok vagyon
birtokához jutottál; s végre, nem férjed vagy rokonaid érdeme ez, de kizárólag
a magadé. Mert, leányom, az istentelen családot te tevéd semmivé, mint
kiirtották a régi hősök a sárkányokat, s örök emlékül címereken hordák
tettök rajzát, hogy tudja meg az egész világ, és ne feledje el a napok végéig.
- S nincs-e még más nagy
örömhír? - kérdé Sára.
- Leányom - szólt
Tarnócziné a dermesztő hangtól és tekintettől megdöbbenve.
- Az Istenért, hallgasson,
néném! - rimánkodott Judit.
- Mit mondál, he? Nem veled
beszélek... De bizony van, kedves leányom, örvendetesebb újság is. Ahogy
Meggyesről jövék, fegyverek által körülvett szekérrel találkoztam. Elül
sok lándzsás, hátul még több, oldalvást székely darabontok, de felvont
karabéllyal.
- Fogja be a száját,
napamasszony! - kiálta a szomszéd terembe érkezett Haller.
- A lator Mikes Jánost
vitték. Megátkoztam őt. S tudom, hogy a hóhérbárd alatt csak Tarnócziné
átkára, a te anyád átkára fog gondolni.
- Ah! - Sára szívéhez
kapott.
- Nem engedem e házat több
istenkáromlással fertőztetni - monda Haller.
- Ő vendéged és az én
anyám! - szólt Sára, férjének nyakába borulván. Megcsókolta kezét, homlokát,
ajkait. Haller fagyott, fázott... nem tudá: miért?... - Judit, én édes Juditom,
jó éjt! - s kezével Sára csókot hintett a síró asszony elé, és gyorsan
távozott; de a díszterem küszöbénél visszafordulva, anyja elébe borult: - Ó,
anyám, te engem átkoztál meg! Én nem panaszlok ellened, sem itt, sem ott!
Kezeivel a földre és az
égre mutatott. - Jó éjt, anyám! - s ezzel eltűnt.
Judit az ajtó melletti
nyílt almáriomon vékony pengést hallott. Elébb szemeivel kísérte a gyors Sárát,
s aztán utána indult, hogy elérhesse; de midőn már az írószobában volt,
Sára a falajtó nyitját éppen becsuká.
Haller Tarnóczinéval
maradt.
- Leányom komédiásnő
lett - szólt ez -, s ha nem Bethlen Istvánné udvarában, akkor e szép
mesterséget Judittól tanulta.
- Kegyelmed szívtelen...
elvetemült asszony! - kiálta levetve minden szelídségét Haller.
- Mit mond ez a pávián? -
kérdé elfordulva Tarnócziné egy harmadik személytől, mely nem volt sehol,
de amelyet képzetében az árva özvegy a kemence mellé állított, hogy vallassa. -
Azt mondja-e, hogy ő pávián? Azt bizony! Hogy szép felesége az ő
majomképébe szerelmes? Azt bizony! Hogy neki ennélfogva felesége bolond
szeszélyei miatt szabad még a napáját is sértegetni? Azt bizony! S hogy
köszvényes kezével, lábával hetvenkedhetik, mint egy fiatal részeg pandúr? Azt
bizony?
- Csak tessék
napamasszonynak ismeretlenével tovább is társalogni. Én azalatt fogatok.
- S hová készül fiamuram? -
kérdé most visszafordulva Tarnócziné. - Ilyen hűvös éjjel és olyan
egészséggel mint a kegyelmedé, könnyen utazhatik a másvilágba is.
- Nem a másvilágba,
napamasszony, csak Fehérvárra megyek, hogy amennyiben tőlem telik,
segíthessek Mikes Jánoson.
Tarnócziné a harag és
ijedelem miatt pirossá lett. - Én is fogatok. Hadd segítsek, a magam módja
szerint, Mikes Jánoson.
- Induljunk tehát
egyszerre. Legalább azalatt csöndesen lesz Sára.
- Csöndesen, kiváltképpen a
kegyelmed távozása miatt! - válaszolá a napa, s kirohant, hogy kocsiját
elővonassa; de a szabadban hamar eszébe jut, hogy Haller hatalmas
hivatalnok, hogy a fejedelemnek Mikes Móric iránti szívessége igen rossz
előjel, s hogy az előteremben ő legkevésbé viselte oly modorban
magát, mely az udvarnál még csak bebocsáttatásra is képesítse.
Kár volt megsérteni a pávi... nem, nem... Haller Pétert. S miért mondá
leányom, hogy őt átkoztam meg, holott én Mikes Jánosra... Seregek ura!
Mely sejtelem! Ne tovább, pokoli gyanú!... De mégiscsak tovább, tovább!...
Haller Péter nem mehet Fehérvárra. Inkább kocsijának kereke elé dobom Sárát,
hogy csak testén át haladjon ki, ha tud, a kapun. Zakariással kell előbb
szólanom! Csak egy adat, csak egy látszat!... De ha a pávián féltékeny, hol állhat
meg a tettben? Ahá! Haller nem tud ölni. Csak elűzi nejét. Hadd űzze!
Én Sára második férjétől várok utódokat. A Mikes-birtokokért végre is
unoka kell. Hiba volt tőlem Rákóczi deli kíséretéből nem választani
Sárának élettársat! Az embert szenvedélyei a határzó percben korlátolttá... -
Gyűlölöm Hallert!
|