21
Haller pedig, kit napája gyűlölni kezdett, nem gondolhatott többé
elutazásra, mert Judit leverten, aggódva, s némi kifejezésével a rémületnek
jött vissza. - Sára becsukta előttem a falajtót. Ezt ő sohasem tevé
eddig. Kértem, rimánkodtam, nem válaszolt. Hálószobájába kellett, hogy
vonuljon, különben megszánt volna!
- Bizonyosan az anya szívtelensége mélyen hatván rá, nem fojthatta el tovább
könnyeit és zokogását, s erősebb fájdalmaink a magányt szeretik. Hagyjuk
félóráig egyedül, akkor majd be fog bocsátani.
Haller szavai alig nyugtatták még egy percig Juditot.
- De miért zárta be a tőle harmadik szoba ajtaját?... Mintha a
meglepetéstől iszonyodnék! S miért iramlott, amint közelítettem? Miért vetett
oly rémült és rémítő tekintetet rám, mely véremet megfagylalá?
- Nem tudom, hogy történt, de én is egészen átfáztam, midőn nyakamat
átkarolá, és szeme szemembe villant - szólt Haller aggodalommal.
- S mily hangon mondá a "jó éjszakát!" - folytatta Judit. - Úgy
tetszék nekem, mintha örök éj jönne a földre, melyben a vak sötétség miatt a
testvér sem borulhat testvére dobogó keblére, hogy elpanaszolhassa, amit
vesztett, és amit soha többé nem találhat fel. Ó, Istenem! Istenem!
Judit könnyei omlottak.
- Menjünk, menjünk hozzá! - szólt Haller karját nyújtva.
Amint pedig az ajtóhoz értek, Judit történetesen a nyílt almáriomra veté
tekintetét, s ekkor Haller erős rándítást érzett karján. - Midőn
idelépett Sára, vékony pengést hallottam, mintha egy húr pattant volna el...
nem... mintha üveglemezt érintettek volna egymáshoz... nem, mintha acél acélra
csapott volna... Haller!
E nevet sikoltva mondá Judit. - Haller! - ismétlé, kiragadva karját ennek
karja alól. - Haller! Nézzen erre az almáriomra!
Judit mintha a gorgonfőt248látta volna
maga előtt, hátravetett derékkal, előreterjesztett karral,
mozdulatlanul, mereven, életjel nélkül állott. Csak kidülledt szemei függtek
dermesztő kifejezéssel egy ponton.
- Juditom, az Istenért, talán rosszul van? - szólt Haller hozzá fordulva.
Judit végigvonta kezét az almáriom irányában, s ajkai mozogtak hang nélkül.
- Számlálja! - tört ki a keresett
szó.
- Mit? Az Istenért! - tudakolá a
sápadt Haller.
- A vadászkéseket.
Haller számlált, s hajszálai
merevedtek mindig fölebb, verítéke csurgott arcán.
- Huszonhárom!
- S mennyi volt tegnap?
- Annyi.
- A tőröket! - kiáltá
Judit.
- Egy, kettő, három,
négy, öt... hat... hét.
Azontúl Haller kezét ereszté
le felülről, számlálás helyett. Képe hamuszürkévé lett, karja aláhullott,
s most csak ujjai számláltak a haldokló vonaglásához hasonló rángásokkal.
- Segítség! - kiálta ekkor.
- Hej, holla! Segítség! - s nyargalt a szobasoron át. Judit utána, lihegő
mellel s egy őrjöngő szétdúlt tekintetével.
Haller rohanva veté magát a
falajtóra úgy, hogy az beszakadt testének súlya alatt.
Tántorogva, ittas
léptekkel, a csapás miatt fuldokló mellel ér hálószobája bejáratához; Judit az
asztalról fölkapva a csengettyűt rázta, és zsivaj, sürgés-mozgás hangzott
a háttérben.
Az ajtó nem engedett a
háziúr nekiszegzett vállának.
- Zakariás, Zakariás! -
kiálta ez.
- Itt vagyok, nagyságos úr!
- Törd be az ajtót!
Erőlködék. - Nem
lehet, nagyságos úr!
- Sára, Sára! - zokogá iszonyú
hangon a szerencsétlen Haller. - Csak egy szót! Ne tégy őrültté!
Mély csend.
- Törjétek fel bárdokkal az
ajtót!
A cselédek nyargaltak
ide-oda, senki sem sejtve a csodálatos jelenet okát...
Végtelen idővel utóbb
- az emberek csak egy óranegyednek nevezték a roppant közt, mely a lassú
percekben több szenvedést teremtett, mint a boldogság gyors évei örömet - egy
durvább kéz ki merte vonni Sára szívéből a tőrt.
A vértelen holttest
előtt földre borulva hevert Haller. Hátrább félkört formált a cselédség,
térdén zokogva és imádkozva. Juditot ájultan vitték el.
- Irgalmazz, Isten,
asszonyunk lelkének! - rebegé a házmester.
- Irgalmazz, irgalmazz! -
hangzék a kar imája.
Ó, minő csend!
- Irgalmazz!
- Átok reád, elfajult lány!
Sírod legyen a fertőzet helye! Ijedve tekintsen rá a hívő, s
legiszonyúbb bűneit fejfád előtt gondolja ki a gonoszság! Átok reád,
Tarnóczi Sára! Mert megloptad családod becsületét és vagyonát, hogy
ellenségeinknek lábaihoz dobjad!
A kegyes árva özvegy
mondotta ezt az imádkozók háta mögött állva, dúlt arcvonalakkal, de egyenes,
büszke helyzetben.
- Vessétek ki az
őrültet!
- Ne bántsátok, ez az
anyja!
- Tigris, halottat rágó
hiéna, de anya nem! - tiltakozék a cselédség egy része.
- Fogjátok be a szájatokat!
- szólt Zakariás. - Hiszen magatok tudjátok, hogy ez az átkozódó: Tekintetes,
Nemzetes és Vitézlő Tarnócziné nagyasszony, a mi boldogult úrnőnk
édesanyja.
Haller Pétert az átok és a
zaj a földről fölemelte. Keresé szemeivel napáját; de nem látá sehol. A
valóság és álom bősz vegyületéből fogamzott-e az ádáz jelenet, mely
ördögi képleteivel félöntudata előtt vonult el? Körülhordá tekintetét.
Néhány cseléd a szobában volt; a többi már kívül. Nem, nem átkozhatta meg
halottágyán őt az anya! Oly szívet, mely erre képes volna, a jó Isten keze
nem alkothatott. Engem egy rossz lélek kísértett meg ez álomlátással! Ó, Sárám,
Sárám! Miért éltelek túl! Ki fejti meg a gondviselés talányait?
Haller holt neje elé
borult, megcsókolta a hideg ajkakat, s akart volna imádkozni.
|