22
Tarnócziné Zakariás adatai
után a névtelen lovagban Mikes Jánosra ismert, s egyszerre tisztába jött Sára
helyzetéről s magaviseletének indoka iránt.
Midőn keblében a harag
legfőbb fogra hágott, történt a borzasztó tény, mely az anyát leányától
ugyan, de a fukart gazdag vagyontól fosztá meg. Mennyire lázítá fel
vallásosságát az öngyilkossági bűn? Nem könnyű kipuhatolni; mert árva
özvegyünkben a hit a képmutatással úgy összevegyült, hogy maga sem tudná a
szerep és a való határait kijelölni. De az bizonyos, hogy a fösvénységen ejtett
halálos seb fájdalmánál még százszor elviselhetetlenebb volt az a gondolat,
hogy egy Tarnóczi leány képes lőn öngyilkosságra egy Mikes fiú iránti
szerelemből.
Ennyi hatás együtt
átkoztatá meg az anyával a lány holttestét, sírját, nevét.
De nincs szív, melyben
semmi sem volna letéve azon közérzésekből, melyek nélkül az emberiség nem
tudná magát fenntartani, s az erkölcsi rend kihaltával fajilag is kihalna.
Ha Haller támadja vala meg
Tarnóczinét, ez dacból talán folytatta volna istenkáromló átkait; de midőn
a szolgák, az engedelmességhez szokottak s a még alig ismert háziasszony
holtteste mellett könnyeket ontók lázadtak fel az "anya-tigris szíve"
ellen, s a "rangos nőre" megvetéssel és undorral tekintettek: ó,
akkor az árva özvegy nem volt többé bátor és büszke asszony. Kiosont a halottas
szobából, lopva lépdelt az alig világított folyosón, fürgén simult a falhoz, ha
ajtó nyílt, s midőn szobájába ért, két könyökére támaszkodva, s tenyerével
eltakart arccal ült, ült sokáig. - Sára! Sára! - rebegék ajkai hol haragos, hol
síró hangon.
Éjfél lőn, míg
erőt vett arca fölemelésére. Aki most az ő vonalaira tekintett volna,
a többi indulatok kifejezésénél talán mélyebb bánatnyomokra találna azokon.
Tarnócziné a szomorúan
világoló mécsnél, melyet egyedül hagyott volt égni, megsimítá zilált fürteit,
és a szabadba ment. A temérdek gyertyafény kijelölé a szobát, hová Sárát
vitték. Az anyának hosszasan függött a csillogó ablakokon szeme; míg a téli
hideg éjen tagjai - mert meleg ruha nélkül jött ki - dermedeztek. Fölmenjen-e a
terítőhöz? Hisz neki joga van látni a tetemet, melynek életet adott... és
halált. Ő az anya és a magzatgyilkos, ő keresztelteté és átkozta meg,
szoptatta és falta föl gyermekét... a nő Szaturnusz.249Ó, Sára! Az ablak homályosult-e el,
vagy Tarnócziné szeme, hogy alig lát odáig? De a teremből most lehallott a
zokogás... egy síró asszony hangja. Judit kesereg az anya helyett, ő tépi
köntösét, szárítja leomló hajával könnyeit. El, el innen!
Az árva özvegy Tarnócziné
nesz nélkül lassan ment az istállóhoz, be-benézett az ajtókon kísértetileg,
vértelen arccal, visszafojtott lélegzettel, s végre megtalálá a jászolt, hova
lovai voltak kötve. A függő lámpa elutasítá a kocsis fekhelyéhez, s
Tarnócziné jól megnézte, nehogy mást költsön fel. Maga vitte holmiját a
kocsiba, maga tartá a gyeplőt kezében, míg a kocsis csendesen fölnyitja a
kaput, és Nagyszeben utcáin szerényebben s kevesebb zajjal alig haladt valaha
fogat tovább, tovább.
A kései félhold fukaran
osztott sugarakat az útra és környékre. Suhamlott a szél, változtak a
felhők és a láthatár tünetei. Árnyak foszlottak szét, fény gyűlt
összébb, s huzakodott tova. Tarnócziné Sára tetemét is látta a fűzágak
közt ellebegni, s néha oly különös szeszélyei vannak az éjnek, hogy néző
szemünk kilopja agyidegeinkből eszünket. Ez bántja a halott anyját, s az,
hogy még rosszabb behunyni a pillákat, mint nyitva tartani. - S mi is volt Sára
végszava? - kérdé magától a kérdező. - "Én nem panaszlok ellened,
anyám, sem itt, sem az égben!" Gyermekem, megtarthatod-e szavadat? Ó, ó!
A kocsis lassan hajtott.
Senki sem nógatta. Mentek is, nem is a lovak.
Hajnalszürkületben ért
Tarnócziné azon helyre, hol az előbbi napon szilaj elragadtatással
énekelé:
Tebenned
Uram vigadok,
Nagy örömömben tombolok.
S mily más vala hangulata!
De mégsem más.
Amint közeledett ahhoz a
ponthoz, hol a fegyveres őrizettel és a fogoly Mikes Jánossal találkozott
egyenesebben ült a kocsiban, szemeit bátrabban hordá körül, s arcán a bánat
mellett szilaj érzések táboroztak.
- Sára! Sára! Miért
szerettél éppen családunk halálos ellenségébe? Hol láthatád őt? Micsoda
ördögi mesterséggel nyerte meg egy perc alatt szívedet? - sóhajtá az anya, s folytatá
rá a bosszút szomjazó démon: - De nem viszonozta-e lányom hajlamát Mikes János?
Zakariás értesítése szerint a névtelen lovag mély fájdalommal tekintett Haller
szebeni házában minden tárgyra, s külsője után ítélve e lovag nem lehetett
más, mint Mikes János, Istennek hála! Ha én magzatot vesztettem: ő a
szeretőt siratja. S melyikünk keserve nagyobb? Hahaha! A szerelem a
legerősebb szenvedély. Száradjanak el rögtön könnyeim! Vigadjunk!
Oly pokoli nevetés hangzék
az árva özvegy ajkairól, mely a boszorkányéjeken is fülfájást okozott volna.
Aztán - fűzé tovább
gondolatait - mivel lettek baleseteim miatt a Mikesek kevésbé szerencsétlenek,
mint tegnapig valának? Elvesztettem jószágaikat, de visszaadja-e nekik Rákóczi?
Bizony a fejedelem fukarsága nem fogja a közpénztárt a nótapör természetes
eredményeitől megfosztani. S mert leányom meghalt, változik-e a
nőrabló Mikes fiakra mért büntetés súlya, és a szülék kétségbeesésének
mértéke? Mikes Zsigmond és Kornis Ágnes erőtlen lelke még gyűlölni
sem tud igazán. Én remélek!
Tarnócziné megint a
zsoltárból énekelé:
Az
pogányokat megfeddéd,
Az gonoszokat elvesztéd,
Semmivé tőd az ő nevöket.
Teljességgel eltörléd őket.
De a dal most már nem
sikerült úgy, mint kellett volna. Hiányzott belőle a riadó öröm; a hang
csalfa és elfátyolozott lőn, s a versszak végével Tarnócziné egy könnyet
törlött ki szempilláiból.
Ó, hogy bosszankodott e
gyöngeségén!
Meggyesen egész lelkierejét
visszanyerte.
Megint a piac közepére
hajtatott.
Gondolá: hátha készítik már
a vesztőhelyet!
De semmi ilyest nem látott.
Az emberek tolongtak, azonban minden kíváncsiság nélkül; ki-ki dolga után
indult, az országgyűlési uraktól kezdve a leglomposabb favágóig.
- Nem akarnak-e itt senkit
kivégezni? - kérdé Tarnócziné egy városszolgától.
- Igen, a napokban akasztanak
- válaszolá ez.
Az árva özvegynek az
akasztás nem volt ínyére, mert tudta, hogy a nemesembert bárddal végzik ki. De
az ő gyűlöletében még a hihetetlen is lehetőnek látszott.
- Talán éppen nagyurat? -
tudakolá tehát sugárzó arccal.
- Egy kocsist, ki asszonyát
az úton megölte.
- Hajts hamar valamelyik
vendéglőbe! - szólt kedvetlen meglepetéssel Tarnócziné.
Az országgyűlés miatt
nem volt könnyű szállásra találni; s már a kisebb fogadókból is kifogyott,
midőn egy korcsmáros saját szobáját ajánlá, Tarnócziné nézete szerint,
hallatlan áron. De a kialkuvás mégis sikerült neki, s míg poggyászait behordák,
hogy az időt használja, a városban körültekinteni ment.
- Hol van itt a börtön?
- Forduljon az asszony
jobbra, s az első utcában bal kézre megtalálja.
Tarnócziné a börtönhöz
ment.
Az apró ablakok
sűrű rostéllyal borítva, s nedves, penészes fal, a föld alatt
bolthajtás, melynek üregéből lánczörej tört fel, egészen megnyugtaták
őt. Ily barlangban a lég nagyon dohos lehet, s minden arra mutat, hogy
Mikes János a kevés napot, mely kivégeztetéséig még hátravan, igen
alkalmatlannak fogja találni.
Az árva özvegy hosszasan
édelg a börtön látható hiányain, s pótlékul hozzáképzeli a poshadt vizet s a
keletlen, fekete kenyeret, melyen a rabok tengődnek, s ha később
eszébe nem ötlik, hogy a szász hatóság fogháza egy főbb rangú nemes
számára aligha vétethetett igénybe, a nyomor és bűn hajléka előtt
több vigasztalást szerzett volna magának, mint a szentegyházban.
- Jóember - tudakolá most
-, kend meggyesi polgár-e?
A kérdezett nem érte
magyarul.
- Jóember, beszél-e kend a
mi nyelvünkön? - szólított meg egy másikat.
- Képemről láthatja az
asszony, hogy székely vagyok.
Ez sem volt oly egyén, kire
Tarnóczinénak szüksége volt.
- Jóember, született szász-e
kend?
- Az vagyok! - válaszolt a
most kérdezett.
- Tán éppen meggyesi lakos!
- Meggyesi polgár és
szappanyos.
- Nem tudná-e megmondani,
hány börtön van Meggyesen?
- Csak egy, s még az is
igen sok számunkra. Mi békés alattvalók vagyunk, az adót megfizetjük, és senki
marháját nem bántjuk.
- Igen helyesen teszik
kendtek. De nincs-e vagy egy fogoly a városban, kit elnézésből nem a
börtönben őriznek?
- Tudtommal nincs.
Ujjongó öröm tört ki
Tarnócziné arcán, s könnyű léptekkel tért a fogadóba vissza.
Ott nagy zavart talált.
Szobáján keresztül vittek
málhákat a szomszéd szobába, melyet egy udvarias öregúr oly hölgynek engedett
át ideiglen, ki csak néhány órát akart itt tölteni.
Paszomános legények
nyargaltak ki s be, az árva özvegy béketűrését nehéz próbára téve. Már tiltakozni
is akart a kíméletlen mód ellen, mellyel nyugalmát háborították, midőn az
új vendég kinyitván az ajtót, a küszöbön vizsga tekintettel állt meg, és rövid
habozás után mosolygó arccal kiált föl: - Hisz ez Tarnócziné! - s azzal
ölelésre siet.
Az árva özvegy hátralépett;
de az ölelést nem háríthatá el. Pedig az úrhölgy, ki őt keblére szorítá,
egyik vala Heródiás leányai közül, kik Mikes Zsigmond uram házában pengeték a
hárfát, világi dalokat énekeltek, s idegingerlő mozdulatokkal táncoltak még
a boldog emlékű Tarnóczi Sebestyénnel is.
- Be rég nem láttalak,
Rebekka!
- Sok éve nem találkoztunk!
Akkor még fiatal voltál te is - szólt Tarnócziné azon hitben, hogy az
eltűnt korra célzással sebet ejt Heródiás leányán.
- Úgy van, Rebekka! Akkor még
egy kevéssé tőlem is féltéd Sebestyént, pedig nem volt miért, mert ő
Mikes Zsigmondnénál oltározott, ámbár ez mindkettőnknél legalább hat évvel
volt idősebb.
Tarnócziné arca
hamuszínűvé, majdnem szederjessé lőn.
- De mily véletlen hoz most
össze minket? - kérdé a vendég, hogy más fordulatot adjon a társalgásnak.
- Én Szebenből
hazautazom - szólt vontatva, hidegen Tarnócziné. - S te?
- Meggyesre vagyok a
fejedelemnőtől betegápolónőnek küldve. S éppen a polgármestert
akarom hívatni.
Ezzel komornyikját útba is
igazítá.
- Képzelheted, Rebekka -
folytatá a cseléd távozása után - képzelheted, hogy még a tükör által sem
hagyom magamat ámíttatni, különben egy szép és fiatal lovaggal aligha mertem
volna - még betegsége alatt is - egy són és kenyéren élni... A szobát nem is
említve.
Tarnócziné sötéten
tekintett a palotahölgyre. Érzések támadtak keblében, melyek körvonalazva nem
voltak; de azért oly lehangoló erővel bírtak, mintha nevök a marcangolás,
égetés és a keselyűkörmű gyanú volna.
- Félek, hosszasan kell e városban
mulatnom - fűzé tovább a palotahölgy -, mert lovagom, mint az udvari orvos
mondá, igen mély, bár nem halálos sebet kapott.
Tarnóczinénak eszébe jut,
hogy a kocsin a fegyveresektől kísért fogoly hanyatt fekvék, mi szintén
beteges állapotot árult el.
- Az ifjú palotahölgyek -
kezdé megint a betegápolónő -, saját tíz körmeikkel kaparnák ki szememet,
ha szép bajnokomat az egész télen ágyban fognám tartani. Mindenik meg akar
általa hódíttatni, még a farsangon. De Rebekka! Te rosszul vagy?
- Boldog a méregkeverő!
- tört ki Tarnócziné... - Fejem fáj, nem érzem jól magamat! - folytatá magához
térve.
- Ah, most jut eszembe,
neked valami kedvetlenséged volt leányod miatt.
- Igen, mikor szültem. Még
rajtunk van a bibliai átok! Te szerencsés vagy, sohasem betegedtél le.
Annyi gúny és
keserűség volt Tarnócziné szavaiban, hogy a palotahölgy nem tudá: sértve
vagy megilletődve legyen-e?
A kényelmetlen csendet a
polgármester érkezése szakítá félbe.
- Hogy a fejedelemnő
őfensége parancsát teljesíthessem, mihelyt a hírnöktől a levelet
átvevém, az egész városon minden vagyonosb polgár házát személyesen
megvizsgáltam, remélvén, hogy még találhatok tiszta, egészséges és szépen
bútorozott szobára; de fáradságom sikertelen volt.
- S kegyelmed nem teljesíté
őfensége parancsát? - kérdé feltűnő megütközéssel a palotahölgy.
- Oly vakmerő,
nagyságos asszonyom, nem valék - szólt a sima polgármester. - Feleségemet
költöztetém a napamhoz Segesvárra, s most szállásomon két szobával
rendelkezhetik nagysád.
- Köszönöm a
fejedelemnő nevében, polgármester úr, szívességét. S hogy van betegünk?
- Istennek hála, már javul.
Holnapra ígértem, hogy gyorspostát küldök kedves szüleihez, mely jelentse
betegségét és gyógyulását... S mikor leend nagyságodhoz szerencsénk?
- Régi barátnőmmel
akarok egy órát tölteni, s aztán...
A palotahölgy Tarnócziné
felé fordult. - Az Istenért, Rebekka! Mi bajod?
Tarnóczinénak ujjhegye is
kék volt, s arcának torz vonalai rémítő kifejezésűek valának.
- Az orvosért futok - szólt
a szolgálatra kész polgármester. - Orvosunk igen derék, tapasztalt férfiú.
- Nem szükség - hebegé alig
érthetőn az árva özvegy -, csak a fejem szédül. A szabad lég segíteni fog
rajtam. Ó, hogy lovaim ki vannak fáradva! Hamar kellene otthon lennem.
- Ha őnagysága velem
parancsolni méltóztatik, a leggyorsabb postalovakat rendelem ki. Csak tessék a
cédulába beírni, hogy tisztelt barátnője a fejedelem ügyében utazik.
Tarnócziné dúlt
tekintetében fölvillant az öröm sugára.
A palotahölgy aláírta a
polgármester által fogalmazott cédulát.
Félóra alatt öt délceg ló
volt az árva özvegy kocsijába fogva.
- Ideje, hogy már
meglátogasd betegedet - szólt Tarnócziné. - Meséld el neki a legújabb szebeni
hírt. Kíváncsi vagy rá, ugye, kedvesem? Nem csoda. Én egyébiránt hiteles
forrásból tudom. Halld!... Haller Péterné tegnap este meggyilkolta magát egy
kalandor iránti szerelemből.
- Az Istenért, hisz ő,
ha nem csalódom, a te leányod?!
- Tulajdon leányom - szólt
Tarnócziné. - Nekünk fő szerencsétlenségünk, hogy szülünk. Mi hozzuk
világra a bűnt. Meséld el Mikes Jánosnak Tarnóczi Sára történetét.
- Szegény asszony!
Őrültté tevé az anyai fájdalom! - sóhajta a palotahölgy, szemeivel
kísérvén a távozó kocsit.
Midőn a várost háta
mögött hagyta, Tarnócziné megállítá a lovakat, előköténye zsebéből
egy hímzett erszényt vett ki, és azt a postakocsis elé tartá: - Látod-e ezt?
- Látom!
Ekkor saját tenyerébe önté
tartalmát, s a dénártól az aranyig minden pénznem tarka vegyülete csillogott a
kocsis elé.
- E kincs a tied, s még
ennyit kapsz otthon, ha szélvészként rohansz. Fölfordul a kocsi, mondod. Nem
baj, az én nyakam törik ki; te nyeregben ülsz. Kidőlnek a lovak, mondod.
Nem baj, kettős árat fizetek gazdádnak. Induljunk!
Eszeveszetten nyargaltak;
de a gondviselés szigorú volt az árva özvegy iránt. Nem tört el sem kerék, sem
tengely, sem rúd.
Tarnócziné oly különösen
érzé magát. Arca meggyulladt, a tájék körüle levegőstül eltűnt, s
majd ismét visszakerült hideg és csillogó, téli szépségében. Táncoltak a
hegyek, s megint komolyan néztek rá, mintha szégyellték volna széles
jókedvöket. A hanyatló nap fájón tekintett Tarnóczinéra. "Búcsúzzál el
tőlem, búcsúzzál el tőlem! Én örök életű vagyok; de az emberi
nem változik mindig; más-más arcokkal néz rám. Búcsúzzál el szép sugáraimtól!
Azonban tán holnap mégis látjuk egymást... meglehet, én vihar közül, te
kétségbeeséssel!" Könnyei omlottak az árva özvegynek. Rosszul érzé magát.
Valaminek kellett rajta történni, mi az erős testből éveket lopott
ki, s az erős lelket lággyá hangolta. Roskadtan ült a kocsiban, az
állomásoknál nem volt sem étvágya, sem pihenése.
Másnap csakugyan kezdett
alkonyodni, s az időnek pályahosszán hibátlanul járt a földünket világító
égitest. Tarnócziné kocsija keresztútra ért. Jobbra Mikes-várhoz, balra
Szentlélekre megy, ki hová akar. Most búcsúzó sugarak vadon tekintettek az
özvegy lelkébe. - Hajts jobbra! - mondá a tudakoló kocsisnak Tarnócziné. Ekkor
számításokba mélyedt.
- Meggyestől Szebenbe
és vissza huszonnégy órámba került. Ha Mikeséknek futárjok volt Meggyesen,
legfölebb tizenhat órája, hogy a halálos ítélet hírét vették; mert postalovaim
gyorsaságát nyolcórányi előnynek számíthatom. Ha pedig nem volt futárjok,
akkor tíz órája sincs, hogy a történtek felől értesültek. Bánatjok még
friss, és szép látványt ígérhet. Miként hathata kedélyökre az ítélet? Zsigmond
bővérű, ingerlékeny egyén. Őt alkalmasint megütötte a guta a
leányomra szállt jószágok és a két fiúra kimondott fővesztés miatt.
Zsigmond most a terítőn van. S hát Kornis Ágnes? Ó, e kígyónak szívós
élete van! Könnyen tud sírni. Nem hiszem, hogy szíve megrepedt volna.
Szerencsére János befogatását vagy én jelenthetem neki először, vagy
legalább a veszélyes sebet, mely miatt mozdulni sem tudott, és a fegyveres
csapatokkal körülvett kocsit, melyet az anya a kivégeztetés előjeléül
tekinthet. Hiszen tizenkilenc óra kell, míg a polgármester postája a jobb
hírekkel Mikes-vár kapujához érkezik. S mi nem fog tizenkilenc óra kínpadján
Ágnessel történni? Hahaha! Nem én vagyok a boldogtalan! Hitem ok nélkül
tántorodott meg. Tarnócziné még fog örvendeni, vigadni, tombolni... Ne
mondjátok, hogy most temetik leányomat! Ne idézzétek föl az árva bánatot,
midőn a bosszú kezébe akarja venni a királyi pálcáját. E nagy ünnepen
felségsértés volna a könny. Majd azután, azután!... Ó, mégis mily sivatag
élet!...
Ily gondolatokban zavará
meg Tarnóczinét a postakocsis.
- A várba hajtsak-e?
- Állj meg a domb alatt! Majd szólítalak.
Tarnócziné leszállott.
Gyalog haladott föl a dombon.
Egyszerre fényözön csapott szemébe.
A nagyterem; oda terítették ki Zsigmondot - gondolá.
Sietett a nehéz bunda s a szaggatott lélegzés dacára.
Lába kövekbe botlott, a veríték csurgott homlokáról. - Nem tesz semmit! Ki
ügyelne most egészségére, életére!... Bosszú! A bosszú!
A kapuhoz ért.
Teli kocsikkal az udvar. Csillog-villog a főterem, sokkal inkább, mint
Szebenben az a szoba, hol Sára feküdt... Most ő a sírboltban alszik! De mi
történik itt?
A kapu mellé vonult Tarnócziné, várva az első kilépőre, hogy
előhíreket szerezhessen.
Erdőmesterünk lépett ki. A holdsarló alig világítja.
- Hogyan halt meg Mikes Zsigmond
nagyuram?
- Félrebeszél kegyelmed? Zsigmond
úr egészséges, mint a makk.
- S az asszony?
- Virít.
- Miért hát e sokaság, e
világítás?
- Mert Kassai uram őnagysága
tegnap elhozta a fejedelem kegyelmét.
- Ne űzzön tréfát egy szegény
asszonnyal.
- Ma tánc van. Jöjjön be
kegyelmed, s nézze meg, ha tetszik.
- Ha... zudsz!
Ekkor megzendült a teremben a
hegedű és tárogató. Régi nóták, húszévesek, Heródiás leányainak korából!
Az erdőmester egy
tagolatlan, de iszonyú sikoltást hallott.
Tarnócziné holtteste a földön
hevert.
Segítség érkezett, s a halottat
azon szobába fektették, hová régen férjével együtt volt beszállásolva.
|