Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library
Zsigmond Kemény
Özvegy és leánya

IntraText CT - Text

  • Harmadik rész
    • 22
Previous - Next

Click here to hide the links to concordance

22

Tarnócziné Zakariás adatai után a névtelen lovagban Mikes Jánosra ismert, s egyszerre tisztába jött Sára helyzetéről s magaviseletének indoka iránt.

Midőn keblében a harag legfőbb fogra hágott, történt a borzasztó tény, mely az anyát leányától ugyan, de a fukart gazdag vagyontól fosztá meg. Mennyire lázítá fel vallásosságát az öngyilkossági bűn? Nem könnyű kipuhatolni; mert árva özvegyünkben a hit a képmutatással úgy összevegyült, hogy maga sem tudná a szerep és a való határait kijelölni. De az bizonyos, hogy a fösvénységen ejtett halálos seb fájdalmánál még százszor elviselhetetlenebb volt az a gondolat, hogy egy Tarnóczi leány képes lőn öngyilkosságra egy Mikes fiú iránti szerelemből.

Ennyi hatás együtt átkoztatá meg az anyával a lány holttestét, sírját, nevét.

De nincs szív, melyben semmi sem volna letéve azon közérzésekből, melyek nélkül az emberiség nem tudná magát fenntartani, s az erkölcsi rend kihaltával fajilag is kihalna.

Ha Haller támadja vala meg Tarnóczinét, ez dacból talán folytatta volna istenkáromló átkait; de midőn a szolgák, az engedelmességhez szokottak s a még alig ismert háziasszony holtteste mellett könnyeket ontók lázadtak fel az "anya-tigris szíve" ellen, s a "rangos nőre" megvetéssel és undorral tekintettek: ó, akkor az árva özvegy nem volt többé bátor és büszke asszony. Kiosont a halottas szobából, lopva lépdelt az alig világított folyosón, fürgén simult a falhoz, ha ajtó nyílt, s midőn szobájába ért, két könyökére támaszkodva, s tenyerével eltakart arccal ült, ült sokáig. - Sára! Sára! - rebegék ajkai hol haragos, hol síró hangon.

Éjfél lőn, míg erőt vett arca fölemelésére. Aki most az ő vonalaira tekintett volna, a többi indulatok kifejezésénél talán mélyebb bánatnyomokra találna azokon.

Tarnócziné a szomorúan világoló mécsnél, melyet egyedül hagyott volt égni, megsimítá zilált fürteit, és a szabadba ment. A temérdek gyertyafény kijelölé a szobát, hová Sárát vitték. Az anyának hosszasan függött a csillogó ablakokon szeme; míg a téli hideg éjen tagjai - mert meleg ruha nélkül jött ki - dermedeztek. Fölmenjen-e a terítőhöz? Hisz neki joga van látni a tetemet, melynek életet adott... és halált. Ő az anya és a magzatgyilkos, ő keresztelteté és átkozta meg, szoptatta és falta föl gyermekét... a Szaturnusz.249Ó, Sára! Az ablak homályosult-e el, vagy Tarnócziné szeme, hogy alig lát odáig? De a teremből most lehallott a zokogás... egy síró asszony hangja. Judit kesereg az anya helyett, ő tépi köntösét, szárítja leomló hajával könnyeit. El, el innen!

Az árva özvegy Tarnócziné nesz nélkül lassan ment az istállóhoz, be-benézett az ajtókon kísértetileg, vértelen arccal, visszafojtott lélegzettel, s végre megtalálá a jászolt, hova lovai voltak kötve. A függő lámpa elutasítá a kocsis fekhelyéhez, s Tarnócziné jól megnézte, nehogy mást költsön fel. Maga vitte holmiját a kocsiba, maga tartá a gyeplőt kezében, míg a kocsis csendesen fölnyitja a kaput, és Nagyszeben utcáin szerényebben s kevesebb zajjal alig haladt valaha fogat tovább, tovább.

A kései félhold fukaran osztott sugarakat az útra és környékre. Suhamlott a szél, változtak a felhők és a láthatár tünetei. Árnyak foszlottak szét, fény gyűlt összébb, s huzakodott tova. Tarnócziné Sára tetemét is látta a fűzágak közt ellebegni, s néha oly különös szeszélyei vannak az éjnek, hogy néző szemünk kilopja agyidegeinkből eszünket. Ez bántja a halott anyját, s az, hogy még rosszabb behunyni a pillákat, mint nyitva tartani. - S mi is volt Sára végszava? - kérdé magától a kérdező. - "Én nem panaszlok ellened, anyám, sem itt, sem az égben!" Gyermekem, megtarthatod-e szavadat? Ó, ó!

A kocsis lassan hajtott. Senki sem nógatta. Mentek is, nem is a lovak.

Hajnalszürkületben ért Tarnócziné azon helyre, hol az előbbi napon szilaj elragadtatással énekelé:

Tebenned Uram vigadok,
Nagy örömömben tombolok.

S mily más vala hangulata!

De mégsem más.

Amint közeledett ahhoz a ponthoz, hol a fegyveres őrizettel és a fogoly Mikes Jánossal találkozott egyenesebben ült a kocsiban, szemeit bátrabban hordá körül, s arcán a bánat mellett szilaj érzések táboroztak.

- Sára! Sára! Miért szerettél éppen családunk halálos ellenségébe? Hol láthatád őt? Micsoda ördögi mesterséggel nyerte meg egy perc alatt szívedet? - sóhajtá az anya, s folytatá a bosszút szomjazó démon: - De nem viszonozta-e lányom hajlamát Mikes János? Zakariás értesítése szerint a névtelen lovag mély fájdalommal tekintett Haller szebeni házában minden tárgyra, s külsője után ítélve e lovag nem lehetett más, mint Mikes János, Istennek hála! Ha én magzatot vesztettem: ő a szeretőt siratja. S melyikünk keserve nagyobb? Hahaha! A szerelem a legerősebb szenvedély. Száradjanak el rögtön könnyeim! Vigadjunk!

Oly pokoli nevetés hangzék az árva özvegy ajkairól, mely a boszorkányéjeken is fülfájást okozott volna.

Aztán - fűzé tovább gondolatait - mivel lettek baleseteim miatt a Mikesek kevésbé szerencsétlenek, mint tegnapig valának? Elvesztettem jószágaikat, de visszaadja-e nekik Rákóczi? Bizony a fejedelem fukarsága nem fogja a közpénztárt a nótapör természetes eredményeitől megfosztani. S mert leányom meghalt, változik-e a nőrabló Mikes fiakra mért büntetés súlya, és a szülék kétségbeesésének mértéke? Mikes Zsigmond és Kornis Ágnes erőtlen lelke még gyűlölni sem tud igazán. Én remélek!

Tarnócziné megint a zsoltárból énekelé:

Az pogányokat megfeddéd,
Az gonoszokat elvesztéd,
Semmivé tőd az ő nevöket.
Teljességgel eltörléd őket.

De a dal most már nem sikerült úgy, mint kellett volna. Hiányzott belőle a riadó öröm; a hang csalfa és elfátyolozott lőn, s a versszak végével Tarnócziné egy könnyet törlött ki szempilláiból.

Ó, hogy bosszankodott e gyöngeségén!

Meggyesen egész lelkierejét visszanyerte.

Megint a piac közepére hajtatott.

Gondolá: hátha készítik már a vesztőhelyet!

De semmi ilyest nem látott. Az emberek tolongtak, azonban minden kíváncsiság nélkül; ki-ki dolga után indult, az országgyűlési uraktól kezdve a leglomposabb favágóig.

- Nem akarnak-e itt senkit kivégezni? - kérdé Tarnócziné egy városszolgától.

- Igen, a napokban akasztanak - válaszolá ez.

Az árva özvegynek az akasztás nem volt ínyére, mert tudta, hogy a nemesembert bárddal végzik ki. De az ő gyűlöletében még a hihetetlen is lehetőnek látszott.

- Talán éppen nagyurat? - tudakolá tehát sugárzó arccal.

- Egy kocsist, ki asszonyát az úton megölte.

- Hajts hamar valamelyik vendéglőbe! - szólt kedvetlen meglepetéssel Tarnócziné.

Az országgyűlés miatt nem volt könnyű szállásra találni; s már a kisebb fogadókból is kifogyott, midőn egy korcsmáros saját szobáját ajánlá, Tarnócziné nézete szerint, hallatlan áron. De a kialkuvás mégis sikerült neki, s míg poggyászait behordák, hogy az időt használja, a városban körültekinteni ment.

- Hol van itt a börtön?

- Forduljon az asszony jobbra, s az első utcában bal kézre megtalálja.

Tarnócziné a börtönhöz ment.

Az apró ablakok sűrű rostéllyal borítva, s nedves, penészes fal, a föld alatt bolthajtás, melynek üregéből lánczörej tört fel, egészen megnyugtaták őt. Ily barlangban a lég nagyon dohos lehet, s minden arra mutat, hogy Mikes János a kevés napot, mely kivégeztetéséig még hátravan, igen alkalmatlannak fogja találni.

Az árva özvegy hosszasan édelg a börtön látható hiányain, s pótlékul hozzáképzeli a poshadt vizet s a keletlen, fekete kenyeret, melyen a rabok tengődnek, s ha később eszébe nem ötlik, hogy a szász hatóság fogháza egy főbb rangú nemes számára aligha vétethetett igénybe, a nyomor és bűn hajléka előtt több vigasztalást szerzett volna magának, mint a szentegyházban.

- Jóember - tudakolá most -, kend meggyesi polgár-e?

A kérdezett nem érte magyarul.

- Jóember, beszél-e kend a mi nyelvünkön? - szólított meg egy másikat.

- Képemről láthatja az asszony, hogy székely vagyok.

Ez sem volt oly egyén, kire Tarnóczinénak szüksége volt.

- Jóember, született szász-e kend?

- Az vagyok! - válaszolt a most kérdezett.

- Tán éppen meggyesi lakos!

- Meggyesi polgár és szappanyos.

- Nem tudná-e megmondani, hány börtön van Meggyesen?

- Csak egy, s még az is igen sok számunkra. Mi békés alattvalók vagyunk, az adót megfizetjük, és senki marháját nem bántjuk.

- Igen helyesen teszik kendtek. De nincs-e vagy egy fogoly a városban, kit elnézésből nem a börtönben őriznek?

- Tudtommal nincs.

Ujjongó öröm tört ki Tarnócziné arcán, s könnyű léptekkel tért a fogadóba vissza.

Ott nagy zavart talált.

Szobáján keresztül vittek málhákat a szomszéd szobába, melyet egy udvarias öregúr oly hölgynek engedett át ideiglen, ki csak néhány órát akart itt tölteni.

Paszomános legények nyargaltak ki s be, az árva özvegy béketűrését nehéz próbára téve. Már tiltakozni is akart a kíméletlen mód ellen, mellyel nyugalmát háborították, midőn az új vendég kinyitván az ajtót, a küszöbön vizsga tekintettel állt meg, és rövid habozás után mosolygó arccal kiált föl: - Hisz ez Tarnócziné! - s azzal ölelésre siet.

Az árva özvegy hátralépett; de az ölelést nem háríthatá el. Pedig az úrhölgy, ki őt keblére szorítá, egyik vala Heródiás leányai közül, kik Mikes Zsigmond uram házában pengeték a hárfát, világi dalokat énekeltek, s idegingerlő mozdulatokkal táncoltak még a boldog emlékű Tarnóczi Sebestyénnel is.

- Be rég nem láttalak, Rebekka!

- Sok éve nem találkoztunk! Akkor még fiatal voltál te is - szólt Tarnócziné azon hitben, hogy az eltűnt korra célzással sebet ejt Heródiás leányán.

- Úgy van, Rebekka! Akkor még egy kevéssé tőlem is féltéd Sebestyént, pedig nem volt miért, mert ő Mikes Zsigmondnénál oltározott, ámbár ez mindkettőnknél legalább hat évvel volt idősebb.

Tarnócziné arca hamuszínűvé, majdnem szederjessé lőn.

- De mily véletlen hoz most össze minket? - kérdé a vendég, hogy más fordulatot adjon a társalgásnak.

- Én Szebenből hazautazom - szólt vontatva, hidegen Tarnócziné. - S te?

- Meggyesre vagyok a fejedelemnőtől betegápolónőnek küldve. S éppen a polgármestert akarom hívatni.

Ezzel komornyikját útba is igazítá.

- Képzelheted, Rebekka - folytatá a cseléd távozása után - képzelheted, hogy még a tükör által sem hagyom magamat ámíttatni, különben egy szép és fiatal lovaggal aligha mertem volna - még betegsége alatt is - egy són és kenyéren élni... A szobát nem is említve.

Tarnócziné sötéten tekintett a palotahölgyre. Érzések támadtak keblében, melyek körvonalazva nem voltak; de azért oly lehangoló erővel bírtak, mintha nevök a marcangolás, égetés és a keselyűkörmű gyanú volna.

- Félek, hosszasan kell e városban mulatnom - fűzé tovább a palotahölgy -, mert lovagom, mint az udvari orvos mondá, igen mély, bár nem halálos sebet kapott.

Tarnóczinénak eszébe jut, hogy a kocsin a fegyveresektől kísért fogoly hanyatt fekvék, mi szintén beteges állapotot árult el.

- Az ifjú palotahölgyek - kezdé megint a betegápolónő -, saját tíz körmeikkel kaparnák ki szememet, ha szép bajnokomat az egész télen ágyban fognám tartani. Mindenik meg akar általa hódíttatni, még a farsangon. De Rebekka! Te rosszul vagy?

- Boldog a méregkeverő! - tört ki Tarnócziné... - Fejem fáj, nem érzem jól magamat! - folytatá magához térve.

- Ah, most jut eszembe, neked valami kedvetlenséged volt leányod miatt.

- Igen, mikor szültem. Még rajtunk van a bibliai átok! Te szerencsés vagy, sohasem betegedtél le.

Annyi gúny és keserűség volt Tarnócziné szavaiban, hogy a palotahölgy nem tudá: sértve vagy megilletődve legyen-e?

A kényelmetlen csendet a polgármester érkezése szakítá félbe.

- Hogy a fejedelemnő őfensége parancsát teljesíthessem, mihelyt a hírnöktől a levelet átvevém, az egész városon minden vagyonosb polgár házát személyesen megvizsgáltam, remélvén, hogy még találhatok tiszta, egészséges és szépen bútorozott szobára; de fáradságom sikertelen volt.

- S kegyelmed nem teljesíté őfensége parancsát? - kérdé feltűnő megütközéssel a palotahölgy.

- Oly vakmerő, nagyságos asszonyom, nem valék - szólt a sima polgármester. - Feleségemet költöztetém a napamhoz Segesvárra, s most szállásomon két szobával rendelkezhetik nagysád.

- Köszönöm a fejedelemnő nevében, polgármester úr, szívességét. S hogy van betegünk?

- Istennek hála, már javul. Holnapra ígértem, hogy gyorspostát küldök kedves szüleihez, mely jelentse betegségét és gyógyulását... S mikor leend nagyságodhoz szerencsénk?

- Régi barátnőmmel akarok egy órát tölteni, s aztán...

A palotahölgy Tarnócziné felé fordult. - Az Istenért, Rebekka! Mi bajod?

Tarnóczinénak ujjhegye is kék volt, s arcának torz vonalai rémítő kifejezésűek valának.

- Az orvosért futok - szólt a szolgálatra kész polgármester. - Orvosunk igen derék, tapasztalt férfiú.

- Nem szükség - hebegé alig érthetőn az árva özvegy -, csak a fejem szédül. A szabad lég segíteni fog rajtam. Ó, hogy lovaim ki vannak fáradva! Hamar kellene otthon lennem.

- Ha őnagysága velem parancsolni méltóztatik, a leggyorsabb postalovakat rendelem ki. Csak tessék a cédulába beírni, hogy tisztelt barátnője a fejedelem ügyében utazik.

Tarnócziné dúlt tekintetében fölvillant az öröm sugára.

A palotahölgy aláírta a polgármester által fogalmazott cédulát.

Félóra alatt öt délceg volt az árva özvegy kocsijába fogva.

- Ideje, hogy már meglátogasd betegedet - szólt Tarnócziné. - Meséld el neki a legújabb szebeni hírt. Kíváncsi vagy , ugye, kedvesem? Nem csoda. Én egyébiránt hiteles forrásból tudom. Halld!... Haller Péterné tegnap este meggyilkolta magát egy kalandor iránti szerelemből.

- Az Istenért, hisz ő, ha nem csalódom, a te leányod?!

- Tulajdon leányom - szólt Tarnócziné. - Nekünk szerencsétlenségünk, hogy szülünk. Mi hozzuk világra a bűnt. Meséld el Mikes Jánosnak Tarnóczi Sára történetét.

- Szegény asszony! Őrültté tevé az anyai fájdalom! - sóhajta a palotahölgy, szemeivel kísérvén a távozó kocsit.

Midőn a várost háta mögött hagyta, Tarnócziné megállítá a lovakat, előköténye zsebéből egy hímzett erszényt vett ki, és azt a postakocsis elé tartá: - Látod-e ezt?

- Látom!

Ekkor saját tenyerébe önté tartalmát, s a dénártól az aranyig minden pénznem tarka vegyülete csillogott a kocsis elé.

- E kincs a tied, s még ennyit kapsz otthon, ha szélvészként rohansz. Fölfordul a kocsi, mondod. Nem baj, az én nyakam törik ki; te nyeregben ülsz. Kidőlnek a lovak, mondod. Nem baj, kettős árat fizetek gazdádnak. Induljunk!

Eszeveszetten nyargaltak; de a gondviselés szigorú volt az árva özvegy iránt. Nem tört el sem kerék, sem tengely, sem rúd.

Tarnócziné oly különösen érzé magát. Arca meggyulladt, a tájék körüle levegőstül eltűnt, s majd ismét visszakerült hideg és csillogó, téli szépségében. Táncoltak a hegyek, s megint komolyan néztek , mintha szégyellték volna széles jókedvöket. A hanyatló nap fájón tekintett Tarnóczinéra. "Búcsúzzál el tőlem, búcsúzzál el tőlem! Én örök életű vagyok; de az emberi nem változik mindig; más-más arcokkal néz rám. Búcsúzzál el szép sugáraimtól! Azonban tán holnap mégis látjuk egymást... meglehet, én vihar közül, te kétségbeeséssel!" Könnyei omlottak az árva özvegynek. Rosszul érzé magát. Valaminek kellett rajta történni, mi az erős testből éveket lopott ki, s az erős lelket lággyá hangolta. Roskadtan ült a kocsiban, az állomásoknál nem volt sem étvágya, sem pihenése.

Másnap csakugyan kezdett alkonyodni, s az időnek pályahosszán hibátlanul járt a földünket világító égitest. Tarnócziné kocsija keresztútra ért. Jobbra Mikes-várhoz, balra Szentlélekre megy, ki hová akar. Most búcsúzó sugarak vadon tekintettek az özvegy lelkébe. - Hajts jobbra! - mondá a tudakoló kocsisnak Tarnócziné. Ekkor számításokba mélyedt.

- Meggyestől Szebenbe és vissza huszonnégy órámba került. Ha Mikeséknek futárjok volt Meggyesen, legfölebb tizenhat órája, hogy a halálos ítélet hírét vették; mert postalovaim gyorsaságát nyolcórányi előnynek számíthatom. Ha pedig nem volt futárjok, akkor tíz órája sincs, hogy a történtek felől értesültek. Bánatjok még friss, és szép látványt ígérhet. Miként hathata kedélyökre az ítélet? Zsigmond bővérű, ingerlékeny egyén. Őt alkalmasint megütötte a guta a leányomra szállt jószágok és a két fiúra kimondott fővesztés miatt. Zsigmond most a terítőn van. S hát Kornis Ágnes? Ó, e kígyónak szívós élete van! Könnyen tud sírni. Nem hiszem, hogy szíve megrepedt volna. Szerencsére János befogatását vagy én jelenthetem neki először, vagy legalább a veszélyes sebet, mely miatt mozdulni sem tudott, és a fegyveres csapatokkal körülvett kocsit, melyet az anya a kivégeztetés előjeléül tekinthet. Hiszen tizenkilenc óra kell, míg a polgármester postája a jobb hírekkel Mikes-vár kapujához érkezik. S mi nem fog tizenkilenc óra kínpadján Ágnessel történni? Hahaha! Nem én vagyok a boldogtalan! Hitem ok nélkül tántorodott meg. Tarnócziné még fog örvendeni, vigadni, tombolni... Ne mondjátok, hogy most temetik leányomat! Ne idézzétek föl az árva bánatot, midőn a bosszú kezébe akarja venni a királyi pálcáját. E nagy ünnepen felségsértés volna a könny. Majd azután, azután!... Ó, mégis mily sivatag élet!...

Ily gondolatokban zavará meg Tarnóczinét a postakocsis.

- A várba hajtsak-e?

- Állj meg a domb alatt! Majd szólítalak.

Tarnócziné leszállott.

Gyalog haladott föl a dombon.

Egyszerre fényözön csapott szemébe.

A nagyterem; oda terítették ki Zsigmondot - gondolá.

Sietett a nehéz bunda s a szaggatott lélegzés dacára.

Lába kövekbe botlott, a veríték csurgott homlokáról. - Nem tesz semmit! Ki ügyelne most egészségére, életére!... Bosszú! A bosszú!

A kapuhoz ért.

Teli kocsikkal az udvar. Csillog-villog a főterem, sokkal inkább, mint Szebenben az a szoba, hol Sára feküdt... Most ő a sírboltban alszik! De mi történik itt?

A kapu mellé vonult Tarnócziné, várva az első kilépőre, hogy előhíreket szerezhessen.

Erdőmesterünk lépett ki. A holdsarló alig világítja.

- Hogyan halt meg Mikes Zsigmond nagyuram?

- Félrebeszél kegyelmed? Zsigmond úr egészséges, mint a makk.

- S az asszony?

- Virít.

- Miért hát e sokaság, e világítás?

- Mert Kassai uram őnagysága tegnap elhozta a fejedelem kegyelmét.

- Ne űzzön tréfát egy szegény asszonnyal.

- Ma tánc van. Jöjjön be kegyelmed, s nézze meg, ha tetszik.

- Ha... zudsz!

Ekkor megzendült a teremben a hegedű és tárogató. Régi nóták, húszévesek, Heródiás leányainak korából!

Az erdőmester egy tagolatlan, de iszonyú sikoltást hallott.

Tarnócziné holtteste a földön hevert.

Segítség érkezett, s a halottat azon szobába fektették, hová régen férjével együtt volt beszállásolva.




249. Az idő és a termékenység istene a római mitológiában. Később a görög Kronosszal azonosították, aki, megszerezvén a világ feletti uralmat, sorra felfalta gyermekeit, nehogy a hatalmára törjenek.






Previous - Next

Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library

Best viewed with any browser at 800x600 or 768x1024 on Tablet PC
IntraText® (V89) - Some rights reserved by EuloTech SRL - 1996-2007. Content in this page is licensed under a Creative Commons License