2
Tarnócziné nagyasszonyom természetéről és szokásairól aligha nem volt
értesítve az a lovag, ki a szentléleki plébános laka előtt néhány percre
megállott, és miután az öreg lelkész kezét ajkaival tiszteletteljesen illette,
megmozdítá selyemostorát, és e jelre hökkent méne ügetve és büszkén vitte a
faluból ki, s a hegytérre föl, hol az út a várkastély mellett kezdett ismét egy
völgyre lejteni, melynek oldalait tölgy- és bükkerdő szegte be, míg sima,
zöld rétjén gazdag fű és illatos virágok közt ezüstszín csermely
tévedezett, oly szeszélyesen, oly kószán, mintha mindenütt jelen és távol lenni
akart volna.
Midőn a lovag a régi épület címeres kapuja előtt volt, kíváncsi
tekintetet vetett az udvarba.
Néhány tilosból behajtott marha, mely a száraz kútválúhoz gyülekezett s a
zálogok miatt vitatkozó gazdatiszt adták az utas szeme előtt megnyílt
panoráma mozgalmasb részét.
A többi, amit látott, merev, érdektelen, holt kép volt.
A várkastély maga egy bástyázott, zömök, idomtalan mű. Négyszögű
ablakai aránylag kicsinyek, magasak és mélyek, mert a század, melyben épültek,
inkább arra ügyelt, hogy senki kívülről a lakba be ne tekinthessen, mint
arra, hogy a bennlevők messze kiláthassanak. Akkor a ház menhely s nem
kéjtanya volt, és a család inkább óhajtott a világ ellen védetni, mint a
világgal érintkezni.
A lovag hamar elfordítá arcát Tarnócziné udvarházától.
De az udvaron levők figyelmét már fölgerjeszté.
Mert a kastély leghitszegőbb komondora, Vidra, rögtön oldva érzé magát
a válú mellé szorított barmok őrzésétől, s a kapun kirohant, hogy a
lovag kíséretében levő agárt űzőbe vehesse. Példája csábítón
hatott a többi ebekre, s azok csakhamar élénken mozgó és mindig keskenyülő
kört alkottak a lovagtól elszakított s magát majdnem gombolyékba összevont agár
körül, melynek tagjai már reszketének a félelem miatt, míg lángos szeméből
még mindig ingerültség és düh szikrázott.
A lovag a nagy ugatásra visszatekint, s megfordítván ménét, a zaklatott
állat segítségére akar indulni.
- Szegény Zelmira! Hé, hollá! Szólítsátok az ebeket - kiáltá a kapuhoz
sietőknek.
Szólítás nem történt ugyan, de rá szükség sem volt, mert Zelmira a füttyöt
és nevét hallván kiegyenesedett, s hátrakondorítá farkát, előrehegyezte
fülét, s oly büszke, fenyegető mozdulatokat tőn, hogy a kör, melyet
ellenségei vontak, szemlátomást tágult.
- Zelmira! - hangzott ismét, és az agár merész rohammal áttörve az élő
sorompót, mely útját állá, a ló lába előtt volt, s csak akkor vőn
szabadságot, hogy megint egy kevéssé féljen, egy kevéssé összehúzódjék, és
üldözői ellen idegen védelemre számoljon. De azok már többé nem folytatták
támadásaikat, hanem a komondor a kapuhíd szélén egy buckára ült, s föltartva
nyakát, csak időközönként ugatott a dobogás és por felé; apróbb társai az
útárokból mérgesen lökték ugyan föl magokat, anélkül azonban, hogy a
levegőnél egyéb után harapjanak; a könnyelmű kopók pedig - melyek a
csaholásban legtüzesebbek voltak - hamar visszafordulván, a mellettök
elmenő tyúkok után kezdettek kapkodni, vagy a kapuban ácsorgó gyerekekre
ugráltak azon kétes hangulattal, mely haragból és hízelgésből volt
vegyítve, s mely csak annyit jelentett, hogy a történtek miatt még mindig
ideges állapotban vannak.
Míg e jelenet bevégződött, a várkastély udvarában élénk párbeszédek
folytak.
- Hej komé!19Ki lehet ez az
úr? - kérdé társától egy góbé20ki tinaját jött
kiváltani.
- Mintha ismerném, pedig tudom, hogy az apám lelke sem látta.
- Most felénk fordul.
- Vigyen el a mircse21ha sajdítom
miféle; ámbár úgy üt valakire, mintha szeme gubójából vágták volna ki!...
- Né te né! - mondá egy másik csoportozatból a konyhaszolgáló. - Ez ismét
Mikes Kelemen.
- Az ám! Csakhogy feketére pingálta az orcáját - válaszolá a béres.
- Az imént karmazsin22dolmányban volt.
- S most világoskék
hacukája van.
- Hogy változhatott át oly
hamar?
- Talán a hetedik fiú, és
teliholdnál született.23 De mégsem lesz ő - folytatá
a leány tenyerét szeme fölébe tartva, hogy jobban nézhessen.
- Nem-e?
- Szálasabb növésű.
- S osztán az egész Mikes
falamiának sincs ily dali lova - közbeszólott a béres.
- Tán tátos24is? - kérdé kíváncsian a szolgáló. - Fejér
csillag van homlokán.
Az ispán, midőn a
kutyahecc megindult, nevetve tekinte az utcára, de idővártatva komorodni
kezdett arca, hegyesre pödré bajuszát - mi nála haragra mutat -, s hetykén
közelített a lovaghoz; azonban amint a hely színére ért, s az idegen a
kiszabadult Zelmira kíséretében mellette ügetett el, alázatosan kapta le
süvegét, s mély bókra görbedt.
A nép e jelenetet is
észrevette, és indokát kezdé hüvelyezni.
- Nagy úr lehet - suttogák.
- Biz Isten, csauz!25 Megszaporodik az adó.
- Vagy beglerbég!26 Háború üt ki.
- Vagy a fejedelem
hopmestere!
- Hajtóvadászat lesz.
- Vagy annak a hírneves
királynak a követje, ki a hideg tengeren lakik, a német császárral folytat
háborút, és az igaz hitet vallja.
- Már úgy kiteszik ám a
parókiából a szentléleki plébános szűrét.
- De mégis, hátha a nagyságos
tatár kán.
- Nosza, az erdőbe kell
rejteni a vászoncselédeket.
- Vagy maga a fejedelem.
- Hüh! Instanciát27íratunk Tarnócziné nagyasszonyom ellen. Adja
tüstént be a helység színe a mi kegyelmes urunknak, mégpedig térden állva.
- Mit mondotok? - kérdé az ispán,
ki a végszavakból valamit sejtett.
- Hát csak azt, jó uram, hogy sok
is lesz két dénár28egy ökörért.
- Ha holnap reggelre a pénzt be
nem hozzátok, többe ki nem adom a zálogot.
- Úgy is áldja meg az Isten, jó
uramat!
Az ispán haragosan pödrötte
bajuszát, de a vitát tovább nem akará fűzni a vegyes néppel, melynek egy
része szabad székelyből állott.
- Cudar zsiványok! - dörmögé
hátat fordítva - ... De ki lehet a büszke fiatalúr, mérges fekete szemével. Oly
parancsolón nézett reám, mintha szolgája volnék, s mintha minden zsebében egy
uradalmat hordana. Hallom, hogy a fejedelem a mi vidékünkön vadászik. Ennek az
ő kíséretéhez kell tartozni. Lett volna csak Mikes Kelemen, majd értésére
adtam volna, hogy az asszonyság távollétében nem illik egész nap az udvar és a
kert körül csavarogni, csupán azért, hogy Sára kisasszony kötényét vagy kalapját
láthassuk. Mit mondana Tarnócziné nagyasszonyom, ha meghallaná?... Be szeretném
tudni, kicsoda, micsoda volt az a büszke úr? Alig billenté fejét, pedig egész
becsülettel köszöntem. Kövesse meg magát, ha legalább nem királybíró29vagy főispán!...
A lovag, ki a szentléleki várnagy
kíváncsiságát és neheztelését észre sem vevé, amint a völgybe lejtett,
áthatottá, majdnem búskomollyá lőn. Talán emlékekkel akart találkozni, s
nem lelt rájok. Talán a magány, a nesztelen út, a mély erdőcsend s a
sűrű köd, mely az ormokról leszállni kezdett, puha, nedves palástját
a nap tüzétől szikrázó dombokra ejté, és ólmosfehér foszlányokban hullott
alá a smaragdzöld rétekig, talán a fényéből és színéből vetkező
reggel, mely esős delet ígért, vagy tán egy kesergő pásztorsíp, mely
a szótlanná vált madarak helyett bátorkodott a rideg csendet megtörni, tán egy
ismeretlen ok, tán egy titkos benyomás, tán valami álom, tán valami remény,
valami sejtés tölték be kedélyét, és boríták el.
Zelmira is kezdé röstellni, hogy
a szél nem kap föl katángot vagy száraz ágat, melyet ő űzőbe
vehetne.
Csak a ló, Armidor, tartá
még meg eleven, friss hangulatát. Vidám volt, mintha a hegyek közé zárt kövecses
és vadvizes út helyett Sirhán30végtelen rónájának meleg fövenyét tapodnák
lábai; büszke volt, mintha a legdelibb emírt hordaná hátán, ki hatalmas törzsököknek,
zsákmánnyal rakott sátraknak és szerelemben olvadó rabnőknek parancsol.
- Mint megváltozott minden!
- sóhajtá a lovag. - Régi ismerősömet, a somfát, nem találom. Tán ez az
üszkös törzsök az. A villám égethette el... mert igen magasan állott. S ím, az
öreg fenyőerdőt csalit és fiatal sudarak pótolják! Tán a szélvész
egyszerre verte le vén barátaimat, hisz mit keresett volna közöttök a fejsze?
Sehol nem látok fűrészmalmot. S hol van bátyám juhnyája? Gazdagabb
legelőre ment-e, vagy gyapja és húsa a kéményen repült ki? Mert bátyám
mindig szerette a víg életet, s az sok pénzbe kerül... De lehetséges-e? A falu
is eltűnt. Csak egy templomromot látok. Hová tették át? Vagy én
tévesztettem volna utat?... Mint megváltozott minden! S az út itt kétfelé szakad.
Most már merre térjek?
E gondolat foglalkoztatta
Armidort is, s miután ura határozatlan volt, őt illeté a választás. Egész
biztossággal tehát jobbra fordult.
Irtások között haladtak.
Zelmira unalmában egy
kövér, tisztes hollót akart megijeszteni, de az lomhán repült a legközelebbi
sarjúpetrencére,31s orrát szárnya alá dugta. Százados
tapasztalás tanítá, hogy a puzduri32megtámadásra hideg közönnyel kell válaszolni.
- Nem itt hallgattam-e a
nyári holdas éjeken a hím szarvasok orgonáját? Mily szép zene volt ez ama
sűrű erdőkből, hol az idén - mint veszem észre - köles és
haricska33termett. Úgy látszik, faluhoz közelítünk.
Előőrsül kiállítva a csárdás kunyhója. A többi bizonyosan alantabb
fekszik, mert a ködnek már füstszaga van.
A szentléleki várkastélytól
majdnem másfél óráig tartott, midőn Armidort és Zelmirát megint ugató
kuvaszok vették körül.
Csinos falu tárult utasunk
elébe, deszkafedelű, üveges ablakú házakkal.
Két szerény
terjedelmű, de kellemes alakú földesúri lak volt a háttérben
kivehető, a köd miatt még mindig homályos körvonalakkal. A bádogtornyú
templomtól egyik jobbra, másik balra feküdt.
- Hej, atyafi! Melyik ezek
közül a Mikes Mihály uram háza? - kérdé lovagunk, kezével a szembetett
kastélyokra mutatva.
A megszólított elébb levevé
fövegét, s aztán "Áldassék az úr Jézus Krisztus", mondá, mire a
kérdő, hogy hibáját helyrehozza, mély hangú "Mindörökké
amen"-nel felelt.
Ezen üdvözlés után a
székely fölebb húzta vállára panyóka condráját,34s dőrén vigyorgó arccal szólt: - A
Naprádiné asszony házát tudakolja-e kegyelmed? Az emitt fekszik.
A góbé örvendve, hogy görbe
módon világosíthatá föl az idegent, Naprádiné háza felé tartá botját. A nyert
útmutatás ily formában is kétségkívül kielégítő lett volna, ha lovagunk
tudná: vajon nem tévedt-e más faluba?
- Én Mikes Mihály uram
házát kérdém - szólt tehát nyersebben -, és nem a Naprádiné asszonyét.
- Hüm - válaszolá a székely
újra billentve condráján -, nálunk a harmadik udvarház a Senki Pálé, ami pedig
azon kívül fennmarad, a Mikes Mihály uramé.
E bamba elméncség mosolyt
vont a lovag ajkára, és sarkantyújával lova oldalát érintve vágtatott el a
templom mellett, s ott balra fordult egy mellékutcába, mely egyenesen a kérdett
kastélyához vezetett.
|