3
Mikes Mihály - kihez mi is
látogatást fogunk tenni - az örökké ifjú egyének közé tartozott. Kedélye egy
szeleburdi huszonnégy évesé volt; külsője régibb keltűnek látszott
ugyan, de bizonyos frissességgel bírt, mely majdnem a fiatalkor színét,
ruganyosságát, sőt érdét35is hordá magán.
Ő az élet gyorsan
evező hajójában csak a parton elvonuló tárgyakról vette néha észre, hogy
halad. Nem nézett a hullámokra, melyek emelték, nem az árra, mely ragadá, nem a
messzeségre, melyet hátrahagyott, nem a kikötőre, melyhez közelít. Hogy
változott az égalj, míg ő utazik és hidegült; hogy a földön tavaszi
virágok helyett most őszieket lát; hogy a víz fölött és a köd közül nem az
érkező, hanem a távozó vándormadarak szárnysuhogását hallja; hogy maholnap
a vitorlákat nem kiterjeszteni, de összevonni és lerakni készülnek a matrózok:
mindezt Mikes Mihály vagy általában nem is gyanítá, vagy csak igen homályosan.
Az anyák, kiknek ő fölcseperedésökkor udvarolt, szorgalmasan meghívták
leányaik lakodalmára, s Mihály, midőn a menyasszonnyal táncolt, azon
hízelgő szavakat sugdosá s azon hévvel, melyeket hasonló alkalommal a mama
hallott volt tőle. Az ifjak, kik a világba léptek, akkor tudták
először, hogy a gyermekkor minden máza rólok lehullott, midőn ő
sértve érzé magát, ha bátyjoknak szólítják; a vének pedig nem
köszvényeikről, s nem hogy a legkisebb légváltozásra csúzot kapnak, hanem
Mihály visszavonulásából gyaníthatták legbiztosabban, hogy a halálra meg vannak
érve.
Őt, ifjúságát
illető csalálmokra36külsője is csábítja. Középtermetéhez még
elég keccsel simult a legfeszesebb ruha is. Homloka magasabbá lőn ugyan,
de e változás oly lassan történt, hogy maga sem gyanítja, s kopaszságnak
rágalom nélkül alig volna nevezhető. Szakállát levágta, nem a
szürkülésért, de divatból és sötétgesztenye fürtei közt nehezebben találhatni
szerencsehajra, mint egy virágos réten négylevelű fűre. Alsó
szemhéjainak korén kívül sehol sincs redő, s így az idősségnek csak
annyi jelét hordja orcáján, amennyi a férfikor kezdetével már mutatkozik; míg a
vonalak vidor, élénk játéka, s az arckifejezés tüze a hegyesre pödrött bajusszal
együtt könnyen elhitethetné velünk, hogy nemcsak fiatal vágyakat, hanem fiatal
vérmérséket és izmokat találunk nála.
Azonban Mihály jellemének
egy különös ellentmondása hamar vezeti a figyelmezőt a ködbe takart és a
feledékenységnek átengedett napokig, melyek bölcsőjét, apródi ruháját,
első szerelmes levelét s újdon-új lovagsarkantyúját látták. Mert Mihály úr
ifjúkorára nem büszkébb, mint tapasztalataira és viselt dolgaira. Meg-megemlíti
kalandjait s a közjóért tett áldozatait, és az ily elbeszélések folyamából szép
rendben merülnek elő a felvilágosító kronológiai adatok. Báthori Gábor37palotájának örömeit dicséri, Bethlen Gábor38udvarának hideg fényét kritizálja, s
megvetéssel említi Rákóczi György puritán és fösvény háztartását. S adomáiból,
melyeket majd víg kedéllyel, majd pedig elégületlen hangulattal mesél, látszik,
hogy az utolsó Báthori körében már nemcsak mint apród, hanem mint lovag is
szerepelt, s hogy Brandenburgi Katalin39rövid kormányzósága alatt a legérdekesebb
kalandoknak inkább szemlélője, mint szövője volt. Ízlése válogatóbbá
lőn, mint mondá, míg a szép palotahölgyeké elkorcsult. Innen magyarázható,
hogy Csáki és Zólyomi zárolták le az elfoglalható szíveket.
Mikes kész volt bor és
társalgás közt e régi történetekre vezetni a beszédet, anélkül hogy élményei
miatt kevesebb könnyelműségre higgye magát jogosítva. Vagy az éveket oly
rövideknek képzelé, mint az ótestamentumiakat, melyekből egypár száz az
ember vállán még könnyű terű volt; vagy általában az időmértéket
nem is használta az események távolságának kijelölésére. Szerinte többnyire a
fontosabb dolgok csak a minap történtek, s ha valamelyik minap tízévesnek ütött
ki, azért annak még legkisebb részletei is oly friss vonalakban állottak szeme
előtt, hogy az éveket, melyek a most és a múlt közé szúrták be magokat,
inkább a bűvölet művének, mint valóságnak hitte.
Minden ismerős, ha
megmosolygá is, irigylé e szerencsés nedvalkatot, e boldog önámítást, s nem ok
nélkül, mert azonkívül, hogy tulajdonosának sok örömet szerzett, igazán
nevetségessé még szélsőségeiben sem válhatott, minthogy virágzó egészség,
el nem kopott külső és derült kedély istápolták.
Mihály kettősével
vette a tornáclépcsőket, midőn az általunk kísért lovagot a tornác
előtt nyergéből lepattanni látta.
Egymás karjaiba rohantak,
de az első gyors ölelés után mindkettő kevéssé hátrább vonult és
szembenézett, mintha meg akart volna győződni, hogy nem tévesztette
el az egyént, kit a viszontlátás örömével halmoz.
- Egészen a régi vagy,
kedves nagybátyám! - kiáltá a lovag, Mihály urat hévvel szorítva kebeléhez.
- Mily deli ifjú lett
belőled, öcsém, Mikes János, s mint megváltozott képed, termeted s még
hangod is! Teremtuccse! Rád sem ismertem volna, ha nem tudom, hogy jössz. Pedig
nem rég ideje láttuk egymást.
- Csak tizenkét éve, kedves
bátyám - szólt mosolyogva az unokaöcs.
- S te a rövid távollét
alatt királyilag élted napjaidat. A krakkói udvarban legszebb apród, Lupuj
vajda40seregében legkitűnőbb testőr voltál.
Szerelem és vitézség az élet fűszere. Nálunk bezzeg fölfordult a világ. A
fejedelemné egy szent, a fejedelem a legtöbb pört folytató ügyvéd, az
udvarmester Rózsamál41arany nedvéből ezüstpénzt csinál,
Petneházi Istvánné a palotahölgyeknek bibliát olvas, Szécsi Mária42kiköltözött az országból, s a tatárok sehogy
sem akarnak berontani. Nincs semmi dolga szívünknek, karunknak... Milliom! Mily
felséges lovad van!
Mihály a szakértők
ügyességével vizsgálta Armidort. - Gyönyörű hóka!43Fogadni mernék, hogy a budai basa istállójában
sincs párja. Rákóczi szarvasmarhákat hizlal. Egészen más volt még Bethlen Gábor
is. Ejnye! De csinos állat ez a te fekete agarad. A fejedelem a hajtóvadászatot
szereti. Sok vadbőrt akar gyűjteni. A büszke sólyom és a délceg agár
helyett csaholó kopóké a világ. Megváltoztak erkölcseink!
Mihály e beszélgetés közt
házába vezeté unokaöccsét. Megmutatta törökszőnyeges szobáit, hol a törpe
díványok Keletet, az egyenes hátú zsöllyeszékek Nyugatot képviselték. Kinyitá
fegyveres almáriumait, melyekben a damaszki cső44és görbe szablya mellett körré gömbölyített
toledói kardacélok s néhány nehéz, német páncél hevert. Előszedte az
ősi és most vásárlott serlegeket, megfejté az öbleikre kivert óbizánci s
újágostai45képcsoportokat. Elbeszélé az ebédlőterem
falain függő címeres szarvasfők, a hálószoba nyoszolyája elébe
fektetett öreg medvebőr, a fogasokon lógó hiúz- és vidratáskák történetét,
s azon vadászkalandot, melyre két kitömött siketfajd emlékezteté. Fölnyitotta a
kincsesszekrényét, s rendre kivevé a pecsétgyűrűket, aztán a
kétszínre játszó mell- és karköveket, melyekről a szép pogány
istennők vagy a szörnyeteg római császárok alakjai szemkápráztatva
csillogtak föl; aztán a drága, margarétás, tiszta vizű gyémántos és tüzes
rubinú csatokat, forgókat, boglárokat, s végre a mindennél becsesebb talizmános
gyűrűkre került a sor. Egyiken a türkiz a kígyómarást gyógyította
meg, a másiknak fekete jáspisa a forrólázat űzte el, a harmadik
ametisztjére titkos jegyek voltak vésve, melyeknek elolvasásával szellemeket
lehetne idézni, csakhogy, fájdalom, elolvasni még az öreg Biszterfeld46sem tudja, s a szíriai tudós doktorokon kívül
más sohasem fogja. S azért jobb is volna a temesi basának vagy talán magának a
muftinak47drága pénzen eladni, de Mikes Mihály nem
olyan, mint Rákóczi György, ki a viaszból is ezreket szerez.
- Én nem tudok - szólt
bezárva a szekrényt - e jáspisdarabtól megválni. Hátha egyszer rejtélyes arca
kiderül, s elárulja rég őrzött titkát. De, kedves öcsém, ha akarod,
menjünk már az istállóba. Derék paripáim vannak, fiatalok, jóvérűek, s
köztök kétségkívül látsz olyat is, melyet még nem ismersz.
- Reménylem - válaszolá
János mosolyogva. - Hisz házadat és faludat is csak ma láttam.
Mihály úr előbb
csodálkozón tekintett unokaöccsére, s aztán nála szokatlan kronológiai
számításokba mélyedve fölsóhajtott: - Bizony, öcsém, mikor nálam laktál, egész
nagy dűlőkkel több földem volt... No de, sebaj! Már visszavontam az
udvartól magamat, a gazdaságnak fogok élni, legalább az új
fejedelemválasztásig.
- S mi történt a régi faluval?
- Felét ifjabb Apor István vitte
magával a túlsó oldalra; felét én hoztam ide. A záloglevélben ő kikötötte
az elköltöztetést. Én pedig udvarházam leégésekor szedtem fel a sátorfát.
Mostani lakásom megmaradt külső birtokaimhoz inkább kézügyben esik.
- De a falu másik szélén még egy
kastélyt látok.
- Nem csalódol, öcsém! Az a
Naprádinéé. Néhai férje az én új helységem felét cserejoggal szerzé meg.
Tőle kaptam legszebb serlegeimet, puskáimat, két színre játszó köveimet és
a fekete talizmánt. Ingyen juték e sok drágasághoz, s még ráadásul egy
gyönyörű szomszédnőre is szert tettem. Kár, hogy most a szentléleki
várkastélyban mulat, s nem ismertethetlek meg vele. Csókolni való kép! De, mint
hallom, Lupuj vajda unokahúga sem csúf. Vígy magaddal háztűznézni. Ha csak
félolyan gazdag, mint a hír kürtöli, és legalább olyan szép: akkor te boldog
halandó vagy.
- Mária kincsei - szólt Mikes
János - elvesztik értéköket szépsége mellett. Szeme a korona gyémántjait
fényével túlragyogja, ajkai rubintok, fürtje csillogó arany; ámde szíve vas.
Arca igéző, szenvedélyei vadak. S tán megkülönböztet, tán nem idegenkedik
tőlem, s nagybátyja óhajtásának engedve talán férjül is elfogadna, de hogy
boldog halandóvá tehetne-e, erről addig kétkednem kell, míg szemeiben nem
látok egy könnyet, melyet nem a harag sírt, ajkain egy mosolyt, melyen nem gúny
vagy gőg villámlott át, és fürtjei közt a keleti gyöngyök helyett nem egy
gyöngyvirágot, melyet a csendes ligetekben andalogva maga szakított le.
- Ej, öcsém - jegyzé meg Mihály
-, virágot minden parasztnő biggyeszthet kontyára, de arám fürtein nem
volna ínyem ellen a gyémántfüzér.
- Nekem sem, kedves bátyám!
Csakhogy a gyémántot hozza magával büszke örökségül; a virágot pedig a gyöngéd
és egyszerű iránti hajlamból szerényen keresse föl.
E párbeszéd alatt a lóakolig
érkeztek, s Mihály egész készséggel kezdett volna ménei és paripái
dicséretéhez; de szeme Armidoron akadt meg, a bűbájos állaton, mely
belépő gazdáját oly szelíd, értelmes és lelkesült tekintettel fogadá,
mintha köszönni akarná, hogy hamar meglátogatta. A deli, finom alakú arab
Mihály bátya lovai közt úgy nézett ki, mint egy álnév alatt utazó herceg úrfi,
midőn köpcös, izmos, durva napszámosok közé vegyülvén, titkolt rangját még
inkább észrevéteti a többiek otrombasága, mint saját nemes modora által. Mihály
kedvetlenül pillantott Armidorról Csillagra, Fecskére s még a derék
Handza-bégre is, s megszottyant hangon mondá: - Az én lovaimmal, öcsém, át
lehetne törni a janicsárok hadélén; de a tiéddel a szultán tábori sátrából
legszebb hölgyét ragadhatnád el.
- Nem csodálnám - szólt
mosolyogva János -, ha Armidor hasonló csínybe már elegyült volna is, mert
Lupuj vajda országában még nem ment ki a divatból a nőrablás.
- Ez tetszik nekem, öcsém!
Maradjon a lovag lovagnak, szeressen és kockáztasson... De miért késhetik
annyit az a Kelemen? Bizonyosan megint Tarnóczi Sárára ólálkodik. Csak volna
több erélye. De ácsorog, ámolyg, sóhajtoz, s kerülgeti a várkastélyt, mint félénk
macska a tejes fazekat. Tudom, hogy mi ketten az ő helyében másképp
viselnők magunkat.
Mihály karon fogta unokaöccsét, s
a tornácra vezette vissza, hol egy lócára ültek, s csakhamar hosszú pipából
eregették a janinai48finom, kék füstjét. Az ég már derengeni, a nap
sugárzani kezdett, a ködök a hegyéleket söprötték, s a legmagasabb
fenyőágak közt szakadoztak foszlányokká. Az ebédlőterem falórája rettentő
csörömpölés közt hiba nélkül ütötte a tizenkettőt.
- Mégsem jön Kelemen - szólt
türelmetlenül Mihály -, bizonyosan Sára cipőjének nyomát látta valahol a
fövenyben, s azt bámulja. A te öcséd maholnap oly szórakozottá lesz, hogy nem
fogja bal kezét a jobbtól megkülönböztetni.
- Attól nem tartok, bátyám, mert
Kelemen inkább heves, mint mély érzésűnek látszik, legalább gyermekkorából
ítélve. Egyébiránt, ha annyira szereti, miért nem veszi Sárát nőül? Amint
hallám, atyám óhajtja e házasságot; Tarnóczi Sebestyén pedig halálos ágyában
áldást mondott szövetségökre, s csak a gyász miatt halasztatott a menyegző
pár hónappal későbbre. Ezt anyám még akkor írta nekem.
- Igaz, de Tarnócziné most
ellenkezőt állít.
- Hogyan?
- Hát, azt mondja, miként férje
összefogott kézzel kérte, hogy Kelement ne engedje leánya szívéhez közel jutni,
s házasságukba semmi ürügy alatt meg ne egyezzék.
- Ez már cudarság! Hát nem elég
jó család a miénk? Nem leghűbb barátja volt-e házunknak Tarnóczi
Sebestyén? S mi hiba van Kelemenben? Miért ne volna méltó akárki kezére? S nem
hallottam-e százszor, hogy Sebestyén úr saját gyermekeként szerette őt?
- Szent igaz, öcsém, János, de
most az Istentől elrugaszkodott nő rákente Sebestyén barátunkra, hogy
pápistagyűlölő volt, s hogy a valláskülönbség miatt tiltotta meg a
házasságot. Pedig ez sült hazugság.
- Már én Kelemen helyében csak
azért is elrablanám Sárát - szólt hévvel János.
- Atyád is ezt tanácsolta neki -
kiáltott sugárzó arccal a nagybátya. - Én pedig... no, keveset mondok, ha
tízszer nem nógattam rá. De ő még mindig határozatlan. Beszélj, kérlek,
szívére. Mondd, hogy te az ő helyében elrablanád Sárát, még ma az
Armidoron elrablanád.
Jánost meghatotta a társalgás e véletlen fordulata.
- Ugye elrablanád? - sürgeté Mihály.
- El - mondá merengőn János. - El, ha érezném, hogy mélyen és
változatlanul szeretem.
- Kelemen szereti.
- El, ha bizonyos volnék, hogy ő mélyen és változatlanul szeret.
- Kelemen bizonyos.
- El, ha tudnám, hogy anyja nem átkozná meg.
- Már erről, öcsém, nem
kezeskedem.
- De az anyai átok fog - szólt
János megindulással.
- Attól, akitől, öcsém! Hisz
Sárát éhomra, estére folyvást átkozza Tarnócziné.
- A sokszor használt átok nem az
többé - mondá János tompán, alig érthetőn.
- Amen! - hangzott Mihály
ajkairól.
János összerezzent. Sejté, hogy a
puszta véleménycserénél több forgott fönn társalgásukban. Gyanítá, hogy szavai
által le van kötve, s bár bátorsága még eddig sohasem hagyta el, most szíve
lázasan vert, tűz és fagy küzdött vérereiben, hevítve s dermesztve
tagjait.
- A célnál vagyunk - szólt Mihály
örömtől szikrázó arccal. - Te jó testvérnek mutattad magad. Te bátorítni
és segítni fogod őt.
Ekkor vágtatott Kelemen az
udvarba.
|