4
Alig lehet hasonlóbb s egymástól
különbözőbb testvért képzelnünk, mint Jánost és Kelement.
Néha a kettőt összevétni is
könnyű; máskor meg nehéz elhinni, hogy ily botlást valaki elkövethet.
Véleményünk formálására sok függ
a ruházattól kezdve a világításig.
Rostélyozott arccal s páncélban a
gyakorlott szemet is tévedésbe hoznák, mert termetök-, testhordásuk- és
mozdulataikban a finom elütéseket csak úgy vehetni észre, ha más
jellemzőbb különbség figyelmünket már útbaigazítá.
Lóhátról, bizonyos távolból és
szürkületes időben, egyenlő körvonalakkal tűnnek az utas elébe,
s fedetlen arcuk is a hasonló alakulás miatt növeli e csalódást.
Minthogy történetünk kezdetén
Jánost senki sem ismerte, ily összetévesztések nem voltak szőnyegen, s én
csak azért említem, hogy hamarább térhessek a két testvér közti különbségek
rajzolására.
János valamivel karcsúbb és
magasabb a nálánál egy évvel ifjabb Kelemennél. Mindkettőnek tökéletes
termete kívül esik a Zoilok49gáncsán, de mégis egyenlő hajlékonyság
mellett a Jánosé erősebb, leventeibb. Az izmok alkotásában neki inkább
kedvezett a Kelemen iránt sem fösvény természet. Vékony nyakuk egyiköket sem
látszik rendkívüli erélyre hívni, de megkülönböztetett külsőjöket emeli.
Azonban János új kellemet kölcsönöz egész alakjára a magas nyaknak oldalra
hajlításával, mely a dévaj és kedélyes társalgás közt egyaránt emeli szavainak,
mozdulatainak s testhordásának varázsát; míg Kelemen anélkül, hogy mély
gondolkozó volna, megszoká nyakát egy kevéssé előgörbíteni - oly hiba,
mely csak az ismert szellemi tehetségeknél vonz, s azoknál is csak úgy, ha szép
metszésű szemhéjaik közül erős, éles, összpontosított fény tör ki.
A két testvér arca teljes
mértékben rokonszenves. Látszik, hogy nemes indulatok s csalfaságot nem
ismerő szív tükrei. Ha mosolygottak, senki sem keresett az ajkszögleteken
gúnyt vagy ámítást. Haragjokat, örömeiket, megilletődéseiket,
lelkesedésöket, közönyöket, minden csak annak hitte, minek mutatkoznak. A
figyelmezőbb vizsgáló sem gyanít nálok szenvedélyt, mely lappang, bosszút,
mely titkon forr, becsvágyat, mely a dicsőséghez vagy hatalomhoz töretlen
utakat keres, mely a végeredményért hallgat, nélkülöz, megtagadja és lealázza
magát: szóval semmit, mi alattomosságot vegyít természeti hajlamainkhoz, hogy
azokat szétbontsa és új elemekkel olvassza egybe, semmit, mi nyers
indulatainkat azért fedi be, hogy kifejtse és fokozza. Arckifejezésökkel sehogy
sem lehetett volna álnokságot, színlelést vagy ármányt egyeztetni. Aki rájok
nézett, akaratlanul is gondolá: mily nyílt, őszinte és becsületes képe van
a két Mikesnek, s be könnyű lelkök fenekéig látni! S valóban a nyílt arc
oly tükre a léleknek, mint a tiszta vízszín a medernek, melyben mozog, halkan
vagy a belső megtörődések miatt hullámokat vetve. De olvasóim jól
tudják, hogy van patak, mely mélységét tisztasága miatt nem gyaníttatja, s van,
melynek nincs mélysége, csak tisztasága. Mikes János nyílt képe az elsőt,
Mikes Kelemené a másodikat juttatja eszünkbe. S e különbség nagy változást
szült arcvonalaikon, melyek az élet küzdelmei közt alig ütöttek egymáshoz, a
teljes nyugalomban már közös jelleget nyertek, a halottágyon pedig meglepetésig
hasonlókká hidegülhettek. A két testvér inkább kellemes, mint szabályosan szép
arcú. Emelkedett homlokuk, töveikben egy kevéssé vastag s nyílásainál egy
kevéssé tág orruk és a közönségesnél valamivel szélesebb álluk férfiúi
erőre, szilárdságra mutatnak; míg finom arcbőrük, előnyomulás
nélküli pofacsontjok, szabályos metszetű, eleven színű, szelíd
kinyomatú ajkaik, a gonddal ápolt karcsú bajusszal és keskeny, hajló, gyöngéd
kezök, az elegáns, a nagyúri, a kellemes leventét állítják elénk, ki több
időt tölt dísztermekben, mint tábori sátrakban, s az élet által útba
dobott akadályokat inkább szeretné megkerülni, mint áttörni. E benyomást
Kelemen nagy, de merengő sötétsárga szemei még határozottabban növelik;
míg ellenben János éjfekete és tüzes szemei, az indulatok élénkebb mozzanatai
alatt, egészen eloltják.
A két testvér hosszúdad arcának
hasonlatosságát csökkenti az arc- és hajszínezet is. Kelemen arcbőre
ómagyar, azaz, se nem szőke, se nem barna; haja pedig, mely válláig omlik,
sötétgesztenye. János ébenfekete fürtei természetes gyűrűzetekben
törnek ki fövege alól, s barna arcszíne, melyet anyjától, Kornis Ágnestől
nyert, a Mikes család ősi szelíd arcvonalait, már magokban valamivel
erélyesebbé, sőt érdekesebbé is teszik.
János tizenkét hosszú év óta,
csak elbeszélésünk kezdete előtti napon találkozott Kelemennel, az apai
háznál, hová Lupuj vajdának - ki a család régi barátja - engedelmével jött, még
mint testőr hadnagy, de azon gondolattal, hogy Erdélyben fog letelepedni,
s ezentúl tehetségeit hazája szolgálatjára szenteli. E titkát még senkivel sem
közlé. S általában a rég óhajtott és soká haladt viszontlátás örömei közt,
idejök sem vala terveik- és reményeikről szólani. De Mihály bátya terített
asztala, hol csak hárman ültek párolgó ételek és tölt serleg mellett, elég
alkalmat adott keblök föltárására.
János élményeit beszélte el;
Kelemen csak szerelméről szólhatott.
Mihály tölté a bort, hol Kelemen
poharába, ki bámulva hallgatá bátyjának számos küzdelmét a csatákban s a
viszonyokkal, hol a János poharába, ki benső részvéttel függött öccsének
panaszain, haragján és Sárára halmozott magasztalásain.
- Ha csak egyszer láttad volna -
sóhajtá Kelemen -, rágalmazónak mondanád, ki jobbnak nem hiszi őt, mint
amily szép, és szemtelennek, ki más nő szépségét az övéhez hasonlítaná.
- Úgy van - közbeszólt Mihály -,
saját kedveseinken kívül sincs Sáránál bűbájosabb gyerek. De ti nem
akartok inni.
Kelemen fenékig üríté serlegét.
- Sárát rendkívül igézővé az
teszi - folytatá Mihály -, hogy semmiben sem üt anyjához. Jellemét egészen
atyjától nyerte, mi nagyobb szerencse, mintha anyja vérmérséke mellé Dáriusz
kincsét kapta volna születési ajándékul.
- S míveltsége? - tudakolta
János.
- Bethlen Istvánné udvarában
serdült fel - válaszolá Mihály spártai rövidséggel.
- De azért szelíd,
visszatartózkodó és szerény - jegyezte meg Kelemen, ki Mihály eszményképeinek
nem volt föltétlen bámulója.
- Öcsém! Bethlen Istvánnéban
minden összpontosul, mi a nemes és mívelt úrnő tulajdonaihoz tartozik. S
maga a spanyol király aggodalom nélkül tehetné első palotahölgyévé,
annyira ismeri az illedelmet.
- Nem kétlem - mondá Kelemen -,
de akkor aztán mi nem ismernénk többé rá; mert egy spanyol palotahölgy feszes,
hideg modora őt kellemeinek nagy részétől megfosztaná.
- Én is - közbeszólt János -,
inkább képzelhetném Szécsi Máriát az avaloni50tündérvárban, hol a szerelem és igézet királynéja
lakik, mint a komor Escurial51falai közt.
- S te ismered őt? - kérdé
ragyogó arccal Mihály.
- Midőn egyszer Lupuj vajda
a szucsávai havasokon bölényekre vadászott, kíséretéből néhányan
Mármarosba tévedtünk, hol Bethlen Istvánné atyjának, Szécsi Györgynek
valamelyik végvárában mulatott... A szép nő iránti kíváncsiság
győzött kötelességérzetemen. Míg társaim az út felől
kérdezősködtek, észrevétlen elszakadtam tőlök, és a leáldozó nap
tajtékzó ménen már Szécsi vára előtt talált. A névtelen lovag sípjának
jelhangjára a barátságos várnagy leereszteté a hidat, s a vár tündére, a hódító
Mária, akkora kitüntetéssel fogadott, mintha régi ismerőseiből a
legjobbal találkoznék. Lupuj vajda háromnapi távollétemet észre sem vette. A
bölény és medve nyomai minden figyelmét lebilincselék. Nem tudakolt utánam, s
hibám, melyet szégyelltem volna tagadni vagy palástolni, soha még szóba sem jött.
- Nos! Nem voltál elragadtatva
Bethlen Istvánné által?
- Nem - válaszolá János, méla
mosollyal tekintvén nagybátyjára.
- Hogyan? Lehetséges-e?
- Miért ne? Én a büszke rózsa
lába előtt látom leghamarább meg a kis ibolyát, és a követelő
bűbáj a szendeség dícséretére tanít.
- Haha! - röhöge Mihály bátya. -
Tehát a szobaleánnyal mulatunk, ha a háziasszony begyes! Mondhatom, nem rossz
nézet. Báthori Gábor uralkodásának első éveiben nálunk, apródoknál is
divatban volt. Több érdekes történeteket beszélhetnék a kis ibolyákról,
melyeket úgy szakasztottunk le a rózsa töve mellől, hogy
vakmerőségünkért a virágkirályné tüskéinek nyomát sokáig hordottuk
kezünkben... De miért tekintesz oly komolyan rám? Üssük össze a poharakat.
Tréfáimat csak nem magyarázod balra... Üssük össze!
János fölemelte serlegét, s
igyekezett derült arcot váltani, de kedélye még azon kedvetlen benyomás alatt
volt, melyet bátyjának ledér élcei idéztek elő.
- Sára - szólt Kelemen - kétszer
kísérte Bethlen Istvánnét Mármarosba, s az atyja halála előtti őszt
egészen ott tölté. Jól emlékszem, hogy éppen András napján érkezett
Szentlélekre vissza. Sebestyén bátyám már akkor rosszul érezte magát, s
harmadnap reggel a terítőn láttam. Szent ég! Mennyi reményem szállt vele
sírba!
- S te egész szívedből
szereted Tarnóczi Sárát? - kérdé fölindulással János.
- Ha csak egyszer találkoztál
volna vele - sóhajta Kelemen -, megesküdnél, hogy inkább fognék megválni az
élettől, mint bírhatásától.
- S ő?
- A gyermekszobában már arámnak
tekintette magát.
- S később?
- Ah! Sebestyén halála után
néhány hét múlva tiltva volt házukba lépnem.
- De azért beszéltetek együtt? S
ő megújítá hűségi esküjét?
- Sára engedelmes leány.
- De, remélem, egyszersmind
szavához hű.
- Ő sohasem kötelezte le
magát nekem. Viszonyaink közt fölösleges volt az eskü és ígéret. "Nőj
egy kissé hamarább, leányom, hogy hazatérésedkor egyenesen az oltárhoz
vezethessen Kelemen bátyád", ez volt Sebestyén úr búcsúszava, midőn
jegyesemet Bethlen Istvánné kocsijába emeltem. Hat hónap telt el, s megint a
szentléleki várkastély tornáca előtt állott Bethlen Istvánné címeres
hintója. Későbbre vártuk a grófnőt, mert sógorasszonyánál, kit férje,
Zólyomi Dávid, a székelyek akkori fővezére Vásárhelyre vitt, néhány napot
akart tölteni. A kocsizörgésre senki sem mozdult a beteg Sebestyén úr karszéke
mellől. Csak az én szívemet ragadta meg egy ellenállhatatlan sejtés, s
elhagyva a szobát a tornácra rohantam. Az igazi szerelemnek biztos
előérzete van. Mint mondám, Bethlen Istvánné hintója volt, s a grófnő
már a lépcsőn. Siettem tehát Sárát is kiemelni. Leírhatatlan szépségű
hajadon támasztá karjaimra kezét. Az én kedves kis mátkámból fél év alatt
nagyleány lett, sóhajtám bámuló elragadtatással. Elpirult és liliomhalvánnyá
lőn. Ajkán egy mosoly repült el, szeméből egy könnycsepp hullott
kezemre, meleg és ragyogó - most is érzem helyét. Boldog voltam, bár apja
betegsége miatt, melyről már a faluban értesült, bánat borongott Sárám
arcán. Ó, mily hiúk reményeink! Amely nap apja sírgödréhez vezettem a leányt,
más esetben talán oltárhoz viszem vala. S most...?
Kelemen félbeszakítá szavait,
hogy, mint férfihoz illik, indulatain uralkodhassék.
- S most - közbevágott Mihály -,
ha tovább is ingadozol, szép jegyesed számára a kárpitos és rózsafából kirakott
menyasszonyi ágyat a vén Haller Péter készítteti el. A kárpitfákra pajkos
Ámorkák lesznek vésve, s vigyorgón fognak a kárpitlepel mögé és a férj
redős arcára tekinteni.
- S Tarnócziné Haller Pétert
választotta vőül? - tudakolá János.
- Alighanem azért ment Szebenbe -
sóhajtotta Kelemen.
- És Haller vén?
- Tudod, hamar ütötte meg az
idő dere; különben csak apród volt, midőn engem a betűkre
tanítottak - közbeszólt Mihály bátya.
- S jelleme rossz hírben áll-e?
- Azt nem mondhatnám, öcsém, de a
lába köszvényes, s még tavaszonként is rókamálú52dolmányt visel.
- Garázda, iszákos? - kérdé ismét
János.
- Bár volna, öcsém, de sima és
józan. Túl van gyalulva. Káromkodás helyett fohászkodik, s testvére névnapján
is vizet vegyít poharába.
- Fösvény?
- Bizony, öcsém, nem dobja ki az
ablakon pénzét. Egyszerűen él, kevés kíséretet tart, adóssága nincs,
szóval Rákóczi György tanácsosa.
- S minthogy vén, ugye a
féltékenységre nagy hajlama van? Bizonyosan sokat kínzaná nejét.
- Ki tudja, öcsém? Még senki se
ragaszkodott hozzá, senki se csalta meg, nem volt oka senkit félteni.
- Tehát érzéketlen ember?
- Öcsém, sírni láttam anyja
temetésén. De ki nem sír olyankor? S miért kérded ezt?
- Hallani akartam - szólt János
búsan -, kiért mellőzik Kelement, s kiért áldozzák föl Sárát! Mert van
példa, hogy éltes férj mellett a nő elégült.
- De Sárának nem fog ám Haller
Péter férje lenni, s ha te visszavonod szavadat, Kelemennel ketten raboljuk el.
Minek hökkentél meg most? A reggel egészen más hangokat pengetél. Nem magad
mondtad-e, hogy öcséd helyében lovadra ragadnád Sárát, mint Moldvában szokás, s
otthon várnád be a szülék elkésett áldásait. A te nézeted, melyet Kelemennel
közöltem, bírta őt azon ígéretre, hogy többé nem ellenzi régi tervemet.
- Menjünk! - kiáltá János
fölindulással. - Én kész vagyok testvérem boldogságáért minden veszélyben
osztozni.
Mihály magasra emelé a serleget.
- Üssük háromszor össze! - szólt.
- Éljen a bátorság!... A
szerelem!... A kéj, melyért kockáztatunk...
- S a mámor, mely után
főfájást érzünk! - tevé hozzá János rezgő hangon, mosolyra vont
arccal.
|