5
Nemcsak a szentléleki
várkastélyban, hanem Szentlélek helységében is megfoghatatlannak tarták
Tarnócziné nagyasszonyom elutazását és hosszas távollétét. Eddig mindig félt,
hogy ha lábát a kapun kiteszi, tüstént fenekestül fölfordul az udvar. Eddig,
midőn csak a szomszéd faluba is kellett mennie, három nappal előbb
már elkezdette a sopánkodást azon sok kár és hátramaradás miatt, mely otthon
nem létében házát érni fogja. Megjósolta, hogy kedvelt tejesbögréjét Jutka
bizonyosan eltöri, hogy az étekfogó, amint a tált hordozza, a legszebb kamuka53abroszra zsírfoltot ejt, hogy a kertész a
turbolyát54bürök helyett az ágyásokból kigyomlálja, hogy
a kukta csirke gyanánt a vén bóbitás kakast fogja megmelyeszteni, hogy a
kopóknak a számtartó nem adja ki a zabkenyeret, hogy Vidrát vagy farkasgombával
vagy egérkővel megétetik, hogy a kulcsár az abroncs alatt megfúrja a
hordót, hogy az udvari kovács hamis kulccsal fölnyitja a liszteskamarát, hogy
az ispán napokig nem fog a mezei munkára gondolni, hogy a béres égő
pipával dűl a kazal alá, hogy a szél kikapja a szikrát, és az egész
belső takarmány meggyullad, hogy a perje onnan a pajtára fog repülni, hogy
a pajtáról lángba borul a gabonás, hogy a gabonástól az istálló, legfölebb csak
a cserepes várkastély marad épségben. De ez is mit használ, ha az általános
zavar alatt a részeg várnagy csavargókat bocsát az udvarba, kik minden zárt
fölvernek, s azon boldogtalan hitben, hogy egy szegény árva özvegynél rejtett
kincset lehet találni, még a szobapadlást is kifeszegetik!
Eddig Tarnócziné
nagyasszonyom a jóslatoktól, melyek elméjében tolódtak, visszarettenve,
befogott lovait néha ismét kifogatta, vagy ha útra indult, mindig hamarább tért
haza, mint mondá.
Most azonban kocsiba
ülésekor zsémbelt és jövendölt ugyan egy keveset, de ámbár a távol fekvő
Szebenbe ment, nem azért mérgelődött, hogy miért vannak hát befogva a
lovak, hanem hogy miért nem sietett eléggé a kocsis. Aztán a belsőleánynak
öt, az ispánnak hat, a várnagynak hét napot mondott visszatérése idejéül,
minélfogva Jutka másnap éjjelre, a külső emberek pedig legfölebb harmadnap
délre méltán félhettek érkezésétől, s mégis már negyedik hétre fordult az
idő, anélkül hogy Tarnócziné hazajött volna.
- Egészen megváltozott a
nagyasszony, bizonyosan halálát érzi - ez okoskodásban lelt az udvari
személyzet a történtek magyarázatára kulcsot, s voltak olyanok is, kik már a
fekete szélű és pecsétű levelet minden percben várták.
Csak a szentléleki
plébános, ki legnagyobb ellenségének gyönge oldalait legjobban ismerte, nem csodálkozott
a várkastély asszonyának sem gyors távozásán, sem hosszas késésén. Szerinte
kapzsiság, cselszövés és képmutatás röpíté ki vackából a vén Tarnóczinét,
mégpedig oly ellenállhatatlan csáberővel, hogy ha kocsin nem nyargalhat
Szebenbe, a legelső holdvilágos éjfélkor piszkafán lovagolt volna oda.
Mi szelídebben ítélünk
ugyan a szentléleki várkastély asszonyának jelleméről, de mégsem
titkolhatjuk el olvasóink elől azon adatokat, melyeket az ő rögtöni
és szokatlan távozásának indokai felől a tisztelendő úr - mint mondá
- hiteles kútfőkből merített.
Tarnóczinénak
pénzkövetelése volt egy szebeni kalmáron, ki a pör folyama alatt őt
uzsoráskodással vádolta, mi ha bebizonyul, a nagyasszony tekintélyét saját
hittársainál, kik vallásosságáért bámulták, megingatta volna. Szükségessé
lőn tehát vagy a kalmár száját bedugni, vagy a bírák jó véleményét
megnyerni.
Továbbá Haller Péter öccse,
Gergely, kinek néhai hitvese Tarnócziné testvére volt, szélhűdésben meghalt,
mégpedig magtalanul. E szerencsétlenség a szentléleki várkastély asszonyát
rendkívüli tevékenységre izgatta, azon fényes kilátások miatt, melyek
belőle eredhetnek. Mert a szelíd Haller Péterrel a boldogult Gergelyné
hozományának kiadása iránt, minden ellenkövetelések és függőben levő
keresetek ellenére - most könnyen egyezhetett. Rég táplált vágyát is Sára
férjhez adására nézve a véletlen halál elősegíté, minthogy már Haller
Péternek kellett öccse helyett a család számára fiörökösről gondoskodni, ha
tudniillik nem akarja temérdek vagyonát oly mellékágra szállítani, mely az
ő házával három nemzedék óta nyílt ellenségeskedésben élt.
Tegyük még hozzá, hogy a
szentléleki plébános nézete szerint - Szebenben Tarnóczinéra a foglalatosság
mellett mulatság is várt. Mert Szeben lelkipásztorai a városban naponként
terjedő romlottságot szívökre vevén, elhatározák azon szigorú fegyelmet,
melyet elődeik a hitújítás kezdetekor gyakoroltak, ismét életbe léptetni.
Főként egy Wittenbergából55érkezett híres és buzgó szónok, kit az
elaggult nagypap káplánává nevezett ki, irtóháborút indított a némberek
gyöngeségei, tévedései és bűnei ellen. Amely férj megengedte nejének a
kendőzést és piperét, számíthatott a legközelebbi vasárnap oly célzásokra,
melyek büszkeségét porig alázták, s ha az egyházi tanács tagja volt, még helyét
is könnyen kockáztathatá.
Amely özvegy híre gyanúba
jött, a legelső vizitáció56alkalmával nyomozás és egyházi fenyíték alá
esett. S a szebeni közönség a templomkövetésnek szívrendítő látványát is
sokkal többször élvezé, mint magára a közerkölcsiségre nézve kívánatos vala. E
szigor meglapította a fiatal káplán tekintélyét, s a fejedelem udvari káplánja
nemegyszer mondá, mégpedig mélyen sóhajtva, hogy a Luther tanait követő
Szeben maholnap oly szent várossá lesz, minő Kálvin igazgatása alatt
Geneva57volt; ellenben a tisztább hitet valló magyar
kulcsos-helyek58s különösen Gyulafehérvár lakosai Babilon
minden bűneit kezdik utánozni.
Tarnócziné, a kegyes és
szeplőtlen életű árva özvegy fél év óta vágyott hallani a szebeni
nagy szónokot, s meg vala győződve, hogy bár németül nem tud, annak
szép prédikációit szíve által érteni fogja. S hátha még egy templomkövetést is
láthat! Minő elégtétel a nem jól védett erény számára, a bűnt
vezeklés közt és közszemlére kitéve találni! Tarnócziné sokkal fásabb
szívű volt, hogysem a meleg vért, kivált ha női erekben csergedezne,
ne gyűlölje, s a kéjmámort, melyet ő sohasem érzett, kárhoztatta
akkor is, midőn az az isteni és emberi törvények megsértése nélkül támadt.
Hát még ha ellenkező eset fordult elő! - Mennyit tanulhatna Sára, az
én hígeszű leányom, a derék szebeni káplánnak - kinek az Isten aranyozza
meg száját még jobban - velős prédikációjából! Bizony, hasznos iskola
volna számára ez az út, melyre az úr Jézus Krisztus segítségével most indulok.
Hátha levetkezné rossz szokásait a szebeni nagy templom küszöbén, hátha az
isteni tisztelet végével lelki ábrázatjának legalább egy vonása hasonlóvá
válnék az ő boldogult atyjáéhoz! - Ily fohászkodások szakadtak Tarnócziné
ajkairól, midőn elindulása előtt a reggeli imát bevégezte, de
mindamellett eszébe sem jutott leányát kocsiba ültetni s magával vinni.
Oly csodálatosnak látszott
a nagyasszony e következetlensége, hogy a szentléleki plébános is csak sok
fejtörés után tudta megfejteni. Pedig az ok - mint a felötlő eseteknél
szokott lenni - igen egyszerű volt.
Tarnócziné tudta, hogyha
leányát a szerény és visszavonuló Haller Péter naponként látja, akkor a
házasságból semmi sem lesz. Sára fiatal kora és hódító szépsége még a hiú
agglegényeket is megdöbbentené: annál inkább Haller Pétert, ki másokról sokat,
magáról keveset tartott. S az is lehetetlen volt, hogy Péter hosszabb idő
alatt ne tapasztalja, miként a nagyasszony anyai hatalmának igénybevétele
nélkül a leendő ara, ha valahová nézni kell, inkább tekintene a széles
világon minden érdektelen vagy unalmas tárgyra, mint éppen az ő elviselt s
barázdáktól megszántott arcára. S Haller, ki ifjúkorában sem részesült a viszonzott
szerelem örömeiben, annyira hozzászokott a rideg nőtlenséghez, hogy inkább
nyugtatta volna fejét ágyvánkos helyett egy hideg és éles kődarabon,
mintsem mellette a csipkés, puha párnákat, míg ő alszik, titkon hulló
könnyek nedvesítsék. Szóval, a Tarnócziné által Sára számára kiszemelt férj
érzékeny, vén férfiú volt, kit a nagyasszony jól ismervén, előbb hitegetni
és bebonyolítani akart, s csak miután ez megtörtént, miután Péter mint
kérő lépett föl, akkor látta elérkezettnek az időt, hogy az anyai hatalmat
egész eréllyel, egész korlátlansággal igénybe vegye. Sárának tehát otthon
kellett maradni, de természetesen valakinek a fölügyelete alatt, s így kérte
meg a nagyasszony Naprádinét - néhai férjének nővérét - egy kedélyes
levélben, hogy az ő távolléte alatt költözzék a szentléleki várkastélyba,
s legyen Sárának második anyjává.
Naprádiné ijedtében kiejté
a nagyasszony levelét kezéből, s azon szorongás fogta el szívét, melyet
még csak egyszer érzett, midőn tudniillik az egész faluval együtt a világ
végét várta. S nem ok nélkül, mert nevezetes csodák történtek. Az udvaron az
aprómarha bódultan kezdett nyargalni, visítni, röpködni. A lovak
legelőiket odahagyván, fölemelt nyakkal, kitágult orral, nyerítve,
szagolva és sörényeiket rázva rohantak az istállóba. A fellegtelen égen a nap
arca elszederjesedett, mintha szélhűdés érte volna. A láthatárra pedig
szürkület borult, árnyékos és fakó, a vigasztalás nélküli estve rögtönzött
homálya, a mosolygó délután közepében. E rendkívüli tények a természet bomlására
mutattak ugyan, s Naprádiné a nap tartóssága iránt nem volt többé oly szilárd
véleménnyel, mint régen; sőt néha még azt sem hitte lehetetlennek, hogy a
föld egyszer csak kellő világítás nélkül hagyathatik, s az emberek
kénytelenítve lesznek nappal is meggyújtott lámpával járni, de bár a szép
úrnő mindennemű csodára elkészülve volt, arra álmában sem
gondolhatott, hogy Tarnócziné valaha Sárát reá bízza, holott tőle eddig
inkább féltette, mint a ragálytól.
S igazán szólva Naprádiné -
született Tarnóczi Judit - az engedékeny erkölcsbírák véleménye szerint is
hivalkodó és hiú nő vala, kit gyúlékony szíve könnyelműségre, élénk
képzelődése kalandori ötletekre, nemes alapú, de ábrándokra hajló kedélye
a bevett szokások és az illem szabályainak megsértésére akárhányszor csábított.
A világ Mikes Mihállyal való viszonyát sem tartá egészen gyanún kívül
esőnek. Beszélték, hogy Naprádi utolsó napjaiban igen féltékeny férjjé
kezdett válni, s minden jószomszédság mellett sem bánta volna, ha házát Mihály
úr ritkábban látogatná meg. Arról is suttogtak, hogy a még mindig szép nő
az özvegyi gyászt hamar elvetette, s vissza sem tekintve a még friss
sírhantokra, táncolva ment volna az oltár elébe, ha Mikes Mihály csak kisujját
is nyújtotta vala a kézfogóra; de a szeleburdi úr Naprádi halála után komollyá
lőn, s annyiszor dícsérte a néhai férj szép tulajdonait, hogy látszott,
miként azok ellenében több tisztelettel, mint versenyzési vággyal bír. Az
özvegy - a mendemondák szerint - ingerültté lőn a különben udvarias
szomszéd megváltozott modora miatt, és semmit próbálatlan nem hagyott, hogy azt
ismét a régivé alakítsa. Fölrakta ékköveit, s díszesebb öltözetben járt, mint a
gyulafehérvári palotahölgyek; de ekkor Mihály úr az egyszerűséget kezdé
bámulni, s merengő elragadtatással tekintett a falon Ábrahám pátriárka59nejére, ki befűzött váll és papucs nélkül
ment a kútra vizet meríteni, bár sejdíté, hogy ott egy fényes szárnyú angyallal
fog társalgani. Naprádiné mint eszes nő hamar észrevette: mit néz Mihály a
falon. S másnap csaknem Ábrahám pátriárkáné mezében hagyá magát véletlenül
meglepetni, de már ekkor a különc udvarló a szoba másik falán a
bársonyköntösű Séba királynéra60veté szemét, s csodálkozott, hogy a bölcs
Salamon miért nem kérte meg tüstént a gyémántos és drágagyöngyös szép asszony
kezét. Szóval az özvegy most ritkábban tudta Mihály úr ízlését eltalálni, mint
férje életében, s ily helyzet minden más nőt vagy bosszúra vagy megvetésre
bírt volna; azonban a galambszívű Judit a haragra igen szelíd, a
lemondásra igen makacs volt, és állhatatlan eszű szomszédjának bánásmódja
csak annyit változtatott rajta, hogy a boldog szerelemről írt verses
munkákat ritkábban olvasta, s egész éjeken át oly szomorú történeteket tanult
be könyv nélkül, melyekben a kegyetlen lovagok halálra keserítették
szerelmeseiket, s csak akkor vették észre, hogy hibát követtek el, midőn
már késő volt.
Nem fűzöm tovább a
Naprádinéról keringő híreket, melyeknek ha századrésze is igaz,
megfoghatjuk álmélkodását, midőn a nagyasszony anyahelyettessé nevezte ki.
Eddig a szentléleki várkastély kapuja majdnem el volt csukva előle, s most
hízelgő szavakkal hívták meg az ott lakásra. Eddig Sárának beszélni is
alig volt szabad vele, s most az ő tanácsai szerint kelle magát viselnie.
A szép özvegy a
várkastélyba indulása előtt tízszer is elolvasta Tarnócziné levelét, s
végre ragyogó arccal így sóhajtott föl: - Már azt is hiszem, hogy
sógorasszonyom maga kínálja meg Mikes Kelement Sára kezével. Ah, de az mégis
sok volna! Talán csak annyit óhajt, hogy az ő nyílt beleegyezése nélkül
legyenek boldogok, s maholnap Kelemenhez egy vén cigányné fog sompolygani, és
tenyeréből annyi szerencsét jósol, ha Sárával titkon megesküszik, hogy a
szerelmes ifjú leányrablóvá lesz, s csak az első kereszteléskor kezdjük
sejteni, miként a cigányné, ki Sára anyját rászedte, a Sára anyja volt.
Olvastam én ennél furcsább történetet is. A makacs asszonyok sokszor játszották
csellel ki esküjöket, melyet megszegni a világ miatt szégyelltek. Annyi
bizonyos, hogy Tarnócziné nem hívott volna házába, ha a Mikes családdal ki nem
akarna békülni. Hiszen ő tudja viszonyomat Mihállyal, ámbár Isten látja, hogy
nincs mit tudjon róla. Ah, Mihály is csakolyan, mint a többi férfi. Míg nem
valék özvegy, minden szépet elmondott rólam, s most nem akar ismétlésekkel
többé untatni.
Judit, ki a nagyasszony
távozása után fél nappal érkezett meg, Sebestyén temetése óta csak egyszer
látta Sárát, s akkor is alig egy percig.
Mihelyt tehát kocsijából a
tornácra lépett, a második anyákhoz méltó, hideg, de jóakaratú arckifejezésre
szedte össze vonalait, s egy körmönfont mondatra is elkészült, melyben
említendő vala, hogy sok dícséretet hallott kedves unokahúga szerénysége,
jámborsága, helyes magaviselete s mindazon ritka tulajdonai felől, melyek
a mostani romlott világban, csak egy oly példás életű anyának, milyennel
az ő kedves unokahúgát az Isten megáldotta, gondos felügyelete alatt
képződhetnek ki valódilag, s még így sem mindenkor. Judit bizton hitte,
hogy e nyilatkozat által, mely sok főtörésébe került, nemcsak új jogaiba,
de a leány szívébe is szilárdul behelyezi magát, s tőle kitelhető
méltósággal haladott a nagy középajtó felé, midőn az hirtelen felnyílt, s
egy könnyű, nevető alak repült karjai közé, megcsókolá homlokát,
arcát, ajkait, s oly édes, csengő hangon üdvözlé a rég várt
"nagynénikéjét", hogy a jó Judit szótlan elragadtatással tartá átölelve
azt a lényt, ki ha a legaranyosabb fellegből repült volna alá, akkor sem
lehetne sokkal ragyogóbb és költőibb.
- Mily szép vagy, Sárám!
Mily bűbájos hajadonná váltál! Istenem, mily szép vagy! - ismétlé Judit
tízszer is, meg levén győződve, hogy elkészített hosszú szónoklatát
mondja.
Sára elpirult és nevetett:
Juditnak örömkönny csillogott szemében, s irigység nélküli bámulattal nézett
unokahúgára, mint a művész által rajzolt oltárképre.
- Hadd szorítsalak ismét
karjaim közé, Sára. Ej! Milyen szép vagy! Apád deli férfiú volt; anyád, virágzó
korában, még kegyessége mellett is magára vonta a lovagok szemét; de te... mit
is mondjak... ezer szerencse, hogy nem vagyok fiú, mert az én szegény parányi
eszemet egy tekinteteddel kiigéznéd fejemből.
Sára éppen azon években,
melyek alatt egészen kifejlődött, senkitől még nem hallá, hogy szép.
Bethlen Istvánné udvarában csak növendék leányka volt, kiről a vendégek
sugdosva beszélték el egymásnak, miként valaha nagy zavart fog a férfiszívekben
okozni. E halk megjegyzésekből juthatott füléhez valami hízelgő nesz,
mely keblébe csempészhette a hiúság pillanatnyi incselgéseit; de hazaérkezése
óta anyjától mindig csak arra volt figyelmeztetve, hogy arca egészen eltorzul,
ha mosolyog és faképnél nem egyéb, ha komoly akar lenni. S Mikes Kelemen, ki róla
egészen más véleményben volt, a háztól el lévén tiltva, csupán a szomszéd
erdő fáinak sóhajtozhatá, hogy az ő kedvese bájosabb a tündérek
királynőjénél is; de már Rákóczi György korában rég vége volt azon
regényes világnak, melyben a csevegő madarak megtanulták és
továbbfecsegték az ábrándozó ifjak nyilatkozatait, s melyben a hű galamb
és a merész sólyom jobb szerelmi posta volt, mint most némely bérruhába61öltözött tigris. Sára tehát legfeljebb a vén
pórnőktől, kiket betegségökben ápolt, hallott magasztaltatást, de
ezek jámbor egyszerűségökben mindig angyalnak nevezték őt. S ki ne
tudná, hogy az ily cím inkább a jó szív, mint a szép arc illetéke? Szóval kevés
hajadon vala külsőjére nézve csupán saját véleményére úgy utasítva, mint
ő, s még kevesebb, ki hasonló külső mellett szerényebb véleményt
formált volna önmagáról. Ennélfogva elpirult ugyan, midőn
nagynénjétől először is azt hallá, hogy szép, de az ismételt
dicséreteket, a bámuló arckifejezést és hangot, melytől Naprádiné hamar
megválni nem bírt, oly furcsának, oly mulattatónak vélte, hogy állhatatosan
hivé, miként "nénikéjében" kedves kötekedőre talált, ki
csodálatra méltó komolysággal tud tréfálni, s kinek magasztalásait csak egy
kába gyermek vehetné valónak, de érett eszű leány nem; pedig ő már
rég az, mert tizennyolcadik évét is betölté.
|