6
Naprádinéval egészen új
világ költözött a várkastélyba.
A skatulyák és bőrös
ládák, melyeket egy társzekér hozott, többnyire hivalkodásokra való dolgokat
csempésztek a szemérmes szobákba, hol minden bútor a nagyasszony rideg kedélyét
tükrözte vissza, s hol az egyetlen valódi tükörre Sebestyén úr halála óta
fekete fátyol volt borítva. Még aznap elkezdődött tehát a kipakolás, s
előre képzelhető vala a nagy különbség, mely a háztartástól kezdve a
legcsekélyebb jelentőségű szokásokig, mindenben mutatkozni fog. Judit
levendula-, jázmin- és rózsavízzel tölt pélkéket,62bőrfinomító pépet s a kendőzés
magasabb művészetére vonatkozó eszközöket és anyagszereket rakott azon
szűz asztalra, mely Sára titkosabb kecseinek volt ártatlan tanúja, s
melyen a virágserlegen, egy tiszta vízzel megtöltött régi ezüstmedencén, egy
kevés háziszappanon, egy hibásan annak nevezett acéltükröcskén, és a haj rendbe
hozására okvetetlenül szükséges tárgyakon kívül soha semmi más nem foglalt
helyet.
Sára figyelemmel, de
meglepetés nélkül segített Judit körül. Látszott, hogy a pipere rejtelmeibe
csakúgy be van avatva, mint bárki, s nagynénje, ki unokahúgának e jártasságát
hamar észrevette, óvatosabban kezdé előszedni a kézitáska apró rejtelmeit,
s némely bájszert, mely talán a leghatásosabb volt, a keresgélő ujjak,
Isten tudná miért, érintetlenül hagytak.
- Ki szokott, kedves
gyermekem öltöztetni? - kérdé Naprádiné, azon kecses elbágyadással, mely neki
kiválóan jól állott, megszakítván a rakosgatást.
- Jutka fonja be a hajamat
- válaszolta Sára egyszerűen.
A fölemlített haj,
csillámos és túlgazdag aranyszőke volt. Ha kibontották volna, hullámzó
palástjával a térd hajlásáig eltakarná az eszményileg sudár és mégis
ingerlő idomú, de csak középtermetű lányt; úgy pedig, amint most két
ágra fonva s a kontynál magas fésűvel leszorítva és egy-egy fekete
acéltőrrel át volt szúrva, terhével fárasztani látszott a karcsú, finom
nyakat. Judit szemeit a gyönyörű hajzatra veté, mely tükörsimán borult a
halántékokra, s ezáltal a hosszúdad, ovál arc összhangzását még emelte, s mely
oly egyenlő szálakból állott, hogy a nyakszirt felől tekintve is, sem
alatt, sem az erős tekercsekben, egyetlenegy megtágultabb vagy rendetlen
tincsre sem lehetett volna találni. De a kényes nagynénét mentől inkább
elbájolta az, amit látott, annál több előítélettel gondolt Jutkára, kiben,
bár druszája vala, Tarnócziné fösvénységéből indulva ki, egy fölcserepzett
kézbőrű, mocskos kötényű s hegyes sarkú vörös csizmás leányt
sejte. S hátha még csepű haját zsírral vagy olvasztott vajjal keni! Hátha
tisztátalanok ujjai, midőn a szép Sára fejékének rendezéséhez mer nyúlni!
Ez ötletek Judit érzékeny idegeit, anélkül hogy Jutkát ismerné, az undortól
rezgésbe hozták.
- Kedves húgom - szólt
majdnem esdeklő hangon -, ugye nem fogod első kérésemet megtagadni?
- Mily hálátlannak
képzelsz, nénike, midőn ezt kérded - sóhajtá gyermekded szeszéllyel Sára.
- Engedd, hogy míg együtt
leszünk, mindig én rendezzem hajadat.
- Ah, nénikém, az én
együgyű fejem nem érdemes ily megtiszteltetésre.
- Mily bohó vagy, Sára! -
szólt Naprádiné szemérmesen, mosolygó húgát átkarolva. - Lásd, én a világban
forgok, és sok gyönyörű alakkal találkoztam, s a képíróknál is tán jobban
tudom, hogy mi a női szépség. De dicsekvés nélkül mondhatom, miként csak
egy leányra emlékszem, kinek oly tiszta, sötétkék szeme, s oly sugárzó, gazdag
aranyhaja volt, mint neked.
- Ó, mit nem beszélsz te,
néném! - dorgálá Juditot Sára kitörő nevetéssel. - S ki volt az a leány?
- Bolina.
- Bolina? Még Bethlen
Istvánné udvarában sem hallottam nevét említtetni. S hol lakott?
- Biz azt, kedvesem, már
elfeledtem, de külsőjére világosan emlékszem, mintha most is szemem
előtt lebegne.
- S családja? - tudakolá
Sára kíváncsian.
- Úgy gyanítom fejedelmi
vagy legalábbis lovagi.
- S férjhez ment-e?
- Isten mentsen, kedvesem. Hisz
Bolina63a híres Apolló hódításainak is ellenállott, mint
egy könyvből olvastam. Ő az erkölcsi tisztaság nimfája.
- Tehát valami tündérféle?
- Mint magad vagy, Sára! S kivált
haja és szeme csalódásig hasonlít a tiédhez.
Judit asszony jellemzésére meg
kell jegyeznem, hogy ő azon ritka erdélyi nők sorába tartozott, kik
több világi, mint vallásos könyvet olvastak. Főleg a verses beszélyeknek,
melyek akkor igen el voltak terjedve, nagy kedvelője volt, s mindent, amit
csak a költők meséltek, szent igaznak vélt. Babszem Jankót és a
félszemű óriást, Tündér Ilonát és a vasorrú bábát úgy hitte, mint a
szaracénok64létezését, mint a keresztes vitézeket vagy a
háremhölgyet, s annak koromfekete őreit. Különös előszeretettel
viseltetett pedig a költeményekben szereplő szép némberek iránt, kiknek
szenvedéseit egészen sajátjává tevé. Velök együtt sírt és örvendett oly
bensőséggel, mintha testvérök vagy barátnőjök volna. De ez még nem
volt elég. Judit kedvelt hősnőit a legutolsó vonásig képzelme elébe
szokta rajzolni, s amely eszmét felőlök s környezetükről egyszer
formált, attól többé megválni nem bírt. Elméjébe vésődött minden alak, s
elvitathatatlan valósággá incselgé65magát. S ő arra többé gondolni sem akart,
hogy találkozhatnak, kik a verses regények egyéneit más-más kinézésűeknek
is hihetik, mint ő. Ennélfogva a társaskörökben feltűnő
úrnőket gyakran oly finom árnyalatokban lelte valamelyik eszményképéhez
hasonlóknak, hogy nehéz volt sajátságos észjárásán el nem mosolyodni. S most a
kecses Sára, ki vidor természetességével egészen leigézte, még magasabbra
fokozá összehasonlítási szenvedélyét. Mert ha aranyhajára, sötétkék szemére és
könnyű karcsú növésére talált is egy eszményképet Bolinában, hamar
kénytelen volt belátni, hogy unokahúgának szemérmes, de eleven és
érzésektől pezsgő arca a vesztai66hivatás hideg márványszépségét nem tükrözheti
vissza. Bármely légi termetű volt Sára, meleg, ingerdús vonalai heves
vérmérséket gyaníttattak, s kevéssé voltak arra kijelölve, hogy a férfikebelben
földi vágyakat ne ébresszenek. S ki arcára tekintett - minden bűnös
gondolat nélkül is -, inkább szerette volna magáévá tenni őt, mint
merengőn imádni. Minél szűziebb vala a kedves lány egész lénye, annál
többször figyelmeztette a mindkét nemű ismerősöket, hogy belőle
milyen derék nő fogna válni, s mentől sugárzóbb és dévajabb kedélye
volt, annál biztosabban lehetett sejteni, miként az erős érzésekre, s a
mély szenvedélyre is rendkívüli mértékben alkalmas. Árva Tarnócziné nagyasszonyom
ezt feltenni nem akarta ugyan, de Judit nagynéne, ki szenteskedő nem volt,
és a világban élt, már az öltözékasztal rendezésének bevégzése előtt kezdé
találgatni azon szép menyasszonyokat, kiket pici, mosolygó szájok, vakítón
fehér zománcú fogaik - melyekkel a nevetésre hajló eperajkak gyönyörű
ellentétet képzenek - s az égő rózsa és szűz liliom színeiből
vegyített finom arcbőrük még sokkal meglepőbben hasonlókká tesznek
Sárához, mint Bolinát, a földi élvezetekre nem vágyó tündért az aranyhaj és sötétkék
szemek. Judit elméje végigfutott mindazon hölgyeken, kik a verses regényekben
érdekes szerepet játszottak, s majd az egyik, majd a másik nevét ruházá
igéző unokahúgára: azonban kénytelen volt bevallani, hogy ez
mindeniktől különbözik, egy egészen sajátságos példány, és oly
tulajdonokkal is bír, melyeket előbb nála kell látni, hogy varázsaiktól
meggyőzzenek.
Ha Sára hiú lett volna, fejét e
dícséretek könnyen elkábítanák; pedig nagynénje nem akart hízelegni.
Túlragadtatását talán növelte a szívélyes fogadtatás, melynek azon házban
lőn részesévé, hová a legszorosabb vérviszonyok mellett is évek óta alig
volt módja belépni, s mint sejté, azért, mert a rideg erkölcsű anya hite
szerint, rossz hírben állott. Nem lehetetlen, hogy Sára szépsége kevésbé gyakorolt
volna rá igéző hatást, ha - mitől mindig tartott - a leányban
hidegséget vagy előítéletet tapasztalt volna maga iránt. De akik
közelebbről ismerték Judit asszonyt, különféle hibái mellett is, sem
hízelgéssel, sem irigységgel nem vádolhatták. Azon ritka nők közé
tartozott, kik tetszelgési vággyal bírtak, anélkül, hogy még vetélytársaikban
is a szépséget el akarnák vitatni, s kik barátnőiket sem ámították oly
magasztalásokkal, melyek nem szívből jöttek.
Mi Sárát illeti: ő világért
sem volt úgy leigézve nagynénje által, mint ez általa. Érzett ugyan bizonyos
rokonszenvet iránta, de azt is érzé, hogy vonzalmának aligha van mély alapja.
Mulattató és furcsa jelenségnek tartá Juditot, kivel kedvesen lehet időt
tölteni, s ki különcségei mellett is szeretetre méltó, csakhogy barátnőnek
igen koros, nagynénének igen gyermekies. Meg volt győződve, hogy a
szentléleki várkastély komor színét naponként fogja rokona által veszíteni; de
ha elméje az egész életet oly sötét kinézésűnek rajzolta le, minő a
várkastély, már akkor e zord épület földerítésére mégsem óhajtá maga körül csak
Juditot. Jelenléte vígabbá tette őt, de melegebbé nem. Az első estve,
melyet együtt töltöttek, már határozott egymás iránti indulataikról.
|