9
Igéző Szent
Mihály-napi alkony volt. A délelőtti nedves légkör úgy megáztatta a
növényzetet, mint egy langy permeteg. A rét sarjúja sötétzöld színre játszott,
a fák ágain a sápadó levelek is éledni kezdének, s azon kevés virág, mely
ősz elején szokott nyílni, oly balzsamos illatot terjesztett a kertben -
hol Judit és Sára az egészen friss ernyőjű lugas asztala körül ültek
-, mintha a természet a tavasz fűszertárából még egy parányt sem veszített
volna el. A búcsúzó sugarak azon fakósárga és rozsdavörös megtörődések
nélkül váltak el az alkonyégtől, melyek szélvészt s borongós időt
jóslanak. Alig lépett alá a láthatár szegélyéről a vidám tekintetű
nap, midőn szikrázó arccal szökellt ki ezüst legéből az estéli
csillag, s éles világolásával gyaníttatá, hogy bár a hold nincs egészen
használható állapotban, de az ég többi lámpái, a legkisebbeket is odaszámítva,
kitelhetőleg fognak a szerelmesek és vándorok kedvében járni, s aki
eltéved, jó lelkiismerettel nem okolhatja az éj sötétségét.
Judit női munkát
tartott kezében; Sára betevé a könyvet, melynek betűi már homályosodtak.
A reggeli lovaglás miatt
annyi szívkérdést érintettek meg - bár távolról -, s kivált a nagynéne
kíváncsisága úgy felgerjedt, hogy természetes volt, miként társalgásuk hamar
vált bizalmasb alakúvá, s végtére Sára titkai is szóba jöttek.
- Tetszik-e neked Kelemen?
- kérdé Judit, miután magáról már elég vallomásokat tőn arra, hogy nyílt
feleletet remélhessen.
- Hetekig lakott nálunk,
midőn atyám még élt. Mint gyermeket ölében hordott, játékra és
betűkre tanított. Néha használta azon előjogot, hogy idősb, s
megpaskolt kezével. Jegyesemnek mondták hétéves koromban, s most anyám szid, ha
szememet történetesen rája vetem. Miért? Mert pápista. De hisz régebben is az
volt.
- S te hozzámennél?
- Istenem! Miért ne? Jó ember. Víg, kellemes modorú.
Néha egy kevéssé heves ugyan, de hamar megbánja, s minden elégtételre kész.
- Anyád aligha bele fog valaha
egyezni.
- Éppen azért tehát más férjre
kell várnom.
- Vagy kivívni szíved jogát.
- Isten mentsen! Arról szó sem
lehet.
- Úgy hát nem szereted őt
igazán.
- Jól érzem magamat körében.
- S te ne tudnál szeretni? Te ne
tudnál, mint Clotild, összekötött szalagokon a magas vártorony ablakából
leereszkedni, hogy alant, a szédítő mélységben reád váró lovag paripájára
emeljen, s elragadjon üldöző szüléid zsarnoksága elől egy puszta
szigetre vagy egy elhagyott remetelakba? Te ne mernél, mint Esztrella, a sötét
éjen csipkés és hattyútollal tömött ágyvánkosaidból kilopózni, s hercegi bíbor
helyett durva pórruhát öltve, a pásztorsíp hívó hangja után bolyongni tüskék és
bokrok közt, míg Menalcas barlangjába érkezel, hogy vele együtt őrizd
Phaonnak, a gazdag parasztnak kecskéit? Te ne mernéd, mint Kunigunda,
hősödért, kit szeretsz, elhagyni családodat, hazádat, vallásodat, s
ismeretlen népek közé költözni, hol a nő a barangolás idején hátán hordja
gyermekeit, s megköszöni, ha a sátorfát nem neki kell vinni? Vagy ne tudnál, ha
mamád összekeléstöket tiltja, legalább egy tőrt döfni szívedbe, mint a
vitéz Almanzor kedvese; egy méregpélkét üríteni ki, mint a szelíd Klárisz, vagy
hogy keveset mondjak, oly álomport venni be, mely tetszhalottá dermeszti
testünket, s eltemetnek, de a kriptában másnap felébredünk, hogy lovagunk
ügyessége - néha hosszasb várakozás nélkül - megmentsen bennünket. Erre is
vannak könyveinkben szép példák.
- De szegény Kelemen nem néz ki
regehősnek. Be furcsa volna érette meghalni, vagy elraboltatni magamat!
- Tehát másért nem az? Már látom,
van titkod, van rokonszenved.
Sára arcára zavar ömlött. De alig
volt már annyi fény, mely az átváltozott vonalakat megvilágosítsa. Sötétebb
lőn, csendesb. A csillagok még alig kezdettek ragyogni, s a holdnak csak
félköre sugárzott bágyadt, ezüst színnel.
- Te voltál szerelmes? - szólt
Judit a lány kezét kezében tartva.
- Nevetség!
- Ne tagadd. Téged érdekelt
valaki.
- Talán.
- Kétségkívül igen, szép
gyermekem! Hangod, képed mutatja. Te nem valál mindig közönyös.
- Megengedem, hogy láttam oly
férfit, kit mások fölött tudnék megkülönböztetni.
- E vidéken?
- Mármarosban.
- Hol?
- Szécsi Zsigmond határvárában.
- S hogy hívták?
- Hamar távozott, s azóta nem
találkoztam vele.
- De mi volt neve?
- Úgy hiszem, közülünk csak a
grófné ismerte.
- S tőle megkérdezted?
- Ah! Hogy mertem volna!
- Különös. De legalább
társalgása nemes születést árult el?
- Társalgásából ítélve
király is lehetett.
- Oly kedves szavakat
intézett hozzád?
- Máriához.
- Hát hozzád?
- Én csak az apród szerepét
játsztam.
- Nem értelek.
- Mária Loránt volt, ő
Francisco. Rólam a színmű írója csaknem elfeledkezett.
- Ah! Most már világos. Így
hát együtt játszottátok a darabot, melyről a minap szóltál.
- Természetesen.
- De a darab befejezése
után, talán folyt egy kevés beszélgetés is?
- Máriával.
- S veled?
- Hozzám alig szólott.
- Tehát némán is
meghódított. Ez igen derék. Te érdekes lányka vagy. S most, még ha lehet,
inkább tetszel nekem... S gondolsz-e rája?
- Néha.
- És szebbnek tartod, mint
a többi férfiakat?
- Sokkal.
- Míveltebbnek?
- Úgy hiszem.
- Jobbnak?
- Arról gondolkodni nem
jutott még eszembe.
- Gazdagabbnak?
- Az nem szükséges.
E beszéd közt lassú, de
folytonos nesz támadt a kert hátterén, mely hölgyeink figyelmét izgatni kezdé.
- Csak a szél zörgeti a
leveleket - szólt Sára.
- Azok még nem szárazak -
ellenveté Judit.
- Gyík mozdult meg a
komlóharasztban.
- Hisz oly távol a
komlólugas. Nem, most kulcs fordul a zárban - súgá Judit ijedten.
- Légy nyugodt. Nálam a
kulcs - nyeré válaszul.
- Hah! Lónyerítés volt.
- Talán az udvarról.
- Fütty!
- Bizonyosan a pásztor
keresi egy eltévedt juhát.
- Mintha lépteket hallanék.
- A kertészlegényé lehet -
válaszolá csillapítón Sára.
A nesz eközben
megszűnt, s oly néma lőn a lég, s oly magányosan érezék hölgyeink
magokat, hogy aggodalmuk távozni kezdett.
- S ha most a névtelen lovag
akarna elragadni? - szólt Judit kötekedve.
- Nem is ismer.
- De ha csakugyan ő
volna?
- Imádkoznám, hogy
ellenállhassak.
- Sárám! Ne menj Kelemenhez
férjhez, ha anyád bele is egyeznék.
- Miért?
- Te nem szereted őt.
- Ah! Gyors léptek! - kiáltá a
leány.
- Nagy ég! - szepegte Judit. -
Talán rablók. Fussunk!
Karját akarta Sárának megragadni,
de már késő volt. Mert egy vaskesztyűs kéz a lugas ajtajánál
föltartóztatta őt. Judit nem volt nagyon félénk, de annyira bátornak
mégsem mondhatnók, mint azon hősnőket, kiket példányképül választott.
Ő a látott kézből biztosan következtetett egy egész páncélos lovagra,
ki kétségen kívül a kijáró mellé vonult, hogy visszautasítsa a távozni
szándékozókat, s ki nálánál okvetlenül erősebb. Ily észlelés elég volt a
szép özvegyet az ajtótól a lugas hátterébe rezzenteni, hol összevonva magát,
hangosan dobogó szívvel s lázas, szaggatott lélegzéssel várta a
történendőket, tenyerét nyitott ujjakkal szeme elé vonva, mi az iszonynak
némi kíváncsisággal vegyült kifejezése volt.
Ugyanazon vaskesztyűs kéz s
vasümeges kar más hatást gyakorolt a különben bátrabb Sárára. Ez az ajtónak
rohant, hogy szabadulhasson, mi neki váratlanul könnyen sikerült, mert a vaskar
hátrahúzódott, s csak a leány kiszaladása után tolult ismét závárként előbbi
helyére.
- Ah! Engem akarnak elrabolni! -
szepegé Judit, a nyitott ujjakon át a történtekre figyelvén.
Csakhamar azonban más
fejlődés tanúja volt.
Sára tudniillik a kertösvény
szegletéig nyargalt, hogy a lugassal átelleni tágabb útra menekülhessen,
midőn egy karcsú alak előlépvén derékon ragadta. A csillagfény és a
holdsarló ezüstje megtört a sárgaréz páncélon és sisakon, melyet a merész
támadó viselt, kinek arcrostélya félig le volt eresztve. A sisak forgójának
boglárjáról drágakövek villogtak, s a kerek ezüstpajzs, melyet bal karján
hordott, a középidő és a kalandori mondák köréből látszott a
képzelődés elébe varázsolva; minthogy Rákóczi György uralkodásakor a
hasonló védeszközök divatból ki voltak menve. Judit, remegése dacára is, oly mesés
színezetűnek hitte az egész jelenetet, mintha csak egy régi
költeményből mulatság végett játszanék el, mit a gyilkolóbb
természetű fegyverek hiánya is tanúsítni látszott; azonban mégsem mulasztá
el néhány erélyes segélykiáltással riogatni vissza a Sárát átölelő merész
lovagot.
E zajra a závárként működött
vaskar minden mellékletei kibontakoztak a lugas szárnyának zöld indái és
sűrű levélzete közül, s egy zömök páncélos vitéz az első
keresztes háborúk korából, mutatkozott az ajtónál, annak éppen nem tág nyílását
jóformán el is fedve. Arcán a rostély egészen le volt eresztve, s övéről
acél- vagy tán ezüstláncon egy cikkelyes buzogányocska függött, mely a komoly
viadalokon aligha tett valaha igen nagybecsű szolgálatot.
- Asszonyom - szólt az ódon alakú
vendég -, őseim legszebb fegyverdarabjait, jelmezeit és talizmánjait teszi
élénk hangja által kockára, nem is említve a személyeket, kik azokat a mai éjen
hordani szerencsések.
Judit a keresztes hős furcsa
figyelmeztetését álló helyzetben végigvárni nem győzte, miután térde akaratja
ellen összeroskadni, szemhéjai pedig egybevonulni kezdettek.
- Tudtam, hogy elájul! - sóhajta
a középkori dalia a halvány és alig lihegő özvegyet a lugas font padjára
szépen leeresztve, míg maga is ugyanott helyet foglalt.
Festőibb jelenet fejlett ki
künn.
Sára menekülni törekedett a lovag
karjai közül.
Az angyalszelíd arcvonalú leány,
midőn megtámadója közelebb vonta magához, hogy keblére emelje, egy kis
tőrt ragadott ki annak övéből, s oly vadon szúrt hozzá, mint Judit84de nem a nénike, hanem a bibliai - ama híres
zsarnokhoz, kinek nevét említenem sem szükség. De a tőr, mely mostani
színésznőink kezében alkalmas ví-eszköz lett volna, csengve és darabokban
hullott alá a sima páncélról. A karcsú alak pedig könnyű tollként ragadta
karjára a bőszült szeráfot,85ki parányi kezével kapkodva, az arcrostélyt, mely
csak félig volt leeresztve, egészen föltaszította.
Hasztalan nyomta vissza a lovag
gyorsan a rostélyt, mert másodpercnyi idő elég volt, hogy fölleplezett
arca a legkülönösebb hatást idézze elé.
Sára ajkairól egy megtört
sikoltás hangzott, melynek csengését kettémetszette vagy a torok rögtön
összevonulása vagy a leigáztatásban is parancsoló lélek akaratereje, s mely
halk nyögésben hallatá utórezgéseit. S ekkor egy heves rázkódás támadt testén,
mely villanyos érintésként futott minden idegen végig, és rögtön eltűnt,
lázító hatásának nyomait a föloldott tagokon egészen megszüntetvén. A sikoltás
és rázkódás alatt a leány küzdő kezei előbb lehanyatlottak, s azután
lassan fölemelkedvén saját homlokán keresztbe kulcsolódtak, mint azé, ki
erős agyfájdalmat akar elnyomni, vagy rendkívüli meglepetésből
émedni.
A lovag használva a kedvező
pillanatot, az ölében tartott martalékkal a kert háttere felé kezd haladni. A
leány az első mozzanatra megint rázkódást érzett a testén átnyargalni,
mely tartós, de lassú reszketegséggé alakult. Arcára sűrű könnyek omlottak,
legördültek a hideg ércpáncélra, s egymást váltva csepp csepp után oly gazdagon
folyt, mintha fölfűzött gyöngysor volna.
A lovag, kit Sára előbbi
ellenszegülése s utóbbi védelmetlensége egyaránt leigézett, szorosabban vonta
kebléhez a leányt. - Kelemennek vél. Szerencsés tévedés. Irigylendő sors.
Ah, mint szereti őt! - ez eszmék rajongtak elméjében.
Látni vágyott az arcot, mely
szívéhez oly közel hullatá hő érzéseinek felolvasztott kincseit, s melynek
még csak körrajzát szemlélheté.
Lopvást vetett egy pillantást, s
utána mást, csendesen zokogó martalékjára.
Félhomályos, félig ismert és
ismeretlen vonások tárultak elébe, mint egy tündéri mese, melynek alapeszméjét,
tudná Isten, mikor hallottuk, de részletei újak.
- Nem szólítom meg. Hangomról
észrevenné csalódását, s ijedten rezzenne vissza!... Mily öröm szerettetni!...
Míg a lovag ily méla érzéssel
nézett a hunyt szemű, de lázasan lihegő Sárára, ez meghajtá nyakát,
és a mellvértre borulván, arcát elrejté. Csak dús aranyfürtein kéjelghettek az ég
millió csillagai, s a hölgyrabló félénk, de ábrándos tekintete.
A Judit mellett ülő
keresztes vitéz az udvarias magaviseletnek nem egészen kielégítő jelét
adta, midőn társának, ki Sárát vitte, eltávozáskor, ahelyett, hogy
tőle példát venne, a szép özvegyet, ki magánkívüli állapotban volt,
egyszerűen csak a faképnél akarta hagyni.
Már szép csenddel le is helyezé a
padra az ájultnak fejét, melyet gyöngédebb kedélyhangulata közt ölébe vett
volt, midőn nagy bosszúságára egy ércszobri mozdulatlanságban álló lény,
ki a kertajtó előtt várta a fejleményeket, ajkához tevé sípját, s
meglehetősen éles jelt adott, melyet száguldó ló lábdobogása követett.
A neszre fölpattantak Judit
szemei, s az éppen hátat fordított keresztes vitéz páncélingének végét
visszatartóztatva érzé, mintha nehéz követ aggattak volna rá, melyet magával
kell vonnia, ha távozni szándékoznék.
- Sára, Sára! Hol van Sára? Tüstént látnom kell Sárát! Mi történt vele?
- Az Istenért, Judit, csillapuljon! Föllármázza a cselédeket. Eressze el a
köntösömet.
- Nemzetes uram, nem késhetünk többé! Armidor a pakkal útban van. Lizi
türelmetlen, tombol, nyerít. Az én vén Miskám is nyugtalan, mintha taplót
loptak volna fülébe.
- Kösd a sövényhez Lizit! Pusztulj! Majd utol foglak érni.
- Előbb hozzák ide Sárát! Neki mellettem van helye.
- Úgy, Isten hírével, üljünk ketten a Lizire. Mert csak Mikes Zsigmond
várában lehet Sára mellett kegyed.
- Ez borzasztó nőrablás.
- Csak kaland, melyet a szerelem szőtt egy haldokló apa végóhajtása
szerint, s melyet ön nemes szíve és költői kedélye pártolni fog.
- Nemzetes uram! A várba vagy haza menjek? - szólt közbe egy távozó hangja.
- Haza, vén kamasz, vén disznó.
- Értem, nemzetes uram!
Az eddigi cserebeszédet három egyén folytatta, tudniilik a szép Judit, a
zömök keresztes vitéz, kiben Mikes Mihályt gyanítjuk, és a síp hangjával nagy
zavart okozó fegyvernök, ki - ha jelmezét levetné - Mihály úr valamelyik
csatlósát mutatná be nekünk becses személyében.
Az ezentúli társalgás csak két egyén közt fog tovább folyni.
- Hogy hiheti ön - szólt fölindulással Judit - az én pártolásomat ily
ügyben?
- Ne akarná-e boldogítani az egymásért élő szíveket? Össze akarna-e
esküdni a leányát őrjöngésig vitt vakbuzgóságból szerencsétlenné tevő
anyával?
- De Sára nem szereti Kelement.
- Akkor ki szeret a világon?
- Maga vallotta meg.
- Mit sem tesz. A szerelem titkolózó, nem örömest enged szentélyeibe
tekintenünk.
- De hozzám ő bizodalommal
van.
- S ön, Juditom,
barátnőjének is beszélgeti-e oly vonzalmát, mely elhallgatva érdekes,
eltagadva tündéri varázzsal bír?
Mihály, hogy kedvező
feleletet nyerhessen, átkarolta a szép özvegyet. - Tudom, még nevemet sem hozta
föl Sárának.
- Az, én közlékeny vagyok -
válaszolá Judit lesütött szemmel.
- Elég kár! De Sára lehet
zárkózott. Különböző természetű némberek vannak.
- S én mégis azt hiszem, hogy
ő, bár nem látszott a Kelemennel kötendő házasságtól vonakodni,
egészen közönyös iránta.
- Szép közönyösség! Haha! Tanúja
voltam annak, míg önt szerencsétlen valék különös öltözetemmel, mely egyébiránt
régen a fejedelmi udvarokban is divatozott, megrémíteni.
- Hogyan?
- Hát csak úgy, Juditom, hogy
kedves rokona, míg azt, ki ölébe akarta ragadni, martalócnak vélé, kézzel és
tőrrel küzdött ellene; mihelyt pedig észrevette, hogy mi járatban jött,
önként engedé magát vitetni; sőt később...
- S később? - tudakolá Judit
sürgetve.
- Később keblére borult
egész magasztaltsággal.
- Lehetetlen - sóhajtotta az
özvegy.
- Lovagi szavamra! - mondá Mihály
úr.
- Ah! A kis tettető. Hisz
csak egy órája sincs, hogy említé, miként más iránt hőbben érez.
- Hahaha! Tán Haller Pétert
szereti, kihez anyja akarja nőül adni?
- Haller Péterhez? - kiálta
csodálkozással Judit.
- Azért ment Szebenbe.
- Dehogy!
- Azért hagyta önt itt Sára
őrzésére.
- Lehetetlen.
- S azért siettünk mi kiszabadítani
őt.
- Valóban? Ez iszonyú volna.
- És szenvedhetetlen - toldá
hozzá Mihály úr.
- És szívtelen tett.
- Megtorlásra méltó bűn.
- Hisz Haller Péter még nekem is
atyám lehetne.
- Nagyatyja, Judit.
- Tarnóczinénak sem volna jó
férjül.
- Neki tán megjárná - szólt
Mihály. - De Sárát, kinek néhai atyja leghűbb barátom volt, nem hagyhatjuk
áldozatul esni. Ebben az én Juditomnak egyet kell velem érteni.
- Ó, ég, hogyne tenném!
A felindult özvegy kezére hő
csókokat nyomott keresztes vitézünk. Azonban a rokonszenv és udvariasság
tanújelei nem nyomhatták el Judit új aggodalmait.
- Az erőszakos tett, melyet
önök megkísértettek, kockáztatja húgom becsületét. Mit fog a világ az
elrablásra mondani?
- Ha nem üt senki ok nélküli
zajt, csak annyit, hogy Sára odament látogatóba, hol régen hónapokig mulatott.
Az anyja inkább egyezését adja, bár savanyú képpel, a házasságra, mintsem
leánya nevén mocskot ejtsen. Még a hiéna sem tépi szét saját magzatait. A
természet nem fordulhat ki sarkaiból, s én a pellengéreken sem láttam oly
leányt, kit anyja kajánul maga vonszolván oda, maga csődítette volna a
népet gúnykacajra össze, noha ártatlanságáról meg vala győződve.
- De Sára ártatlansága? - szepegé
Judit.
- Minő kétség! Ő Mikes
Zsigmond védelme alatt van. S lehet-e az oltár előtt inkább védve? De az
idő halad. Meglephetnek. S mit mondanának különös öltözetemről és...
önről.
Judit ijedten vonult hátrébb e
figyelmeztetésre, mit a keresztes vitéz gyors távozásra használt föl.
Később a kertajtó irányában lódobogás
hallatszott. A hamis csillagszemek mosolyogtak rezgő, kacér fénnyel.
A Tejút, mintha ezüstporral
frissen hintették volna be, szebben és árulóbban tündökölt. A hold sajnálta,
hogy arcának felén visszaidézhetlen fátyol leng, s hogy nevető sugáraival
dúsan nem áraszthatja el azon ösvényt, mely a lugasból kivezet, s melyre Judit
kétszer próbált lépni, de megint visszavonta a lábát, mintha parázs égetné.
- Hogy fogom titkolhatni a
cselédektől távozását? Mit
mond sógorasszonyom? Szent Isten! Mitévő legyek? Miért is bíznak rám
leányőrzést, ki magamat sem védhetem? Ah! Mihály ravaszabb a kígyónál, s
engem Évának kellett volna keresztelni.
E sóhajokat hallhatná, ki a lugas
körül leskelődnék; de szerencsére nem volt több leskelődő.
|