10
Akármennyi hibát kent a világ
Naprádinéra, önzéssel gyanúsítani alig lehetett volna.
Most is hány dologra nem tért
figyelme, mielőtt eszébe jutott a sajátságos helyzet, melybe a lány
eltűnése sodorta. Első gondolatai könnyűdek voltak, mint
rendszerint; de alig hagyta oda a lugast, alig kezdett a várkastélyhoz
közelíteni, s már röpke kedélye elpártolt, és komoly érzéseinek engedett rést.
Félénken, leverten haladt tovább.
- Mit tegyek? - Ez alkalmatlan
kérdés minden sötétebb bokor mögül, hová a rejtőző magát visszavonhatja,
minden szögletből, hol az út fordulatot vesz, minden besugárzottabb
pontról, mely a figyelemnek inkább ki van téve, szóval percenként Judit elébe
lépett, megállítá őt s elrémíté.
Zsebkendőjét szeméhez
emelte, könnyei megeredtek, s keservesen sírt.
- Amit ők összevissza
zavartak, most én hozzam rendbe. Szép kívánság! Könnyű ezt mondani. De
hogyan? Istenem! Melyik szerencsétlenségünknek nem voltak a férfiak okozói? S
csoda, hogy még találkoznak nők, kik velök egy fedél alatt szeretnek
lakni.
Judit sivárabb eszmékre is hamar
csábíttatnék, mert kedvetlensége a várhoz közelítés arányában emelkedett, de
gondolatait és lábait rögtön megállítá egy mély kürthang, mely a csendes,
szavatlan, suttogástalan éjben oly rémesen harsant fel, mint a bölömbika bőgése.
- Szent ég! A várnagy jelt
ad - rebegé Judit.
A kürt másodszor rivallt, s
még erősebben.
Judit szívére nyomta kezét.
- Ah! Észrevettek mindent!
- sóhajta.
A harmadik kürtölést
csengő-pengő hangok egész bábafergetege86kíséré. Özönlék a nesz, a zaj különböző
vadászsípokból, s aztán nagyobb meg kisebb alabárdok- és bunkókból, melyek hol
siketen koppanó, hol élesen zengő tárgyakkal látszottak érintkezésbe
hozatni. A zsivajt csakhamar lótás-futás és embertorkok működése kezdé
fokozni, s hogy semmi hátra ne maradjon, a várudvaron egy öreg rézdob is
harsog, a fegyverre hívás szokott módján.
- Irgalmas Istenem! -
sikoltá Judit a kerttornáchoz közel fekvő lócára dőlve. - Veszve
vagyok! Üldözőbe veszik őket.
Csakhamar lépések
hangzottak magokban a termekben, s mint a kósza fény szökdelt a világítás
szobákból szobákba.
- Engem keresnek. Ah,
szerencsétlen húgom - siránkozott Judit.
Fölragyogott már a
hálóterem ablaka is, s megint sötétté lőn, és az ebédlő felé rohant
vissza minden fény, minden zaj, hogy a kertajtóhoz tóduljon.
- Mennybeli atyám - zokogá
Judit -, sógorasszonyom azt fogja hinni, hogy leányát én szöktettem el és
Mihály, hogy üldözésére én lázítottam föl a vár népét.
E percben a várnagy, a
kulcsár, egy csatlós és Jutka komorna a lépcsőkön jöttek le.
Naprádiné, kit a válság
jelenléte valamivel összeszedettebbé tőn, feléjök indult, nem azon
tekintélyes testhordással ugyan, mely a kastélyban a legfőbb személyt
megillette; de mégsem oly remegő s lélekvádaktól zilált külsővel,
minőt eddigi könnyeiből és sóhajaiból gyanítanánk.
Az elérkezett veszély sok
nőnél, s nála is kevesebb, mint a közelgő.
- Mi baj? Micsoda lárma? -
kérdé azon hangon, melyet ő az erőlködés fáradságából ítélve rendkívül
harsánynak vélt, de amelyet a hozzá legközelebb lépő várnagy alig értett.
- Követem alássan! - szólt
ez. - Haller Péter őkegyelme nagyszámú kísérete a várkapu felnyitását
kívánja. A sok sáska nálunk akar az éjjel megszállni, s holnap az udvari vadászat
felé tart. Én, a nagyasszony meghagyása szerint, kikérdezém: köztök van-e a mi
urunk, fejedelmünk őnagysága? "Nincs." Hát a
főtisztelendő püspök?, tudakoltam. "Az sincs." Na,
atyafiak, úgy künn tágas, benn szoros. "Csak hamar ki kell nyitni a
kaput", sürgették ők. Nem én, mondám. "Miért nem? Te kutya
zsivány", sivalkodtak rám. Hát azért nem, részeg útonállók, mert
nagyasszonyom megparancsolta, hogy naplemente után nem szabad senkit
bebocsátani. "Tudd meg, vén korhely, a mi urunk Haller Péter,
fő-fő tanácsos, ki a fejedelmi udvarba is akármikor beszállhat."
Tudd meg, akasztófavirág, mondám én, hogy ez nem a fejedelem, hanem Tarnócziné
nagyasszony várkastélya. "Akár várkastély, akár bagolyfészek, be akarunk
menni. Mi nem mondottuk asszonyodnak, midőn hozzánk jött, hogy künn tágas.
Amint nektek mérnek, úgy mérj másoknak is, jó atyafi! S vigyázz, nehogy a nagy
markaköpiség miatt kitegyék szűrödet a várból." Eb fél attól, mondám
én. Eközben döngetni kezdették a kapukat. Megveretém tehát a dobot, s midőn
minden cseléd talpon volt, még egyszer fölszólítottam a csenevész népet, hogy
csendesedjék, s hordja más helyre sátorfáját, különben protestálok, mint
nagyobb hatalmaskodás ellen, s a tréfának siralmas vége lesz. "De hát
nincs kendnél okosabb vagy felsőbb ember benn?", szólt ekkor egy
ismeretes hang, mely, mint sejdítém, a mi alkirálybíránké. "Nincs-e itt
Naprádiné asszonyság vagy Sára kisasszony?" Naprádiné asszonyság és
kisasszonyunk honn vannak, válaszoltam. "No hát, jóember, miért nem kér
ily fontos dologban tőlök tanácsot, miért akar a maga szakállára akkora
felelősséget venni?" Jól van, nemzetes uram! Ha kegyelmednek nincs
ellenére, megkérdem hát, bár a vár őrizésére tartozó dolgokban
Szentléleken nálamnál sem felsőbb, sem okosabb nem lehet senki. Ezt beláthatja
mindaz, ki a várnagyi tisztet ismeri. "Nem is komolyan értettem, Sarkadi
István uram", mentegetőzék az alkirálybíró, mire aztán a perpatvar
félbeszakadt, s én siettem tekintetes és nemzetes asszonyomhoz a történteket
jelenteni és rendeletét várni.
Naprádiné a legszívesebb
vendéglátó volt ugyan, de most arcából minden vércsepp kiköltözött azon
eshetőségre gondoláskor is, hogy ő ennyi idegent fogadjon a várba.
- Hol van a hírnök? - kérdé
egy nehéz lélegzetvétel után.
- Köntöse nálam lóg a
fogason, ő maga pedig Apor Istvánhoz szökött, s csak a nagyasszony
megérkezésekor kéretjük vissza mint jobbágyfiút, terhes bírsággal.
- Öltözzék tehát a kulcsár
hírnökké, és szokás szerint jelt adván sípjával, vigye ezt az üzenetet a
künnlevőkhöz: Naprádiné asszonyság üdvözli a lovagokat és fegyvereseket;
bocsánatot kér a lovag uraktól és elnézést a fegyveres néptől azon
kíméletlen kifejezésekért, melyeket a várkastély személyzete a támadt
vitatkozások alatt netalán használt; szerencsétlennek érzi magát, hogy a várasszony
távolléte alatt, fogadásánál fogva éjjeli szállást senkinek nem adhat; de kéri
együtt és külön a tisztelt lovagokat s a derék fegyvereseket, ne vessék meg az
ő szerény s alig egy óra távolságra eső falusi házát, hol ellátásukra
mindent készen találnak, s hova a szentléleki várkastély hírnöke a legrövidebb
úton fogja őket elvezetni.
A várnagy diadalérzettel
távozott a kulcsárral, kit még fel kellett öltöztetnie.
Judit most áthatva azon
kettős eltökéléstől, hogy Sára eltűnését a világ szeme
előtt dicsélyes színbe állítsa, s hogy sógorasszonyát a történtekről
személyesen és mielőbb értesítse, hirtelen néhány sort írt
tiszttartójának, melyben fogatának s egy könnyű útikocsinak rögtöni
átküldését megrendelé.
- Hála Isten! Elvonult a
vihar. Nincs mitől tartanom. Még hajnal előtt indulok. Úgy intézem,
hogy Jutka a pakolásnál jelen ne legyen. A férficselédek mélyen fognak aludni.
A várnagyot levélben értesítem, hogy visszajövetelemig Mikes Zsigmondné
gondjaira bíztam Sárát. A későbbieket rábeszélésem és a kényszerűség
majd rendbe hozzák. Tarnócziné engedni fog. S miért ne tenné? Szívére beszélek,
minden ékesszólásomat összeszedvén. Bárcsak emlékezném valamely verses
krónikából vagy regényből a miénkhez hasonló helyzetre! Az érzékenyebb
eszméket most jól alkalmazhatnám. De lesz elég idő gondolkozásra. Végre is
a mai nap nem érdemel gáncsot. Zavaros volt ugyan, de fergetegeiből Sára
boldogsága derülhet ki.
Judit ily inkább kellemes,
mint leverő behatások közt várta a kapu előtti csapat elvonulását,
midőn aztán a tiszttartóhoz intézett sorokat szintén útnak indította
volna.
- Ah, már fél tízre! Még a
vacsora is elhűl. De kinek is van szüksége rá? Szent Istenem! Mily
gondatlanok a férfiak! Sárával meleg köntöst sem vittek. Pedig hűvös az
éj, s a kedves gyermek még oldalnyillalást kaphat. Vajon csakugyan nem
szerelmes-e ő egy idegenbe, kinek nevét sem tudja? Ah, mint fog az
ismeretlen lovag Kelemen menyegzőjekor kesergeni! S hátha éppen trubadúr,
és szívszaggató versekben regéli el majd a történteket? De az isteni Sárától
szerettetni, s őt más karján látni: ez a boldogság csarnokából egy
lépéssel vezet az őrültség kapujához vagy a bősz tervek merényéhez. A
kaland édes sóhaja gyakran végződött már halálhörgésben... Mégis
rettenetes nap a mai! Hasonlóról mondá a költő: hogy sárkányfogakat vet az
eseményeket termő barázdákba, s a bűn és büntetés aratását készíti
elő. Szegény Sára! Rettegés fog el. Ó, én balga nő vagyok! A tiszta
falra is árnyat rajzol képzelődésem, hogy magát önműveivel ijesztgesse!...
De nem hallom még a hírnök sípját. Hosszan öltözik. Tán ruháján varrják meg a
régi repedéseket. Sógorasszonyomnál minden kopik és kallik.87Csak enni és imádkozni szeret. Majdnem éjfél
lesz, midőn szegény Sára vacsorálni fog; azonban remélem, hogy legalább
Mikes Zsigmondné néném magával egy szobában hálatja.
Judit tarka okoskodásait
félbeszakítá a rég várt síp hangja.
- Keresztülestünk a bajon!
- sóhajtá egészen megkönnyülve.
De alig fordult egyet a szobában,
midőn lelkendezve szaladt be Jutka.
- Tele van néppel az udvar!
- kiáltá.
Lódobogás, fegyvercsörtetés
erősíték állítását.
- Nagy ég! Veszve minden -
rebegé Judit karszékbe dőlve.
A terem szárnyajtója
megnyílt.
- Haller Péter uram! -
jelenté egy fegyvernök.
Judit forgani látta a
bolthajtást feje fölött.
Nyájas öregúr közelített,
mint látszék, bocsánatért esdő arccal; de ő a halálangyal vonalait is
e percben igézőbbeknek tartotta volna, mint a dérbe borult fürtű,
redős pofájú, azonban kimondhatatlanul szelíd aggastyánét, ki vékony,
száraz, finom kezét messzünnen nyújtá üdvözletül elébe.
Bármily érdekes lehetett
Judit társalgása Haller Péterrel, nekünk most más jelenetekhez kell távoznunk.
|