10

Akármennyi hibát kent a világ Naprádinéra, önzéssel gyanúsítani alig lehetett volna.

Most is hány dologra nem tért figyelme, mielőtt eszébe jutott a sajátságos helyzet, melybe a lány eltűnése sodorta. Első gondolatai könnyűdek voltak, mint rendszerint; de alig hagyta oda a lugast, alig kezdett a várkastélyhoz közelíteni, s már röpke kedélye elpártolt, és komoly érzéseinek engedett rést.

Félénken, leverten haladt tovább.

- Mit tegyek? - Ez alkalmatlan kérdés minden sötétebb bokor mögül, hová a rejtőző magát visszavonhatja, minden szögletből, hol az út fordulatot vesz, minden besugárzottabb pontról, mely a figyelemnek inkább ki van téve, szóval percenként Judit elébe lépett, megállítá őt s elrémíté.

Zsebkendőjét szeméhez emelte, könnyei megeredtek, s keservesen sírt.

- Amit ők összevissza zavartak, most én hozzam rendbe. Szép kívánság! Könnyű ezt mondani. De hogyan? Istenem! Melyik szerencsétlenségünknek nem voltak a férfiak okozói? S csoda, hogy még találkoznak nők, kik velök egy fedél alatt szeretnek lakni.

Judit sivárabb eszmékre is hamar csábíttatnék, mert kedvetlensége a várhoz közelítés arányában emelkedett, de gondolatait és lábait rögtön megállítá egy mély kürthang, mely a csendes, szavatlan, suttogástalan éjben oly rémesen harsant fel, mint a bölömbika bőgése.

- Szent ég! A várnagy jelt ad - rebegé Judit.

A kürt másodszor rivallt, s még erősebben.

Judit szívére nyomta kezét.

- Ah! Észrevettek mindent! - sóhajta.

A harmadik kürtölést csengő-pengő hangok egész bábafergetege⁸⁶kíséré. Özönlék a nesz, a zaj különböző vadászsípokból, s aztán nagyobb meg kisebb alabárdok- és bunkókból, melyek hol siketen koppanó, hol élesen zengő tárgyakkal látszottak érintkezésbe hozatni. A zsivajt csakhamar lótás-futás és embertorkok működése kezdé fokozni, s hogy semmi hátra ne maradjon, a várudvaron egy öreg rézdob is harsog, a fegyverre hívás szokott módján.

- Irgalmas Istenem! - sikoltá Judit a kerttornáchoz közel fekvő lócára dőlve. - Veszve vagyok! Üldözőbe veszik őket.

Csakhamar lépések hangzottak magokban a termekben, s mint a kósza fény szökdelt a világítás szobákból szobákba.

- Engem keresnek. Ah, szerencsétlen húgom - siránkozott Judit.

Fölragyogott már a hálóterem ablaka is, s megint sötétté lőn, és az ebédlő felé rohant vissza minden fény, minden zaj, hogy a kertajtóhoz tóduljon.

- Mennybeli atyám - zokogá Judit -, sógorasszonyom azt fogja hinni, hogy leányát én szöktettem el és Mihály, hogy üldözésére én lázítottam föl a vár népét.

E percben a várnagy, a kulcsár, egy csatlós és Jutka komorna a lépcsőkön jöttek le.

Naprádiné, kit a válság jelenléte valamivel összeszedettebbé tőn, feléjök indult, nem azon tekintélyes testhordással ugyan, mely a kastélyban a legfőbb személyt megillette; de mégsem oly remegő s lélekvádaktól zilált külsővel, minőt eddigi könnyeiből és sóhajaiból gyanítanánk.

Az elérkezett veszély sok nőnél, s nála is kevesebb, mint a közelgő.

- Mi baj? Micsoda lárma? - kérdé azon hangon, melyet ő az erőlködés fáradságából ítélve rendkívül harsánynak vélt, de amelyet a hozzá legközelebb lépő várnagy alig értett.

- Követem alássan! - szólt ez. - Haller Péter őkegyelme nagyszámú kísérete a várkapu felnyitását kívánja. A sok sáska nálunk akar az éjjel megszállni, s holnap az udvari vadászat felé tart. Én, a nagyasszony meghagyása szerint, kikérdezém: köztök van-e a mi urunk, fejedelmünk őnagysága? "Nincs." Hát a főtisztelendő püspök?, tudakoltam. "Az sincs." Na, atyafiak, úgy künn tágas, benn szoros. "Csak hamar ki kell nyitni a kaput", sürgették ők. Nem én, mondám. "Miért nem? Te kutya zsivány", sivalkodtak rám. Hát azért nem, részeg útonállók, mert nagyasszonyom megparancsolta, hogy naplemente után nem szabad senkit bebocsátani. "Tudd meg, vén korhely, a mi urunk Haller Péter, fő-fő tanácsos, ki a fejedelmi udvarba is akármikor beszállhat." Tudd meg, akasztófavirág, mondám én, hogy ez nem a fejedelem, hanem Tarnócziné nagyasszony várkastélya. "Akár várkastély, akár bagolyfészek, be akarunk menni. Mi nem mondottuk asszonyodnak, midőn hozzánk jött, hogy künn tágas. Amint nektek mérnek, úgy mérj másoknak is, jó atyafi! S vigyázz, nehogy a nagy markaköpiség miatt kitegyék szűrödet a várból." Eb fél attól, mondám én. Eközben döngetni kezdették a kapukat. Megveretém tehát a dobot, s midőn minden cseléd talpon volt, még egyszer fölszólítottam a csenevész népet, hogy csendesedjék, s hordja más helyre sátorfáját, különben protestálok, mint nagyobb hatalmaskodás ellen, s a tréfának siralmas vége lesz. "De hát nincs kendnél okosabb vagy felsőbb ember benn?", szólt ekkor egy ismeretes hang, mely, mint sejdítém, a mi alkirálybíránké. "Nincs-e itt Naprádiné asszonyság vagy Sára kisasszony?" Naprádiné asszonyság és kisasszonyunk honn vannak, válaszoltam. "No hát, jóember, miért nem kér ily fontos dologban tőlök tanácsot, miért akar a maga szakállára akkora felelősséget venni?" Jól van, nemzetes uram! Ha kegyelmednek nincs ellenére, megkérdem hát, bár a vár őrizésére tartozó dolgokban Szentléleken nálamnál sem felsőbb, sem okosabb nem lehet senki. Ezt beláthatja mindaz, ki a várnagyi tisztet ismeri. "Nem is komolyan értettem, Sarkadi István uram", mentegetőzék az alkirálybíró, mire aztán a perpatvar félbeszakadt, s én siettem tekintetes és nemzetes asszonyomhoz a történteket jelenteni és rendeletét várni.

Naprádiné a legszívesebb vendéglátó volt ugyan, de most arcából minden vércsepp kiköltözött azon eshetőségre gondoláskor is, hogy ő ennyi idegent fogadjon a várba.

- Hol van a hírnök? - kérdé egy nehéz lélegzetvétel után.

- Köntöse nálam lóg a fogason, ő maga pedig Apor Istvánhoz szökött, s csak a nagyasszony megérkezésekor kéretjük vissza mint jobbágyfiút, terhes bírsággal.

- Öltözzék tehát a kulcsár hírnökké, és szokás szerint jelt adván sípjával, vigye ezt az üzenetet a künnlevőkhöz: Naprádiné asszonyság üdvözli a lovagokat és fegyvereseket; bocsánatot kér a lovag uraktól és elnézést a fegyveres néptől azon kíméletlen kifejezésekért, melyeket a várkastély személyzete a támadt vitatkozások alatt netalán használt; szerencsétlennek érzi magát, hogy a várasszony távolléte alatt, fogadásánál fogva éjjeli szállást senkinek nem adhat; de kéri együtt és külön a tisztelt lovagokat s a derék fegyvereseket, ne vessék meg az ő szerény s alig egy óra távolságra eső falusi házát, hol ellátásukra mindent készen találnak, s hova a szentléleki várkastély hírnöke a legrövidebb úton fogja őket elvezetni.

A várnagy diadalérzettel távozott a kulcsárral, kit még fel kellett öltöztetnie.

Judit most áthatva azon kettős eltökéléstől, hogy Sára eltűnését a világ szeme előtt dicsélyes színbe állítsa, s hogy sógorasszonyát a történtekről személyesen és mielőbb értesítse, hirtelen néhány sort írt tiszttartójának, melyben fogatának s egy könnyű útikocsinak rögtöni átküldését megrendelé.

- Hála Isten! Elvonult a vihar. Nincs mitől tartanom. Még hajnal előtt indulok. Úgy intézem, hogy Jutka a pakolásnál jelen ne legyen. A férficselédek mélyen fognak aludni. A várnagyot levélben értesítem, hogy visszajövetelemig Mikes Zsigmondné gondjaira bíztam Sárát. A későbbieket rábeszélésem és a kényszerűség majd rendbe hozzák. Tarnócziné engedni fog. S miért ne tenné? Szívére beszélek, minden ékesszólásomat összeszedvén. Bárcsak emlékezném valamely verses krónikából vagy regényből a miénkhez hasonló helyzetre! Az érzékenyebb eszméket most jól alkalmazhatnám. De lesz elég idő gondolkozásra. Végre is a mai nap nem érdemel gáncsot. Zavaros volt ugyan, de fergetegeiből Sára boldogsága derülhet ki.

Judit ily inkább kellemes, mint leverő behatások közt várta a kapu előtti csapat elvonulását, midőn aztán a tiszttartóhoz intézett sorokat szintén útnak indította volna.

- Ah, már fél tízre! Még a vacsora is elhűl. De kinek is van szüksége rá? Szent Istenem! Mily gondatlanok a férfiak! Sárával meleg köntöst sem vittek. Pedig hűvös az éj, s a kedves gyermek még oldalnyillalást kaphat. Vajon csakugyan nem szerelmes-e ő egy idegenbe, kinek nevét sem tudja? Ah, mint fog az ismeretlen lovag Kelemen menyegzőjekor kesergeni! S hátha éppen trubadúr, és szívszaggató versekben regéli el majd a történteket? De az isteni Sárától szerettetni, s őt más karján látni: ez a boldogság csarnokából egy lépéssel vezet az őrültség kapujához vagy a bősz tervek merényéhez. A kaland édes sóhaja gyakran végződött már halálhörgésben... Mégis rettenetes nap a mai! Hasonlóról mondá a költő: hogy sárkányfogakat vet az eseményeket termő barázdákba, s a bűn és büntetés aratását készíti elő. Szegény Sára! Rettegés fog el. Ó, én balga nő vagyok! A tiszta falra is árnyat rajzol képzelődésem, hogy magát önműveivel ijesztgesse!... De nem hallom még a hírnök sípját. Hosszan öltözik. Tán ruháján varrják meg a régi repedéseket. Sógorasszonyomnál minden kopik és kallik.⁸⁷Csak enni és imádkozni szeret. Majdnem éjfél lesz, midőn szegény Sára vacsorálni fog; azonban remélem, hogy legalább Mikes Zsigmondné néném magával egy szobában hálatja.

Judit tarka okoskodásait félbeszakítá a rég várt síp hangja.

- Keresztülestünk a bajon! - sóhajtá egészen megkönnyülve.

De alig fordult egyet a szobában, midőn lelkendezve szaladt be Jutka.

- Tele van néppel az udvar! - kiáltá.

Lódobogás, fegyvercsörtetés erősíték állítását.

- Nagy ég! Veszve minden - rebegé Judit karszékbe dőlve.

A terem szárnyajtója megnyílt.

- Haller Péter uram! - jelenté egy fegyvernök.

Judit forgani látta a bolthajtást feje fölött.

Nyájas öregúr közelített, mint látszék, bocsánatért esdő arccal; de ő a halálangyal vonalait is e percben igézőbbeknek tartotta volna, mint a dérbe borult fürtű, redős pofájú, azonban kimondhatatlanul szelíd aggastyánét, ki vékony, száraz, finom kezét messzünnen nyújtá üdvözletül elébe.

Bármily érdekes lehetett Judit társalgása Haller Péterrel, nekünk most más jelenetekhez kell távoznunk.