11
A hátulsó kertajtótól
keskeny bürü - mely a várkastély hajdani árkát ívezte át - vezetett arra a
rétre, honnan egykor Tarnóczi Sebestyén a hideg téli estéken farkasok ordítását
hallgatá, míg életpárja kandalló és rokka mellett a cselédeknek kegyes
szónoklatokat tartott.
A rét hosszasan kíséré a
szomszéd erdőt, mint hű társ, s végre beléje olvadt, elveszté
sajátságait, növényzetét, verőfényét. Ugyanazon bozótokba zordonult,
ugyanazon fagyökerek kiálló csögeivel88szaggatá össze puha és egyenlő
pázsitjának zöld bársonyát; ugyanazon komor lombok s folyondárok ernyőivel
tiltá ki kebléből a sugárok és meleg nagy részét: szóval, tökéletesen
erdővé alakult. De ahol átváltozása kezdődött, egy út metszé keresztül,
mely fővonalával jobbra kanyarodván, népes falvakat érintett; míg
mellékága balra az erdőbe terült, s ott a réttel párhuzamban ment fel, s
csaknem a szentléleki várkastély kertjének átellenében tört meg éles szögletbe,
hogy Mikes Zsigmond várához tartson, bár nem minden tétova és zavargás nélkül.
Aki tehát a szentléleki
várkastélyból Mikes Zsigmondnál akart tisztelkedni, kénytelen volt előbb a
réten végigmenni, s aztán az erdei úton ismét majdnem oda térni vissza, honnan
elindult vala. Csak ezen elvesztegetett fél óra után mondhatá, hogy céljához
közelít...
Mi olcsóbb az időnél?
Azzal őseink pazarlásig el voltak látva.
De Tarnóczi Sebestyén mégis
türelmetlen volt a késedelem miatt, mely az öregúrhoz menetelét hátráltatá.
Hogyne? Hisz baráti rokonszenvvel s fiúi kegyelettel viseltetett a jóval
idősebb férfiú iránt, ki az udvari szolgálatban töltött évei mellett is
meg tudta óvni kedélyének szende, majdnem gyermekies sajátságait.
Sebestyén a házi kereszt
hordozásától elfáradva, mindit üdülést nyert azon ősi jellegű
családkörben, melynek a serdülő Sára révén már-már tagjául tekinté magát.
Nejének bosszúságára tehát
a kertajtóval egy irányban az erdőn mezsgyét nyittatott, s így csak az
alig kétszáz öl szélességű réten kellett átszáguldania, hogy a friss
irtáshoz s onnan a csupán egy kődobásra fekvő úthoz érhessen. Nem is
mulatá el a nyert előnyt igénybe venni, bár kegyes Rebekkája meg volt
győződve, miként ezáltal férje szemlátomást könnyelműbb, ő
meg szerencsétlenebb lőn.
Ennyiből is sejthetik
olvasóim, hogy Sebestyén élőszóval tett végintézetében a leendő árva
özvegynek szívére kötötte egészen parlagban hagyni a rétösvényt és az
erdőmezsgyét. Mi dicséretet érdemlő pontossággal foganatosíttaték, s
nem egy zálog került az ispánhoz azoktól, kik a tilalmazott helyeket lábaikkal
érinteni találták. S hogy Sára elraboltatásakor már csak a hagyományok körében
élt az ösvény, s hogy az irtott részt sűrű bokrok és csalitok
borították, szükségtelen megjegyeznem.
Keresztes vitézünk, Judit
miatti elkésését helyrehozandó, nem rettent vissza Sebestyén végakaratjának
áthágásától, s lovát e cölöptől, melyhez kötve volt, föloldván,
szélszárnyakon száguldott a réten keresztül, és zömök, vastag moldovánjával89minden nagyobb föltartóztatás nélkül gázolt a
bozótos és indákkal behálózott csapáson át.
- Hol maradt Naprádiné
asszony? Azt gondoltam, nemzetes uram, hogy kettőt hozunk egy helyett.
E szavakat az út
széléről intézte a csalitok közül magát kiküzdött Mihályhoz egy
selyemálcáját kezében tartó cseléd, ki a bizodalmas hangból és éveiből
ítélve a Mikes-háznál legalább két ivadékra szállott örökség gyanánt, s a
család tagjaihoz majdnem hasonló tekintéllyel bír.
- Két nőt?
Teremtuccse! Magam is attól kezdtem hüledezni. Csak spitzen múlt,90hogy nem kell háztűznézésre mennem. Hej,
Andor bátya! Nagy bolondság vala mai tettünk. Már egy versen galléromhoz varrva
képzelém a szomszédasszonyt. De ha meggondoljuk, nem is igen lehet sok
kifogásom ellene. Hibája csak az, hogy virágzó korát pár évvel túlhaladta.
Azonban maradhatunk-e mindig ifjak?!
Ez elégiailag méla hangú
kérdés után Mihály Kelemennek nyújtá kezét ki leírhatatlan nyugtalansággal ült
egy üres hintó bakján, ostorral s egészen fuvaros ruhában.
- Még nem jönnek!
Megfoghatatlan, miért késhetik János? Armidorral már tízszer ide tudtam volna
ragadni őt. Látszik, hogy soha igazán nem szeretett, különben tudná,
percenként mint szenvedem át egy örökkévalóság kínjait.
- Hátha elszökött aráddal.
Félórai társalgás egy lovon, egy nyergen nem elég-e a szerelemre? Éppen hasonló
eset jut eszembe Báthori Gábor halála körüli időkből.
- Ah! Hogy tudsz ily komoly
helyzetben tréfálni! - szólt Kelemen neheztelve.
- De mióta lett komoly a
lakodalom előtti helyzet? Eddig akkor volt szokás legtöbbet tréfálkozni.
Kelemen már nem hallá
Mihály kötekedését. Figyelmét egészen más foglalta el. A nyugati szellő
valami titkot súgott fülébe, mely édes és villanyzó volt. Melléből sóhaj
emelkedett, s kezében reszkete az ostor.
Mihály a szünidőt
használandó, cseheléshez fogott, hogy pipára gyújtson.
- Csitt! - rimánkodott Kelemen.
- No, mi baj?
- Nem hallasz semmit?
Mihály megállítá működésében az acélt, s aztán még erélyesebben verte a
kovából a tűzszikrákat.
- Közelítenek! - kiáltá Kelemen.
Mihály pipájába illesztve a taplót, miután néhány füstöt szítt volna: -
Csakugyan jönnek! - szólt, s nyergében fölegyenesedett. - Kézbe a gyeplőt,
öcsém! - kezde rendelkezni. - Andor a kocsi elébe! Mihelyt a kisasszony megjön,
beemeled. Én és János a fedezetet fogjuk tenni.
A dobogás már tisztán kivehető volt.
Ha teli fénnyel világolna a hold, lehetne a lovag sisakját, a ló sörényét s
talán a hölgy lengő fátyolát is látni.
- Szent ég! A jégszívű csak ügetve jön - kelt ki testvére ellen a
türelmetlen Kelemen.
Ekkor a várkastély felől tompa moraj hangzott. Olvasóim okát tudják.
- Hah! Észrevették Sára távozását! - kiáltá Kelemen.
- Csakugyan megmozdult az udvar. A zaj öregbedik.
- Utolérnek!
- Védni fogjuk magunkat - szólt Mihály biztatva.
- De mivel? Hisz csak farsangi játékra való fegyvereket hoztunk. János
lebeszélt mindenről, mi betörés színét hordaná.
- Átkozott regényesség! - mormogta Mihály.
A nagydob, az összecsődülési jel megperdült, s oly tisztán hangzék a
csendes légben, hogy Kelemen fölizgatott idegei még a közbevegyült
ajtócsattanásokat, fegyverzörejt és sarkantyúpengést is hallani vélték.
- Meleg éjünk lesz, öcsém! Bunda nélkül sem fogunk fázni - szólt Mihály bodor
füstöt eregetve.
- A veszély csak azért rémít, mert elvesztem őt. Ah! Bár egy óráig
bírhatnám! Egy negyedig! Egy hosszú, édes percig!
A dob frissebb, riogatóbb modorban pergett.
- János is meghallá a lármajelt, mert száguldani kezd. Még menekülhetünk.
- Én - szólt Mihály - Judit szilárdságában bízom. Nem fog nyomunkra senkit
utasítani. Kétségkívül zsiványokról beszélt. S ki tudná, merre távolítja a
fölkelőket?
E percben már látható volt Armidor, s az átkarolt, mozdulatlan leány.
- Talpon, fiúk! - kiáltá Mihály oly parancsoló hangon, mintha csapatot
vezérelne.
Rendeletének eredménye lőn, hogy ő maga a pipát szájából ki, és az
álcát arcára vonta, s hogy Andor a kocsiajtót fölnyitá.
Armidor vígan nyerítve érkezett meg, mintha mondaná: csakugyan miénk a diadal!
Sára az idegen alakok előtt összerezzent, hasonlóan ahhoz, ki álomból
ébred föl.
János levette róla karját; Andor pedig kezeit kiterjeszté, hogy ölbe fogja,
s a kocsiba emelje.
- El, el tőlem! - sikoltá a leány, tenyerével visszautasítva ezt, s a
lóról rendkívüli gyorsasággal leugorván, mint megrebbent vadgalamb a gallyak
felé akart tartani, melyek az erdőrést boríták be fiatal ágaikkal.
Ekkor hangzék a hírnökké öltözött kulcsár sípja.
- Ah! Az indulási jel!
- Tüstént nyomunkban lesznek üldözőink!
E fölkiáltásokat hallá Sára.
Lábai inogtak, szemére fátyol borult, s menekülés helyett megint János
karjain vala, ki kocsiba emelé.
A Kelemen által hajtott fogat természetesen a legkisebb feltartóztatás
nélkül sietett céljához.
|