12

Mihály, a vállalat indítványozója és vezére lévén, kötelességének hitte hátramaradni, hogy az ellenség mozdulatairól értesülhessen. De miután neszt nem hallva a rétig visszatért, s ott is mély csendre talált, meggyőződött, hogy Judit gondosan elhárított útjukból minden veszélyt. Sarkantyút adott tehát lovának ismét Jánoshoz csatlakozandó, ki addig az utócsapatot egyedül alkotá.

- Mondhatom, öcsém - szólt közel érve -, vitézi parolámra mondhatom, hogy kellemesb fölindulásban még csak egyszer valék, mint ezen - hála Isten - jól sikerült kaland alatt.

- S mikor? - kérdé gépileg János.

- Hát Katalin hercegnő eljegyzése előtt. Engem tudniillik Bethlen Gábor fejedelem a főkomornyik Mikó Ferenc mellé rendelt, azon titkos megbízással, hogy már útban levő arája kinézéséről hű tudósítást hozzunk, mert az arcképeknek ritkán lehet hinni. Küldetésünk célját senki sem gyaníthatá; legalább én némább voltam a halnál. Lusatzia⁹¹egy kis városába érkeztünk, hol a földesúr - valami gróf - ebédre hívott. Megmutatá lovait, agarait, fácános kertjét, vadászmadarait, s végre az étterembe vitt, hol nyitott ajtósorra találtunk, melynek mélyéből gyönyörű növésű hölgyek közelítettek, s elöl Katalin hercegnő. Mindenik egészen kivágott mellű öltözetben ült az asztalhoz. Mi, erdélyiek, először láttunk ily érdekes ruhaneműket. Képzelj öt darab ruhát, s kétannyi fölszabadított kísértetet, mely kacérul űzi varázsát szemünkkel és idegeinkkel. S mégis az a fajankó főkomornyik, Mikó Ferenc, kilenc himlőhelyet számlált meg Katalin arcán; de én csak annyit tudtam észrevenni, hogy az öt tündéri kebel közöl hercegnőnké lehet legtöbb elismeréssel a szabó vakmerész ollója iránt.

- Nem látok hasonlatosságot e mostani és ama kaland közt - szólt részvétlenül János.

- Csak a fölindulásra nézve, melyet bennem okoztak, állítám párhuzamba... De te, öcsém, szórakozott vagy.

- Ne hidd.

- Valami bánt. Kedélyed szószegény és borongó.

- Csak elfáradtam.

- Ily fiatal ember!

- A benyomásoktól, s nem a törődés miatt - válaszolá János méla hangon. - Szerettem volna, ha semmi sem történik, vagy legalább nem általam.

- Talán megint kétkedel Kelemen szenvedélyének viszonoztatásában?

- Ah! Soha senki sem volt oly hőn szeretve, mint ő.

- S honnan tudod?

- Ne kérdd. Meggyőződtem.

- Miért bánod hát, hogy alkalmat szereztél két zsarnokul elszakított szív összehozására.

- Sára örömkönnyek közt köszönheti meg tettemet, talán ezerszer is de... nem fog lovagnak tartani. Nőt csak magunk számára rabolhatunk. A többi a zsoldosok szerepe.

- Kelemen helyében - szólt nevetve Mihály - féltékennyé lennék e nyilatkozatért. Úgy látom, vagy Sárának vagy a holdnak és csillagoknak kellett volna ma éjjel sűrűbb fátyolt hordani, hogy lovagiságodat gyanúba ne vedd.

- Csak egyszer tekinték rá - jegyzé meg János vállvonítva.

- S rögtön le valál győzetve?

- Arca alig volt a félhomályban kivehető, de kétséges körvonalaival is eléggé szépnek tűnt fel.

- Hát még ha majd nappal látod szobájában vagy a nagyvilágban.

- Hinni fogom, hogy vele együtt lehel, cselekszik, érez és él az ezernevű boldogság.

- Költővé váltál, öcsém!

- Miért ne? Hisz szemem előtt volt a szerelem tiszta eszményképe: ez a fölavatás. Ó, Kelemen határtalanul szerencsés... S mégis mintha sajnálnám őt, téged, mindnyájunkat!

Annyira megható hangon ejté János e szavakat, hogy látszott miként szíve mélyéből jönnek.

- Öcsém, te csodálatos egyéniség vagy. Mindig azon érzésed mutatkozik legkevésbé indokoltnak, melynek befolyása alá veted magadat.

- Tehetek-e róla? - sóhajtá János. - Ki volt egészen ment a sejtelmektől? Ki értette mindig a hatásokat, melyeknek kedélyünk mint rabszolga hódol? Midőn Armidorra vettem Sárát, és a keskeny völgyön ügettem, szívem hangosan kezdett verni, mintha egy belezárt jósszózat akarna kitörni, és rekeszeit vadul zörgetné. Ó! Száguldanék bár Ukrajna sivatag rónáin, nyomomban farkascsoportok, körülem hóba temetett kunyhók, melyeknek pásztor lakói nem merték bevárni a telet, előttem nyomdoktalan út s ködös, kietlen láthatár: e vágy rezgett lelkemen át, pedig azalatt karomban egy szép leány álmodott a szerelem teljesülő reményeiről, rózsás, illatos tavaszról. Miért valék ily bősz hangulat áldozatja? Kitől kérdjem? Ki világosít fel?... Midőn az erdőbe értünk, s a várban megperdült a lármadob, szívem görcsösen szorult össze. Ó! Volnék bár egy rengeteg keskeny torkolatban, hol minden kődarab mögött megvonult ellenség, rám célzott nyíl és orvhalál fogad, s hol a martalóc letépvén vérző testemről az utolsó foszlányt is, kéjelgve nézi, míg a leszálló kesely erőtlen hörgésemet, s én az ő éhes vijjogását hallgatom: e vágy gerjedt föl ismét, s levíhatlan sóvárgássá nőve, hullámaival körülölelé s magába meríté egész lelkemet. S most is csodálatos érzések zsibongnak kedélyemben, és mintha vészjósló csevegéseiket saját füleimmel hallanám! Bátyám! Adsz-e hitelt a sejtéseknek? Házunk romlása kezdődhetik e mai napon.

- Meg nem foghatom, miért?

- A megfoghatatlan gyakran teljesült már.

- Talán Tarnócziné átkozódásaitól félsz?

- Arra nem gondoltam.

- Verd ki a tücsköket fejedből.

- Csak volna hatalmamban. Rossz jel alatt fogtunk a tetthez. Különben nem üldöznének bősz eszmék. Hiszel-e a sejtésekben?

- Beteg vagy. Túlizgatagságba hozott e kaland.

- Tíz csatán láttam hidegvérrel a vészt. S miért mondták volna fel most egy vaklármára idegeim az engedelmességet?

- S mégis úgy van. De szerencsére hoztam magammal jávorkörmöt. Ez leghatályosabb csillapítószer. Függeszd szíved tájára.

- S elűzi-e - szólt János keserű mosollyal - azon rögérzést, hogy most saját boldogságom ellen kezet; tudná Isten miként?

Beszélgetés közt értek az út két ágra szakadásáig. Az egyik rövidebb, de rögösb volt, a másikon már a kocsi haladni kezdett.

- Erre rándulok - mondá Mihály -, hogy hírt adhassak Zsigmond bátyámnak Sára érkezéséről. Te maradj a kocsi mellett.

- Engedj engem távozni. Tőlem, kit évek óta nem látott, talán több kímélettel fogná a történteket hallani, ha kedvetlenül is hatnának rá.

- Attól ne tarts. Apád egész lélekből fog örvendeni Tarnócziné ármányainak kijátszásán.

János sebesen ügetett el, s mintha bűvös körből menekült volna, nyugodtabban érzé magát, amint a kocsitól messzebb távozott.

- Mily ismertesek, s mégis idegenek vonalai! Csak egyszer tekintettem arcára. Miért nem százszor, mindig? Mi tartóztatott tőle vissza, mi vont hozzá? Boldog Kelemen! Ő szeret és szerettetik. Mily meglepőn ismert arc! Kihez hasonlít? Földi lényhez vagy álmaim látomásaihoz? Kábaság! Szegény Kelemen!... Boldog Kelemen.

E gondolat- és érzéstöredékeket mi nem tudjuk összefűzni, és segítségünkre legkevésbé lehetett volna maga Mikes János, ki áteszmélte s átérzé.