13

Az erdőből visszatérünk a várkastélyba.

Haller Péter, ki Judit mellett bocsánatkérések után foglalt helyet, kisded, igen szőrbe borult, szőke férfi volt, világoskék szemmel. Arcredői vékonyak, s éppen azért megdöbbentésig számosak voltak. Bár nem vala még hideg őszi idő, a meleg prémekkel, melyeket testén hordott, áthűlési félelem nélkül el lehetett volna azon országokba utazni, hol e drága kelmék természetes tulajdonosai laktak. Kinézéséből ítélve hatvan évhez közelíthetett, bár az anyakönyv szerint - mert Szebenben a születés és keresztelés napját közszokás ellenére a papok följegyezték - alig haladta túl az ötvenet.

Egészen állat - gondolá Judit a vendég bundájára és pofájára tekintve.

Szemérmes, félénk nő - gondolta ugyanakkor Péter, a háziasszony zavarodását észrevevén.

Ha mosolyg is, elfintorítja arcát - hivé Judit.

Kellemes benyomásúak vonalai - jegyzé meg magában Péter.

Iszonyúan vén lehet - képzelte a háziasszony.

Még egészen fiatal - elmélkedett a vendég.

Bár legalább sokat ne beszélne! - sóvárga Judit.

Közlékenynek kell lennem, hogy szende hallgatásából kiemeljem - vélte Péter.

Ezer tűhegyen ülök, míg mellettem van - mérgelődött a háziasszony.

Jól érzem magamat körében, mert nyílt jelleműnek sejtem - mosolyga a vendég, helyzetével elégülten.

A vigyori róka alighanem Sáráról akar tudakozódni - hüledezett Judit.

Ez az őszinte kifejezésű nő hívebben értesíthetne a kisasszony felől, mint az anya - ábrándozott Péter.

Mit tegyek, ha kérd? Segíts, tettetés és tagadás! - fohászkodott Judit.

Kérdezősködjem-e? Csak rendre vezetem belé - tökélé el Péter.

Ily saját használatra termesztett gondolatok miatt, a társalgás kezdetén egyik részről sem sok eszme és szó hozatott forgalomba.

A benyomás, melyet Haller Naprádinéra tett - mint látjuk -, felette kedvezőtlen volt, pedig ha más helyzetben ismerkedett volna meg a szép özvegy vele, bizonyosan hamar észrevenné az ártatlan öreg kedélyes és szelíd arckifejezését, mely a redős, mely a szabálytalan és minden magasabb erény nélküli vonalakra a szívjóság derűjét oly mértékben árasztá el, hogy e lélekvilágítás engesztelő varázsa miatt nem volt nehéz feledni a porhüvely visszatetsző s hiányos formáit.

Ellenben a benyomás, melyet Naprádiné tőn Hallerra - mint szintén láttuk -, igen kedvező vala, ámbár ha az öregúr szemérmes zavarra nem magyarázta volna a háziasszony egészen más okokból támadt félénkségét, s ha őt rendes hangulatában ismeri meg, akkor nagy mennyiségű optimizmusa dacára is szenvelgőnek s kacérnak képzelné, és ez elővélemény miatt iránta tán alig levívható idegenkedés és visszatartózkodás támad keblében.

Az életben gyakran épül mind barátságunk, mind ellenszenvünk ily alapra, s áldhatnók sorsunkat, ha különösen a szerelem nem bírna kiváló hajlammal a tévedéseket választani tündérvárának ékköveiül. De ezt csak zárjel közt említem.

Vannak jellemek, kiknél mindig az első benyomások határoznak, s Haller sajátságaihoz tartozott, hogy nála csupán akkor, ha kellemesek voltak azok. A rossz hatást hamar kitörlé kedélyéből, a jó után a rosszat beférkőzni sem engedte.

Judit érzése még eszénél is kevesebb rendszert követett. Makacsul megőrzé vagy könnyen feledé az első benyomást. Voltak indokolatlan ellenszenvei, melyeket nem bírt legyőzni; s voltak, melyeket az idő s a változó helyzetek lassanként szeretetté alakítottak, mint némely ásványvízben a habjai közé dobott olcsó érc helyébe nemesebb rakódik le.

A háziasszony és vendége kedélyének e különbségét későbbi fejleményekért hoztam itt elő. S most legyen szabad a két karszékhez, hol Haller és Judit ült, visszatérnem.

- Rebekka húgomtól egy csoport üdvözletet hoztam - szólt Péter, messzünnen kezdve kikémleléseit.

Judit csípős mosollyal hajtá meg fejét.

(Hüm! Az ő húga a vén Tarnócziné? Mondhatom, szép kérő! Vajon mennyivel lehet sógorasszonyomnál idősb? Tán csak azon kevés évvel, mely alatt Sára a világon van.)

Körülbelül e zárjel közti gondolatok rajlottak Judit fejében, míg mosolygott. Egyébiránt Haller, szoros igazság szerint, nénjének is nevezhette volna a nagyasszonyt, mert pólyában volt még, midőn az a szőnyegen már csúszni tudott.

- Húgom sokszor emlegette a szép özvegyet - folytatá Haller.

- Ah! - sóhajtotta Judit kipirultan.

Vére arcába szökellt, mint a tizenhat éves leánynak.

Minő ártatlanság! - gondolá ekkor Haller.

Képzelem, hányszor rágalmazott derék sógorasszonyom! - hánytorgatta magában Judit, de alaptalanul; mert Tarnócziné eszélyesb emberszóló volt, mintsem egy leendő kérő előtt igen rossz színben rajzolná le azt, kire leányát bízta.

- Húgom szívéből sajnálja az alkalmatlanságot, melyet véletlenül hosszabbra nyúlt távolléte okozott.

- Elkésése valódi öröm rám nézve. - Ezt őszintén mondá Judit.

- Húgom reméli, hogy még a napokban hazaindulhat.

- Ah! - E sóhaj is őszintén, bár nem akarva repült ki Judit ajkain.

Haller sugárzó arccal tekintett a mellette ülő háziasszonyra, mert az eléggé éles "ah!" arról győzte meg, hogy Judit rendkívül szereti Sárát, s hogy ez a derék nő rokonszenvére érdemes. Hisz másként nem okozna titkolhatlan fájdalmat az elválási perc közelgése.

- Úgy hiszem, Sára kisasszony is nehezen fogna megválni kedves nagynénjétől, kiben leghűbb barátnőre talált.

Célzás rejlik-e e szavak alatt? Nem árulta-e el magát fölindulásom? Miért hozta elő a megválást?... Talán gyanakszik? - gondolá Judit.

- Nincs kedvesebb jelenet két egymásban bízó s egymásra föltétlenül támaszkodó némbernél - folytatta Haller.

Megint célzás lehet! - töprenkedett Judit.

- Egymás keblébe rejtik, mint a magokénál is biztosabb szekrénybe, ártatlan titkaikat. Félénkek, ha saját ügyük forog fenn; bátrak, midőn barátnőjökért kell tenni vagy áldozni.

Nyakig ülök a pácban, ez sejt valamit! - vélte Judit. - Köztünk - szólt nyugtalanul játszva legyezőjével - ily benső viszony nehezen támadhatna, minthogy Sára úgyszólván még csak gyermek, én pedig már... rég özvegy vagyok.

A szép háziasszonynak zokul esett ugyan korára célzani, azonban győzött hiúságán. - Tudjuk - folytatá -, hogy rendszerint csak egyenlő évek mellett szokott a barátság kifejlődni.

- De kegyed szintén fiatal.

- Ha nem is tartozom még a köztiszteletű matrónák sorába, Sárától sok év választ el.

- A korkülönbségnek gyakran kevesebb befolyása van, mint véljük, a rokonszenvek kifejtésére.

- E részben - válaszolá Judit - minden a rokonszenvek nemétől függ.

- És az egyén természetétől is - jegyzé meg Haller. - Sára húgom komoly gondolkozású.

- Gyermekebb kedélyű még, mint korú - szólt Judit.

Haller derülten tekintett szomszédnőjére.

Most mindent meg fogok tudni ezen őszinte nőtől - gondolá.

Fogadni mernék, hogy a vén kérő tűszúrást érzett szívén, s mégis nyájas arcot tettet - hitte Judit.

- Én mély érzelműnek képzelém Sára húgomat - szólt Haller.

- Víg, eleven, s valamint ő maga mulattató, mulattatni is kíván - jegyzé meg Judit.

- S vallásosnak mondják - hozá föl Haller.

- Vén korában még azzá is lehet. De most táncolni, énekelni, öltözködni szeret.

- Házias-e? - kérdé Haller.

- Kitűnő ízléssel tudna egy fényes házat rendezni. De ha fösvény férjre akad, csakúgy nem lesz alkalma költői s vállalkozói szellemét kielégíteni, mint most. - (Ez is tűszúrás.)

- Akkor alkalmazkodni fog viszonyaihoz - szólt Haller.

- Vagy a viszonyokat fogja magához alkalmazni - szólt Judit.

- Hüm!

- Egy szép és elmés nő, ha makacs és elszánt jellemmel bír, sokat kivihet - tevé hozzá a háziasszony, élces mosollyal tekintvén vendégére, kinek ajkain a mindenre magyarázható "hüm" lebbent el.

Majdnem ilyen képet formáltam volt - gondolá Péter -, Sára húgomról; s mégis anyja ellenkezőjét akarta elhitetni. Hogy komoly, visszavonult, kegyes és a világi hivalkodásokat gyűlölő, szüntelen emlegeté. Mintha bizony egy fiatal leánynak a szenteskedőt kellene játszani.

Fogytán van a vén háztűznéző házassági kedve - örvendezett magában Judit, kéjjel legeltetve szemeit az alkalmatlan időben jött vendég erős redőkbe vont arcán.

A beállott szünetpercet Haller komornyikja szakítá meg egy szekrény behozatalával, melyet ura elébe vitt, ki felnyitván, remekművű ékszertartót vett ki belőle.

- S az imakönyv?

- Itt van, nagyságos uram!

- S a kelmék?

- Már átadtam a kisasszony komornájának.

Judit e szavakra halálsápadt lett.

- S a levél? - kérdé Haller.

- Azt nagysád elvette tőlem, minthogy személyesen ígérte volt megvinni.

Minden veszve van - gondolá most Judit.

Haller, midőn komornyikja távozott, a karszék felé fordulván, hol a szép özvegy nem nagyon irigyelhető hangulatban volt, vidám tekintettel mondá:

- Remélem, Sára húgomat kellemesen fogja édes mamája gondoskodása meglepni.

- Kivált váratlansága miatt - szólt Judit. (Az imakönyvön kívül a többi vagy nem lehet sógorasszonyom ajándéka, vagy a kelmék háznál szőtt vászonból állanak, és az ékszertokban csalfább kövek vannak, mint egy képmutató könnyei.)

Haller ezalatt fölnyitá a gyöngyházból kirakott tokot, de amint a kapcsokban tartotta kezét, s amint megtekintésre Juditnak átnyújtá, ennek alkalma volt a száraz és görcsös ujjakra vetni szemeit.

Milyen zsidónak való kéz! - gondolá. - Mintha százéves uzsoráskodás közt ragadt volna a bőr a csonthoz. S milyen bőr! Régi könyvek táblájáról levont, sárga pergament. És hát még a csont! A legfeledékenyebb nőnek sem lehet zsebkendőjére annyi bogot kötni, hogy jól emlékezhessék a vásári megbízásokra. - Ah! Igen szép régi arany nyaklánc - szólt már az ékszerekre is tekintve. - Tiszta fényű, reszkető tű. - (Megőrült-e sógorasszonyom?) - Finom fülönfüggő öreg, keleti gyöngyökkel. (S a zsobrák⁹²Tarnócziné képes volna-e ily pazarlásra?) - Egy pár karperec római aranyokkal. - (Világos, hogy mindent a vén kérő csempészett az imakönyv mellé ajándékul.) - Ó! Ez a legragyogóbb párta, mellyel csak gazdag várurak egyetlen hajadonjai mehetnek jegyváltóra. - (Melyik kelet-indiai herceg kincstárában van annyi drágaság, amennyi Haller Péter múmiakezét a násznál irigylés tárgyává tegye? Tán a nagymogul⁹³is, kinek országában az utcagyerekek sárarannyal dobálják egymást, szegény e célra.) - Alig várom - szólt Judit -, hogy édesanyja ajándékait Sárának átadhassam. Mindent magam próbálok rajta föl, a köntösöktől kezdve. S együtt fohászkodunk a küldött imakönyvből a kedves mama hosszas életéért. - (Még hajnal előtt útban leszek Szebenbe. Az ékszertok az öreg kérőnél marad. Elkésett kísértéseivel. De különben sem fogott volna ily hideg fénytől tüzet a Sára szíve. Arra meleg, delejes szemsugarak kellenek, nem pedig rubintcsillám s a gyémántvíz reszketése.)

Haller, midőn Judit az ékszerek átvételéről beszélt, lekötelező mosollyal hajtá meg magát.

- S kérem - szólt a szép özvegy kezét érintve -, kérem, szíveskedjék üdvözletemet Sára húgomnak megvinni, tudatván vele, hogy anyjától levelet és csak őt illető üzeneteket hoztam.

- Bocsánat, mint háziasszonynak előbb egy kevéssé ki kell tekintenem. A kíséret bizonyosan az úttól törődött. Megfrissítést és nyugalmat óhajtana. - (Biz én azt nem bánom, ha reggelig koplalnak és szomjaznak. Istenem, hol áll a fejem? Haller addig nem fog mozdulni, míg mindent ki nem kurkász. Ah! Ispánomhoz a levelet nem küldhettem el. Meg kell keresnem a kulcsárt. Már tíz óra. Három előtt alig lehet itt kocsim. Addig a halál kínszenvedéseit ürítem ki. Szerencsétlen nap! Csak Jutka ne venne valamit észre! Mily jó, hogy piszkos keze miatt a leányszobából a konyhára szoktattam.)

Judit gyorsan távozott az elfogadóteremből, s Haller Péter magára maradt.

Karszékén sokáig elmélkedett a megnyerő tulajdonokról, melyeket Naprádiné jellemében talált.

Szemérmes, őszinte, elfogulatlan. Ha ránéznek, homlokig pirul, mint a növendék leány. S mily távol volt magasztalástól és ócsárlástól, ha Sárára fordult a társalgás!

E benyomások után, mások kezdék a karszékben ülőt elfoglalni.

Helyes volt - gondolá -, hogy boldogult öcsém nejének hozományát, mely szép összeggel vala terhelve, csak oly feltétel mellett bocsátám Tarnócziné nagyasszony - mint legközelebbi rokon - kezébe vissza, hogy a drágaságok tüstént Sárának ajándékoztassanak.

Hiába akará a húgom - fűzé tovább okoskodásait -, elhitetni, hogy leánya a klárisgyöngytől inkább irtózik, mint a nyakára freccsent vércseppektől, s hogy a világot gyűlöli. Ugyan miért gyűlölné? Mivel bántotta volna meg ifjú, ártatlan kedélyét a világ? S mit remélhetnék én is oly nőtől, kinek vagyonom- és társadalmi állásomnál fogva nem nyújthatnék kárpótlást a fiatal korért, mely tőlem rég eltűnt, s a szépségért, melyet sohasem bírtam. Vagy redőimbe szeressen? Becsültetésnél többre vágyni nevetséges volna. Hála Isten, takarékosságom oly karba helyezett, hogy nemcsak kényelmeit, de szeszélyeit is kielégíthetném. Ragyogjon, örvendjen csak... Azonban aljasság volna róla rosszat tenni föl. S miért higgyem magamat bizodalomra, gyöngédségre, figyelemre s egy kevés tiszteletre is érdemetlennek?

Ekkor Judit belépett, s a vacsorát jelenték.

Az asztalfőn, szokás szerint, egyedül a háziasszony foglalt helyet.

Jobbra esék a vén tanácsnok, s mellette egy szék üresen maradt.

A külön alakú evőeszközök, a kisebb késtartó és pohár mutaták, miként az üres hely a házikisasszonyé.

- Sára késik - súgá Hallernak Judit. - Nem csoda, rosszul érezte magát. Megtekintem.

Felkelt az asztaltól.

Mily gyöngéd és érzékeny nő, maga megy el - gondolá Haller.

Néhány perc múlva visszatért Judit; bánatos arca nagy hatásra volt számítva.

- Erős főfájást érez az én szegény Sárám. Le kellett feküdnie.

- Rég kezdődött fájdalma?

- Csak most, de tűrhetetlen. Nem győz panaszkodni.

- Talán segíthetek - szólt szerényen Haller. - Zakariás! Kérem vegye elő útipatikámat.

A komornyik ura háta mögül az ajtó fejé tartott.

Cselédje is zsidónak néz ki. Legalább a neve gyanús. Érthet az orvoslathoz, s talán maga az öregúr sem járatlan az effélékben. Új bajt hoztam nyakamra! - gondolá Judit.

- Sára fájdalma reggelig magától elmúlik, ha csendesen pihen. Ilyenkor az álom a legjobb gyógyszer.

- De hátha aludni nem tud?

- Mikor nála voltam, már félig be volt szeme hunyva.

- Az csak ideges bágyadás, mely mellett nehéz elszunnyadni.

(Szent ég! Ő hitvány orvosságaival még a hálószobába megy. De, szerencsére bezártam az ajtót.)

A komornyik köpcös útiszekrényt cepelt elő, s Haller félbeszakítva az evést, nagy csoport pélkék közt keresgélt.

(Az Isten sohasem teremtett több ily alkalmatlan vendéget. Várj csak, majd téged betegítlek meg.)

- Megtaláltam - szólt Haller. - Rendkívül hatékony szer. Két csepp, cukorra ejtve, rögtön segít.

Judit az átnyújtott üveget kezébe vevén, szeméhez tartá, s a gyertyafénynél vizsgálá.

- Becses orvosság - súgta gyermeteg arckifejezést színlelve. - Férjemnél mindig használt, mert ő... boldog volt.

Haller kérdőn tekintett Juditra.

- Könnyű segíteni oly főfájáson, melyhez semmi köze a szívnek - folytatta Judit, gyöngén sóhajtván.

- A szívnek? - álmélkodék Haller.

- De végre is, miért ne legyen szíve egy tizenkilenc éves leánynak?

Haller az orvosságot átvette, s úgy látszék, keze reszketett, midőn a szekrénybe visszahelyezé.

- Vétek-e a szerelem? Vagy talán az anyai makacsság, mely a szerelem jogát nem ismeri el, érdemelne megrovást?... De, kérem, méltóztassék ebből a szép, puha szarvascímerből parancsolni. Különös ízt ád neki a babér- és rozmarinlevél... Szegény Sára néha éjfélig könnyez. De azért engedelmeskedni fog anyjának.

- S anyja erőlteti, hogy feledje kit szeret? - kérdé Haller fojtott hangon.

- Az még nem volna sok.

- S hát?

- Alighanem követeli, hogy férjhez menjen ahhoz, kit...

- Kit nem szeret - egészíté ki Haller.

- Az sem volna még sok.

- Tehát?

- Kit un. - (Ez nem tűszúrás, de tőrdöfés volt.) - Ah! Mit fecsegtem ki? Bízhatom titoktartásában?

Haller érzékenyen szorítá meg szomszédnője kezét, s mélyen nézett a serlegbe, melyet éppen ajkaihoz akart vonni, de illetlenül tett vissza az asztalra.

- Ön védangyalom! - szólt meghatott hangon.

Mégis igen kíméletlen valék iránta - gondolá Judit, szemeit lesütve.