13
Az erdőből
visszatérünk a várkastélyba.
Haller Péter, ki Judit
mellett bocsánatkérések után foglalt helyet, kisded, igen szőrbe borult,
szőke férfi volt, világoskék szemmel. Arcredői vékonyak, s éppen
azért megdöbbentésig számosak voltak. Bár nem vala még hideg őszi
idő, a meleg prémekkel, melyeket testén hordott, áthűlési félelem
nélkül el lehetett volna azon országokba utazni, hol e drága kelmék természetes
tulajdonosai laktak. Kinézéséből ítélve hatvan évhez közelíthetett, bár az
anyakönyv szerint - mert Szebenben a születés és keresztelés napját közszokás
ellenére a papok följegyezték - alig haladta túl az ötvenet.
Egészen állat - gondolá
Judit a vendég bundájára és pofájára tekintve.
Szemérmes, félénk nő -
gondolta ugyanakkor Péter, a háziasszony zavarodását észrevevén.
Ha mosolyg is, elfintorítja
arcát - hivé Judit.
Kellemes benyomásúak
vonalai - jegyzé meg magában Péter.
Iszonyúan vén lehet -
képzelte a háziasszony.
Még egészen fiatal -
elmélkedett a vendég.
Bár legalább sokat ne
beszélne! - sóvárga Judit.
Közlékenynek kell lennem,
hogy szende hallgatásából kiemeljem - vélte Péter.
Ezer tűhegyen ülök,
míg mellettem van - mérgelődött a háziasszony.
Jól érzem magamat körében,
mert nyílt jelleműnek sejtem - mosolyga a vendég, helyzetével elégülten.
A vigyori róka alighanem
Sáráról akar tudakozódni - hüledezett Judit.
Ez az őszinte
kifejezésű nő hívebben értesíthetne a kisasszony felől, mint az
anya - ábrándozott Péter.
Mit tegyek, ha kérd?
Segíts, tettetés és tagadás! - fohászkodott Judit.
Kérdezősködjem-e? Csak
rendre vezetem belé - tökélé el Péter.
Ily saját használatra
termesztett gondolatok miatt, a társalgás kezdetén egyik részről sem sok
eszme és szó hozatott forgalomba.
A benyomás, melyet Haller
Naprádinéra tett - mint látjuk -, felette kedvezőtlen volt, pedig ha más
helyzetben ismerkedett volna meg a szép özvegy vele, bizonyosan hamar
észrevenné az ártatlan öreg kedélyes és szelíd arckifejezését, mely a
redős, mely a szabálytalan és minden magasabb erény nélküli vonalakra a
szívjóság derűjét oly mértékben árasztá el, hogy e lélekvilágítás
engesztelő varázsa miatt nem volt nehéz feledni a porhüvely
visszatetsző s hiányos formáit.
Ellenben a benyomás, melyet
Naprádiné tőn Hallerra - mint szintén láttuk -, igen kedvező vala,
ámbár ha az öregúr szemérmes zavarra nem magyarázta volna a háziasszony egészen
más okokból támadt félénkségét, s ha őt rendes hangulatában ismeri meg,
akkor nagy mennyiségű optimizmusa dacára is szenvelgőnek s kacérnak
képzelné, és ez elővélemény miatt iránta tán alig levívható idegenkedés és
visszatartózkodás támad keblében.
Az életben gyakran épül
mind barátságunk, mind ellenszenvünk ily alapra, s áldhatnók sorsunkat, ha
különösen a szerelem nem bírna kiváló hajlammal a tévedéseket választani
tündérvárának ékköveiül. De ezt csak zárjel közt említem.
Vannak jellemek, kiknél
mindig az első benyomások határoznak, s Haller sajátságaihoz tartozott, hogy
nála csupán akkor, ha kellemesek voltak azok. A rossz hatást hamar kitörlé
kedélyéből, a jó után a rosszat beférkőzni sem engedte.
Judit érzése még eszénél is
kevesebb rendszert követett. Makacsul megőrzé vagy könnyen feledé az
első benyomást. Voltak indokolatlan ellenszenvei, melyeket nem bírt
legyőzni; s voltak, melyeket az idő s a változó helyzetek lassanként
szeretetté alakítottak, mint némely ásványvízben a habjai közé dobott olcsó érc
helyébe nemesebb rakódik le.
A háziasszony és vendége
kedélyének e különbségét későbbi fejleményekért hoztam itt elő. S
most legyen szabad a két karszékhez, hol Haller és Judit ült, visszatérnem.
- Rebekka húgomtól egy
csoport üdvözletet hoztam - szólt Péter, messzünnen kezdve kikémleléseit.
Judit csípős mosollyal
hajtá meg fejét.
(Hüm! Az ő húga a vén
Tarnócziné? Mondhatom, szép kérő! Vajon mennyivel lehet sógorasszonyomnál
idősb? Tán csak azon kevés évvel, mely alatt Sára a világon van.)
Körülbelül e zárjel közti
gondolatok rajlottak Judit fejében, míg mosolygott. Egyébiránt Haller, szoros
igazság szerint, nénjének is nevezhette volna a nagyasszonyt, mert pólyában
volt még, midőn az a szőnyegen már csúszni tudott.
- Húgom sokszor emlegette a
szép özvegyet - folytatá Haller.
- Ah! - sóhajtotta Judit
kipirultan.
Vére arcába szökellt, mint
a tizenhat éves leánynak.
Minő ártatlanság! -
gondolá ekkor Haller.
Képzelem, hányszor
rágalmazott derék sógorasszonyom! - hánytorgatta magában Judit, de alaptalanul;
mert Tarnócziné eszélyesb emberszóló volt, mintsem egy leendő kérő előtt
igen rossz színben rajzolná le azt, kire leányát bízta.
- Húgom szívéből
sajnálja az alkalmatlanságot, melyet véletlenül hosszabbra nyúlt távolléte
okozott.
- Elkésése valódi öröm rám
nézve. - Ezt őszintén mondá Judit.
- Húgom reméli, hogy még a
napokban hazaindulhat.
- Ah! - E sóhaj is
őszintén, bár nem akarva repült ki Judit ajkain.
Haller sugárzó arccal
tekintett a mellette ülő háziasszonyra, mert az eléggé éles
"ah!" arról győzte meg, hogy Judit rendkívül szereti Sárát, s
hogy ez a derék nő rokonszenvére érdemes. Hisz másként nem okozna
titkolhatlan fájdalmat az elválási perc közelgése.
- Úgy hiszem, Sára
kisasszony is nehezen fogna megválni kedves nagynénjétől, kiben
leghűbb barátnőre talált.
Célzás rejlik-e e szavak alatt? Nem árulta-e el magát fölindulásom? Miért
hozta elő a megválást?... Talán gyanakszik? - gondolá Judit.
- Nincs kedvesebb jelenet két egymásban bízó s egymásra föltétlenül
támaszkodó némbernél - folytatta Haller.
Megint célzás lehet! - töprenkedett Judit.
- Egymás keblébe rejtik, mint a magokénál is biztosabb szekrénybe, ártatlan
titkaikat. Félénkek, ha saját ügyük forog fenn; bátrak, midőn
barátnőjökért kell tenni vagy áldozni.
Nyakig ülök a pácban, ez sejt valamit! - vélte Judit. - Köztünk - szólt
nyugtalanul játszva legyezőjével - ily benső viszony nehezen
támadhatna, minthogy Sára úgyszólván még csak gyermek, én pedig már... rég
özvegy vagyok.
A szép háziasszonynak zokul esett ugyan korára célzani, azonban győzött
hiúságán. - Tudjuk - folytatá -, hogy rendszerint csak egyenlő évek
mellett szokott a barátság kifejlődni.
- De kegyed szintén fiatal.
- Ha nem is tartozom még a köztiszteletű matrónák sorába, Sárától sok
év választ el.
- A korkülönbségnek gyakran kevesebb befolyása van, mint véljük, a
rokonszenvek kifejtésére.
- E részben - válaszolá Judit - minden a rokonszenvek nemétől függ.
- És az egyén természetétől is - jegyzé meg Haller. - Sára húgom komoly
gondolkozású.
- Gyermekebb kedélyű még, mint korú - szólt Judit.
Haller derülten tekintett szomszédnőjére.
Most mindent meg fogok tudni ezen őszinte nőtől - gondolá.
Fogadni mernék, hogy a vén kérő tűszúrást érzett szívén, s mégis
nyájas arcot tettet - hitte Judit.
- Én mély érzelműnek képzelém Sára húgomat - szólt Haller.
- Víg, eleven, s valamint ő maga mulattató, mulattatni is kíván -
jegyzé meg Judit.
- S vallásosnak mondják -
hozá föl Haller.
- Vén korában még azzá is
lehet. De most táncolni, énekelni, öltözködni szeret.
- Házias-e? - kérdé Haller.
- Kitűnő ízléssel
tudna egy fényes házat rendezni. De ha fösvény férjre akad, csakúgy nem lesz
alkalma költői s vállalkozói szellemét kielégíteni, mint most. - (Ez is
tűszúrás.)
- Akkor alkalmazkodni fog
viszonyaihoz - szólt Haller.
- Vagy a viszonyokat fogja
magához alkalmazni - szólt Judit.
- Hüm!
- Egy szép és elmés
nő, ha makacs és elszánt jellemmel bír, sokat kivihet - tevé hozzá a
háziasszony, élces mosollyal tekintvén vendégére, kinek ajkain a mindenre
magyarázható "hüm" lebbent el.
Majdnem ilyen képet
formáltam volt - gondolá Péter -, Sára húgomról; s mégis anyja
ellenkezőjét akarta elhitetni. Hogy komoly, visszavonult, kegyes és a
világi hivalkodásokat gyűlölő, szüntelen emlegeté. Mintha bizony egy
fiatal leánynak a szenteskedőt kellene játszani.
Fogytán van a vén háztűznéző
házassági kedve - örvendezett magában Judit, kéjjel legeltetve szemeit az
alkalmatlan időben jött vendég erős redőkbe vont arcán.
A beállott szünetpercet
Haller komornyikja szakítá meg egy szekrény behozatalával, melyet ura elébe
vitt, ki felnyitván, remekművű ékszertartót vett ki belőle.
- S az imakönyv?
- Itt van, nagyságos uram!
- S a kelmék?
- Már átadtam a kisasszony
komornájának.
Judit e szavakra
halálsápadt lett.
- S a levél? - kérdé
Haller.
- Azt nagysád elvette
tőlem, minthogy személyesen ígérte volt megvinni.
Minden veszve van - gondolá
most Judit.
Haller, midőn
komornyikja távozott, a karszék felé fordulván, hol a szép özvegy nem nagyon
irigyelhető hangulatban volt, vidám tekintettel mondá:
- Remélem, Sára húgomat
kellemesen fogja édes mamája gondoskodása meglepni.
- Kivált váratlansága miatt
- szólt Judit. (Az imakönyvön kívül a többi vagy nem lehet sógorasszonyom
ajándéka, vagy a kelmék háznál szőtt vászonból állanak, és az ékszertokban
csalfább kövek vannak, mint egy képmutató könnyei.)
Haller ezalatt fölnyitá a
gyöngyházból kirakott tokot, de amint a kapcsokban tartotta kezét, s amint
megtekintésre Juditnak átnyújtá, ennek alkalma volt a száraz és görcsös ujjakra
vetni szemeit.
Milyen zsidónak való kéz! -
gondolá. - Mintha százéves uzsoráskodás közt ragadt volna a bőr a
csonthoz. S milyen bőr! Régi könyvek táblájáról levont, sárga pergament.
És hát még a csont! A legfeledékenyebb nőnek sem lehet zsebkendőjére
annyi bogot kötni, hogy jól emlékezhessék a vásári megbízásokra. - Ah! Igen
szép régi arany nyaklánc - szólt már az ékszerekre is tekintve. - Tiszta
fényű, reszkető tű. - (Megőrült-e sógorasszonyom?) - Finom
fülönfüggő öreg, keleti gyöngyökkel. (S a zsobrák92Tarnócziné képes volna-e ily pazarlásra?) -
Egy pár karperec római aranyokkal. - (Világos, hogy mindent a vén kérő
csempészett az imakönyv mellé ajándékul.) - Ó! Ez a legragyogóbb párta, mellyel
csak gazdag várurak egyetlen hajadonjai mehetnek jegyváltóra. - (Melyik
kelet-indiai herceg kincstárában van annyi drágaság, amennyi Haller Péter
múmiakezét a násznál irigylés tárgyává tegye? Tán a nagymogul93is, kinek országában az utcagyerekek
sárarannyal dobálják egymást, szegény e célra.) - Alig várom - szólt Judit -,
hogy édesanyja ajándékait Sárának átadhassam. Mindent magam próbálok rajta föl,
a köntösöktől kezdve. S együtt fohászkodunk a küldött imakönyvből a
kedves mama hosszas életéért. - (Még hajnal előtt útban leszek Szebenbe.
Az ékszertok az öreg kérőnél marad. Elkésett kísértéseivel. De különben
sem fogott volna ily hideg fénytől tüzet a Sára szíve. Arra meleg, delejes
szemsugarak kellenek, nem pedig rubintcsillám s a gyémántvíz reszketése.)
Haller, midőn Judit az
ékszerek átvételéről beszélt, lekötelező mosollyal hajtá meg magát.
- S kérem - szólt a szép
özvegy kezét érintve -, kérem, szíveskedjék üdvözletemet Sára húgomnak
megvinni, tudatván vele, hogy anyjától levelet és csak őt illető
üzeneteket hoztam.
- Bocsánat, mint
háziasszonynak előbb egy kevéssé ki kell tekintenem. A kíséret bizonyosan
az úttól törődött. Megfrissítést és nyugalmat óhajtana. - (Biz én azt nem
bánom, ha reggelig koplalnak és szomjaznak. Istenem, hol áll a fejem? Haller
addig nem fog mozdulni, míg mindent ki nem kurkász. Ah! Ispánomhoz a levelet
nem küldhettem el. Meg kell keresnem a kulcsárt. Már tíz óra. Három előtt
alig lehet itt kocsim. Addig a halál kínszenvedéseit ürítem ki. Szerencsétlen
nap! Csak Jutka ne venne valamit észre! Mily jó, hogy piszkos keze miatt a
leányszobából a konyhára szoktattam.)
Judit gyorsan távozott az
elfogadóteremből, s Haller Péter magára maradt.
Karszékén sokáig
elmélkedett a megnyerő tulajdonokról, melyeket Naprádiné jellemében
talált.
Szemérmes, őszinte,
elfogulatlan. Ha ránéznek, homlokig pirul, mint a növendék leány. S mily távol
volt magasztalástól és ócsárlástól, ha Sárára fordult a társalgás!
E benyomások után, mások
kezdék a karszékben ülőt elfoglalni.
Helyes volt - gondolá -,
hogy boldogult öcsém nejének hozományát, mely szép összeggel vala terhelve,
csak oly feltétel mellett bocsátám Tarnócziné nagyasszony - mint legközelebbi
rokon - kezébe vissza, hogy a drágaságok tüstént Sárának ajándékoztassanak.
Hiába akará a húgom -
fűzé tovább okoskodásait -, elhitetni, hogy leánya a klárisgyöngytől
inkább irtózik, mint a nyakára freccsent vércseppektől, s hogy a világot
gyűlöli. Ugyan miért gyűlölné? Mivel bántotta volna meg ifjú, ártatlan
kedélyét a világ? S mit remélhetnék én is oly nőtől, kinek vagyonom-
és társadalmi állásomnál fogva nem nyújthatnék kárpótlást a fiatal korért, mely
tőlem rég eltűnt, s a szépségért, melyet sohasem bírtam. Vagy
redőimbe szeressen? Becsültetésnél többre vágyni nevetséges volna. Hála
Isten, takarékosságom oly karba helyezett, hogy nemcsak kényelmeit, de
szeszélyeit is kielégíthetném. Ragyogjon, örvendjen csak... Azonban aljasság
volna róla rosszat tenni föl. S miért higgyem magamat bizodalomra, gyöngédségre,
figyelemre s egy kevés tiszteletre is érdemetlennek?
Ekkor Judit belépett, s a
vacsorát jelenték.
Az asztalfőn, szokás
szerint, egyedül a háziasszony foglalt helyet.
Jobbra esék a vén
tanácsnok, s mellette egy szék üresen maradt.
A külön alakú
evőeszközök, a kisebb késtartó és pohár mutaták, miként az üres hely a
házikisasszonyé.
- Sára késik - súgá
Hallernak Judit. - Nem csoda, rosszul érezte magát. Megtekintem.
Felkelt az asztaltól.
Mily gyöngéd és érzékeny
nő, maga megy el - gondolá Haller.
Néhány perc múlva
visszatért Judit; bánatos arca nagy hatásra volt számítva.
- Erős főfájást
érez az én szegény Sárám. Le kellett feküdnie.
- Rég kezdődött
fájdalma?
- Csak most, de
tűrhetetlen. Nem győz panaszkodni.
- Talán segíthetek - szólt
szerényen Haller. - Zakariás! Kérem vegye elő útipatikámat.
A komornyik ura háta mögül
az ajtó fejé tartott.
Cselédje is zsidónak néz
ki. Legalább a neve gyanús. Érthet az orvoslathoz, s talán maga az öregúr sem
járatlan az effélékben. Új bajt hoztam nyakamra! - gondolá Judit.
- Sára fájdalma reggelig
magától elmúlik, ha csendesen pihen. Ilyenkor az álom a legjobb gyógyszer.
- De hátha aludni nem tud?
- Mikor nála voltam, már félig be volt szeme hunyva.
- Az csak ideges bágyadás, mely mellett nehéz elszunnyadni.
(Szent ég! Ő hitvány orvosságaival még a hálószobába megy. De,
szerencsére bezártam az ajtót.)
A komornyik köpcös útiszekrényt cepelt elő, s Haller félbeszakítva az
evést, nagy csoport pélkék közt keresgélt.
(Az Isten sohasem teremtett több ily alkalmatlan vendéget. Várj csak, majd
téged betegítlek meg.)
- Megtaláltam - szólt Haller. - Rendkívül hatékony szer. Két csepp, cukorra
ejtve, rögtön segít.
Judit az átnyújtott üveget kezébe vevén, szeméhez tartá, s a gyertyafénynél
vizsgálá.
- Becses orvosság - súgta gyermeteg arckifejezést színlelve. - Férjemnél
mindig használt, mert ő... boldog volt.
Haller kérdőn tekintett Juditra.
- Könnyű segíteni oly főfájáson, melyhez semmi köze a szívnek -
folytatta Judit, gyöngén sóhajtván.
- A szívnek? - álmélkodék Haller.
- De végre is, miért ne legyen szíve egy tizenkilenc éves leánynak?
Haller az orvosságot átvette, s úgy látszék, keze reszketett, midőn a
szekrénybe visszahelyezé.
- Vétek-e a szerelem? Vagy talán az anyai makacsság, mely a szerelem jogát
nem ismeri el, érdemelne megrovást?... De, kérem, méltóztassék ebből a
szép, puha szarvascímerből parancsolni. Különös ízt ád neki a babér- és
rozmarinlevél... Szegény Sára néha éjfélig könnyez. De azért engedelmeskedni
fog anyjának.
- S anyja erőlteti, hogy feledje kit szeret? - kérdé Haller fojtott
hangon.
- Az még nem volna sok.
- S hát?
- Alighanem követeli, hogy
férjhez menjen ahhoz, kit...
- Kit nem szeret - egészíté ki
Haller.
- Az sem volna még sok.
- Tehát?
- Kit un. - (Ez nem
tűszúrás, de tőrdöfés volt.) - Ah! Mit fecsegtem ki? Bízhatom
titoktartásában?
Haller érzékenyen szorítá meg
szomszédnője kezét, s mélyen nézett a serlegbe, melyet éppen ajkaihoz
akart vonni, de illetlenül tett vissza az asztalra.
- Ön védangyalom! - szólt
meghatott hangon.
Mégis igen kíméletlen valék
iránta - gondolá Judit, szemeit lesütve.
|