14

Zakariás ágymelegítőt ment Jutkától kérni, mert a fehérvászontárból előszedett friss ágyneműk hidegek voltak, s ura feküdni akart.

A kis malomkővel vetekedő karamú⁹⁴melegítőbe, melyet a szolgálóvá degradált komorna súrlófűvel kitisztogatott, s úgy adott kézbe, elég égőszenet rakhatott volna Zakariás a konyhából, hol a vacsora után sokáig pattogott a bükk- és tölgyhasáb; de ő - mint később megtudjuk - magas diplomáciai terveknél fogva, jobbnak hitte a cselédszoba kandallójának hamvai közül egyenként szemelgetni a még némi melegtartalommal bíró széndarabokat, s azokat, amennyiben már félholt állapotban voltak, leheletével élesztgetni. Ily módszer mellett az ágyneműk sokáig maradhattak a csúzos csontoknak nem kedvező légmérséken, s Haller Péter az ágy lábához vont öreg karszéken.

Bár néha a lefekvés előtti ábránd kedvesebb a tündéri álmoknál is, s rendezett képzelődésünk több kéjt nyújt, mint a hatalmunkban nem álló repkedésű, mégis nem mernők mondani, hogy a nyoszolyájánál merengő Péter ne cserélte volna föl szívesen még a lidércnyomásos horkolással is azon méla eszméket, melyek keblét egészen hatalmukba ejtették.

- Köszönet - sóhajtá -, köszönet és hála neked, irgalmas ég, s neked, szelíd, őszinte nő, ki nyílt szavaiddal figyelmeztettél a meredélyre, melynek párkányához holdkóros, bódult fővel léptem! Sára tehát: szerelmes. Ő szeret, titkon omló könnyekkel áztatja arcát; ő szeret, lélekfájdalma beteggé teszi testét; szeret, szobájába zárkózik, talán csak a halálnak nyitva föl örömmel a becsukott kilincset; hőn szeret, kétségbeesőn szeret, és anyja, ki ezt rég tudja, szabadnak mondta szívét, s miért? Mert a vén Haller Péter elég hóbortos elhinni, vagy elég jellemtelen színleni, mintha hinné. Úgy, úgy! Haller jellemtelen. Hisz azért van félmajom arca, keskeny, benőtt homloka, bősz élű szeme, nagy, lapos szája. A kép a lélek tükre. Ő jellemtelen! S miért ne rablaná el, az anyjával cimborálva, Sárát szerelmesétől? Mit, rablás! Csak vásár. Miért ne szerezzen pénzével Haller Péter egy egészséges, szép, fiatal leányt, hogy legyen háznál nemcsak drágán vett ló, agár, szőnyeg, billikom, olajfestmény, rézmetszés, kőszobor, de nő is. Akinek nem tetszik az alku, álljon elé, s kecsegtesse többel Tarnóczinét. Péter jellemtelen, s ha a szerető a leánynak boldogságot ígért, miért ne mondaná: veresse hát arannyá ígéretét, s jöjjön kincsével azon árverési térre, melyet háztűznézésnek hívnak, s versenyezzen vele, ha győzi? Így, így! Haller Péter hadd csaljon vagy csalattassék. Ki keresne nála önérzést, becsérzést? Hüm! Hüm! Ő félmajom. Keskeny, benőtt homlokú, lapos szájú.

Ekkor gyűrűsujjának a többinél nagyobb bogjával egy vékony, félénk könnycseppet törült le, mely az orr szögletén kémkedve megállott vala, mintha továbbmenni irtóznék.

Átok van rajtam! - folytatá sötét, rideg eszméit. - Egykor vagyontalan ifjú valék, s kit szerettem, vénhez ment, mert a vénnek pénze volt. Később dús örökségbe lépett férfi levék, s akit ismét szerettem, koldushoz ment, mert a koldus ifjú volt. S oly nyomorult vala a vén, ki kincsével, s az ifjú, ki éveivel győzött le, hogy szégyelltem szerelmemet elárulni. Kinevetett volna a világ vetélytársaimért. Átok fekszik fejemen! Atyám fertőzte-e fajtalan ágyassal a szent nyoszolyát, vagy anyám hozott korcsot a keresztvíz alá? A nőre ijesztéssel vagy férjre csalással tukmált poronty vagyok-e, egy kakukkfiú idegen fészekben, hogy a viszonzás nélkül elpazarlott szenvedélyből soha még a szerencsétlenség fájdalmát sem nyerhettem részül? Melyik vonalamra volt írva a Kain-bélyeg,⁹⁵mely a nemesebb kiábrándulások könnyeitől is megfosztott? Miért nem mondhatom soha szemtelen ráfogás nélkül, hogy volt női szív, mely egy évig, egy hónapig, egy napig, egy hosszú, bűvös percig egészen érettem vert, s ám aztán máshoz csábult? Kire kiálthatnám joggal: te hűtlen voltál? Ah! Százszor csalatni inkább, mint egyszer sem szerettetni!... Rideg nélkülözésben tölt ifjú- és férfikorom. Beszélték, hogy mint bíró az igazságot védtem, mint kormánytag az elnyomottak ügyét oltalmazám, és számos család köszöni boldogságát nekem. S rám hullott-e egy csepp vissza a kiosztott boldogságból? Ó, mily könnyű volna a gondviselésben kétkedni! Avagy nincs-e átok rajtam?

Haller e keserű gondolatok közt kezdé levetni felső öltözeteit. A cifra, a drága prémek megváltak tőle, s ami e burkolatok nélkül hátramaradt, még fonnyadtabb alakra mutatott, mint gyanítni lehetett volna.

Idő előtt jött nyakamra a vénség - szövé okoskodásait a vetkezés alatt tovább. - S már most hideg, érzéketlen embernek írnak le, kinek semmi bűnre nem volt hajlama, semmi szenvedély által nem sodortatott, semmi csábulattól nem kábíttatott el, s így, bár érdemén kívül, majdnem az egyedüli férfiú, ki közpályán aggulva meg, vád vagy ócsárlás alá nem jöhet. Ezzé lőn a vélemény rólam. S miért kényszerítettem volna a világot, hogy tegye szívemre tenyerét, s lássa: vajon nem dobog-e erősen? Hadd legyek hát hideg! Ugyan miért ne mondanék le azon jogokról, melyeket az érzés ad, s melyeknek hasznát sohasem vettem? Miért kívánjak szerettetni? Elég, ha megbecsülnek. S nekem feleség kell. Megöl a rideg magány, az otthontalanság. Családérdekeim is nősülésre unszolnak. S miért ne kérjem Sárát arául? Szükséges-e, hogy mindazon tulajdonokkal bírjon, melyeket anyja benne azért talál, mert egy vén férj ifjú nejében célszerűeknek hisz? Csak szíve ne legyen lekötve, s csak ellenszenvvel ne viseltessék irántam. Ily gondolattal jövék ide. S mit hallok? Sára mást szeret, és engem nem. Szent ég! A gyűlölettel meg lehet vívni, az unás legyőzhetetlen. S ha én őt csupán ujjam érintésével szerencsétlenebbé tehetem, mint egy ragályos, nyújtsam-e egész kezem által a kínhalált neki? Talán kiengesztelhetetlenül sértett azzal, mert un? Fölidézte-e a vérbosszút? Nőül válasszam-e anyja óhajtása szerint? Pogány vagyok-e, mint az arab; vérsóvár, mint a hiéna; állat, mint az érzéki ember, vagy hitvány, számító gép, mint az önzés?... Ő un! Szívem még ki nem hűlt idegeit ízenként dermeszti e szó... Ő un! Nem vagyok-e én keresztyén? Ah! Sára un! Boldogítni fogom. S hogy? Minek törném előre fejem? Akad elég mód. Hisz nem Haller Péter boldogságáról van itt szó! S ha majd nekem köszöni életszerencséjét... ám, hadd unjon akkor is!...

Zakariás lépett be az ágymelegítővel, s már félig levetkezett gazdáját oly kinézésben találta, mint a régi képeken azon árnyakat, kik a Styx partján dideregve várják a vén Charont,⁹⁶hogy egy jobb világba szállítsa.

Zakariás a hálósipkát és fehér kockás hálóköntöst a karszék vállára tevén, szabályos s megfontolt tempóban fogott az ágymelegítéshez, nem sietve, nem késve, mintha Haller a szobában sem volna, s csak a készre kellene behívni.

Míg a derék komornyik kötelességét teljesíti, marad néhány szabad percünk róla is egy keveset pletykálni.

Haller Péter Zakariást kitűnő jelleműnek tartotta, s meg volt győződve, miként a magyar főurak közt senki sincs azon szerencsés helyzetben, hogy oly megbízható, hű és értelmes szolgát mutathasson föl. Zakariás nem verekedett, szelességből nem tört el egy üveget sem, nem volt falánk, s a pénz miatta örökre ott maradhatott, hová lehullott. Fel nem vette: sem hogy eldugja, sem hogy átadja. S ezen jellemvonás valami sajátos színt, valami filozófi lemezt vont reá, úgyannyira, hogy Hallernak néha eszébe juttatá azon görög bölcseket, kik, mint Empedocles,⁹⁷rabszolgák valának, bár megérdemlették volna, hogy gazdáikkal húzassák le saruikat. Azonban nincs halandó fogyatkozás nélkül, s Haller is komornyikjának egy gyöngeségét - mellyel egyébiránt hamar kibékült - kénytelen vala elismerni. Zakariás tudniillik, ha csak urával volt, s főleg ha a garádra fel is öntött, szeretett monológokat tartani, melyek tulajdonképpen nem intéztettek senkihez, s csupán a munka könnyítésére szolgáltak - mint az aratóleányoknál az ének, vagy a mesterlegényeknél a fütyülés; de mégis gyakran majdnem lehordások- és perpatvarként hangzának. Ez achillesi sarkon kívül más megtámadhatót Haller nem bírt derék komornyikjában lelni, pedig legalább tíz év óta éltek egy födél alatt.

De Tarnócziné nagyasszonyom - mert a nőknek általában igenis éles szemök van - már a Szebenben töltött rövid idő alatt oly részleteket fedezett föl Zakariás jellemében, melyekről Haller nem is álmodott. S hogy másról hallgassak, csak azt említem, hogy Tarnócziné szerint a széles, pofókás, barna-sárga színű, lassú járású Zakariás mindent meglátott, mindent megtudott, és mindent eligazított, ha akart; de az akarásra elégséges ok nélkül magát rábeszéltetni nem hagyá. Kielégíté a tudás közlés nélkül is, ha a közlés hasznot nem hajtott. A titkot szívesen rejtette keblébe - hisz az elég tág, egy nagy hambár vala a többi kebelszekrényekhez képest; de nem mondhatni, hogy szabadba bocsátani is kész ne lett volna, illő váltság mellett. Ő a titkokat, melyeket hatalmába ejtett, hadifoglyoknak tekinté, kik vagy üljenek a börtön fenekén, vagy a tartás- és őrizetdíjat busásan fizessék meg. E busás fizetés eleinte nagy szeget ütött Tarnócziné fejébe, mert Zakariás fölfedezett tulajdonainak igénybevételét nehezíté; de a nagyasszony végre azon szerencsés ötletre jött, hogy tallérok helyett protekcióval is lehet jutalmazni, s hogy aligha tehetne annyi szolgálatot neki a komornyik, amennyinek bérét a takarékos, de jószívű Haller által egy vagy más úton megfizettetni ne sikerülhessen. Zakariás is belátta Tarnócziné nézetének alaposságát, s e perc óta úgyszólván a nagyasszonynak szintén komornyikja, titkára, mindenese lőn.

Midőn tehát a fejedelem elébe kellett Hallernak menni, s a szentléleki várkastélyba akart szállani, Tarnócziné Zakariást sok titkos megbízással halmozá el.

Hogyan is ne? Hisz a nagyasszonynak szívén feküdt Judit, Sára és az egész szentléleki háztartás.

Ő fösvény volt, s mégis szerencsétlennek érzené magát, ha nem történt volna otthon éppen semmi kára, s ha nem panaszolhatná, hogy mihelyt lábát az ajtón kitette, minden fenekestül fölfordult. Kegyes és vallásos vala; de talán pörbe szállana az éggel, s Jób⁹⁸átkaiból az erélyesebbeket sem tartaná ajkaira méltatlanoknak, ha kisülne, miként távolléte alatt, leányától kezdve a konyhaszolgálóig, egy lélek sem követett el oly dolgot, melyet megróni, sőt mint az Isten törvényeivel ellenkezőt, szigorúan kárhoztatni szabadjon.

Tényekre volt tehát szüksége, melyek táplálékot adjanak mind világi, mind pedig szent bosszankodásokra. Judit nem írt levelet. Sára csak azon gyanús állapotról értesíté, hogy boldog, s hogy sok örömet okoz neki a nagynénike. A harmadik írástudó egyén pedig, tudniillik az ispán, bő aratásról s jól sikerült őszi vetésről beszélt, s mellékesen még régi vetélytársára, a várnagyra sem panaszolt, mi igen aggasztó körülménynek látszik, s titkos kézrejátszást vagy talán rendszerezett összeesküvést is sejtethetett.

Szóval Tarnócziné annyiféle meghagyásokkal terhelé a lassú, de biztosan fürkésző Zakariást, hogy ennek okvetlenül mindenik cseléddel kellett találkozni, s alkalma lőn eleget hallani.

Ennyi értesítés után visszatérhetünk már a meleg ágyhoz, melyben Haller Péter dupla hálósipkával s fehér pamutkabátban hevert.

Tagjait egészen kiterjesztette, a takarót egészen magára húzta, s ha gondolatai nem bántanák, egészen álomképes állapotba vala helyezve.

Zakariás a taréjtalan⁹⁹ezüstsarkantyús csizmán kezdve magához szedegeté, hogy kitakarítsa, a levetett öltözéket, s darabonként mással pótolá. Közben - mintha macska dorombolna - monológhoz fogott, melyet Haller eleinte - mert mihez ne szoknánk hozzá - figyelemre sem méltatott, de utóbb új és érdekes tartalmáért annál inkább.

- Megköszönném az ilyen tréfát - szólt a magánbeszélő. - Künn tágas, benn szoros: mondják a kapunál. "Hallják kendtek! Köztünk leánykérő is lehet." "Csak csínnyábban... Mit ér nekünk a leánykérő. Hol a leány?" Hahaha!... Szép tréfa. Kacagni fog rajta a nagyasszony. Hisz a nagyasszony úgyis jókedvű. Mindig cihog, mint a most cseperedett leány... Hová dugta vejemuram Sárát? Hehe! Talán csak tudtával van, hol búg, hihihi, a szerelmes gerle?

Haller Péter a monológ alatt a vánkosra támasztá karját. - Jó szolgám, te is felöntöttél a garádra! - gondolá. - Sebaj! Úgyis ritkán történik.

- "Ajándékot hoztam a húgomnak, nini!"... "Beteg szegény, feje fáj"... Köszönöm szépen. Gyönyörű főfájás!... "Szeme könnyezik"... De hol? A kastélyban vagy másutt?... "Szája sóhajt"... De hátha mégsem sóhajt, hátha kacag, vagy egyebet csinál? Ki tudja? Jó volna előbb utánjárni: vajon kinél s kivel fáj a feje, permetez a szeme? Nagybácsi, nagynéni, komámuram, ángyasszony-e, vagy sem ez, sem az? Hátha csak felebarát. S mit mond rá az édesmama?

Zakariás, midőn eddig vezette monológját, az ajtó felé hátrált, hogy urát csendesen hagyja aludni.

De Péter már az ágyban gyertyaegyenesen ült, és hökkenve kérdezé:

- Kaptak-e kendtek vacsorát?

- Többet, mint a kastélyban szokás.

- S bort eleget?

- Egy öregvedret, s még valamit hozzá.

Lehetetlen - gondolá Péter - ily mérséklett adagtól az egész kíséretnek megrészegedni. - Nem volt valami a borban? - tudakolta szelíden.

- Kénkővirág és hordópenész.

- Az még nem kábít, hacsak egy kevés maszlag vagy pukkantómag nem vegyült a borba. S ki hozta föl a pincéből?

- Nem a kulcsár - szólt Zakariás, örvendvén, hogy megint monológra fordítható tárgy jött szőnyegre. - Jaj, a kulcsár nyalka fiú - mormogá, jobb lábát balra, s aztán változás kedvéért, a balt jobbra tevén. - A kulcsár dali gyerek. Kocsis, inas, levélvivő, minden telik belőle. Most titkon kocsi után ment. "Várnagy uram, eresszen ki"... "Miért, fiam?"... "Naprádiné küld"... "Reggel is elmehetsz, fiam!"... "Még az éjjel a fogattal kell visszajönnöm"... "Miért, szolgám?"... "Mert valaki útra készül"... "Ki készülne?"... "Ha Sára kisasszony már elment, akkor Naprádiné asszony?"... "Félredőlt az eszed, fiam, valahová az ászok mellé, nem hoztad magaddal"... "Ne komázzék, várnagy bátya, sietnem kell"... "Nem bocsátlak"... "Majd bejelentem hát az asszonyságnak"... "Megállj! S csakugyan menned kell?"... "Íme, a levél"... "Jaj, szolgám, nagy dolog ez! S mit mond holnap reggel Haller őnagysága, ha észreveszi, hogy kopogós fejére maradt¹⁰⁰a várkastélyban?"... "Hüm! Nem kopasz, hogy haját ne téphesse"... "Ha zsidó volna, zsákot húzna magára, ha török, porba dörzsölné tisztes szakállát; mert fiam, ez nagy dolog"... "Jó éjt, várnagy bácsi!"... Hipp-hopp! A kulcsár elnyargalt. Szépen megköszöni neki a nagyasszony.

Péter e szavakra már mindkét lábát az ágyból leeresztette, s úgy betolá a bő sárga csizmába, mintha köszvényéből a felerész a kulcsárral nyargalt volna el.

- Lépjen tüstént előmbe, Zakariás! - szólt, nála ismeretlen szigorral.

A komornyik szintén nem hétköznapi pontossággal engedelmeskedett.

- Álljon egyenesen!

- Úgy állok.

- Most menjen egyenesen végig a deszkán!

- Elmentem.

- Jöjjön megint egyenesen vissza!

- Ihol la!

- Részeg-e? Igazán akarom tudni!

- Nem vagyok.

- Pityós-e egy parányit?

- Az megtörténhetik.

- De azt tudja-e jól, amit beszél?

- Nyelvemről is felelek, úgy, mint lábamról.

- Ki beszélte, hogy Naprádiné asszonyság az éjjel elutazik?

- A kulcsár, kire a fogat előszerzése volt bízva.

- Kendnek is?

- Nekem is.

- Ki mondta, hogy Sára kisasszony nincs itthon?

- Jutka.

- S honnan állítja?

- Hát az hosszas história, s nekem egész széle-hosszában elmesélte.

- Hadd halljuk.

- Jutkára haragszik Naprádiné asszonyság, mert nincs eléggé fehér keze, s még az ágyvetéstől is eltiltotta. Eddig jól van. De ma este megmondá neki, hogy többé a belső szobákba lépni se merjen. Pedig Jutka soha egy gombostűt sem lopott el. A szegény leány tehát keservesen zokogott a meggyaláztatáson, s amint sűrűn folytak könnyei, fölment a frajnak való szobába, hogy vigye le holmiját, s hogy kérje a szolgálatból elbocsáttatását. Csak akkor ültek az urak vacsorához. Meg akarta hát várni a végét. De egyszer csak jön Naprádiné, s hirtelen a hálószobához nyargal, bezárja annak ajtóját, és ismét az étterembe robban, mégpedig oly gyorsan, hogy Jutkának ideje sem volt elébe lépni kérésével... Vajon miért csukta be a szegény, beteg Sára kisasszonyt? Uram teremtőm! Hátha hagymáza van, s az elszaladástól féltik! Jutka kíváncsiságból bekukkantott egy ajtórepedésen, mert a hálószoba világítva volt, s tudta, hogy így nyomban az ágyhoz lehet látni. De mint elcsudálkozott az ágy vetetlen voltán! "Gyöngyöm, Sára kisasszony, a szent Isten áldja meg! Én elmegyek a szolgálatból. Csókolom kicsiny lábát, kicsiny kezét, az ég gyógyítsa meg, Sára kisasszony! Édes Sára kisasszony!"... Senki sem felelt a szobából. Talán elájult, talán meghalt, vagy talán nem is beteg, nincs is ott; erről gondolkozott a jámbor Jutka, s menten eszébe jutott, hogy a pajtánál van egy rövid létra, melyet ha a galambbúgra tesz, onnan a hálószoba ablakára lehet nézni, s talán a galambokat sem veri fel. Nézett hát, csak nézett, de bizony még csak kujokamnyi¹⁰¹Sára kisasszony sem volt a hálószobában. Világos, hogy titkon valahová utazott, csakhogy az egész udvar nem ismer oly házat, mellyel a nagyasszony barátságban lett volna. A kocsis mondja, hogy minden ló egész nap az istállóban volt. Hát gyalog ment el, vagy más kocsin. Megköszöni az ily látogatásokat Tarnócziné nagyasszonyom.

- Fogja kend be a száját, vigye ki a medvebőrt, terítse le az előszobába, s feküdjék köntösöstül rá - szólt Péter úr.

Zakariás előbb nem foghatta meg, hogy minemű boszorkányság cserélte ki urát egészen; aztán hallott a belső szobából, honnan feküdni távozék, csoszogást és oly neszt, melyről gyanítá, hogy ura most saját erején próbál felöltözni, mit tervben merész, végrehajtásában pedig elháríthatatlan akadályokba ütköző vállalatnak tartott, s csak mosolyogva várta a percet, melyben segítségére szorulnak; végre Zakariás leírhatatlan álmélkodására, minden nesz és minden jel mutatá, miként Péter úrnak sikerült rendbe hozni magát, s még kesztyűjét is felhúzta. Ekkor a komornyik legelőször temetve addig könyökére peckezett fejét a puha medvebőr közé: - Részeg vagyok - sóhajtá -, s hóbortokat álmodom. Már ki hinné, hogy az én gazdám csakúgy parancsolgat, mintha ma szegődtem volna be pecérgyereknek? S ki hinné, hogy köszvényes tagjaival szintúgy tud komornyik nélkül felöltözni, mintha igazi vőlegénynek való úrfi lenne! Mit nem tesz a bor? Bolondokat képzelek, s oly tisztán, mintha saját két szememmel látnám, saját két fülemmel hallanám. Jó éjszakát, világ! Biz' isten, részeg vagyok.

Zakariás addig hitegette magával, hogy álmodik, míg csakugyan elaludt.

Haller Péter pedig a karszékben ült, prémes bundával, de azon skófiummal varrott bársonymentében, mellyel vasárnap a fejedelemnél akart tisztelegni. Kardja is oldalára volt kötve. Mélán tekingetett vidrabőr kesztyűjére vagy ölében tartott nyusztsüvegének darutollára, mely hegyével néha lekonyult orrát érinté. - S csalódtam volna ez őszinte asszonyban? Úgy kiben bízzunk! Nem, nem. Rosszat csak a rossz teszen föl másban előre. Mi űzte el a bágyadást tagjaimról? Attól félek-e, hogy engem szedtek rá, hogy az keserít, hogy Sára szerencsétlen lehet?... Csak háromszor láttam még őt! S ha közelebbről érdekel, csupán azért van, mert rágalmaztathatik. Az Istenért! Talán nem szökött el... Megint gyanú! S a szende, piruló nő, ki nyiltságával szívemet egészen megnyerte, képmutató is tudna lenni? Ah! Ismét gyanú! Mily sötét utakon bolyg elméd, Haller Péter! Szólítsd vissza, míg el nem téved!... Gyanú!...