14
Zakariás ágymelegítőt ment
Jutkától kérni, mert a fehérvászontárból előszedett friss ágyneműk
hidegek voltak, s ura feküdni akart.
A kis malomkővel
vetekedő karamú94melegítőbe, melyet a szolgálóvá degradált
komorna súrlófűvel kitisztogatott, s úgy adott kézbe, elég égőszenet
rakhatott volna Zakariás a konyhából, hol a vacsora után sokáig pattogott a
bükk- és tölgyhasáb; de ő - mint később megtudjuk - magas diplomáciai
terveknél fogva, jobbnak hitte a cselédszoba kandallójának hamvai közül
egyenként szemelgetni a még némi melegtartalommal bíró széndarabokat, s azokat,
amennyiben már félholt állapotban voltak, leheletével élesztgetni. Ily módszer
mellett az ágyneműk sokáig maradhattak a csúzos csontoknak nem
kedvező légmérséken, s Haller Péter az ágy lábához vont öreg karszéken.
Bár néha a lefekvés előtti
ábránd kedvesebb a tündéri álmoknál is, s rendezett képzelődésünk több
kéjt nyújt, mint a hatalmunkban nem álló repkedésű, mégis nem mernők
mondani, hogy a nyoszolyájánál merengő Péter ne cserélte volna föl
szívesen még a lidércnyomásos horkolással is azon méla eszméket, melyek keblét
egészen hatalmukba ejtették.
- Köszönet - sóhajtá -, köszönet
és hála neked, irgalmas ég, s neked, szelíd, őszinte nő, ki nyílt
szavaiddal figyelmeztettél a meredélyre, melynek párkányához holdkóros, bódult
fővel léptem! Sára tehát: szerelmes. Ő szeret, titkon omló könnyekkel
áztatja arcát; ő szeret, lélekfájdalma beteggé teszi testét; szeret,
szobájába zárkózik, talán csak a halálnak nyitva föl örömmel a becsukott
kilincset; hőn szeret, kétségbeesőn szeret, és anyja, ki ezt rég
tudja, szabadnak mondta szívét, s miért? Mert a vén Haller Péter elég hóbortos
elhinni, vagy elég jellemtelen színleni, mintha hinné. Úgy, úgy! Haller
jellemtelen. Hisz azért van félmajom arca, keskeny, benőtt homloka,
bősz élű szeme, nagy, lapos szája. A kép a lélek tükre. Ő
jellemtelen! S miért ne rablaná el, az anyjával cimborálva, Sárát
szerelmesétől? Mit, rablás! Csak vásár. Miért ne szerezzen pénzével Haller
Péter egy egészséges, szép, fiatal leányt, hogy legyen háznál nemcsak drágán
vett ló, agár, szőnyeg, billikom, olajfestmény, rézmetszés, kőszobor,
de nő is. Akinek nem tetszik az alku, álljon elé, s kecsegtesse többel
Tarnóczinét. Péter jellemtelen, s ha a szerető a leánynak boldogságot
ígért, miért ne mondaná: veresse hát arannyá ígéretét, s jöjjön kincsével azon
árverési térre, melyet háztűznézésnek hívnak, s versenyezzen vele, ha
győzi? Így, így! Haller Péter hadd csaljon vagy csalattassék. Ki keresne
nála önérzést, becsérzést? Hüm! Hüm! Ő félmajom. Keskeny, benőtt
homlokú, lapos szájú.
Ekkor gyűrűsujjának a
többinél nagyobb bogjával egy vékony, félénk könnycseppet törült le, mely az
orr szögletén kémkedve megállott vala, mintha továbbmenni irtóznék.
Átok van rajtam! - folytatá sötét,
rideg eszméit. - Egykor vagyontalan ifjú valék, s kit szerettem, vénhez ment,
mert a vénnek pénze volt. Később dús örökségbe lépett férfi levék, s akit
ismét szerettem, koldushoz ment, mert a koldus ifjú volt. S oly nyomorult vala
a vén, ki kincsével, s az ifjú, ki éveivel győzött le, hogy szégyelltem
szerelmemet elárulni. Kinevetett volna a világ vetélytársaimért. Átok fekszik
fejemen! Atyám fertőzte-e fajtalan ágyassal a szent nyoszolyát, vagy anyám
hozott korcsot a keresztvíz alá? A nőre ijesztéssel vagy férjre csalással
tukmált poronty vagyok-e, egy kakukkfiú idegen fészekben, hogy a viszonzás
nélkül elpazarlott szenvedélyből soha még a szerencsétlenség fájdalmát sem
nyerhettem részül? Melyik vonalamra volt írva a Kain-bélyeg,95mely a nemesebb kiábrándulások könnyeitől is
megfosztott? Miért nem mondhatom soha szemtelen ráfogás nélkül, hogy volt
női szív, mely egy évig, egy hónapig, egy napig, egy hosszú, bűvös
percig egészen érettem vert, s ám aztán máshoz csábult? Kire kiálthatnám
joggal: te hűtlen voltál? Ah! Százszor csalatni inkább, mint egyszer sem
szerettetni!... Rideg nélkülözésben tölt ifjú- és férfikorom. Beszélték, hogy
mint bíró az igazságot védtem, mint kormánytag az elnyomottak ügyét oltalmazám,
és számos család köszöni boldogságát nekem. S rám hullott-e egy csepp vissza a
kiosztott boldogságból? Ó, mily könnyű volna a gondviselésben kétkedni!
Avagy nincs-e átok rajtam?
Haller e keserű gondolatok
közt kezdé levetni felső öltözeteit. A cifra, a drága prémek megváltak
tőle, s ami e burkolatok nélkül hátramaradt, még fonnyadtabb alakra
mutatott, mint gyanítni lehetett volna.
Idő előtt jött nyakamra
a vénség - szövé okoskodásait a vetkezés alatt tovább. - S már most hideg,
érzéketlen embernek írnak le, kinek semmi bűnre nem volt hajlama, semmi
szenvedély által nem sodortatott, semmi csábulattól nem kábíttatott el, s így,
bár érdemén kívül, majdnem az egyedüli férfiú, ki közpályán aggulva meg, vád
vagy ócsárlás alá nem jöhet. Ezzé lőn a vélemény rólam. S miért
kényszerítettem volna a világot, hogy tegye szívemre tenyerét, s lássa: vajon
nem dobog-e erősen? Hadd legyek hát hideg! Ugyan miért ne mondanék le azon
jogokról, melyeket az érzés ad, s melyeknek hasznát sohasem vettem? Miért
kívánjak szerettetni? Elég, ha megbecsülnek. S nekem feleség kell. Megöl a
rideg magány, az otthontalanság. Családérdekeim is nősülésre unszolnak. S
miért ne kérjem Sárát arául? Szükséges-e, hogy mindazon tulajdonokkal bírjon,
melyeket anyja benne azért talál, mert egy vén férj ifjú nejében
célszerűeknek hisz? Csak szíve ne legyen lekötve, s csak ellenszenvvel ne
viseltessék irántam. Ily gondolattal jövék ide. S mit hallok? Sára mást szeret,
és engem nem. Szent ég! A gyűlölettel meg lehet vívni, az unás
legyőzhetetlen. S ha én őt csupán ujjam érintésével szerencsétlenebbé
tehetem, mint egy ragályos, nyújtsam-e egész kezem által a kínhalált neki?
Talán kiengesztelhetetlenül sértett azzal, mert un? Fölidézte-e a vérbosszút? Nőül
válasszam-e anyja óhajtása szerint? Pogány vagyok-e, mint az arab; vérsóvár,
mint a hiéna; állat, mint az érzéki ember, vagy hitvány, számító gép, mint az
önzés?... Ő un! Szívem még ki nem hűlt idegeit ízenként dermeszti e
szó... Ő un! Nem vagyok-e én keresztyén? Ah! Sára un! Boldogítni
fogom. S hogy? Minek törném előre fejem? Akad elég mód. Hisz nem Haller
Péter boldogságáról van itt szó! S ha majd nekem köszöni életszerencséjét...
ám, hadd unjon akkor is!...
Zakariás lépett be az ágymelegítővel, s már félig levetkezett gazdáját
oly kinézésben találta, mint a régi képeken azon árnyakat, kik a Styx partján
dideregve várják a vén Charont,96hogy egy jobb
világba szállítsa.
Zakariás a hálósipkát és fehér kockás hálóköntöst a karszék vállára tevén,
szabályos s megfontolt tempóban fogott az ágymelegítéshez, nem sietve, nem
késve, mintha Haller a szobában sem volna, s csak a készre kellene behívni.
Míg a derék komornyik kötelességét teljesíti, marad néhány szabad percünk
róla is egy keveset pletykálni.
Haller Péter Zakariást kitűnő jelleműnek tartotta, s meg volt
győződve, miként a magyar főurak közt senki sincs azon
szerencsés helyzetben, hogy oly megbízható, hű és értelmes szolgát
mutathasson föl. Zakariás nem verekedett, szelességből nem tört el egy
üveget sem, nem volt falánk, s a pénz miatta örökre ott maradhatott, hová
lehullott. Fel nem vette: sem hogy eldugja, sem hogy átadja. S ezen jellemvonás
valami sajátos színt, valami filozófi lemezt vont reá, úgyannyira, hogy
Hallernak néha eszébe juttatá azon görög bölcseket, kik, mint Empedocles,97rabszolgák
valának, bár megérdemlették volna, hogy gazdáikkal húzassák le saruikat.
Azonban nincs halandó fogyatkozás nélkül, s Haller is komornyikjának egy
gyöngeségét - mellyel egyébiránt hamar kibékült - kénytelen vala elismerni.
Zakariás tudniillik, ha csak urával volt, s főleg ha a garádra fel is
öntött, szeretett monológokat tartani, melyek tulajdonképpen nem intéztettek
senkihez, s csupán a munka könnyítésére szolgáltak - mint az aratóleányoknál az
ének, vagy a mesterlegényeknél a fütyülés; de mégis gyakran majdnem lehordások-
és perpatvarként hangzának. Ez achillesi sarkon kívül más megtámadhatót Haller
nem bírt derék komornyikjában lelni, pedig legalább tíz év óta éltek egy födél
alatt.
De Tarnócziné nagyasszonyom - mert a nőknek általában igenis éles
szemök van - már a Szebenben töltött rövid idő alatt oly részleteket fedezett
föl Zakariás jellemében, melyekről Haller nem is álmodott. S hogy másról
hallgassak, csak azt említem, hogy Tarnócziné szerint a széles, pofókás,
barna-sárga színű, lassú járású Zakariás mindent meglátott, mindent
megtudott, és mindent eligazított, ha akart; de az akarásra elégséges ok nélkül
magát rábeszéltetni nem hagyá. Kielégíté a tudás közlés nélkül is, ha a közlés
hasznot nem hajtott. A titkot szívesen rejtette keblébe - hisz az elég tág, egy
nagy hambár vala a többi kebelszekrényekhez képest; de nem mondhatni, hogy
szabadba bocsátani is kész ne lett volna, illő váltság mellett. Ő a
titkokat, melyeket hatalmába ejtett, hadifoglyoknak tekinté, kik vagy üljenek a
börtön fenekén, vagy a tartás- és őrizetdíjat busásan fizessék meg. E
busás fizetés eleinte nagy szeget ütött Tarnócziné fejébe, mert Zakariás
fölfedezett tulajdonainak igénybevételét nehezíté; de a nagyasszony végre azon
szerencsés ötletre jött, hogy tallérok helyett protekcióval is lehet
jutalmazni, s hogy aligha tehetne annyi szolgálatot neki a komornyik,
amennyinek bérét a takarékos, de jószívű Haller által egy vagy más úton
megfizettetni ne sikerülhessen. Zakariás is belátta Tarnócziné nézetének
alaposságát, s e perc óta úgyszólván a nagyasszonynak szintén komornyikja,
titkára, mindenese lőn.
Midőn tehát a fejedelem elébe kellett Hallernak menni, s a szentléleki
várkastélyba akart szállani, Tarnócziné Zakariást sok titkos megbízással
halmozá el.
Hogyan is ne? Hisz a nagyasszonynak szívén feküdt Judit, Sára és az egész
szentléleki háztartás.
Ő fösvény volt, s mégis szerencsétlennek érzené magát, ha nem történt
volna otthon éppen semmi kára, s ha nem panaszolhatná, hogy mihelyt lábát az
ajtón kitette, minden fenekestül fölfordult. Kegyes és vallásos vala; de talán
pörbe szállana az éggel, s Jób98átkaiból az
erélyesebbeket sem tartaná ajkaira méltatlanoknak, ha kisülne, miként távolléte
alatt, leányától kezdve a konyhaszolgálóig, egy lélek sem követett el oly dolgot,
melyet megróni, sőt mint az Isten törvényeivel ellenkezőt, szigorúan
kárhoztatni szabadjon.
Tényekre volt tehát szüksége, melyek táplálékot adjanak mind világi, mind
pedig szent bosszankodásokra. Judit nem írt levelet. Sára csak azon gyanús
állapotról értesíté, hogy boldog, s hogy sok örömet okoz neki a nagynénike. A
harmadik írástudó egyén pedig, tudniillik az ispán, bő aratásról s jól
sikerült őszi vetésről beszélt, s mellékesen még régi vetélytársára,
a várnagyra sem panaszolt, mi igen aggasztó körülménynek látszik, s titkos
kézrejátszást vagy talán rendszerezett összeesküvést is sejtethetett.
Szóval Tarnócziné annyiféle meghagyásokkal terhelé a lassú, de biztosan
fürkésző Zakariást, hogy ennek okvetlenül mindenik cseléddel kellett
találkozni, s alkalma lőn eleget hallani.
Ennyi értesítés után visszatérhetünk már a meleg ágyhoz, melyben Haller
Péter dupla hálósipkával s fehér pamutkabátban hevert.
Tagjait egészen kiterjesztette, a takarót egészen magára húzta, s ha
gondolatai nem bántanák, egészen álomképes állapotba vala helyezve.
Zakariás a taréjtalan99ezüstsarkantyús
csizmán kezdve magához szedegeté, hogy kitakarítsa, a levetett öltözéket, s
darabonként mással pótolá. Közben - mintha macska dorombolna - monológhoz
fogott, melyet Haller eleinte - mert mihez ne szoknánk hozzá - figyelemre sem
méltatott, de utóbb új és érdekes tartalmáért annál inkább.
- Megköszönném az ilyen tréfát - szólt a magánbeszélő. - Künn tágas,
benn szoros: mondják a kapunál. "Hallják kendtek! Köztünk leánykérő
is lehet." "Csak csínnyábban... Mit ér nekünk a leánykérő. Hol a
leány?" Hahaha!... Szép tréfa. Kacagni fog rajta a nagyasszony. Hisz a
nagyasszony úgyis jókedvű. Mindig cihog, mint a most cseperedett leány...
Hová dugta vejemuram Sárát? Hehe! Talán csak tudtával van, hol búg, hihihi, a
szerelmes gerle?
Haller Péter a monológ alatt a vánkosra támasztá karját. - Jó szolgám, te is
felöntöttél a garádra! - gondolá. - Sebaj! Úgyis ritkán történik.
- "Ajándékot hoztam a húgomnak, nini!"... "Beteg szegény,
feje fáj"... Köszönöm szépen. Gyönyörű főfájás!... "Szeme
könnyezik"... De hol? A kastélyban vagy másutt?... "Szája
sóhajt"... De hátha mégsem sóhajt, hátha kacag, vagy egyebet csinál? Ki
tudja? Jó volna előbb utánjárni: vajon kinél s kivel fáj a feje, permetez
a szeme? Nagybácsi, nagynéni, komámuram, ángyasszony-e, vagy sem ez, sem az?
Hátha csak felebarát. S mit mond rá az édesmama?
Zakariás, midőn eddig vezette monológját, az ajtó felé hátrált, hogy
urát csendesen hagyja aludni.
De Péter már az ágyban gyertyaegyenesen ült, és hökkenve kérdezé:
- Kaptak-e kendtek vacsorát?
- Többet, mint a kastélyban szokás.
- S bort eleget?
- Egy öregvedret, s még
valamit hozzá.
Lehetetlen - gondolá Péter
- ily mérséklett adagtól az egész kíséretnek megrészegedni. - Nem volt valami a
borban? - tudakolta szelíden.
- Kénkővirág és
hordópenész.
- Az még nem kábít, hacsak
egy kevés maszlag vagy pukkantómag nem vegyült a borba. S ki hozta föl a
pincéből?
- Nem a kulcsár - szólt
Zakariás, örvendvén, hogy megint monológra fordítható tárgy jött
szőnyegre. - Jaj, a kulcsár nyalka fiú - mormogá, jobb lábát balra, s
aztán változás kedvéért, a balt jobbra tevén. - A kulcsár dali gyerek. Kocsis,
inas, levélvivő, minden telik belőle. Most titkon kocsi után ment.
"Várnagy uram, eresszen ki"... "Miért, fiam?"...
"Naprádiné küld"... "Reggel is elmehetsz, fiam!"...
"Még az éjjel a fogattal kell visszajönnöm"... "Miért, szolgám?"...
"Mert valaki útra készül"... "Ki készülne?"... "Ha Sára
kisasszony már elment, akkor Naprádiné asszony?"... "Félredőlt
az eszed, fiam, valahová az ászok mellé, nem hoztad magaddal"... "Ne
komázzék, várnagy bátya, sietnem kell"... "Nem bocsátlak"...
"Majd bejelentem hát az asszonyságnak"... "Megállj! S csakugyan
menned kell?"... "Íme, a levél"... "Jaj, szolgám, nagy
dolog ez! S mit mond holnap reggel Haller őnagysága, ha észreveszi, hogy
kopogós fejére maradt100a várkastélyban?"...
"Hüm! Nem kopasz, hogy haját ne téphesse"... "Ha zsidó volna,
zsákot húzna magára, ha török, porba dörzsölné tisztes szakállát; mert fiam, ez
nagy dolog"... "Jó éjt, várnagy bácsi!"... Hipp-hopp! A kulcsár
elnyargalt. Szépen megköszöni neki a nagyasszony.
Péter e szavakra már
mindkét lábát az ágyból leeresztette, s úgy betolá a bő sárga csizmába,
mintha köszvényéből a felerész a kulcsárral nyargalt volna el.
- Lépjen tüstént
előmbe, Zakariás! - szólt, nála ismeretlen szigorral.
A komornyik szintén nem hétköznapi
pontossággal engedelmeskedett.
- Álljon egyenesen!
- Úgy állok.
- Most menjen egyenesen
végig a deszkán!
- Elmentem.
- Jöjjön megint egyenesen vissza!
- Ihol la!
- Részeg-e? Igazán akarom tudni!
- Nem vagyok.
- Pityós-e egy parányit?
- Az megtörténhetik.
- De azt tudja-e jól, amit beszél?
- Nyelvemről is
felelek, úgy, mint lábamról.
- Ki beszélte, hogy
Naprádiné asszonyság az éjjel elutazik?
- A kulcsár, kire a fogat
előszerzése volt bízva.
- Kendnek is?
- Nekem is.
- Ki mondta, hogy Sára
kisasszony nincs itthon?
- Jutka.
- S honnan állítja?
- Hát az hosszas história,
s nekem egész széle-hosszában elmesélte.
- Hadd halljuk.
- Jutkára haragszik
Naprádiné asszonyság, mert nincs eléggé fehér keze, s még az ágyvetéstől
is eltiltotta. Eddig jól van. De ma este megmondá neki, hogy többé a belső
szobákba lépni se merjen. Pedig Jutka soha egy gombostűt sem lopott el. A
szegény leány tehát keservesen zokogott a meggyaláztatáson, s amint
sűrűn folytak könnyei, fölment a frajnak való szobába, hogy vigye le
holmiját, s hogy kérje a szolgálatból elbocsáttatását. Csak akkor ültek az urak
vacsorához. Meg akarta hát várni a végét. De egyszer csak jön Naprádiné, s
hirtelen a hálószobához nyargal, bezárja annak ajtóját, és ismét az étterembe
robban, mégpedig oly gyorsan, hogy Jutkának ideje sem volt elébe lépni
kérésével... Vajon miért csukta be a szegény, beteg Sára kisasszonyt? Uram
teremtőm! Hátha hagymáza van, s az elszaladástól féltik! Jutka
kíváncsiságból bekukkantott egy ajtórepedésen, mert a hálószoba világítva volt,
s tudta, hogy így nyomban az ágyhoz lehet látni. De mint elcsudálkozott az ágy
vetetlen voltán! "Gyöngyöm, Sára kisasszony, a szent Isten áldja meg! Én
elmegyek a szolgálatból. Csókolom kicsiny lábát, kicsiny kezét, az ég gyógyítsa
meg, Sára kisasszony! Édes Sára kisasszony!"... Senki sem felelt a
szobából. Talán elájult, talán meghalt, vagy talán nem is beteg, nincs is ott;
erről gondolkozott a jámbor Jutka, s menten eszébe jutott, hogy a pajtánál
van egy rövid létra, melyet ha a galambbúgra tesz, onnan a hálószoba ablakára
lehet nézni, s talán a galambokat sem veri fel. Nézett hát, csak nézett, de
bizony még csak kujokamnyi101Sára kisasszony sem volt a
hálószobában. Világos, hogy titkon valahová utazott, csakhogy az egész udvar
nem ismer oly házat, mellyel a nagyasszony barátságban lett volna. A kocsis
mondja, hogy minden ló egész nap az istállóban volt. Hát gyalog ment el, vagy
más kocsin. Megköszöni az ily látogatásokat Tarnócziné nagyasszonyom.
- Fogja kend be a száját,
vigye ki a medvebőrt, terítse le az előszobába, s feküdjék
köntösöstül rá - szólt Péter úr.
Zakariás előbb nem
foghatta meg, hogy minemű boszorkányság cserélte ki urát egészen; aztán
hallott a belső szobából, honnan feküdni távozék, csoszogást és oly neszt,
melyről gyanítá, hogy ura most saját erején próbál felöltözni, mit tervben
merész, végrehajtásában pedig elháríthatatlan akadályokba ütköző
vállalatnak tartott, s csak mosolyogva várta a percet, melyben segítségére
szorulnak; végre Zakariás leírhatatlan álmélkodására, minden nesz és minden jel
mutatá, miként Péter úrnak sikerült rendbe hozni magát, s még kesztyűjét
is felhúzta. Ekkor a komornyik legelőször temetve addig könyökére peckezett
fejét a puha medvebőr közé: - Részeg vagyok - sóhajtá -, s hóbortokat
álmodom. Már ki hinné, hogy az én gazdám csakúgy parancsolgat, mintha ma
szegődtem volna be pecérgyereknek? S ki hinné, hogy köszvényes tagjaival
szintúgy tud komornyik nélkül felöltözni, mintha igazi vőlegénynek való
úrfi lenne! Mit nem tesz a bor? Bolondokat képzelek, s oly tisztán, mintha
saját két szememmel látnám, saját két fülemmel hallanám. Jó éjszakát, világ!
Biz' isten, részeg vagyok.
Zakariás addig hitegette
magával, hogy álmodik, míg csakugyan elaludt.
Haller Péter pedig a
karszékben ült, prémes bundával, de azon skófiummal varrott bársonymentében,
mellyel vasárnap a fejedelemnél akart tisztelegni. Kardja is oldalára volt
kötve. Mélán tekingetett vidrabőr kesztyűjére vagy ölében tartott nyusztsüvegének
darutollára, mely hegyével néha lekonyult orrát érinté. - S csalódtam volna ez
őszinte asszonyban? Úgy kiben bízzunk! Nem, nem. Rosszat csak a rossz
teszen föl másban előre. Mi űzte el a bágyadást tagjaimról? Attól
félek-e, hogy engem szedtek rá, hogy az keserít, hogy Sára szerencsétlen
lehet?... Csak háromszor láttam még őt! S ha közelebbről érdekel,
csupán azért van, mert rágalmaztathatik. Az Istenért! Talán nem szökött el...
Megint gyanú! S a szende, piruló nő, ki nyiltságával szívemet egészen
megnyerte, képmutató is tudna lenni? Ah! Ismét gyanú! Mily sötét utakon bolyg
elméd, Haller Péter! Szólítsd vissza, míg el nem téved!... Gyanú!...
|