15
Judit éjeket töltött ragyogó
udvari bálokban s puszta magányos szobácskában is, hol csak a fali tücsök
csicserge néhai gondolatai közé, mintegy figyelmeztetve, hogy elég már. Judit
ismeré azon örömet és bút, azon hivalkodást és mélázatot, mely legkevésbé
engedi az álmot szemhéjaink felé közelgeni. De úgy tetszett neki, hogy csak
most tapasztalta először a virrasztás egyik igen alkalmatlan nemét, mely a
jó lelkiismeret nyugtalanságából származik, s mely egészen oly kedélyhangulatot
szül, mint a rossz lelkiismeret nyugtalansága.
Szíve hangosan vert, s bár
hosszaknak találta a perceket, megdöbbent telésökön. Nem tudta: a hajnal
közelgését vagy az éj tartósságát óhajtsa. Ha számítgatá, hogy már a kulcsár
visszatérőben lehet, megdöbbent; ha eszébe jutott, hogy előre nem látott
körülményekért késhetik, szintén megdöbbent. Ha magát - sikerült terv mellett -
úton képzelte, a zavarra gondolt, melyet a várkastélyban hátrahagy; ha pedig
eltávozását gátolva képzelé, a botrány rémítette, mely maradásával
kikerülhetetlennek tűnt fel.
Rövid cédulát írt a
tisztnek utasításokkal, csak azért, hogy elmondhassa, miként fontos okokból,
még az éjjel egyik félrefekvő jószágára kellett indulnia, de mivel a
kisasszonyt egyedül nem hagyhatá, visszatéréséig elvivé Mikes Zsigmondné kedves
nénjéhez; s mivel legényeire otthon is szüksége van, s az utak rosszak, a hintó
tartásáért a kulcsárt volt kénytelen a bakra ültetni. A pincét tehát a
gazdatiszt felelőssége alá helyezi, valamint a kastélyban levő vagy
ezentúl érkezhető vendégek kényelmeiről való gondoskodást is.
Körülbelül lehetetlen volt
óvatosabban fedni a történteket, mint e levél által.
S mégis Judit szétszakítá,
hogy ugyanazt szóról szóra ismét leírja.
Reszketett keze,
bizonytalanok voltak a betűk.
Még tisztábban ütött ki
minden sor akkor, midőn a férj íróasztalán szerelmes levelet írt Mikes
Mihálynak, melyet egyébiránt el nem mert küldeni, s estig keblében hordván,
kandallóba dobott.
Ah, e bűnös s megbánt
levél kevésbé hozta lázas ingerültségbe vérét, mint a mostani, mely ellen
lelkiismerete vádat nem emel.
Talán mégis e két dolog
egy. Talán vannak lappangó hasonlatosságok tetteinkben, melyeket az elme nem
sejt, de a szív érez. Talán Judit a Mihály segítségével elkövetett hölgyrablás
eredményeit el akarván simítani, csak más módon ír Mihálynak szerelmes levelet,
mint régen. Ki tudja mindig, hogy miért reszket a keze?
Éjfél után kétszer is ütött
az óra. A magány unalmasabbá és ingerlőbbé vált. Néha Vidra ugat, s ez
döbbenést okoz; néha hosszasan nem tátja ki száját, s ez nyugtalanságot szül a
késedelem miatt.
Pecsétes levelemet itt az
asztalon könnyen meglelhetik. De mit vigyek el, mit ne vigyek? - töprenkedett
Judit, s rakosgatott, majd abból a nézetből indulva ki, hogy a kocsi
hátára sok tér el, majd pedig attól tartván, miként a hosszas kihordás alatt távozása
észrevétethetik.
- Kihez mennék Szebenben
látogatásba ily baleset után! - sóhajtá, s a már bepakolt köntösöket ismét
kiszedte. - Azonban hátha sógorasszonyom nem válik hárpiává, hátha az
elszöktetési tréfát kevésbé veszi szívére, mint hisszük? - E gondolatra a
csinosabb kelméket újra az úti bőrládába helyezte.
A rakosgatás kedélyére
csillapító erővel bírt. Amint ruháin az apró rücsköket elsimítá,
homlokának redői is oszlottak, amint a tiszta fehér, flamandi csipkéket
kezében tartá és nézte, arcáról a ború tünedezék, s ajkszögletein néha az
örömnek is egy-egy sugára villant föl.
- Mily nagy szemeket nyit
majd a vén Haller Péter, ha reggel meghallja, hogy a kastélyból a sok vendég
helyett a háznép utazott el. "Hát nem beteg többé Sára húgom? Kinek adjam
az ékköves szekrényt?" - kérdeni fogja hülyén a hülye cselédektől.
Hüm!... Távozásom módja illetlen, de legalább eredeti. Igaz, hogy jelenleg
háziasszony vagyok, s a jó nevelés mást hozna magával, mint a bocsánatkérés
nélkül való továbbállást. De, boldog Isten, mit tudjak Hallernek írni? Hogyan
indokoljam tettemet? Na nem bánom, kapjon tehát ő is egypár sort kezem
írásából. Csak annyit mondok, hogy véletlen s halasztást nem tűrő
magánügyek miatt utaztam el.
Mihelyt a ruhák- és
cicomákról levevé kezét és szemét Judit, vidorabb szeszélye megint odalőn,
szorongás, aggály, s többféle ingatag, jellemtelen érzések, melyeknek sem
színök, sem alaphangjok, rajzottak kedélyében.
Összehajtá a nagy
fáradsággal írt mentegetőzést, s az ispánnak címzett levél mellé helyezte.
- Majd megkapják itt az
asztalon - szólt, s a vetkező elébe menve, néhány csepp ecetet öntött a
kendőre, hogy ujja hegyét, melyen egy kevés tintanyom látszott, megmossa.
Ekkor, bár alig
észrevehetőn, a tornác körül kocsizörgés hangzott.
- Ah! - sikoltá Judit,
leejtve a kendőt. Úgy megijedt, mint nőink, ha valami rég ismert
darabban a színpadon elsütik a pisztolyt. Ő is tudta, hogy a kocsinak, ha
megjön, zörgeni kell, de azért csak félt, egészen a színváltozásig.
A kulcsár belépett.
- Ilyen hamar, ilyen későn?
- mind a kettőt kérdezte tőle Judit; de nem érté egyikre is a
feleletet.
Hordozkodás kezdődött.
Két skatulyát s egy
bőrládát kivitt a kulcsár.
Hátravolt még a másik,
holmi apróságokkal együtt.
Judit meleg, török
nyakkendőjét csimbolyítá maga körül, midőn a még benn maradt
málhákért jött kulcsár jelenté, hogy az ötszögű bástyától a tornác felé
lassan föl s le sétálgat valaki.
Ah! Haller van a bástya
mellett szállva - gondolá Judit, s hideget és reszketést érzett testében.
- Istrázsa lehet, amint a
sötétből vettem észre, prémes bundája van, s kardja is megzördült.
- Szent Isten! - sóhajtá
Judit.
- Ne szólítanám meg?
- Igen, szólítsa -
válaszolta halkan Judit, s aztán hatszor is visszatartóztatá a kimenni akaró kulcsárt,
mert hátha addig önként eltávozik az alkalmatlan őr.
Végre mégis folytatni
kellett a hordozkodást, ha a készülődés közt megvirradni nem akartak.
A kulcsár tehát hátára veté
a második bőrládát is, s karjaira fűzvén a többi apróságokat,
távozott.
Visszajöveteléig Judit
lázas nyugtalanságban volt.
- Elment-e a prémes ember?
- kiáltá, amint az ajtó nyílt.
- Eljött, hogy
kíméletlenségéért személyesen kérjen bocsánatot - szólt a belépő Haller
Péter.
Judit szeretett volna
elájulni, de ahelyett csak a kerevetre rogyott, s oly vizsgán, oly mereven
függtek égő, nagy, fekete szemei Halleren, mint a macskáé, midőn a
szelindek által szögletbe szoríttatva lesi ellenségének minden mozdulatait,
egyaránt félve és haragudva.
- Asszonyom, kegyed
elindulását bevárva, rögtön a fejedelemhez akartam menni, ki innen néhány óra
távolságra vadászatot tart.
Ah! Ez fenyegetés! Ő
mindent tud - gondolá Judit.
- De ha asszonyomnak
szüksége volna egy barátra, ki örömmel ajánlaná föl befolyását Tarnóczinénál és
a fejedelemnél, akkor, kíséretemet előreküldvén, szerencsésnek tartanám
magamat Naprádiné parancsait itt elfogadni.
(Színlelt-e, vagy
őszintén szólt? Úgy tetszik, arcának gyanús kifejezése van.) - Uram! ön
rendkívül lekötelez, de nem bírnám elhatározni, hogy e percben minő szívességéért
tudjak esdekelni. (Szent ég! Ha ő utánam indul el, látni fogja, hogy Sára
nélkül megyek. Ha pedig én várom be mint háziasszony az ő indulását,
szintén minden gyanúját bebizonyultnak hiszi.)
- Asszonyom - szólt Péter
kedvetlenül -, sejtelmeim súgták, hogy e háznál valami kivételesnek kellett
történni.
- De éppen a kivételes az -
válaszolá Judit -, mely minden lovagnál leginkább számít kíméletre.
(Minő büszke,
minő önérzetes visszautasítás! Nem, nem, ez derék nő, kit csak a
romlott indulat merne gyanúba venni.) - Asszonyom - mondá Péter emeltebb hangon
-, ön tegnap este említé, hogy Sára húgom, anyja ellenére, szenvedélyesen
szeret. A szerelemnek rendszerint a szülők tilalma ad mélységet s
tartósságot. Általában érzéseinknek emlős dajkái az akadályok. Szívünket a
korlátok, melyek szorítják, csak erősítik.
- Ah! - sóhajtá Judit
aggódva. (Oly szépen kezd beszélni, hogy arca fiatalodik. Talán nem akar
botrányt - fontolgatta ismét Hallerra szegzett szemekkel.)
- Aki szeret - folytatá
Haller -, nem kérdi, nem drágállja az árt, melybe szerelmének kielégítése
kerül. Az apa kitagadásán és az anya átkán is olcsónak hiszi azon szív
birtokát, melyet egy évvel utóbb talán közönyével meg fog törni, vagy szíves
ragaszkodásáért megunni. S lehet, hogy a szerelem csakugyan mindent kipótolhat,
különben nem dobnák oda annyian, s oly örömmel érette lelki nyugalmukat, világi
helyzetöket. És Sára húgom is, ha szabad vélekednem, azért, kit szeret,
bizonyosan sokat mer kockáztatni.
- Ah! - rebegé Judit. (Most
fordítja rosszra beszédét. Ravasz, gúnyos vénember.)
- Nem mertem volna e kényes
kérdést érinteni, ha kegyed - kinek nyíltságáért határtalan köszönettel
tartozom - a múlt este nem említi vala, hogy Sára az anyja akarata ellen szeret
valakit.
- Évek óta, s néhai apja
megegyezésével - szólt közbe Judit.
- Én - folytatá Haller - az
éjjel sokat gondolkoztam a dologról. Mert Sárát anyja nekem szánta.
(Ah! Most csap le a
villám.) - Önnek? - kérdé Judit rosszul színlelt csodálkozással. - S elfogadta
az ajánlatot?
- Nem utasítottam vissza.
De az éjjel elhatározám, hogy minden befolyásommal törekedni fogok Sára kezét
annak szerezni meg, kit szíve választott.
- Hihetek-e szavainak? -
kiáltá Judit bámulva.
- Kétszínű, álnok
embernek nézek-e ki?
Ez kényes hivatkozás volt
Judit szemeire, melyek az első látás óta sok visszatetszőt és gyanúst
fedeztek föl Haller vonásain. Azonban a szép kérdezett nem mulasztá el
tekintetet vetni még egyszer azokra, s tudná Isten minő változásnál fogva,
az egész arc most megbízhatónak, sőt kedélyesnek tűnt előtte
föl. - Én - szólt tettetés nélkül - nem kételkedem önben, s hozzánk jövetelét
isteni gondviselés jeléül tekintem.
- Sára húgom távollétéért?
- Ah! Ezt is tudja?
- Minden körülményei nélkül
- válaszolá megnyugtatóan Haller.
- Úgy nekem kell a történetet
elbeszélnem.
Judit röviden előadta
a hölgyrablás folyamát, minden reá és Mihály úrra vonatkozót mellőzvén.
- És Sára nem szegült
ellen? - kérdé Haller komolyan.
- Vonakodott, amennyire az
illem kívánta. De csak nem okozhatott botrányt sikoltásaival? Még
összecsődültek volna a cselédek, s ha sokat visít, ki is szabadíthatták
volna. Sára az okos középúton maradt. Vonakodott és ment.
- Örvendek - szólt Haller.
- Ez nagy követ vetett le szívemről. S anyja értesítve van?
- Éppen Szebenbe akartam
indulni.
- Ah! Szívemből
örvendek. Most hát együtt indulhatunk.
- Hová?
- Szebenbe. A fejedelem
nélkülem is vadászhatik, de kegyed és Sára részére a makacs és indulatos
Tarnóczinénál hasznos szolgálatot tehetek.
Judit boldog volt, hogy
talált, ki mint pajzs, felfogja sógorasszonyának minden megtámadásait, mert
regényes hajlamai mellett is igen vágyott a kényelemre, s az erkölcsi
szenvedést még nehezebben tűrte, mint a testit.
Mily derék férfiú! -
gondolá, míg Péter a szobából kifordult. - Igazi ősmagyar jellem, melyekből
a példányok korunkban fogyni kezdenek. Csak talán nem neheztel Mihály, hogy
vele utazom. Féltékenységre, úgy hiszem, nem szolgáltattam neki okot, s a jó
Hallert szépnek aligha tudná képzelni. Aztán évei is kezeskednek arról, mit még
e részben kétség alatt hagynának arcvonásai.
Judit különböző
igazításokat tett köntösén; nem azért, mintha legkevesebbet is akarna Hallernak
tetszeni, de mert férfival utazik.
- Hej! Zakariás, nyissa
kend ki szemét vagy legalább fülét - nógatá gazdája a mély álomba merült
komornyikot.
Végre sikerült némi
elevenségre ösztökélni a merev tagokat.
Zakariás előbb nagyot
nyelt, aztán öklével homlokát s orra cimpáját dörzsölé, el nem találhatván, ki
s mit akar tőle. Végre a sötét szoba dacára is meglátá ura díszruháját,
melyet a fejedelemnél történendő tisztelgésre ő vett volt elő.
Ráismervén pedig e jelből a hangra, mely pihenéséből fölveré, s a
hang tulajdonosára, ki az ő segítsége nélkül egész öltözetben áll
előtte, oly nagy lett bámulata, hogy lassú tempói ellenére rögtön talpon
volt.
- Reggel Gyulafehérvárra
viszed a kíséretet - szólt Péter.
- Hát nagysád? Hát a
felséges Rákóczi fejedelem?
- Feküdjél megint a
medvebőrre, s ne törd fejedet azon, amit nem rád bíztak.
Zakariás gépileg
engedelmeskedett, s hallá az ajtó betevését. Lépéseket, suhogást, egypár halk
szót s lassú kocsizörejt is hallott; de mindezen Tarnócziné számára talán
hasznavehető tényeknél sokkal mélyebb hatást gyakorolt rá az, hogy ura
parancsolni s az ő szolgálata nélkül is mozogni, akarni és kivált elutazni
tud.
A kocsi, mihelyt a
várkastélyból kigörgött, s mihelyt a szentléleki útra tért, gyorsan haladott.
A pihent lovaknak
szükségtelen volt a megoldott ostor, s a délceg kocsis mégis pattogtatott,
mintha menyasszonyt vinne.
Judit jól érezte magát a
meleg, menyétmálos102hacukában, melyet a hajnali friss
légért öltött föl, s a rest gondatlanságban, melyet Haller közbejötténél fogva,
egész kényelemmel boríthatott kedélyére. Nem volt többé szükség aggódni, magát
valamire elhatározni, cselekedni. Az édes átengedés henye kéjét élvezhette.
Oldalánál guggolt Haller képében a gondviselés, mely most az éjjeli
törődés miatt elfáradtnak látszott ugyan, de Szebenben majd kifejti egész
erélyét. Addig úgysincs semmi szerepe. Hadd aludjék!
S Judit is álmodozni
kezdett, előbb csak költői értelemben véve, minthogy tarka képeket
rajzolt Sára boldogságáról, mely már kétségen kívül áll, s mellékesen Mikes
Mihály öröméről, hálájáról; de később az álmodozás valódivá vált, s
ekkor kevésbé kielégítő rajzok merültek föl a háttérben. A szép özvegy
látta Tarnócziné elfintorított arcát, s körmeit is érezte pofája körül mozgani.
A hintó mindig gyorsabban haladt.
Már vöröslött az ég a kelő
nap sugaraitól.
S keskeny lejtőre értek.
Alulról egy kocsis kiálta: -
Álljanak meg!
Felülről az ő kocsisuk
kiálta: - Térjenek ki!
A kiabálás ismételteték
kölcsönösen s hévvel.
Nekihajtottak, egyik föl, másik
le. Majdnem bizonyos volt, hogy a küllők összecsapnak, s a gyöngébb kocsi
kereke széttörik. Melyik fél dől fel? E kérdés érdekesnek látszott Juditra
nézve is, ki hetykeségéért a kocsist hévvel dorgálá, s csodálkozott, hogy a
legényt helyettesítő kulcsár nem kötött kereket.
Az alsó kocsi személyzete, a
hallgatásból ítélve, nem látszott a kimenetelen aggódni. S nem is volt miért.
Mert a jármű, melyet a lesiető finom hintócska öklözésre hívott föl,
széles, nehéz és jól vasalt szerkezetű vala.
Egy szegét sem lehetett félteni.
Judit iszonyodva hunyta be
szemeit, de utazótársa kinyitja karjait, hogy a kocsinak a visszatartásában
segítsen.
- Hisz ez Haller Péter! -
hangzott a zömök szekérből, melynek kocsisa most vissza kezdett farolni,
hogy a kedvetlen összekoccanás valahogy mellőztessék.
- Hisz ez Tarnócziné húgom! -
kiálta Haller.
- Jézus Mária! - sikoltott Judit
a hintóba mélyen behúzva magát.
Mi most dícséretet érdemlő
kiegyenlítési kísérlet közt hagyjuk a két fél kocsisait,
meggyőződvén, miként a feldűlési veszélyről már alig lehet
szó.
|