4

Igaza volt Kassai erdőmestere vendégének, midőn állítá, hogy ahol a Rákóczi fejedelem által elejtett bocsra először lőttek, ott kellett az anyjának is lennie, csakhogy a keresztúton magzatjától elszakíttatván, nem követheté azt.

Öreg medvénk gyakorlott szemei hamar észrevették, mennyire veszélyes menhelyet nyújtana azon irtásocska, melybe vonulhat. Jobbnak tartá tehát egyszerre megküzdeni sorsával, s hátrálások helyett bátran előrehaladni.

A "zöld tengerszemhez" vezető útra csapott tehát.

Itt Kornis Zsigmond golyója köszönté, figyelmeztetve, de nem sértve.

Öregünk fejét csóválva, azonban körülményei közt meglepőn vidor arccal ért a hopmester elébe, ki nem akará a szegény állat jókedvét elrontani, s a puska sárkányát föl sem vonta.

Szentpáli, ki átellenben foglalt volt helyet, szégyenlé a hopmester példáját követni, s golyója érinté is a mackó fölborzasztott nyakszőrét; mire ez összecsattogatá fogát, de minden más demonstráció nélkül tovább, s a "nemes társaság" tagjainak lővonalába nyargalt.

Itt reá az ebek harmincada várt volna, s bőrét ki sem viszi, ha oly szerencse nem találja, milyenre a medvék élettörténeteiben ritkán akadunk.

Midőn tudniillik a veszélyes lővonalba lépett, hogy a "tengerszemhez" csaphasson le, ugyanakkor egy más medve, kit senki e sétára nem kényszeríte, ballagott a "tengerszemről" fölfelé, s éppen akkor ért a "nemes társaság" rövid sorának alsó végéhez, mikor a felsőn a bocsvesztett anya megjelent.

Egyszerre nyílt meg tehát fönn és alant a lődözés.

A vonal pedig, melyről szólok, alig lévén háromszáz öles, a közbenső vadászok nem tudták már, melyik oldalról várják előbb a bejelentett vendéget.

Nyugtalanul tekintettek majd ide, majd oda.

S csakhamar zaj támadt, s kiáltozás hangzott a fegyvertűz közé.

Az alsó medve tudniillik legelső megsebzőjére bősz dühvel rohanván, puskáját kezéből kitörte, s derékon ragadá, és e durva ölelésre a szegény nemesifjúnak oldalcsontjai ropogtak, lélegzete elállott, s orrán, száján bugyogni kezdett a vér. Társa teli torokkal rivalgott segítségért, s a hangra a medve eldobva karjai közül előbbi martalékját, a lármázó ellen fordult, hosszan feltárva száját, hogy hatalmas ordításával csendet parancsoljon, s véres, lángoló szemeiből leírhatatlan düh és prédavágy szikráit szórva. A fenyegetett ifjú lábai a földbe gyökereztek, s karjai oly gyöngékké lettek, hogy puskáját, melyet felemelten tartott volt, alásüllyedni érzé. A medve ágaskodva tett egypár lépést feléje, de valami fantasztikus eszme vagy félelem által környezve hirtelen félreugrott, s négy lábon kezdett a sűrűbe osonni. De a lármára állásaikból már többen léptek volt ki. Egyik meglátta az eszmélet nélkül heverő ifjat; a másik a sóbálvánnyá változottra veté szemét; a harmadik időt lelt a távozó szörnyre sütni fegyverét. - A sűrűnek tart! - kiáltá egynémelyik. - Álljátok útját! - E nógatás gyakorlati fontossággal nem bírt, miután elébe kerülni és feltartóztatni őt a tömött haraszt és indák közt inkább csak történetből, mint számításból lehetett volna; de növelé a közzavart, s mindenki figyelmét annyira összpontosítá, hogy egyébre gondolni, másfelé nézni vagy éppen hideg nyugalomban maradni teljes lehetetlen volt.

Míg az alsó medve véletlen közbejötte általános fölbontással fenyegette a vadászati rendet, addig a veszélyben forgó anyamackó, ki éppen a "nemes társaság" lővonalába ért volt, a rája nézve kedvező körülményekre kezdé figyelmét fordítani.

Elölről, amerre rohanni akart, gyorsan pattogván a puska, háta mögül pedig, hová visszahúzódni szintén kedve lett volna, a golyósivítás alig elhalt nesze még fülébe csengvén, ugyan mit tegyen, hogy bundáját jobban őrizhesse?

Leült az út közepére, csendesen, komolyan, mintha gondolkozásba merült volna, s az élet külső jelenetei többé nem érdekelnék. Aki így látná őt, vagy a medvefajról lenne magasabb véleménnyel, vagy a sztoikusokról, kiknek közönyét bámulta, csekélyebbel. Csak fejét nógatá a lövésekre, majd jobbra, majd balra, hűn kísérve a hangokat, s a visszhangot is, melyet a hegyek tisztán és élesen küldöztek hozzá, hogy komor bókjaival üdvözölhesse.

Percek teltek el e hideg közönye alatt.

De midőn később kiabálni, mozgani és előszaladni látta a vadászokat, kik egyébiránt rája nem ügyeltek, lassan kezdett az út oldalához kullogni, s ha kődarabra talált, mely mellé húzódhassék, vagy agyag-öbélyekre, melyeknek sáros, nedves ürege testét félig-meddig elrejtheté, legkevésbé sem aggódva szép, vörösbarna prémjének bemocskolásán, megpihent. Mihelyt pedig a zaj szűnt vagy távozott, óvatosan továbbment. S már közel volt azon ponthoz, hol egy vadász, ki közönyből vagy félelemből nem hagyta el állását, puskáját kezében tartva nézegeté az alsó medve elleni tódulást. E tény merész, de pontosan végrehajtott rögtönzésre csábítá a mi mackónkat. Észrevevén tudniillik, hogy a vadásztól alig tízölnyire az út martja nemigen meredek; oda sompolygott tehát, és szép lassan fölmászván, a vadász háta mögött a haraszt alá rejtőzött, s vizsgálá annak minden mozdulatát. Egy szoba hosszánál távolabb alig lehetett a két fél egymástól. Az ember hihetőleg arra gondolt, hogy a szarvasnak és őznek jó pecsenyéje van; de a medvekocsonyáról ő legalább keveset tart. Mi az állatot illeti, annak sem lehettek vérengző eszméi, sőt előrehajlott, s az áglevelek közül félig kilátszó arca komolysággal párosult békehajlamot tanúsíta. Az ember fütyülni kezdett, vagy unatkozásból vagy hogy elméjéből kivesse a medveölelést, mely az imént egyik barátjának oldalcsontokba került; a harasztnál kuporgó szomszédja pedig, fajának a dallamok iránti rokonszenvét egészen osztá ugyan, s a kellemes füttytől elbájolva lehetett; de lelkesedését annyira mégis tudta mérsékelni, hogy a szép nótát semmi mormolással ne kísérje. Az ember megkopogtatá ujjaival a vállán lógó kulacsot, s kedvetlenül hallgatá üres kongását; az állta pedig, noha szájpadlását a szomj égeté, nem tudta elhatározni magát, néhány puha vadkörtének, mely közel tőle a füvön hevert, fölfalására. Így töltötték jó darabig idejöket.

De egyszerre gyorsan megtérő lépések hangzottak.

Úgy látszik állásába jött vissza néhány vadász.

A döbbent medve most nem minden nesz nélkül hátrált a harasztból.

Szomszédja, az üres kulacsú ember, egy kevéssé figyelmessé lett ugyan a zajra. Azonban éppen akkor a "nemes társaság" alkapitánya, ki a szerencsétlenségről, mely a vadászaton történt, értesült, parancsul adá, hogy fonjanak zöld ágakat össze, s vigyék a vadásztanyára azt a szerencsétlen ifjút, kinek élete a medveölelés miatt majdnem kiszakadt rongált testéből.

E parancs az üres kulacsos szívét sokkal inkább meghatotta, mintsem arra többé csak gondolni is tudjon, hogy vajon miért zörgött körüle a haraszt és bokor.

Anyamedvénk tehát üldöztetés nélkül vonult a sűrű fenyvesbe.

A magány és csend - melyet a vaddarázsok zsibongásán és a harkálypittegésen kívül csupán igen távolról jövő hangok s a malomzúgásra emlékeztető moraj és egy-egy vadászeb lassú vonításai háborítanak - majdnem egészen visszahozták az öreg állat természeti ösztöneit.

Az éhség gabonamagokra, különböző bogyókra s mellékesen a fiatal tulkokra is emlékezteté, melyeket a székely gyermekek a rengeteg fenyvesein őriznek; de az anyai szeretet még többször juttatá a kedves bocsot eszébe, melyet tőle az átalúton elszakítottak.

Medve létére nem adhatott volna szándékairól számot, mert nem bírt, mint mi, sem értelemmel, sem szabad akarattal; azonban, Isten tudná, hogy s mint, arra intézte ballagását, amerre magzatát vélte legkönnyebben föltalálhatni, egyszersmind ügyelvén: nehogy valamiként oly pontokra vetődjék, melyekről a golyó feléje fütyült vala.

Ily ösztönök és benyomások szerint a vadállat éppen azon helyre érkezett, ahová a józan értelem vezérfonala mellett is, jóserő nélkül, alig lehetett volna.

A kedves bocs hullájától tudniillik alig húsz öl távolságra csúszott le az agyagos és kövecses martról a szoros útra.

Kassai erdőmestere meglátá a fejedelem állásához közel lezökkenő vadállatot, s figyelmeztetésül puskát sütött el. Az erdőmester vendége is, szemfüles férfiú lévén, hasonlót tett, s a két golyó majdnem egyszerre süvöltött a cél felé. Melyik ólom volt a szerencsés, melyik nem? E kérdést a mai napig nem világosíthatták föl a történetbúvárok, de annyi bizonyos, hogy a medve vékonya táján egy igen terhes sebet kapott, mely embergyűlöletét és bosszúvágyát a testéből omló vérrel vetekvő mennyiségre emelé.

Ekkor futott Csulai mellől a szakadás párkányához Rákóczi, hogy a vélt törvénytelen lövés helyét a szigorú nyomozás végett megjegyezhesse.

Fegyver nem volt kezében.

A medve pedig bősz dühében őt s nem a távol lévő s láthatlan lövőket jelölte bosszútárgyul.

Tajtékzott szája, s iszonyút ordítván, vérbe borultak szemei.

- A fegyveremet, Csulai! - kiáltotta Rákóczi, míg maga a cserefához rohant, melynek derekához volt egyik puskája támasztva.

A káplán, mintha forgószél kergetné, mozgott s kapott ide s tova; de a nagy iparkodás miatt saját karabélyán kívül más lőszer nem botlott szemébe. Lehajlott tehát e kétséges hasznú s eléggé rozsdás csőhöz is, de midőn emelni akarná, a medve már fölugrott a martra, s oly közel hozzá, hogy a szegény káplánnak torkába akadt a "Seregek ura!" fölkiáltásból jó harmadrész, s ő maga is ledöntött cölöpként borult a földre.

Még az emberi szenvedélyek filozófiáját sem meríthettük ki, pedig az első bűn és az első nagylelkűség óta annyi évezred alatt vala tanulmányozásaink tárgya. Hogyan adhatnánk tehát számot a medveszenvedélyek törvényeiről, melyeket, mentől inkább polgáriasodunk, annál kevésbé van szükségünk vizsgálni; mert a kiirtott rengetegekkel együtt vesz el érdekességök?

A földön heverő Csulainak hátat fordított a fenevad, s korlátlan dühvel rohant a fejedelemre, úgyhogy ennek alig volt ideje puskáját elsütni. A golyó a koponyának volt irányozva, de erősebb rándítása miatt csak a szügybe fúródott be, s a mellcsontban állott meg. A sebzett állat hátratántorgott, mély, szaggatott, sípoló lélegzetet vett, s aztán egy ugrással a cserfa előtt termett. Forró lehét orcáján érezte Rákóczi, s körmei, melyek a kérgét szakíták le, hozzá oly közel szorultak össze, hogy köntösét és arcát a széthányt mohák és fecskendő vércseppek érinték.

A fejedelem a cser széles derekát kezdé kerülni, időt keresvén puskája megtöltésére, de a medve mindig nyomában volt, omló vérével áztatva a földből kiálló és csögös fagyökereket, melyek a pázsittal együtt folyvást nedvesebbé és sikamlósabbá váltak. Egy botlás, s Rákóczi nem él többé.

- A fegyvert, a fegyvert! - kiáltá ez, látván, hogy puskájában a golyót leszorítani sincs többé ideje.

Természetesen a nógatás Csulai uramhoz volt intézve.

De a tisztelt férfiú tudta, hogy a medve a földön heverőt, ha lélekzetét visszatartja, hullának képzelvén, nem tépi szét; legfölebb hengergeti, szagolgatja, rázza, és fülét szájához, orrához tartván, igyekszik kimúlása felől alapos meggyőződést szerezni.

Csulai gyermekkora óta száz meg száz adomát hallott a székely pásztorokról, kik ily ámításokkal rászedik az őszinte mackóbátyát.

Eltökélé tehát hasonló cselhez nyúlni.

Hasra feküdt, arcát a fűbe dugta, s tagjait kimereszté.

Eleinte hangos szívverése s idegrángásai akadályozák szerepének - a halálnak - élethű eljátszásában, de már a fejedelem kiabálásakor kezdett még a lehelet elfojtásában is haladni.

Ki kívánhatta tehát tőle, hogy tanulmányozását félbehagyja, holott minden percben próbatételre szoríthatják, s jaj neki, ha megvizsgáltatván, könnyűnek találtatnék!

- A puskát ide! - hangzék ismét.

- Avagy Dániel próféta vagyok-e én, kit nem szabad a fenevadaknak bántani? - gondolá Csulai, és szorongásoktól megkörnyékezvén reszketett, mi szerepének tetemes kárával történt.

Vér áztatá a cser egész körét.

A medvében a bosszúvággyal növekvék a ravaszság is.

Elő- és visszafordult, hogy a fejedelmet körmébe keríthesse, kinek élete mindig késhegyen állott.

A sikamlós gyep és gyökér is inkább akadályozta őt, mint üldözőjét.

Már eldobta fegyverét, melyet úgysem használhatott, hogy az övéből kivont rövid késsel oltalmazhassa végszükség esetében magát, s azzal néha hátra is csapkodott, bár jól érzé, hogy amely közelségben nagyobb sebet ejthetne a medvén, az elég leend arra, hogy ez is őt tüstént hátban vagy nyakszirton ragadhassa.

- Csulai, fegyveremet!

A káplánnak nem kellett többé a tetszhalottat színleni, mert a tettetés már valósággá változott, s a lélegzet visszatartóztatása - bár most öntudatos működés nélkül - a legnagyobb tökélyre volt fokozva.

S hogyne?

Hisz Csulai éppen akkor emelte föl fejét legelőször a zajra, midőn a medve a fejedelem kiáltásának célját mintegy sejtvén, a fűben heverő felé szögzé véres, dühös arcát, s rövid, de mély mormogással jelentette ki, hogy csak moccanjon meg a pap, majd emberére fog benne találni.

Rákóczi eltökélé végre fegyveréhez rohanni, noha valószínű volt, hogy mielőtt azt a bokorról lekaphatná, már utol fog éretni.

A medve egy ugrással a szaladó elébe is vágott, s már egyenlő volt a veszély a továbbhaladás- vagy visszatérésben.

Sűrűn omlott a veríték a fejedelem arcára.

De ekkor idegen golyótól találva, összeomlott a vadállat, s kinyújtott torka hörögve okádta a vért a vadászkését ellene szegző Rákóczi lábai elébe.

A szakadás átellenében pedig megfordult egy alak, hogy csöndesen vonuljon vissza az erdőbe.

Azonban a fejedelem szemei már észrevették.

Utánakiáltott.

Az egyén folytatta visszavonulását.

Ekkor tűnt ki a fák közül Kassai István erdőmesterének arca.

- Tüstént előmbe hozzátok ezt a férfiút - szólt parancsoló hangon Rákóczi, kezével azon irányba mutatva, hol a sűrű ágak már elfedték a távozót.

Az erdőmester szaladni kezdett, s utána Kapronczai is, ki éppen e pillanatban érkezett meg.

A megint magára hagyott Rákóczi, kését a medve szőrén kitisztítván, övébe dugta, s Csulaihoz lépett, ki a puskaropogásra fölébredvén aléltságából, a legszélsőbb mogyorófabokorhoz vonta magát, és szerette volna, hogy azon köd, mely Mózes arcát eltakará, most az övé elébe szállana le.

- Kegyelmed, Csulai páter, ha nem csalódom, gyáván viselte magát, s megérdemli, hogy halotti verseket készíttessek önnel e medvéről, melyet a vadásztársaságnak az estéli tanyán elszavaljon.

- Engem nem illet a gyávasági vád, fenséges uram! - szólt összeszedett lélekkel Csulai. - Én bátran szembeszállottam a hitetlenség álnok kígyójával, a tévtanok páncélos, nílusi barmával, a babona hétfejű sárkányával és a vallásüldözés tűzokádó oroszlánával. Ezek - mint tudjuk - a legmérgesebb vadállatok. S most is, ha kell, a vitatás kivont szablyájával megtámadom magát az Antikrisztust is. De a medvékhez semmi közöm. Avagy melyik pap kötelessége a medvevadászat? Hol van megírva a szentírásban? Ki ad érte kepét,¹²⁹didactrumot?¹³⁰Melyik zsinat szenteli föl avégett, hogy bátran lőjön a puskacsinálók által készített fegyverekkel? A mi bátorságunk a szellemi harcban tűnik ki. Ott kell nekünk rohammal sáncokat bevenni, katapultákkal és ballistákkal¹³¹várakat szétrombolni, s a sötétség fejedelmét az ékesszólás száguldó paripáján üldözni, míg ki nem fárad, elfogy lélegzete, és reszketve kér pardont. Ezek nagyobb dolgok, mint a medveölés, s az egyház férfiainak bátorsága több ama polgári bátorságnál, mellyel egy mordályt vagy karabélyt sütnek el a "nemes társaság" tagjai, kiket különben én rendkívül nagyra becsülök, minthogy erejök és ügyességök mértéke szerint az Isten földi képviselőjének, a fejedelemnek testét védik, míg reánk, udvari káplánokra, az ő lelkének védése bízatott.

Rákóczi nevetve veré meg a káplán vállát, midőn Kassai István erdőmestere és Kapronczai György azon egyént, ki a medvét elejtve szerényen visszavonult, magokkal hozták.

- Kegyelmed, mint gyanítom, nem tartozik a vadászathoz - szólt a fejedelem, szemeivel mérve az idegent, ki elébe lépett.

- Nem, fenséges uram!

- Én valék bátor, állomásomba vezetni - mondá félénk alázatossággal az erdőmester.

- Az a kiadott szabályok sértése volt, s megdorgálást érdemel. De ő a halál torkából szabadított ki, s ez jutalmazást vár. Nemde, páter Csulai?

Csulai elsápadt; az idegen arcát pír borítá.

Rákóczi arannyal tömött erszénykét vett ki övéből.

Az idegen hátrább vonult.

- Fogadja kegyelmed elismerésünk jeléül.

- Határtalanul szerencséssé tesz fenséged, ha kegyes lesz az erszényt tartalma nélkül birtokomba bocsátani.

- Mit? Csak az erszényt? - kérdé Rákóczi az idegen durva kelméjű öltözékén tartva szemét. - Hát a pénz?

Ezzel tenyerébe öntve az erszényből egypár darabot, kedvteléssel mutatá:

- Teljes súlyú, meg nem nyírt, fényes aranyok!

- Mi hasznukat vehetném? - válaszolá szerényen az idegen.

- Országomban mindenki tudja az aranynak hasznát venni. Kicsoda kegyelmed? Honnan jött? Arany... s nem kell! Hol van Kassai István uram, hogy csodálkozzék? Körül nem nyírbált arany, a zsidó ujja hegyével sem érinté, Nagybányáról hozattam, és a sárospataki kincstárba akartam indítani! S nem kell?... Mi a neve kegyelmednek?

- Engedje fenséged elhallgatnom.

- Mit? Még neve sincs? Országomban mindennek van neve. Országomban senki sem pirul nevéért. Vallon Péter, a cigányvajda sem, Rákóczi György, az erdélyi fejedelem sem.

- Én is oly kevéssé pirulok nevemért, mint azon helyzet miatt, melyben fenséged aranyait nem használhatom.

Annyi önérzet és alázatosság türközé magát vissza az idegen vonalain, hogy Rákóczi hosszasan tartá szemeit arcára függesztve.

Csulai pedig gyanús, majdnem kaján tekintettel nézett reá a földről s róla a földre.

- Ha kegyelmednek - szólt Rákóczi - van büszkesége, nekünk is van. Egy fejedelem csak összes alattvalóinak lehet hálával adós. Az egyént jutalmazza szolgálataiért, vagy bünteti hűtlensége miatt. Kérem tehát és parancsolom, hogy kívánjon ön jeles tettéért díjt, mégpedig méltót helyzetéhez, melynek föl nem fedezésére szabadságot adok. Csak bátran mondja ki óhajtását, s ha teljesíthető, mi nem tagadjuk meg... Egyébiránt a tiszta fiskalitásokról¹³²jogunk nincs rendelkezni, az az országgyűlés dolga - tevé hozzá a buzdítások mellé fösvény óvakodással.

- Hálával fogadom fenséged kegyelmét, de azon esdekléssel, hogy midőn kívánnivalóm lesz, csak akkor borulhassak kérésemmel fejedelmi széke elébe.

Rákóczi hideg kedélyére sajátságos igézettel bírt e szilárd és szerény hang. Különben is ő - a gyanakvó egyének közé tartozván - politikai hálával senki iránt sem viseltetett, de azon szolgálatokat, melyeket a nagyravágyás emelkedési lépcsőül nem tekinthetett, örömmel elismeré. Aztán talált az idegen modorán, külsőjén valamit, melyet Csulaiban szeretett volna föllelni, s viszont valamit, melyet testőreinél és kamarásainál óhajt vala. A búsongó s majdnem szent lehű ábrándnak a bátor és lovagias vonalakba vegyülése, az ellenkező kedélyelemeknek kimért s mégis szabad formákba összeolvadása s kibékülése: e tulajdonok, melyek az idegent felötlő egyéniséggé tették, inkább hatottak a fejedelemre, mint maga is hivé vagy óhajtá.

Régi és drága emlékű, családi gyűrűt vont le ujjáról, s e szavakkal adá ismeretlen megmentőjének:

- Kegyelmed hitelezőm, s illő, hogy zálogot nyújtsak tartozásom teljesítésére. Gondolja meg, miként egy fejedelmet, ki minden viszonyait tisztába hozni igyekezett, nem kell hosszasan várakoztatni. Ha személyesen nem jöhetne kérését bemutatni, a gyűrű elküldése elég. Ha másra akarja szállítani kegyelmünket, éltében vagy végrendeletileg, nevezze meg szóval vagy üzenet által az egyént, kitől becses, családi emlékünket kiválthassuk. Gyermekeimnek is szívökre kötöm, hogy egy uradalmat se sajnáljanak tőle, legyen akár zászlósúr, akár koldus. Csak azt nem szeretném, ha kegyes alapítvány válnék gyűrűmből.

E szavakat élesebb hangon ejté a fejedelem, de rögtön hozzátevé:

- Egyébiránt még úgyis, amit Rákóczi György ígért, Rákóczi György teljesíteni fogja... mihelyt hazája törvényei nem tilalmazzák.

Némi meglepetés mutatkozott az idegen arcvonalain, s midőn forró köszönetét kifejezte, távozni akart.

- Kegyelmed, mint látszik, szereti a vadászatot; maradjon tehát kíséretünkben, míg a szomszéd havasokat fölverjük - szólt Erdély fejedelme a visszavonulóhoz.

Mélyen, de hallgatva hajtá meg magát az idegen.

- Bárcsak ezt ne tette volna urunk! - sóhajtá a mogyoróbokrok mellett Csulai. - Az, az idegen, kit oldalához vőn, bizonyosan Béliálnak fia, s Éli főpap azon gonosz szolgái közé tartozik, kik beütik háromágú villáikat Izrael népének vasfazékaiba, hogy a hús kövérét kivegyék. Féltenem kell tőle még az én kicsiny vascsupraimat is. Szemeiben ül a ragadozási vágy. Nem csalatkozhatom, ő Éli főpap szolgája. Álöltözetben s álnok szívvel jár közöttünk. Babilonból érkezett, a pogányok városából.

Míg az udvari káplán így elmélkedett, Kapronczai György szintén sóhajtva mondá a megjött Horváth Ferencnek:

- Barátom, a mai nap életem legszerencsétlenebb napja.

- Miért - kérdezte ez.

- Megnyomorított a hopmester.

- Hogyan?

- Hát dolmányának egyik gombját elvesztette.

- Hisz a gomb, ha gyémántos is, nem a tiéd volt - szólt Horváth.

- De az enyim volt a két láb, mellyel más dolmányért futtatott a társzekérhez, hogy illendőleg jelenhessen meg a fejedelem előtt.

- A futás sem nagy baj - mondá Horváth.

- De az elkésés az - válaszolta szomorúan Kapronczai. - Ha csak tíz perccel érkeztem volna előbb ide, most enyém lenne a gyűrű.

- S mit kívánnál érette a fejedelemtől?

- Csak a nagyváradi kapitányságot. Báthori István és Bocskai Nagyváradon volt kapitány. S úgy lett később mindkettő választott királlyá.

- Szerények vágyaid. Én merészebb követeléssel állok elé, ha a marsall a gyűrűt kezemből ki nem játssza.

- S hogy játszta ki kezedből a marsall? - kérdezé most Kapronczai a kis Horváthtól.

- Elég együgyűen - válaszolá ez. - Mert, lásd, elküldött, hogy én nyomozzam ki a medve helyett szarvasra lövő vadászt. A sok nyomozás eredménye csak az lőn, hogy félórával későbbre érkeztem ide vissza, s koporsóm zártáig szerencsétlenné levék.

- Szegény fiú! S mit kívántál volna a fejedelemtől?

- Országa legszebb leányát. Mert az igazi koronát fejünkre a szép nők tűzik.

- Tréfás gyerek vagy.

- Ah, nem barátom, Kapronczai. Vénusz kacér szemeire esküszöm, hogy amit mondok, komolyan hiszem!

A fejedelmi gyűrű, mely álmokba ringatá azokat is, kik el nem nyerték, az új tulajdonos kedélyét sem hagyá érintetlenül.

Visszavonultan, mélán állott. Értelmes, élénk és metsző szemei most bágyadt vagy anda tűzzel nyugodtak egy ponton, melyet lelke észre sem vett, figyelme meg sem különböztetett. Karjait pedig lassan egymásra helyezé, hogy mellén keresztet szegjenek. - Mit kívánjak? - gondolá, gépileg mozgatva ajkait. - Számomra meghalt a világ. Örömei, kéjei árnyak, s az árnyék nem melegít. Tisztem csak egy óhajtanivalót engedett, de a fejedelem végszavai megtagadták azt is. Ismerem Erdély törvényeit. S mit kívánjak rideg személyemre nézve, mely magas példákon tanult tűrni és lemondani? A véletlen annak játszta kezére a vágybetöltő gyűrűt, ki egyedül nem veheti hasznát. A többinél boldogság lett volna, nálam becs nélküli érc és kő. De ugyan mi a boldogság? S amit a rövidlátók véletlennek neveznek, nem maga a gondviselés-e? Hadd legyen nálam a gyűrű, csak ne számomra...

Eközben Döme diák is megérkezett jelenteni, hogy Kassai őnagyságát sok keresés után a várként védett társzekérben föltalálta, s az egyes fegyveres csapat oltalma alatt már eddig útban is van.

- Szükségtelen már - szólt Rákóczi, s rendeletet adott a vadászat félbeszakítására.

Kürt és harsona zendült meg a rengetegben, s e jeladásra a "nemes társaság" tagjai rögtön odahagyva állásukat, kötelességök szerint a fejedelem személyének körébe siettek.

Míg egybegyűlnének, van egy kevés időm említeni, hogy a "nemes társaság" tulajdonképp az erdélyi uralkodók testőrcsapatja volt, de más, szintén fontos szerepekre is használtatott. A "nemes társaságból" szemeltettek ki a szolgálattevő kamarások, az idegen hatalmakhoz menő futárok, a kisebb várak parancsnokai, a külföldi követeket elfogadó s bevezető lovagok, a fejedelmi háztartás hivatalnokai és a szárnysegédek. Többnyire csak előkelő családból vétettek e testület zászlói alá. Aki közülök közpályára lépett, hamar emelkedett magas polcra. S még az is, ki két- vagy háromévi szolgálat után elbocsáttatásért folyamodott, legalább annyit elért, hogy divathősnek tartassék, s a legszebb és gazdagabb kisasszonyok kezét és szívét könnyebben megnyerhesse.

A "nemes társaság" marsallja, ki a jeladásra rögtön megjelent, rövid tudósításba foglalá a vadászat eredményét, mely nem tartozik a fényesek közé.

- Urak - szólt a fejedelem -, sátrak alatt fogunk ebédelni, mint a napiparancsban volt kiadva; de az éjre visszatérünk egész kíséretestül vendégszerető tanácsosunk, Kassai uram házához.

Kassai éppen akkor mászkált köszvényes lábaival a keskeny és szirtes úton, melyre már Rákóczi leszállott volt, hogy az általa lőtt két medvét saját fölügyelete alatt vitesse tovább.

- Hozzám akarnak megint jönni? - kérdé a vén fukar, egészen elképedve.

Az udvarmester, ki éppen akkor tolakodott Kassai őrizete közt, hogy a fejedelemig nyomulhasson, nyájasan felelé: - Egész kíséretestül, drága barátom! Nagy megtiszteltetés, rendkívüli szerencse! Csak az ország legfőbb s leggazdagabb urainál szoktunk teljes személyzettel tanyát ütni. Az én szakomból nyolcvan egyén, a lovászmesteréből huszonnégy, a marsall zászlója alól hatvankét úrfi, a főrendekből tizennyolc darab, Haller Péter őnagyságán kívül, kit minden pillanatban várunk, s végre az őfensége körében levők cselédsége. Egyébiránt a teljes névjegyzéket még ma délután át fogom adni, hogy fogadtatásunknál semmi zavar s fogyatkozás ne történhessék. De most sietnem kell őfensége színe elébe. A viszontlátásig, drága barátom! Ne feledje a három átalag ó-tokajit üvegekre szedetni. Második asztali bornak jó lesz a dicsőszentmártoni négyéves; de kisebb serlegekbe a néhai Bethlen Gábor fejedelem megválasztásakor szűrt sárdiból kell tölteni. A viszontlátásig, drága barátom! Aztán a jókedv terjesztéséért a hírnökök értesítsék a vendégeket, hogy aki egy öblös öregserlegből a bort körömig kiissza, az éji lakoma emlékéül vigye azt magával haza. Ez szép, ősi szokás, melyet a valódi nagyúr el nem mulaszt teljesíteni.

- De nekem nincsenek ónserlegeim! - hebegé Kassai a verítéket törölve arcáról.

- Isten őrizzen! Ki is tenne a fejedelmi asztalra aranyserlegnél egyebet? - szólt a nevetve távozó udvarmester.

- Ó, hogy pukkannátok meg az első falattal, vagy ütnétek serlegeimmel főbe egymást! - dörmögé a vén Kassai, ki hamar észrevette, hogy az udvarmester a fejedelem látogatását ingerkedésnek véli.

- Kassai uram! - szólt Rákóczi a közelgőhöz -, tanácsát akartam egy fontos kérdésben itt meghallgatni; de minthogy már az időből kifogytunk, saját házánál fogom véleményét kikérni.

- Örök hálára kötelezi hű jobbágyát fenséged e határtalan kegy által - válaszolá elfojtott sóhajjal a fösvény nábob.

- Kegyelmed pedig - mond Rákóczi az udvarmesterhez fordulva - marsallunkkal együtt holnaputánra az erdélyi határszéleken rendeznek vadászatot. Döme diák közleni fogja azon pontot, hol tanyát akarunk ütni. Két század székely darabantot, s ugyanannyi önkéntest is kell kíséretünkhöz vonni.

- Értem, fenséges uram.

- Ez a litván herceg levele miatt történik - súgá Csulai fülébe Döme diák.

De a káplán még mindig Éli főpap szolgájának háromágú villájáról elmélkedvén, vállat vont.

- Hány órára fekszik Kassai uram házától a Mikes-vár? - kérdé most az udvarmestertől a fejedelem.

- Lóháton négy órára, fenséges uram!

- Holnap reggel fölkeressük régi szolgánkat, Mikes Zsigmondot; de csak szorosabb kíséretünkkel.

- A többiek szállásáról, fenséged kegyelmes engedelmével, tüstént fogok előintézkedéseket tétetni - szólt közbe a marsall, látván, hogy vetélytársa, az udvarmester, már igen bőven részesült a Rákóczival való párbeszéd malasztjából.

- Mikes Zsigmond hű szolgánknak pedig - parancsolá a fejedelem - azon hírnökünk adja tudtul érkezésünket, ki az idegen udvarok követjei elébe szokott lovagolni várkapunktól hatvan ölig.

- Mily megtiszteltetés! - sóhajtá halkan Csulai.

- Fiáért, Mikes Jánosért történik - súgá Döme.

- Hm! Mi lesz a világból? Ő pápista. Hogy tetszik kegyelmednek ez a rendkívüli, ez a csodálatos, ez a megfoghatatlan lépés? - kérdi a káplán.

Döme vállat vont.

- Nem borzad-e hátgerince?

- Miért, tiszteletes úr?

- Mikes pápista.

- De mit érdekel engem az?

- Ő a mi szent és igaz hitünk ellensége.

- Kérem, egy bevett s egyenlő jogú vallás tagja.

A káplán fölsóhajta, mintha már Éli főpap szolgája ki is vette volna az ő vasfazekából a legkövérebb húsdarabot.