5

Midőn Rákóczi a vadászebédre indult, kíséretéből már hiányzott az új tag, tudniillik a névtelen, kinek ő életét köszöné.

E távozást csak a sátornál vette észre.

Kérdezősködött utána, de senki sem bírt felvilágosítást adni.

Mi azonban a titkon visszavonulót hamar megtalálhatjuk Kassai őnagysága erdőmesterének szerény udvarában, hol éppen lovát nyergeli.

- Ne felejtse kegyelmed alázatos tiszteletemet jelenteni Mikes Zsigmond nagyuramnak, az én jó pártfogómnak, aztán Mikes Zsigmondné nagyasszonynak, kit az Isten sokáig éltessen, és Kelemen úrfinak - szólt a házigazda, segítve a nyeregszíj fölkapcsolásánál.

- Igen sajnálom, hogy szíves üdvözletét nem vihetem meg - válaszolá fájdalmas hangon az idegen. - Én most Székely Mártonhoz megyek.

- S miért változtatta meg szándékát? Hisz úgy sietett Mikes Zsigmond várába.

- Ó, oda most sok nagyúr száll be. Oly szegény embernek, mint én, ki foglalatosságban jár, jobb más alkalmas időt választani.

- Az igaz, hogy holnap délelőtt elég csatara¹³³lesz a várban; de ma még maradna kegyelmednek egypár órája a látogatásra. Egyébiránt, ha dolgai nem sietők, csakugyan helyesebb halasztani. A hírnek sólyomszárnyai vannak, s kegyelmednél - anélkül, hogy almaszürkéjét gyalázzam, mely derék iramló - a hír végre is hamarább érkezhetik meg. S ha a háziúr egy fejedelem elfogadására készül, akkor a legbarátságosabb indulat mellett sem marad sok ideje kisebb ügyekkel bajlódni.

- Nem ám! - szólt az idegen lovára pattanva, s házigazdájától búcsút véve.

Lova iramlék, de mielőtt az erdőmester kísérő szemei elvesztették volna a hegyösvényeken, már lépésben kezd haladni.

Járása a hátán ülő kedélyhangulatát, mely csendes borongásba ment át, látszék jelölni.

- Ah - gondolá -, millió apró szálak kötik a halandót az élethez, midőn a nagyobb kapcsok szétszakadtak. Amiért hideg elszánással kioltod a háztüzet, élni fog szívedben annak melege. A lemondás hamv, mely égő parazsat takar. Végre is, ki feledte el egészen a világot, ha kilépett belőle?... A csillag, mely fönnragyog, a gőzkört juttatja eszünkbe, mely földgolyónkat átöleli; a gőzkörben meglátjuk a felleget, mely a hegyélen halad el; a hegy a völgyre viszi el képzelődésünket, hol a pacsirta sugártengerben lebeg és énekel; az ének az illatárt, melyet a tavasz lehel, érezteti idegeinkkel; a tavasz a zöld kertbe csábítja szemünket, a zöld kert a kicsiny virághoz, melyet a gyermek leszakít, a leány ápolt, az anya ültetett, és az apa munkás keze vont termőfölddel körül: s előtted áll a család! És ugyan hová lőn a lemondás? Dobd föl a követ, s az visszahull a földre; a sugár is elhagyja az eget, hogy ott csillogjon hol a por himbál, a kő hever... Ah, bűnös eszmék, ti nyomorú szolgái az ösztönöknek a lélek elleni pártütésben!... "Hagyj el mindent, és kövess engemet", szól az ige. De a mindent odahagyni könnyű, feledni nehéz. Messzébb távozhatunk lábunkkal, mint lelkünkkel, s ez az eredeti bűn...

Sarkantyúját döfé lovába az idegen, s most ismét ügetve haladott a hegyösvényen.

Hagyjuk a bujdosót Székely Mártonhoz barangolni, s menjünk oda, hová ő készült, mielőtt a fejedelem szándékát megtudta volna.

Mikes-vár sötét ablakai nem csalogatják az embert, de kapunk mégis gyertyafényt a hálószobában.

Két éltes személy szeretne alunni, ha a kellemes érzések miatt hamar lehetne.

- Mily boldog napra virradunk föl! - szólt Mikes Zsigmond.

- Bárcsak János fiunkat vehetnők rá a nálunk lakásra! - fohászkodott neje, Kornis Ágnes.

- Az, galambom, okvetlenül meg fog történni.

- Tán rábeszéli fiunk, Móric - szólt a nő.

- Hogyne! Ő híres tudós.

- És jó testvér.

- Erős okokat fog a maradás mellett fölhozni.

- S megindítja a szeretet szavaival - tevé hozzá az anya.

- Hisz éppen azért jön hozzánk - mondta Mikes Zsigmond.

- S milyen messzünnen! - sóhajtá Mikesné.

- Holnap reggelre bizonyosan megérkezik.

- Mára kellett volna.

- Hihetőleg régi barátja tartóztatta fel.

- Csak ne tudnák meg jöttét!

- Ügyelni fogunk. Már tizenkét év óta nem volt Erdélyben, könnyen meg sem ismerik.

- Mégis kár, hogy szerzetbe lépett!

- Több fiunk van, galambom! Egyiket adhatjuk az oltárnak. Más hitsorsosunk kevesebből is kész áldozni.

- De legalább nem kellett volna a törvény által megtiltott szerzetbe.

- Bethlen Gábor fejedelmünk nem ellenzette, galambom! S Móric fiunk éppen e rendbe akart csak lépni.

- Pázmány érsek beszélte rá szegényt! - sóhajtá az anya.

- Nem, saját szíve. Sürgető vágyat érzett. Hivatását követte. Oszlopává lesz egyházunknak.

- De hazája földjére nem teheti lábát.

- Az erdélyi fejedelemségen túl is jó darab van még a magyar hazából - szólt Zsigmond úr.

- Mit ér? Azokkal a magyarokkal mi többször harcolunk, mint az idegenekkel - sóhajtá a vénasszony.

- Nem lesz örökké úgy.

Ágnes asszony fehér fürteit kétkedőn rázta.

- S ha sohasem békélnénk is ki állandólag, galambom, az egyházért semmi áldozat sem nagy. "Hagyj el mindent, és kövess engemet!" - ezt mondja üdvözítőnk.

Az asszony sóhajtott.

- Móric, galambom, régóta teljesíti e szent parancsot, s úgy beletanult, hogy nem is tudna másként érezni.

Ágnes asszony hófürtei mintha kétkedőn rezgettek volna, s keze is, midőn a hosszú gyér hajszálakat hálófőkötőjébe szorítá.

- De ne szóljunk a megváltozhatatlan dolgokról. Elég, hogy közöttünk lesz ő.

- Bár jönne hamar!

- Holnap egész családunk együtt van - folytatá az öregúr. - Mindenik a maga nemében derék fiú.

- Legyen az Isten áldása rajtok! - fohászkodott Ágnes asszony.

- Móric nagy tudós - számlálgatta az apa -, János híres vitéz és udvari ember, Kelemen jó gazda, háládatos fiú, igaz barát. Mi boldogok vagyunk!

- A mennyei atya nem vonta meg házunktól kegyelmét - mondá Ágnes asszony.

- Sőt elárasztott malasztjával - erősíté Zsigmond úr. - Jószágainkon nincs adósság. Csűreink tömvék. Ménesünk szaporodik. Tulkaink nevezetesek Székelyországban, juhturmáinkat¹³⁴egész Besszarábiáig legeltetjük. Erdeinkben még a bölény is lakhatik, mely nem teszi lábát többé oda, hol egyszer fejsze hangzott. Családunk előkelő. Kérdezősködik rólunk Eszterházy nádor; barátságban van velünk Lupuj vajda. S jövendőnk még szebb. Móricból csakúgy lehet érsek, mint Pázmányból. János a moldvai hercegleány kezét megnyerheti. Kelemen szíve szerint választhat nőt, mert lesz mit aprítson a tálba. Mi büszkék lehetünk.

- Sárát nem adja neki Tarnócziné - jegyzé meg szomorúan Ágnes asszony.

- Ne hidd! Átengedi vagy elvesszük tőle, vagy elfelejti Kelemen.

- Bár feledné!

- Ha ő Sáráról lemond - szőtte tovább Zsigmond úr -, idővel még a Báthori-családból is hozhat arát. Mi gazdagok vagyunk!

- Legyünk alázatosak - szólt a nő.

- Vígak, galambom! Hisz reggelre mindnyájan együtt vagyunk.

- Isten tudja, miért nem jön szemeimre álom! Érzem, hogy egész éjen nem fogok aludni.

- Az öröm miatt, kedvesem! - válaszolá Zsigmond úr. - Százszor boldog nap a holnapi!...

A várúr mélyen aludt, a várasszony nyugtalanul forgott ágyában, midőn lódobogás és fáklyafény rezzenté meg az agg párt.

A belsőleány a szobába szaladva jelenté, hogy János úrfi még mos kívánna valami nagy dologban szólani.

Kíváncsi lett Zsigmond úr, megdöbbent Ágnes asszony, s mindketten reggeli pongyolát öltöttek magokra, hogy a mellékteremben János fiukat kihallgathassák.

Ez röviden elbeszélé a történteket.

- S te segítéd Kelement a könnyelmű s bűnös tett végrehajtásában? - sóhajtá Ágnes asszony. - Több megfontolást vártam volna tőled!

- Büntet, kedves anyám, dorgálásod a lelkiismeretem! - szólt János illetődéssel.

Az anyának szeméből könny gördült.

- Ne kárhoztasd, galambom, kedves fiunkat! - lépett Zsigmond úr közbe. - Az apák, tudod, egymásnak szánták Kelement és Sárát. Tarnócziné húgom, néhai férje életében, vakbuzgalma mellett sem ellenkezett, s te megáldád a tervezett szövetséget. Most Sebestyén barátom legforróbb vágya az özvegy makacssága miatt ily csíny nélkül nem létesülhetett volna. Egyébiránt a leány becsülete semmi csorbát sem fog szenvedni. Még ma írok Szebenbe az anya áldásáért. Ő kérésünket csak Sára hírnevének tisztán tartásáért is teljesíti. Ellenzése az ördögénél is feketébb színben állítaná az egész ország szeme elébe. Tarnócziné húgom enged a kénytelenségnek. Judit asszonyhoz magam fogok átlovagolni. Csak addig ne csapna nagy lármát! Talán mégis hallgat. Ne aggódjál, kedves élettársam! Összeadjuk őket. Derék lakodalmat csapunk. Még az én vén lábaim is ellejthetik a lassú magyart. Ej, haj! Ne szomorkodjál, tubám!

Pajkosan csípé meg ujjaival Ágnes asszony hervadt liliomarcát.

- S hogy viselte magát Sára? - kérdé ez Jánostól, semmit sem derülve öreg párjának víg kedvétől.

- Kezdetben, anyám, ellenkezett, de utóbb egészen átengedővé vált. Nemcsak szereti, imádja öcsémet.

- A kedves menyem! Alig várom, hogy homlokát megcsókolhassam - szólt közbe Zsigmond úr. - Csak ne ütne a cselédség nagy zajt. A csürhehad még összegyűl tátogni. Fiam! Költsd fel a várnagyot, nyittasd ki a kaput, hogy csendesen vigyék a kisasszonyt a "kék szobába", mely félre fekszik, s azonkívül a legcsinosabban van bútorozva.

János a parancsot teljesíteni távozott.

- De mit fog mondani Móric, a szent férfiú? - töprenkedett most egy kerevetre ülve Zsigmond úr. - Félek, kárhoztatja Kelemen tettét. S tán az én elnézésemet is. Hm! Móric szigorú! Móric bezárta szívét a világ elől, mint a fösvény pénzesládáját. S az apának fia által vádoltatni! Hm! Mint vágytam szegény Móricot látni, s most óhajtanám, hogy mégse jöjjön el.

Zsigmond úr kezdé már a dolog kényes oldalát is észrevenni; Ágnes asszony arcának barázdáin pedig kétfelől egy-egy öreg könny gördült le.

Ekkor kocsi érkezett a várudvarba. A tág folyosókon léptek hangzottak, de zokogás is tört föl.

- Istenem, ő sír.

- Kedves galambom, nem kívánhatod, hogy örömöt mutasson. A szeméremmel ellenkeznék.

- Ah, félek e naptól!

- Én teljes boldogságunk zárkövének tekintem a reggelt - vigasztalá Zsigmond úr... - Csak Móric fiam ne sietne! - sóhajtá cáfolatként.

- Pedig tizenkét év óta nem láttuk! - szólt keserű fájdalmak közt az anya.