6

Sára, kit a Mikes-várba vivő erdei úton vesztettünk el szemünk elől, a kocsiban eszmélni s helyzetéről gondolkodni kezdett.

A leeresztett arcrostélyú lovagnak karjain elenyészett, a semmiségben oszlott szét, mint egy üres álomkép, az egész világ; de a kocsi vánkosai, hol magára vala; a rezgő éjfény, mely ismert fák sudarait metszé ki a homályból rémes körrajzokkal; a döcögő, kövecses út, melyen néhai atyjával annyiszor járt: szóval minden tárgy azon csodálatos önkívüliségből, mely az ájultság és a leigéztetés közti állapot volt, fölrázta őt, most csak egy rövid pillanatig, majd pedig hosszabb és kínzóbb időre.

Hová tűnt az idegen lovag?

Fényes rézpáncélja fölcsillog a kocsiajtó előtt, s a száguldó mén patkója csattog. Ezt látta, ezt hallá Sára. S mi történt később?

Hol a lovag?

A dombélen nem az ő mellvérte villant-e ismét meg?

Semmi jel többé, egy alig hallható dobogáson, mely már szűnni is kezd s egy lónyerítésen kívül, melyet a szellő távolról kaphatott föl, oly halk, oly kétes!

A rablott leány meggyőződött, hogy rablója nincs körüle.

Mellette Mikes Mihály lovagolt, kit ismert.

A bakon valaki ült, kit Kelemennek gyanított.

De mit kereshetett közöttük a harmadik, kinek ő páncéljára hullatá könnyeit, szorítá szívét és fuldokló arcát?

Sára megfejthetetlennek találta a helyzetet, melyben van.

De az éj mindig világosabbá lőn, s azon millió csillag s azon holdsugár, mely a tájékot hegytömbjeivel és szirtalakjaival a leány szemei elé rajzolá, rendre fényt vetett a történtekre is.

Hisz Mikes-várba visznek, bizonyosan oda - gondolá Sára, mintha hinné, hogy még csak ezentúl kell fölébrednie.

Megrázkódott, mert talán hideg volt a lég, talán éles szél süvöltött be egy völgynyíláson, talán felröppent a kocsizajra egy alvó madár, talán a szirtdarab repedékéből égő szemek néztek rá, melyek a baziliszkuszé¹³⁵vagy a butykáé¹³⁶lehettek - megrázkódott.

- Kelemen rabolt volna-e el? De miként került hozzá az idegen?

Talányok, hozzávetések, a lehetetlenségtől való félelmek, a lehetőségről való ábrándok raja zsibongott e kérdések körül.

- Majd meg fogom látni a valót! De nincs miért ily hamar, nincs miért ily korán!... Ah, hogy halad a kocsi!... Lassan, lassan!

Szívére szorítá kezét. S nem tudom, annak szilaj dobogásához szólott-e, vagy a repülő kocsihoz?

Egy fáklya lobogott, földre omló szurokkal, sötét füsttel, vörös lánggal.

- Hisz ez a Mikes vára.

- S kié lenne másé? - szólt Mihály, leemelve a rívó Sárát.

Kezdődött a várnagy szerepe.

Mármost sarkantyút adok lovamnak, hogy hamar otthon lehessek - gondolá keresztes vitézünk. - Mert látom, minden asszonyi állat sír, ha örvend, sír, ha búsul. Mindegyik egy-egy Judit, csak ifjabb vagy vénebb. A külső különbözik; a tartalom az. S ki érthetné a nőt? Ki tudná, mikor találta el kedvét, s mikor tesz kedve ellen?... Azt mondom neked, Mikes Mihály, jó barátom, hogy maradj nőtlen. Hódíts szíveket, ha tudsz, de ne legyünk úgy hódítók, hogy magunk essünk rabul. Fölfogtad-e ezt, jó barátom, Mikes Mihály? Ügyelj magadra. A szerelem nem csak a siketfajdot teszi vakká. Kár volt csupán ez aránylag eszes madarat keverni rossz hírbe. Ki találná el a női könnyek okait? S ők néha azért állanak ellen, mert akkor sírnak, midőn szívök nevet. Világos példa rá Sára. Szemes légy, jó barátom, Mikes Mihály, s nehogy elrabold Judit asszonyt, hogy ő is keservesen sírjon. Érted-e?

Ilyféle monológ között száguldott haza a tisztelt nagybátya, ki unokaöccseit Tarnócziné leányának elrablására tüzes szavakkal nógatta volt.

Úgy látszik, eltökélé a szép tanácsot, melyet másoknak adott, maga részéről nem követni.

Mit mondana rá az érzékeny Judit, ha tudná?...

A "kék szobában" Kelemen a leány előtt térdre esett.

- Imádott Sárám! - szólt ennek tündér kis kezét ajkaival - inkább ajkleheletével - félénken és elragadtatással érintve. - Imádott Sárám, megbocsáthat-e vakmerőségemért, mely forró szerelmem leghűbb záloga? Anyjának előítéletei majdnem az oltár zsámolya előtt szakították el kezeinket egymástól. Az nem lehetett az Isten akarata, hiszen mily bűnért lennék elkárhoztatva? S nem lehetett az ön óhajtása, hiszen a múlt annyi kedves emléke kísért és vigasztalt száműzetésemben! Sárám, ha lehetségesnek tartja, hogy anyja elébb-utóbb beleegyezését adta volna házasságunkra, ám akkor kárhoztasson; de ha nem élt e remény szívében, úgy ne ítélje meg szigorral a tettet, melyet elkövettem. Ó, Sárám, ki ne szerezné vissza elrablott kincsét a legkockázatosabb eszközök által is, midőn joga volt hozzá, s koldus lőn nélküle? Nem anyját vádolom e kemény szavakkal; csak magamat akarom menteni szilaj bűnömért. Szerelemből voltam gyöngédtelen, hűségem vétkem. Megbocsát-e?

Sára merőn tekintett az esdeklőre, mintha sokáig nem értette volna, amit hall.

Arca fehérebb lett az emlékkői alabástromnál. Ajkai mozogtak, mintha a gondolat és érzés szavait leszedte volna egyenként rólok valami varázslat, csak a beszéd küljeleit hagyván meg, oly csodálkozó és tompa arckifejezéssel együtt, mely a néző vérét megfagyasztja, idegeit tépdeli. Ajkai mozogtak, de nem hallatszék az a bűbájos hang, melynek tiszta érce az üvegharangoknál zengőbb volt - azon édes és csábos suttogás sem, mely érzéki és mégis szeplőtlen, titokszerű s angyalártatlan szokott nála lenni. S ah, az arcvonalak a néma ajk helyett mennyit szólhattak volna az esdeklő Kelemennek; de rémesebbet, mint a rossz jóslat; keserűbbet, mint a kétségbeesés; megfoghatatlanabbat, mint az őrültség! Azonban a szerelmes ifjú csak annyit olvasott az arcvonalakból, hogy kedvese most haragszik rá, mit a történtek után könnyen megfejteni vélt, sőt előre képzelt.

- Bálványom! Szerelmem! Életem! Szép Sárám! Igéző tündérem! - rimánkodott, használva minden hízelgő és hő kifejezéseket, ó, ne légy olyan kegyetlen! Vétkeztem a közszokások s illedelem ellen... de szemrehányásokat anyádtól vártam volna, nem tőled, kedves, édes menyasszonyom.

A leány ijedten vonta vissza kezét, melyet Kelemen még mindig kezében tartott.

- Haza... haza akarok menni. Mi lesz belőlem? Ah, Istenem! Haza akarok menni! Vigyenek tüstént haza!

E fölkiáltások közt hátrált Kelementől az ablakig.

- Mi történt vele? Minő változás? Megfoghatatlan! - sóhajtá az ifjú. - Sárám - szólt közelítve hozzá -, az lehetetlen, hogy te félreértetted volna tettemet. Anyám tüstént ír nénémnek Szebenbe, s minket az oltár fog örökre összekötni.

- Soha! - kiáltá Sára, tiltólag emelve felé karját.

- Ah, hová süllyedtem véleményedben! - esdeklék Kelemen.

- Otthon kell lennem! Gyorsan, szélszárnyakon, időhaladék nélkül... vigyenek, vigyenek! Átok e küszöbön, melyen áthurcoltak! Igen, áthurcoltak. És ők mégis lovagoknak mondják magukat!

Kelemen leírhatatlan bámulattal tekintett Sárára.

- A hold eltűnt - folytatá a leány. - A csillagok, a csillagok... már halványabbak. Mennybéli atyám, még itt ér a hajnalszürkület! Kelemen, mindenre, ami szent, vitessen haza! Térden könyörögjek-e szabadságomért?... Ó, az én nevem, az én nevem!

Omlottak a könnyek arcán.

Ekkor belépett Mikes Zsigmondné.

- Te nem lehetsz - szólt fiának - addig Sárával egy fedél alatt, míg Tarnócziné húgom nem ad szövetségtekre áldást. Indulj tüstént Mihály nagybátyádhoz, s ott várj, míg apád hívatni fog.

Kelemen, kit a rablott hölgy magaviselete egészen megzavart, örvendett, hogy hamar távozhatott.

Az öreg Mikes Zsigmond vörösbőr zsöllyeszékébe ült. Megtörlé homlokát, mert egy kevéssé fárasztá az a gondolat, hogy kedves Móric fiát, kit oly régen nem szoríthatott karjai közé, s kit várva várt, még ma megláthatja. De e kedvetlen érzést, mely lélekváddal is vegyült, hamar elsimíták s kiűzték az új benyomások, melyeknek neje eltávozása után mindinkább átengedte magát.

- Gyönyörű birtok néz Sárára - számítgatá az öreg. - A szentléleki jószágrész testvérek közt is az én uradalmam harmadát föléri, s tiszta székely örökség, mely fiú nem létében leányra száll. Tarnócziné húgom sem volt szegény hajadon. S mennyit nem gyűjthetett özvegysége alatt? Boldogult nővére hozományát is Haller Péter kénytelen lesz kiadni. Személyesen fogom e pör megkezdését és vitelét vezetni. De csakugyan leginkább annak örülök, hogy sikerül, amit Sebestyén barátommal terveztünk. Keresztüljárt a gonosz anya eszén Kelemen fiam. Minden cselszövényeit, mint a pókhálót a dongó, szétszaggatá. Hej, furfangos gyerek Kelemen, pedig tartózkodónak és szelídnek hittem. Lám, lám, lassú víz partot mos. Azonban mégsem képzelem, hogy az ő eszében fogant volna meg a merész vállalat. Kétségkívül Sára bátorítá. Hadd csókoljam meg mind a két arcát. Irigy vagyok fiam szerencséjére, hehe, mily kedves kis menyasszonyt kapott. Nőmet juttatja eszembe, az is karcsú volt, de a sok gyerek a sugár termetnek és fiatal arcnak éppen nem óvszere. Sárán is meg fog látszani a gyakori keresztelő. Bánkódjék férje azon. A nagyapa egyik unokát egyik, a másikat másik térdére veszi, bámul, hogy valaha unhatta magát, s úgy kapcsokkal tapad az élethez. Úgy ám, a nagyapa az igazi boldog. Gyí, fakó, gyí, deres! Hipp-hopp, ragadjátok a büszke kölyköket a tündérkirályleány váráig.

S a vén Mikes Zsigmond gyorsan emelgette térdeit, mintha már lovagoltatná a leendő kis unokákat.

- De ideje volna Judit asszonyhoz menni - sóhajtá. - Hej, nyergeljetek!

A cseléd sietett e parancsot a lovászlegénynek tudtul adni.

Már felölté prémes, meleg ruháit a várúr - mert a hasadó korány hűvös szellőket hozott -, már távozni készült, midőn neje belépett.

- Hová akarsz menni?

- Judit húgomhoz, galambom!

- Jobb lesz, ülj kocsira, s vidd magaddal Sárát is.

- Mit tréfálsz, szívem!

- Bár volna okom tréfálni - szólt Ágnes asszony, levert, szomorú arccal... - Ő igen haragszik.

- Kicsoda?

- Sára.

- Ha haragszik is, csupa illedelemből teszi - válaszolt az öregúr, süvegét kezébe vevén.

- Minek csaljuk magunkat! Sára nem szereti Kelement.

Zsigmond úr előbb megütközött, s aztán jóízűen nevetett. - Nem ijesztesz meg, galambom. Tudom én, mit tartsak a dologról, rég benőtt már a fejem lágya. Ő ne szeretné az én derék fiamat? Gyermekkorában is minden játéka abban végződött, hogy ő volt az ara, s Kelemen a vőlegény. Csak a vőfélyre nézve valának kétségben. Fiam Mihály bátyát akarta, de a kis kacér menyasszony Kapronczai Györgyöt. Talán most is azon civakodtak össze! Hehe!

- Az Istenért, vedd komolyan, amit mondok - esdeklék könnyezve Ágnes asszony. - Sára határozottan kinyilatkoztatta nekem, hogy sohasem fogja kezét Kelemennek adni.

- Szeszély, merő szeszély! Hívd hozzám hamar Kelement.

- Már Mihály bátyához küldöttem őt, míg sorsa eldől.

- Utánajár hát János fiam a dolognak. Ő ravasz, sima, udvarias ember, a legrejtettebb titkot is könnyen kicsalja. Valami veszekedésnek kellett az úrfi és kisasszony közt támadni. Hamar fognak a házasélet szokásainak elsajátításához. Sára makacs, hm, s haragjában még magát szerencsétlenné tehetné. Mielőbb ki kell őket békítenünk. Eredj, galambom, Jánosért... De íme, jön. Jó, hogy itt vagy, fiam. Éppen emlegettünk. Szólj igazán, ellenkezett-e veled Sára, midőn lovadra emelted? Te egyebet mondottál nekünk.

- Az első percen kívül, atyám, nem küzdött, nem vonakodott, nem szólt. S ez természetes, mert félsötét este volt, s termetem és arcom hasonlatossága könnyen elhitetheté vele, hogy Kelemen vagyok.

- S most nőm mégis haza akarja vitetni - szólt panaszkodva Zsigmond úr.

- Mert megveti e hajlékot - mondá Ágnes asszony.

- Kérlek, fiam, nyomozd ki az egész perpatvar okát és célját - adá Jánosnak az apa utasításul.