6
Sára, kit a Mikes-várba vivő
erdei úton vesztettünk el szemünk elől, a kocsiban eszmélni s
helyzetéről gondolkodni kezdett.
A leeresztett arcrostélyú
lovagnak karjain elenyészett, a semmiségben oszlott szét, mint egy üres
álomkép, az egész világ; de a kocsi vánkosai, hol magára vala; a rezgő
éjfény, mely ismert fák sudarait metszé ki a homályból rémes körrajzokkal; a
döcögő, kövecses út, melyen néhai atyjával annyiszor járt: szóval minden
tárgy azon csodálatos önkívüliségből, mely az ájultság és a leigéztetés
közti állapot volt, fölrázta őt, most csak egy rövid pillanatig, majd
pedig hosszabb és kínzóbb időre.
Hová tűnt az idegen lovag?
Fényes rézpáncélja fölcsillog a
kocsiajtó előtt, s a száguldó mén patkója csattog. Ezt látta, ezt hallá
Sára. S mi történt később?
Hol a lovag?
A dombélen nem az ő
mellvérte villant-e ismét meg?
Semmi jel többé, egy alig
hallható dobogáson, mely már szűnni is kezd s egy lónyerítésen kívül,
melyet a szellő távolról kaphatott föl, oly halk, oly kétes!
A rablott leány
meggyőződött, hogy rablója nincs körüle.
Mellette Mikes Mihály lovagolt,
kit ismert.
A bakon valaki ült, kit
Kelemennek gyanított.
De mit kereshetett közöttük a
harmadik, kinek ő páncéljára hullatá könnyeit, szorítá szívét és fuldokló
arcát?
Sára megfejthetetlennek találta a
helyzetet, melyben van.
De az éj mindig világosabbá
lőn, s azon millió csillag s azon holdsugár, mely a tájékot hegytömbjeivel
és szirtalakjaival a leány szemei elé rajzolá, rendre fényt vetett a
történtekre is.
Hisz Mikes-várba visznek,
bizonyosan oda - gondolá Sára, mintha hinné, hogy még csak ezentúl kell
fölébrednie.
Megrázkódott, mert talán hideg
volt a lég, talán éles szél süvöltött be egy völgynyíláson, talán felröppent a
kocsizajra egy alvó madár, talán a szirtdarab repedékéből égő szemek
néztek rá, melyek a baziliszkuszé135vagy a butykáé136lehettek - megrázkódott.
- Kelemen rabolt volna-e el? De
miként került hozzá az idegen?
Talányok, hozzávetések, a
lehetetlenségtől való félelmek, a lehetőségről való ábrándok
raja zsibongott e kérdések körül.
- Majd meg fogom látni a valót!
De nincs miért ily hamar, nincs miért ily korán!... Ah, hogy halad a kocsi!...
Lassan, lassan!
Szívére szorítá kezét. S nem
tudom, annak szilaj dobogásához szólott-e, vagy a repülő kocsihoz?
Egy fáklya lobogott, földre omló
szurokkal, sötét füsttel, vörös lánggal.
- Hisz ez a Mikes vára.
- S kié lenne másé? - szólt
Mihály, leemelve a rívó Sárát.
Kezdődött a várnagy szerepe.
Mármost sarkantyút adok lovamnak,
hogy hamar otthon lehessek - gondolá keresztes vitézünk. - Mert látom, minden
asszonyi állat sír, ha örvend, sír, ha búsul. Mindegyik egy-egy Judit, csak
ifjabb vagy vénebb. A külső különbözik; a tartalom az. S ki érthetné a
nőt? Ki tudná, mikor találta el kedvét, s mikor tesz kedve ellen?... Azt
mondom neked, Mikes Mihály, jó barátom, hogy maradj nőtlen. Hódíts
szíveket, ha tudsz, de ne legyünk úgy hódítók, hogy magunk essünk rabul.
Fölfogtad-e ezt, jó barátom, Mikes Mihály? Ügyelj magadra. A szerelem nem csak
a siketfajdot teszi vakká. Kár volt csupán ez aránylag eszes madarat keverni
rossz hírbe. Ki találná el a női könnyek okait? S ők néha azért
állanak ellen, mert akkor sírnak, midőn szívök nevet. Világos példa rá
Sára. Szemes légy, jó barátom, Mikes Mihály, s nehogy elrabold Judit asszonyt,
hogy ő is keservesen sírjon. Érted-e?
Ilyféle monológ között száguldott
haza a tisztelt nagybátya, ki unokaöccseit Tarnócziné leányának elrablására
tüzes szavakkal nógatta volt.
Úgy látszik, eltökélé a szép
tanácsot, melyet másoknak adott, maga részéről nem követni.
Mit mondana rá az érzékeny
Judit, ha tudná?...
A "kék szobában"
Kelemen a leány előtt térdre esett.
- Imádott Sárám! - szólt
ennek tündér kis kezét ajkaival - inkább ajkleheletével - félénken és
elragadtatással érintve. - Imádott Sárám, megbocsáthat-e vakmerőségemért,
mely forró szerelmem leghűbb záloga? Anyjának előítéletei majdnem az
oltár zsámolya előtt szakították el kezeinket egymástól. Az nem lehetett
az Isten akarata, hiszen mily bűnért lennék elkárhoztatva? S nem lehetett
az ön óhajtása, hiszen a múlt annyi kedves emléke kísért és vigasztalt
száműzetésemben! Sárám, ha lehetségesnek tartja, hogy anyja elébb-utóbb
beleegyezését adta volna házasságunkra, ám akkor kárhoztasson; de ha nem élt e
remény szívében, úgy ne ítélje meg szigorral a tettet, melyet elkövettem. Ó,
Sárám, ki ne szerezné vissza elrablott kincsét a legkockázatosabb eszközök
által is, midőn joga volt hozzá, s koldus lőn nélküle? Nem anyját
vádolom e kemény szavakkal; csak magamat akarom menteni szilaj bűnömért.
Szerelemből voltam gyöngédtelen, hűségem vétkem. Megbocsát-e?
Sára merőn tekintett
az esdeklőre, mintha sokáig nem értette volna, amit hall.
Arca fehérebb lett az
emlékkői alabástromnál. Ajkai mozogtak, mintha a gondolat és érzés szavait
leszedte volna egyenként rólok valami varázslat, csak a beszéd küljeleit
hagyván meg, oly csodálkozó és tompa arckifejezéssel együtt, mely a néző
vérét megfagyasztja, idegeit tépdeli. Ajkai mozogtak, de nem hallatszék az a
bűbájos hang, melynek tiszta érce az üvegharangoknál zengőbb volt -
azon édes és csábos suttogás sem, mely érzéki és mégis szeplőtlen,
titokszerű s angyalártatlan szokott nála lenni. S ah, az arcvonalak a néma
ajk helyett mennyit szólhattak volna az esdeklő Kelemennek; de rémesebbet,
mint a rossz jóslat; keserűbbet, mint a kétségbeesés; megfoghatatlanabbat,
mint az őrültség! Azonban a szerelmes ifjú csak annyit olvasott az
arcvonalakból, hogy kedvese most haragszik rá, mit a történtek után könnyen
megfejteni vélt, sőt előre képzelt.
- Bálványom! Szerelmem!
Életem! Szép Sárám! Igéző tündérem! - rimánkodott, használva minden
hízelgő és hő kifejezéseket, ó, ne légy olyan kegyetlen! Vétkeztem a
közszokások s illedelem ellen... de szemrehányásokat anyádtól vártam volna, nem
tőled, kedves, édes menyasszonyom.
A leány ijedten vonta
vissza kezét, melyet Kelemen még mindig kezében tartott.
- Haza... haza akarok menni. Mi lesz belőlem? Ah, Istenem! Haza akarok menni! Vigyenek tüstént
haza!
E fölkiáltások közt hátrált
Kelementől az ablakig.
- Mi történt vele? Minő
változás? Megfoghatatlan! - sóhajtá az ifjú. - Sárám - szólt közelítve hozzá -,
az lehetetlen, hogy te félreértetted volna tettemet. Anyám tüstént ír nénémnek
Szebenbe, s minket az oltár fog örökre összekötni.
- Soha! - kiáltá Sára, tiltólag
emelve felé karját.
- Ah, hová süllyedtem
véleményedben! - esdeklék Kelemen.
- Otthon kell lennem! Gyorsan,
szélszárnyakon, időhaladék nélkül... vigyenek, vigyenek! Átok e küszöbön,
melyen áthurcoltak! Igen, áthurcoltak. És ők mégis lovagoknak mondják
magukat!
Kelemen leírhatatlan
bámulattal tekintett Sárára.
- A hold eltűnt -
folytatá a leány. - A csillagok, a csillagok... már halványabbak. Mennybéli
atyám, még itt ér a hajnalszürkület! Kelemen, mindenre, ami szent, vitessen
haza! Térden könyörögjek-e szabadságomért?... Ó, az én nevem, az én nevem!
Omlottak a könnyek arcán.
Ekkor belépett Mikes
Zsigmondné.
- Te nem lehetsz - szólt
fiának - addig Sárával egy fedél alatt, míg Tarnócziné húgom nem ad
szövetségtekre áldást. Indulj tüstént Mihály nagybátyádhoz, s ott várj, míg
apád hívatni fog.
Kelemen, kit a rablott
hölgy magaviselete egészen megzavart, örvendett, hogy hamar távozhatott.
Az öreg Mikes Zsigmond vörösbőr zsöllyeszékébe ült. Megtörlé homlokát,
mert egy kevéssé fárasztá az a gondolat, hogy kedves Móric fiát, kit oly régen
nem szoríthatott karjai közé, s kit várva várt, még ma megláthatja. De e
kedvetlen érzést, mely lélekváddal is vegyült, hamar elsimíták s kiűzték
az új benyomások, melyeknek neje eltávozása után mindinkább átengedte magát.
- Gyönyörű birtok néz
Sárára - számítgatá az öreg. - A szentléleki jószágrész testvérek közt is az én
uradalmam harmadát föléri, s tiszta székely örökség, mely fiú nem létében
leányra száll. Tarnócziné húgom sem volt szegény hajadon. S mennyit nem gyűjthetett
özvegysége alatt? Boldogult nővére hozományát is Haller Péter kénytelen
lesz kiadni. Személyesen fogom e pör megkezdését és vitelét vezetni. De
csakugyan leginkább annak örülök, hogy sikerül, amit Sebestyén barátommal
terveztünk. Keresztüljárt a gonosz anya eszén Kelemen fiam. Minden
cselszövényeit, mint a pókhálót a dongó, szétszaggatá. Hej, furfangos gyerek
Kelemen, pedig tartózkodónak és szelídnek hittem. Lám, lám, lassú víz partot
mos. Azonban mégsem képzelem, hogy az ő eszében fogant volna meg a merész
vállalat. Kétségkívül Sára bátorítá. Hadd csókoljam meg mind a két arcát. Irigy
vagyok fiam szerencséjére, hehe, mily kedves kis menyasszonyt kapott.
Nőmet juttatja eszembe, az is karcsú volt, de a sok gyerek a sugár
termetnek és fiatal arcnak éppen nem óvszere. Sárán is meg fog látszani a
gyakori keresztelő. Bánkódjék férje azon. A nagyapa egyik unokát egyik, a
másikat másik térdére veszi, bámul, hogy valaha unhatta magát, s úgy kapcsokkal
tapad az élethez. Úgy ám, a nagyapa az igazi boldog. Gyí, fakó, gyí, deres!
Hipp-hopp, ragadjátok a büszke kölyköket a tündérkirályleány váráig.
S a vén Mikes Zsigmond
gyorsan emelgette térdeit, mintha már lovagoltatná a leendő kis unokákat.
- De ideje volna Judit
asszonyhoz menni - sóhajtá. - Hej, nyergeljetek!
A cseléd sietett e
parancsot a lovászlegénynek tudtul adni.
Már felölté prémes, meleg
ruháit a várúr - mert a hasadó korány hűvös szellőket hozott -, már
távozni készült, midőn neje belépett.
- Hová akarsz menni?
- Judit húgomhoz, galambom!
- Jobb lesz, ülj kocsira, s
vidd magaddal Sárát is.
- Mit tréfálsz, szívem!
- Bár volna okom tréfálni -
szólt Ágnes asszony, levert, szomorú arccal... - Ő igen haragszik.
- Kicsoda?
- Sára.
- Ha haragszik is, csupa
illedelemből teszi - válaszolt az öregúr, süvegét kezébe vevén.
- Minek csaljuk magunkat!
Sára nem szereti Kelement.
Zsigmond úr előbb
megütközött, s aztán jóízűen nevetett. - Nem ijesztesz meg, galambom.
Tudom én, mit tartsak a dologról, rég benőtt már a fejem lágya. Ő ne
szeretné az én derék fiamat? Gyermekkorában is minden játéka abban
végződött, hogy ő volt az ara, s Kelemen a vőlegény. Csak a
vőfélyre nézve valának kétségben. Fiam Mihály bátyát akarta, de a kis
kacér menyasszony Kapronczai Györgyöt. Talán most is azon civakodtak össze!
Hehe!
- Az Istenért, vedd
komolyan, amit mondok - esdeklék könnyezve Ágnes asszony. - Sára határozottan
kinyilatkoztatta nekem, hogy sohasem fogja kezét Kelemennek adni.
- Szeszély, merő
szeszély! Hívd hozzám hamar Kelement.
- Már Mihály bátyához
küldöttem őt, míg sorsa eldől.
- Utánajár hát János fiam a
dolognak. Ő ravasz, sima, udvarias ember, a legrejtettebb titkot is
könnyen kicsalja. Valami veszekedésnek kellett az úrfi és kisasszony közt
támadni. Hamar fognak a házasélet szokásainak elsajátításához. Sára makacs, hm,
s haragjában még magát szerencsétlenné tehetné. Mielőbb ki kell őket
békítenünk. Eredj, galambom, Jánosért... De íme, jön. Jó, hogy itt vagy, fiam.
Éppen emlegettünk. Szólj igazán, ellenkezett-e veled Sára, midőn lovadra
emelted? Te egyebet mondottál nekünk.
- Az első percen
kívül, atyám, nem küzdött, nem vonakodott, nem szólt. S ez természetes, mert
félsötét este volt, s termetem és arcom hasonlatossága könnyen elhitetheté
vele, hogy Kelemen vagyok.
- S most nőm mégis
haza akarja vitetni - szólt panaszkodva Zsigmond úr.
- Mert megveti e hajlékot - mondá
Ágnes asszony.
- Kérlek, fiam, nyomozd ki az
egész perpatvar okát és célját - adá Jánosnak az apa utasításul.
|