7
A szegény leány, időn ismét
magára volt, fölindulástól kifáradva borult le egy kerevetre.
Halvány arcát az ég szegélyén
megvillant hajnalsugárok köszönték.
- Ó, Istenem, már vége az éjnek!
Fölserkentem az álomból, s én ez iszonyú házban vagyok még. Hová hoztál, ó,
mivé tevél...
Fölnyílt az ajtó, belépett János,
és Sára kiáltá: - Francisco!
- Szent ég! Ez Loránt kis
apródja!137rebegék az érkezett ajkai.
Sára hozzá futott:
- Segítség, segítség! Távozzunk
innen. Szabadítson meg e rémítő helytől. Itt visszaélnek a
barátsággal, a vendégjogot nevetik, a bizodalomból gúnyt űznek, a hitet
megcsalják. Ó, Istenem, mily borzasztó órákat éltem át! Fussunk! Meneküljünk
hamar, míg nem lesz késő!
János mozdulatlan állott, de
arcáról elköltözött minden vér.
- Sejtelmeim, sejtelmeim! -
sóhajtá alig hallhatón.
A leány megfogta karját:
- Menjünk! E házban az árulás
lakik, a csel lakik, a csábítás lakik. Sok bűn van együtt. S mindenik az
erény köntösét és szavait lopta el. Úgy néz ki, mintha ártatlan volna. Ó, Francisco,
miért hozott ebbe az átkos házba?
- Sára, ön atyám hajlékát
gyalázza.
- Atyjáét?... Áldott legyen a
küszöb! Áldott a falak minden
köve!
És sűrűn omlottak a
leány könnyei, míg most összefogott kézzel kérte az áldást.
- El vagyok ítélve! - szólt János
hirtelen odahagyva a szobát.
Sára nem érté sem a felkiáltást, sem a távozást. S mit érthetett volna az egész
éj titkaiból? Mit, azon csodálatos órákból, melyek hol az álom
bűvjátékainak, hol pedig rejtélyesen bősz valónak látszottak?
A szerelem édes nézetével tüstént
Franciscóra ismert, midőn a hölgyrabló arcrostélyát küzdő keze
lerándítá. Elbűvölve nem bírt többé ellenszegülni. S míg Mikes János a
rendkívüli jelenetet abból magyarázta, hogy öccsével tévesztik össze; míg a
leánynak minden felindulásában Kelemen iránti rokonszenvet vélt; míg keble
megfejthetetlen érzések hullámaitól hanyatlott, kéj és szomor, emlékek és
jósálmok felé; addig Sára elborítva a benyomásoktól, melyek kedélyére omlottak,
midőn az önkívüliségből menekült, csak szívének erős szerelmét
és szorongásait érzé. S mire is gondolt volna, s miért? Hogy foghatná föl a
titkost, az érthetetlent, mely vele és körüle történik? Miként fűzhette
volna össze elméje az álomképeknél álomszerűbb tényeket?
Csak midőn a hölgyrabló
többi kíséretére, a hegyi útra, melyen viteték, és Mikes-várra ismert, rohanta
martalékként meg egy szintén alaktalan, szintén összefüggés nélküli, de sötét
gyanú, melynek azon ösztöni hatása volt rá, hogy Kelement, kit eddig tűrni
tudott, most gyűlölni kezdé.
De János megjelenése ismét
szerelembe olvasztá föl a szerencsétlen leány egész lényét, s végre azon áldást
mondatá az átokra nyílt ajkakkal, melyben a hölgyrabló elítéltetését hallá
csengeni.
- Nos, rábeszélted? - tudakolá
hévvel Mikes Zsigmond a karszékből fia elébe sietve, mihelyt ez az
oszlopos étterembe lépett, hogy a kis fegyvercsarnokba érkezzék, hol az öreg
várt reá. - Mi bajod, fiam? Miért vagy oly sápadt, mintha terítőről
keltél volna fel? Nos, boldogultál-e Sárával? Ugye helyreigazítottad makacs fejét?
Tudtam, hogy te hamar fogod a szerelmespár apró civódásait elintézni. Eszed
találékony, s ezer szó közül mindig a legsimábbat és meggyőzőbbet
választja ki. Te mestere vagy a rábeszélésnek. De mintha átfáztál volna,
megkékültek ajkaid, vértelen lett arcod. Sírt-e egy keveset Sára? No, azért
szerelmes szűz, hogy könnyezzen és vonakodjék. De csakugyan engedett,
vagy... Fiam! Miért hallgatsz? Tekinteted aggodalomba ejt! Szólj, az Isten
szerelmére! Szólj, beszélj már! Egészen elvesztettem türelmemet. Mit akarsz titkolni?
Vész fenyegeti-e házunkat? Még ránk foghatnák ellenségeink, hogy leányt
raboltunk. Az ördögben, süsd ki már a valót.
- Vigye, atyám, haza Sárát.
Zsigmond úr hallá e tanácsot már
nejétől is; de akkor nem vette számba, míg most egészen megütközött, s
gondtalan bizakodása, mely eddig kedélyhangulatát jellemzé, menten
szétfoszlott.
- Mekkora gyalázat! Gúny
tárgyaivá leszünk!
- Atyám, a halasztás által jön
házunkba a szégyen és vád. Sietnünk kell. Atyám, még jóvátehetné erélyével
Kelemen tévedését és az én bűnömet. Rossz szellem hozott ide. Távollétem
alatt boldog volt családunk. S most? Ah, atyám, megbocsáthat-e nekem? Anyám
könnyei lelkemet fogják égetni. Vitesse vissza tüstént Sárát! Legjobb, ha anyám
megy vele.
- Nem - szólt az öreg -, gyávaság
volna ily hamar lemondani a reményről. Annyi évig szerették egymást, hogy
meghasonlásuknak nem lehet mély oka. Szeszély, egyéb semmi, csak leányszeszély.
- De szerette-e Kelement Sára?
Tudja-e atyám bizonyosan?
- Mint azt, hogy élek. S
hozhatta-e valaki józan ésszel késégbe? Beszélt-e neked valaki ellenkezőt?
De, fiam, sápadt vagy. Igen szívedre vetted a történteket. Ne félj! Ne veszítsd
el reményedet! Minden felleg még nem jelent zivatart, és sok vihar után lett
már zöldebbé a rét, erősebb gyökerűvé a fa, tisztábbá a lég,
gazdagabbá az aratás. Én tapasztalt ember vagyok, gondok közt vénültem meg.
Sára engedni fog, mihelyt szeszélye kigőzölg. Engem tapasztalt ősznek
tartanak, s fehér fürteimre erősítem, hogy Sára boldog lesz.
- És csakugyan szerette Kelement?
- kérdé János.
- Fiam, miért nem akarsz
szavamnak hinni? Vaknak tartasz vagy bárgyúnak?
- Ah, akkor még mindent jóvá
lehet tenni - sóhajtá János különös nemével a fájdalomnak és elszánásnak.
- A ló, nemzetes uram,
megnyergelve - jelenté egy apród.
- Mit sürögtök itt? - zsémbelt az
öregúr. - Most minden pontos akar lenni. Máskor lármázhatok, míg előütik
orrukat. Pusztulj ki!... Még e kölyök is gyanít valamit - szólt a távozó
apródot szemeivel követve. - Cselédeim szüntelenül körülöttem lábatlankodnak.
Örökös lótás-futás! És Móric fiam mindjárt megjön! Mit tegyünk? János fiam,
eredj, kérlek, hamar Székely Mártonhoz. Ő ott hált az éjjel. Tartóztasd
vissza legalább holnapig. Ha vele az úton találkoznál, vidd valamelyik
ismerősödhöz, csak Mihály bátyádhoz ne. Nála mindent meghallana. Majd
később magam beszélem neki el a történteket. Eredj, fiam!
- Engedje, kedves atyám,
egyszersmind búcsúmat venni. Mihelyt Móriccal végeztem, indulok Lupuj vajdához.
- Hová? - kiáltott csodálkozva az
öreg.
- A vajdához.
- Álmodom-e? Hisz lemondtál a
testőri hadnagyságról.
- Ha nem adhatná vissza helyemet
a vajda, akkor újra fogom a szolgálatot kezdeni.
- Az Istenért! Megint itt akarsz
hagyni? Mit mond rá
szegény anyád? Fiam! Egészen elidegenedtél házunktól. Én nem foglak vádolni. Hallgattam,
midőn annyi év óta nem vettél időt magadnak, vén szüleidet
fölkeresni. De mit gondolhat felőled anyád? Rossz jel, ha a fiú nem érez
szeretetet ősi hajléka iránt; ha a fényes udvarok élveihez és szokásaihoz
simulva, nem lel többé örömet otthon; ha kezdi szégyellni atyjának, anyjának
egyszerű magaviseletét, s kevélységgel telve lemond a kegyeletekről,
hogy ne akadályozzák nagyravágyásában... De mit is beszélek ily bohóságokat?
Hisz te csak tréfáltál.
János a fájdalomtól egészen
át volt hatva, de amint arcát elfordította, hogy a szemében serkedő
könnyet lenyomhassa, meglátja Sárát, ki az étterem egy oszlopánál állott, közel
a mellékszoba ajtajához, s tusakodott a továbblépés vagy visszavonulás közt.
- El kell okvetlenül utaznom,
atyám - szólt ekkor János emeltebb hangon. - Minden perc, mely föltartóztat,
boldogságom esküdt ellensége. Jászvásárig meg sem állhatok.
- De az Isten szerelmére,
miért?
- Jegyesem vár.
Halk sóhaj tévedt a kis
szobába, oly kínos és elfojtott nesz, mely a részvétlenséget gyöngédségre, s
részvétet könnyekre, a szerelmet őrülésre csábíthatná.
János lesütve tartá szemét;
Zsigmond úr az öröm miatt nem hallott semmit.
- Hát csakugyan igaz a
vajda leányával való viszonyod? Te tagadtad.
- Mária kívánságára.
- Visszautazási szándékodat
is titkolád.
- Tegnap kaptam az
első reményt, hogy Lupuj beleegyezik.
- Áldásom fejeden! Menj,
fiam, anyádhoz búcsúzni.
Amint az apa fia fölött
kiterjeszté kezét, meglátta a reszkető, halvány Sárát. - Ő itt?
Bizonyosan megváltoztatta nézetét, s azért van ekkora fölindulásban - súgá
Jánosnak.
Sára a fehér oszlopra
támasztotta fehér karját.
- Kedves menyem! - szólt
most Zsigmond úr a leány felé fordulva, hogy azon kiterjesztett kezekkel,
melyekkel fiát akarta megáldani, Tarnócziné leányát karolja át.
Sára még inkább reszketett.
János segítségére megy.
- Nem szükség, éppen semmi
bajom - szólt Sára, erejét hirtelen összpontosítva. - Magam sorsáról akartam
beszélni; de elsőséget adok a lovag búcsúzásának, s visszavonulok az
érzékeny családjelenet elől, és csak azután kérek kihallgatást.
Zsigmond úr a leányhoz
indult, hogy karján vezethesse szobájába; de akit udvariasan akart kikísérni,
csaknem szaladva tűnt el szeme elől.
- Mélyen meg van hatva -
sóhajtá János. - Mennyi gyönyör reá nézni! Gyűlölni fog-e? Mit érdemlek
egyebet! Isten veled, Kelemen, légy boldogabb, mint én lehetek! Ne sejtsed az
áldozatot, melyet éretted hoztam!... Polyva az élet, kihullott tartalma; hadd
hajtsa a szél ide-oda!
- Óvatosan hozd elő
anyádnak a távozást - szólt az étterem ajtajából visszatért Zsigmond úr. - Mily
szilajon nyargalt el előlem Sára! Átkozott kis teremtés!... Említsd meg,
fiam, előbb Mária vonzalmát, s csak azután térj szándékodra. Szegény anyád
sírni fog. De Móric véletlenül megérkezhetik. Légy, fiam, a búcsúzáskor
szavaidban takarékos. Mikor látlak megint? Tudósíts rögtön Jászvásárról. Ugye,
eljössz névnapomra, ...az születésem napja is. Akkor, remélem, szép menyecskét
kapsz várunkban. A leggyorsabb lovon menj Móric elébe. Ígérd meg, hogy a Zsigmond-napot
együtt töltjük. Távozz, fiam, anyádhoz búcsúzni. De mi bajod? Te beteg vagy,
rosszul érzed magadat? Szólj! Ugye visszajössz?
- Mikor, atyám?
- Névnapomra, János fiam.
Te nem hallgattál rám?
- Ah, igen, visszajövök.
- S nőstül?
- Kivel?
- Máriával, János fiam.
- Ah, igen, talán vele.
Mikes Zsigmond, mihelyt
magára lőn, hosszasan sétált a szobában. - Mégsem értem Jánost! -
töprenkedett. - Ő minden gyermekem közt legkülönösebb természetű. S
minek e gyors távozása? Megkövetem a szerelmet; de nem tetszik azon új divatú
szokása, hogy a gyermeki szeretetnek kíván ártani. Mária szép kisasszony, s
türelmetlen lehet a várásban; azonban én apa vagyok, s mióta nem láttam fiamat?
Helyes-e Máriától e mohó, e falánk hév, mely a szülék kebléről is elirigyli
az ölelést? János fiam igen lágyszívű. Én nem hagytam volna el a hosszú
távollét után atyámat Ágnes szép szemeiért oly gyorsan; pedig Ágnes, az én vén
Ágnesem, bájos leány volt, mindenik ujjára kaphatott volna egy férjet, s
különben nálamnál. Úgy ám! Ej, be megváltozott a világ. A jó fiak is most
másként jók, mint eddig voltak... De minek a panasz? Nincs-e elég gond anélkül
is nyakamon?... Röviden fogok Sárával igazítni, s aztán Naprádiné asszonyhoz
lovagolok, hogy értesítsem az eredményről.
Midőn Zsigmond úr az
előcsarnokba lépett, hogy a folyosón végigmenve azon szobába érjen, hol
Sára volt, Mihály lovásza vágtatott az udvarra egészen habos paripán.
- Mi újság? - kiáltá a
patkócsattogásra kitekintő várúr.
- Levelet hoztam, kegyelmes
nagyuram, az én gazdámtól, s pedig igen sürgetőt. Válasz nem kell rá.
A lovász, míg egy apród
átadta az iratot, már a várkapun kiszáguldott. Még csak egy pohár borra sem
várt.
A levél pedig, melyre
válaszolni nem kellett, így hangzék:
Tisztelt urambátyám!
Tarnócziné, a
szentléleki vár hétfejű sárkánya, ma reggel véletlenül megérkezett, s
rettentő dühben volt. Haller Péter, ki derekabb embernek látszik, mint
hittem volna, eleget csendesíté, de nem használt. Most a nagyasszony
urambátyámhoz indul, bár Naprádiné mentől kevesebbet vallott reánk. Ha
Sára amellett marad, hogy önként távozott az anyai házból, akkor Haller, mint
mondá, minden befolyását a házasság végrehajtására fordítja, s mihelyt
Tarnóczinéval nem boldogul, a fejedelemhez folyamodik, ki egy hatalomszóval
könnyen rendet csinálhat. Hisz a megszökött leány tizennyolcadik évét
betöltötte. Csak bátorítsa tehát, urambátyám, hogy félelem nélkül vallja be
Kelemen iránti szerelmét. Ezt ő könnyen teheti, mert nem képzelem, hogy
mamája annyi idegen előtt szemeit ki akarhassa kaparni. Egyébiránt az
éjjeli kalandnak a cselédek közül senki sem volt tanúja, s az erdőből
akármerre rabolhatták Sárát Moldváig. Ennélfogva, ha a határozott
nyilatkozattól rettegne, akkor jobb lesz a várban létét kereken tagadni, míg a
mama megszelidítésére módot lelhetünk.
Zsigmond úrra inkább
nyugtatón, mint ingerlőleg hatott az egész levél.
- Hála Isten - szólt
belépő nejéhez -, Tarnócziné húgom hazaérkezett, s mindjárt jön hozzád.
Lásd szívesen.
- Tehát beleegyezik a
házasságba?
- Egy kissé pattog még; de
Sára kinyilatkoztatja, hogy szerelemből és önként hagyta el a szülei
házat. S így a mai ebédet könnyen követheti jegyváltás. Akkor húgom vissza
fogja vinni Sárát, s az egész kifejlés sokkal természetesebb lesz, hogysem felőle
valaki csak beszélhessen is.
- Bár úgy történnék! -
mondá szomorúan felesége. - De Sára velem határozottan beszélt. S mi oka lett
volna szerelmét titkolni? Szegény János!... Tudod-e, hogy ő is megy?
- Visszajön tavaszra.
- Hiszed-e?
- Ugyan, miért ne hinném,
galambom? Talán még nejét is elhozza.
- Meg fogod látni, hogy
János nem veszi el Máriát.
- Ez már mégis sok! Te vagy
az első anya, ki azt hiszi, hogy fiaiba egy leány sem szerethet. Tán
nyomorékok gyerekeink, vagy a bűn és feslettség barlangjában növekedtek
föl? Ugyan, öregem, legyen eszed. Egyik fiamnál sem voltam különb, s mégsem
adtál kosarat. Őket se féltsd. Nem oly becses Erdélyben a párta, mint az
amazonoknál. Tízet is odaadnának egy közönséges csipkefejkötőért. De te
vendégeket vársz; rendelj fényes ebédet. Tarnóczinénak jó étvágya van. Fogadjuk
régi ismerősként. Kedvenc ételeit készíttesd meg.
|