9
Ki hibáztatná a nőket, ha a gyászruhát is, melyben a férjért fognak a
koporsó előtt sírni, előbb fölpróbálják, s aztán visszaküldik a
szabónak, hogy hamar igazítsa ki, mert nem áll jól?
Azonban Tarnócziné nagyasszonyom Sebestyén temetésére egész pongyolában s
talán éppen szőrzsákban - mint Sionnak kesergő leánya138óhajtott
volna megjelenni; s minthogy ez kivihető nem vala, fenntartá magának a
jogot hosszú s tömött haját összevissza kuszálni, s a hevesebb vezeklés
perceiben a gyászruhából egy-egy darabot lehasogatni; természetesen oly
helyekről, melyeknek fedetlensége a hallgatók szemét nem botránkoztatja. A
ruhahasogatás igen megható jelenet volt, és sokáig élt a nép emlékében.
De Tarnócziné, mint bölcs asszony, a szerencsétlenségnek, melyre őt az
irgalmas Isten próbáltatás végett kitette, különböző nemei szerint tudá
magát viselni.
A férj halála oly baj volt, melyhez a magáról elfeledkezés és könny illett;
a leány elraboltatása pedig erélyt és polemizáló ügyességet kívánt.
Így fogta föl a kérdést árva özvegyünk.
Egyszerű sötét rokolyát választott ki szerény ruhatárából; de annyi
gonddal öltözött fel, amennyit a közönség elébe lépő matrónától
igényelhetünk.
Mihelyt készen volt, Jutkának egy nyaklevest ígért - mi nem egészen
arccsapást jelent -, Naprádinét, ki elutazandó vala, gúnyos és gyanakvó szemekkel
méregeté, az ispánt hűltszájúnak, a várnagyot féleszűnek címezte, s
elmondván jóslatait a házában délutánig történhető rendetlenségek
felől, kocsiba ült, és ott a kocsis valószínű ittassága felől
sopánkodott, mígnem végre szuszt nyert a fődolognak, melyért az ittasság
kérdését feszegette, elmondására, hogy tudniillik a kocsis gyorsan hajtsa a
lovakat, de nehogy a hámistráng elszakadjon, a tengelyszeg kiszökjék, a
kerékagy meghasadjon, a küllők széthulljanak, a pánt elpattanjon, a rúd
kettétörjék, a kocsi fölforduljon; mert ha a hámistráng elszakad, a tengely
kiszökik, a kerékagy meghasad, a küllő széthull, a pánt elpattan, a rúd
kettétörik, a kocsi fölfordul, és valami szerencsétlenség történnék, akkor a
kocsis egész évi fizetésétől elbúcsúzhatik, azonkívül hogy tömlöcben fog
rothadni.
Ha nem másnak, úgy alkalmasint e keresztyéni és szelíd figyelmeztetésnek
tulajdonítható, hogy az árva özvegy ép tagokkal s hamar érkezett a Mikes-várba.
Zsigmond úr cselédei a kocsihoz nyargaltak, hogy a kegyes asszonyt leszállni
segítsék; de minden szolgálati készségök füstbe ment, mert Tarnócziné bevárta,
míg inasa s az apródot helyettesítő kulcsár a bakról szép csendesen talpra
keltek, s rájok támaszkodva haladott föl a tornác lépcsőin.
- Jön! Jön! - rebegé Ágnes asszony, ki a férjétől nyert utasítás óta
percenként növekvő aggodalmak martaléka volt.
- Legyen eszed, Ágnes! Félelmed elárul, szedd össze lélekerődet! Vagy
jobb lesz, ha visszavonulsz! Eredj, kedvesem, menj hamar szobádba! - inté nejét
Zsigmond úr, az ajtóhoz sietve, mintha csak most venné észre, hogy vendége
jött.
Alig haladt a nagyterem közepéig, midőn az árva özvegy, hátracsapva az
ajtószárnyat, belépett. Bal karja már a küszöbön fölemelve, s kövér kerek keze
gombolyékba volt szorítva. Első indulatrohamában, úgy látszék, talán
egypár széket is föl akart dönteni; de midőn a neki hasztalan
köszöngető Zsigmondhoz ért, megváltoztatá szándékát, s feléje fordulván,
csípőre tett kézzel s vadul csengő hangon mondá: - Állj elő, vén
Hámor, s adj számot sáfárkodásodról! Hová rejtetted Dinát, Jákobnak és Leának
magzatát, kit a te utálatos, bálványimádó fiad, Sechem, elrabolt? Hogy lepje
meg a bélpoklosság, zsugorodjék össze keze-lába! Hozd ide tüstént Dinát.
Hallod-e, vén Hámor, nyomban itt legyen Dina!139 Kedves drága húgom! Én Mikes Zsigmond vagyok, nem pedig Hámor, és Dinának
soha hírét sem hallottam. Aztán nem is hívnak engem csak félvállról te-nek. Még
a bagoly is úr az odúban.
- No hát, magyarul mondom meg kegyelmednek, vén Jébuzeus,140vagy hogy is
hívják... vén Mikes Zsigmond uram! Ej, miért is vesztegetném a perizeusok cudar
nemzetségeinél, az emorteusok bűnbarlangjában a hitteusok ronda
ágyasházában, a hiveusok latrai közt és a kanáneusok faragott képeinek imádói
előtt azon szent nyelvnek kifejezéseit, melyet csak a Sion igaz fiai és
leányai értenek? No hát, Jébuzeus-Mikes uram, hová tettük Tarnóczi Sárát? Hol
duggatjuk? No, Mikes uram, vásik ugye régóta a fogunk Sára után? Meghiszem, az
ebszültét! De Sára nem a Baal szolgáinak való. Nem azért neveltem fel az ige
mannájával, nem azért öltöztettem a jó erkölcs fehér gyolcsruhájába, nem azért
kapcsoltam be derekát a szemérem háznál szőtt, kék bársony övével, nem
azért akasztám vállaira az alázatosság tiszta palástját, nem azért áztattam
haját az áhítat drága kenetjeivel, s nem azért tűztem kontyára az igaz
hitnek éjjel is ragyogó karbunkulusát, hogy a tisztátalanok gyermekei, kiknek
ruháit utálattal égetik meg az engesztelő áldozatoknál is, az ő
testét fekélyes kezeikkel érinteni merjék, s az ő szeplőtlen ajkaihoz
leheljék azon dögvészes lélegzést, melynek szagát a leviták141minden
füstölőedényei sem képesek kiirtani. Úgy ám, Jébuzeus nagyuram, nem azért
szültem, tápláltam, s oktatám az Isten igéjében Sárát, hogy a perizeusok
tisztátalan fajával lakozzék egy fedél alatt, egy són és egy kenyéren. Hallja-e
már? Az én leányom után hiába nyújtózkodik Sechem úrfi. Nincs nekem szemétre
vetni való leányom. Értette-e? Hozzák tüstént elé Sárát! Hová rejté őt a
fajtalan Sechem, az átkozott Sechem, az utálatos Sechem? He! Hová rejté?
- Kedves húgom! Becsületszavamra mondom, hogy Sechemnek soha hírét sem
hallottam - szólt szelíd hangon Zsigmond úr.
- Velem ne űzzön tréfát, Jébuzeus uram! - kiálta az árva özvegy. - Én
tenyeremben tartom a kegyelmed fejét, s tetszésem szerint a földre dobhatom.
Fölfogta-e, amire célzok, vén Jébuzeus, vén Mikes Zsigmond? A kegyelmed fia,
Kelemen rabolta el Sárát.
- Majd megmosom fejét a lurkónak, ha csakugyan ezt tette.
- Nekem semmi mosás nem elég - válaszolá Tarnócziné, még jobban illesztve
csípőjére öklét.
- Megparancsolom hát, hogy nőül vegye.
- Nincs szükségem az ebszültére! Majd bizony pápistának adom leányomat!
Előbb lássa meg a háta közepét!
- No, hát nem veszi el fiam.
- Ugye? Tehát legyen culája?142Köszönöm
szépen, vén Jébuzeus!... Ilyenek a pápisták!... Még ezt meri nekem ajánlani!
- Én azt mondám, hogy Kelemen vegye el Sárát - mentegetőzék Zsigmond.
- Mit hallok? Kit vegyen el? Még
ezt meri ajánlani! Hallatlan szemtelenség! Ilyenek a pápisták!... Csak ki a
lányommal! Tüstént adják ide Sárát!
- Egy hajszálnyi sincs nálam
belőle. Most hallám először, kedves ángyomasszony szájából, a
történteket.
- Sárának itt kell lenni. Hová vitték
volna egyebüvé?
- De, drága húgom, miért képzeli,
hogy éppen Kelemen vitte el, s hogy általában elvitték?
- Vén farizeus! Hát azt hiszi,
hogy otthon van?
- Biz én nem gondolom, hogy
ángyomasszony éppen ok nélkül üssön ekkora csatarát. De elmehetett Sára mással.
Sok levente van Erdélyben a fiamon kívül is.
- Mi? Elszökött hát valakivel?
Mily cudarság! Megpukkanok mérgemben.
- Elragadhatták a zsiványok.
- Hát Mikes Mihály zsiványokkal
jár?
- Mit tudom én. Pöröm van vele.
Rég nem láttam.
- Tehát zsivány Mikes Mihály?
- Azt mégsem hinném.
- Hallja-e Jébuzeus? Őt
tulajdon szemeivel látta két erdőkerülőm... nem egy, Jébuzeus, de
kettő. Érti-e?
- Úgy hát Mihály öcsém ragadta el
Sárát.
- Ne tartson bolondnak! Kiadja-e a leányomat szépszerint,
vagy nem?
- Nincs nálam.
- Kiadja-e? Másodszor
kérdem.
- De honnan adhassam ki?
- Tehát nem adja? Kérdem
harmadszor és utoljára.
- Drága húgom! Egy régi
törvényünk mondja, hogy ahol nincs, onnan a fiskus143sem vehet.
- Tudok én más törvényeket is,
vén Jébuzeus - szólt keserűen fölkacagva Tarnócziné. - Majd fogja
kegyelmed is tapasztalni. Ismerem az 1573-i cikk 7. artikulusát,144az 1625-inek, az 1630-inak és 1631-inek pontjait,
a közelebbi segesvári diéta145végzésével együtt. Azok világosan szólanak...
Hálát adok, mennyei Istenem, hogy az én leányomat választottad eszközül e
hitetlen család semmivé tételére! Dicsértessék szent neved; mert
fölmagasztaltál engemet e kegyelem, e kitüntetés által!
Míg az árva özvegy összefogott
kézzel imádkozott, hideg borzadály futott Mikes Zsigmond gerincvelején át, s
térdei reszketni kezdettek. Az idézett törvénycikkek tartalma iszonyú lehetett;
de még iszonyúbb hatást gyakorolt rá a bősz asszony rajongó fohásza. Már
ajkain lebegett azon nyilatkozat, hogy kész Sárát kiadni; midőn Tarnócziné
a termet búcsú nélkül odahagyá. Zsigmond úr magával küzdve indult utána;
azonban midőn a tornáchoz ért, az inas és a helyettes apród éppen a
kocsiba emelték a szentléleki vár úrnőjét.
- Már késő! - sóhajtá az
öreg. - Átkozott nap virradt rám! Egy századig tart minden órája. Boldog Isten, mikor lesz már éjjel?
Tarnócziné, midőn lovai
megindultak, mosolygott. Sárának a Mikes-várban kell lenni; különben a vén
farizeus nem tűrt volna el tőlem annyi gorombaságot. Kezemben vannak
mindnyájan, az apa és gyermekei egyaránt... - Mit piszmog a kocsis? Hajtson
hamar, ha kidőlnek is a lovak - kiáltá cselédeinek. - Bontsd ki már azt az
ostort! Hajts!... Be örvendek, hogy sem előbb, sem utóbb nem érkeztem
Szebenből haza. Hallert könnyen vissza tudom keríteni... Mégsem
hajtasz?... Megbosszulom azokat, kik Sebestyén szívét tőlem és az
Istentől el akarták vonni. Érettök szokott ő el a háztól, példájokon
tanulta a világi hivalkodást, velök együtt nevetett ki engemet, csengő
poharak közt... s engemet nevetett ki!... S mégsem hajtod eléggé a lovakat?
Rajta, rajta!... Ők szoktattak féltékenységre, s órákig kellett
egykedvűleg ülnöm kacér nőik közt, kik táncoltak, kendőztek,
élceket mondottak, és szemtelen danákat éneklének hárfa és citera mellett.
Emlékszem, emlékszem mindenre!
Míg a kegyes asszony lovait úgy
ostoroztatta, hogy ha állatkínzás elleni társulat létezett volna, az őt
soha tagjai közé be nem veszi; míg a nyaktörést is kockáztatá a gyors
hazaérkezésért: említsük mellékesen jellemének nagy ruganyosságát, mely által
néha látszatos ellentmondásba jött magával, s éppen akkor, midőn
tulajdonképp a legkövetkezetesebb vala.
Tarnócziné nemcsak fösvény, de
fukar volt.
Mint tudjuk, uzsoráskodásért
akará egy kalmár bepörleni, s e vád elnyomása végett ment főleg Szebenbe.
Pedig tőkéjét, melyet kölcsönzött,
az elvesztéstől nemigen féltheté; mert a tény bebizonyítása aligha
sikerült volna.
De a reformált hitűek azon
században, melyben regényünk játszik, egészen az ótestámentomi szigorral
kárhoztatták az uzsoráskodást, s mivel Tarnócziné főbüszkeségét abba
helyezé, hogy kegyesnek tartassák, tehát kész vala a gyanú elhárításáért
fukarságát is fékezni. Ennélfogva egyezkedni kezdett a kalmárral, ki eleinte
könnyen lecsendesíthetőnek mutatkozott. Azonban engedékenysége ismét
fölizgatá a nagyasszony fösvénységét. Fillérről fillérre alkudozott. A
dénárok feletti vita közt napok teltek, s azalatt a wittenbergi káplán
elprédikálta híres szónoklatait, Haller Péter a jegyruha és hozomány iránti
kérdésben teljesíté Tarnóczinénak mint közelebbi örökösnek minden követeléseit;
szóval eljött az idő, melyben a szentléleki várasszonynak haza kellett
volna indulni. Ekkor már Tarnócziné még csak tíz dénárt kívánt a szásztól
lealkudni, hogy aztán kocsiba üljön. De a ravasz szatócs a sok értekezlet alatt
kiismeré a nagyasszony gyönge oldalát, s kereken megmondta, miként okvetlenül
pört fog indítani, s nem alkuszik, ha emeletes háza, méheskertje, boltja,
hosszú, gombos mentéje, sőt ha inge is a perköltségbe odaveszne.
Most már Tarnóczinéra
került a sor.
Átkozódva és kérve árverezte
fölebb a dénárokat, s midőn ez sem használt, a forintokat.
Azonban a furfangos kalmár
makacsul ragaszkodott szándékához.
Pört akart, ha felesége
gránátgyöngyét, nehéz atlaszszoknyáját és ágyvánkosait sem menthetné meg a
csődtől.
Mindig a pört emlegette, s
nemcsak a szobában, hanem a kapu előtt, és az utcán is.
Eközben történt, hogy
Haller a fejedelem székelyföldi vadászatairól értesült, s mint hivatalnok és
nem messze lakó birtokos, kötelességének tartá az udvari kísérethez
csatlakozni; midőn egyszersmind Sárát, a kijelölt menyasszonyt is
meglátogatni óhajtá.
Kevés hír hathatott volna
ennél leverőbben Tarnócziné kedélyére.
De sok küzdés után végre -
bár pillanatnyi - győzedelmet nyert fukarsága.
Haller útra indult, s
ő a követeléseit szüntelenül magasabbra hangoló kalmárral folytatá
alkuját.
Azonban egy álmatlan éj más
határozatra téríté.
Latra vetette Sára és Péter
jellemét, megméré, s igen könnyűnek találá Juditot.
Tisztába jött, hogy ha a
vőlegény csak negyvennyolc órát is tölt az ő távolléte alatt a
szentléleki várban, akkor a lakodalomnak vége.
S a könnyen
vezethetőnek vélt Haller Péter, kicsiny kiadásban maga a kincses Dáriusz
volt, kinek egy heti jövedelme vetekedett a kalmárnak kölcsönzött tőkével.
Mindezt az álmatlan éj
teljes világosságban tünteté föl.
Korán reggel tehát
Tarnócziné az első nyilatkozatra szaván fogta a kalmárt, s oly
bőkezűleg egyezkedett vele, mintha a pénz, melyről lemondott,
csupa fagarasból állott volna.
Így érkezett meg aztán
Haller Péterrel majdnem egyszerre.
S már most megint a Mikes-várba léphetünk.
Zsigmond úr kedélye azon
gondolatra, hogy a nemesi udvarház szent, s hogy az est - bármily lomhán
haladnak a percek - végre el fog érkezni, hamar lecsillapult.
- Leráztam magamról a
boszorkányt, s már csendesen lehetek - szólt, a reggelihez terített asztalhoz
ülve. - Hm! Tizenegy óra. Ugyan elkéstünk! Éhesebb vagyok, mintha hajnal óta
bölényt kergettem, vagy az kergetett volna.
- Vajon nem rosszul
igazítottad-e el a dolgot Tarnóczinéval?
- Minden jól áll, galambom!
- S mi történik Sárával?
- Hm!
- Az Istenért! Csak nem
terveztek ellene valami rosszat?
- Semmi baj nem éri; bár
megérdemelné, hogy ne fogadjam el leányomnak. Ha ekkora galibába nem
keveredtünk volna, meg is tiltanám a házasságot. Félek, nem lesz vele Kelemen
boldog. Makacs, nyelves s tán kacér is. Kordán kell, hogy tartsák. Egészen más
valál te, kedves galambom! Na, mi is civódtunk néha, de veszekedésünk csak a
kibékülés örömeinek élvezésére volt számítva. Azonban azt mégsem hiszem, hogy
Sára valakit szeretne, s azért idegenkednék fiamtól... nem hiszem, bár maga
mondá.
- De én aggódom! - sóhajtá
Ágnes asszony.
- Szokásod, galambom! Tölts
poharamba dicsőszentmártonit.
Zsigmond úr fenékig üríté a
kicsiny serleget, melyet neje ezüsttálcán nyújtott neki.
- Mily közel volt hozzánk a
koldusbot. Kezemet érinté már.
- Hogyan? - szólt elképedve
Ágnes asszony.
- A vagyon- és
fővesztési pört értem. De már elvonult fejünk fölött a vihar.
- Mennyei atyám! - zokogott a nő.
Ekkor megint patkó csattog a várudvar kövezetén.
- Ki lehet ez?
- Talán Kelement hajtotta vissza a szerelem - válaszolá életpárjának
Zsigmond úr.
- Ő nem hágja át az én kívánságomat - szólt Ágnes.
- Csak nem Móric? - találgatá a várúr.
- Bár ő volna!
- Nem kívánnám most, galambom! De tán találkozott vele János.
Kard zörrent, sarkantyú pengett az előcsarnokban, s belépett egy
díszruhába öltözött hírnök.
Zsigmond úr, ki az udvari szokásokat ismerte, büszke lett volna máskor a
ritka megtiszteltetésen, melyben részesülhet, de most egészen visszarettent,
mintha fejére ítéletet akarnának mondani.
- A fejedelem őmagassága jön - szólt a hírnök.
- Őmagassága - hebegé a várúr.
- Csak legszorosabb kíséretével, s az egész napot kegyelmednél szándékozik,
nemzetes nagyuram, tölteni.
- Az egész napot! - sóhajtá a várúr. - Már ez sok... kegyelem. Sietek
őfensége méltóságos személye elébe. Ó, ez sok! - sóhajtá ismét ide-oda
kapkodva.
|