3
Tarnócziné nagyon megerőltette magát leánya kiházasításánál.
Volt elég a ládákban.
Ősi ékszer majdnem annyi, mint olcsón vásárlott vagy zálogban bírt.
S bár Sára eddig sok háziszőttest és kevés bolti kelmét hordott, a
fösvény anyának csak néhány idomtalan kulcsot kellett előszedni s néhány
nyikorgó zárt felnyitni, hogy a bíbor és nehéz selyem nagy bőségben lepje
el a rideg és sötét tekintetű szobák almáriumait.
Kész vagy könnyen testre
illeszthető díszöltözetek is feles számmal voltak. Találkozott közülük
egy-egy, mely a hosszas zár alatt színét veszté, vagy hermelin és menyétpréméből
harmincadot fizetett a molyoknak, s e szerencsétlenségen az árva özvegy még
érzékenyebb könnyeket ejtett, mint midőn kipótolhatlan és drága
emlékű férjének erényeit dicsérte. De viszont némelyik ruha oly friss és
ép volt, hogy látásán a kegyes nő majdnem akkora örömre ragadtatott,
mintha az Istentől eltávozott Mikes Zsigmond úr vagy Ágnes asszony
könnyező szemeibe tekinthetett volna.
A XVII. században a
kiházasítás a ruhaszekrényt üríté ki, s nem az erszényt, mint most. De
Tarnócziné a bosszúért még többre is kész volt. Gyulafehérvárra írt, hogy ama
híres nyolc boltból, mely Bethlen Gábor alatt a fejedelmi udvar földszintjén
nyittatott, s melyben kelet és nyugat legdrágább szövetei halmoztattak össze,
ami csak a szemnek tetszik, vásárolják meg, tudniillik bizonyos mérsékelt
öszletig.
Aztán bármennyire nem
szerette Judit asszonyt, bármennyire emészté a düh, hogy a távolléte alatt
történtekért még néhány napig sem szitkot, sem átkot nem szórhat a
könnyelmű sógorasszonyra, s csak általános főnógatással és Jutka
leányzóra pazarolt arccsapásokkal jelentheti kielégületlenségét, mégis bírt
annyi önuralkodással, hogy mézes-mázos szavakkal beszélje Juditot rá a
Szentléleken maradásra s a kiházasítási készületek vezetésére.
Így van alkalmunk a
várkastély egyik szobájában a szép özvegyet munka közt találni.
- Szegény leány! - sóhajtá
Judit, letévén a tűt, s gyűszűjével az előtte álló kis
asztalt kopogtatván... - Tudom, nem szereti, ha gyorsan varrunk. Minden öltés
egy szem az ő rabbilincséhez. A menyasszonyi fehér ruha hamar fogja
termetét elhervasztani, mint a dér, melye egy hideg órában a kegyetlen
égből az árva virágra hullott. Szegény virág! Ő nem szeretheti
Hallert. Hisz nagyatyja is lehetne... a köszvényből és bundái után ítélve.
Arca borzasztóan hazug, mert sűrű redői több évekről
beszélnek, mint igaz. Ferde dicsekvés! Mikes Mihálynál ellenkező
természete van az arcnak. Minden vonala esküt tesz a virító ifjúságról, s az
ily hamis esküt örömmel bocsátjuk meg. Szegény Sára! Dehogy szerethetné
Hallert. S mégis valami titok van magaviseletében... Csodálatos jelek! Ki
érthetné? Ki foghatná meg, ami történt s amit látok, akár ha elárulja magát,
akár ha uralkodik bánatján? Néha úgy kell hinnem, hogy csakugyan szerette
Kelement. S ekkor megfoghatatlan minden, amit a Mikes-várban tett. Hisz a
fejedelem jelenléte szerencsés véletlen volt számára. Ha csak egy hanggal
gyaníttatta volna, hogy az elrablás az ő egyezésével hajtatott végre,
Rákóczi az anya ellenszegülései dacára elvéteti őt Kelemennel. Félt a
botránytól. Félt, hogy a világ a távozás és esküvő között fekvő
órákra gyanút dob, ha a szerelmét bevallja. Balga leány! Egy mosolyt, melynek
csak fele lett volna gúny, fele enyelgés, nem akart tűrni, s cseréül, az
egész hosszú élet kínszenvedését választá. Hát engem hányszor nem gyanúsítottak
Mihály úrral? S mégsem mennék Haller Péterhez férjhez. Ha Sára az anya egyetlen
átkára magát kiteszi, mindjárt előállott volna a papi áldással Csulai uram
vagy a helység plébánosa. S most?... Most Tarnócziné néném ékesíti leányát,
mint az én könyveimben a pogányok az oltári áldozatot, mielőtt leölnék.
Judit az előtte
érthetetlennek látszó történetre nézve minden találgatást kimerítvén, még
egyszer sóhajta, s aztán varráshoz fogott.
Keze alatt égett a munka.
Sára belép.
Aranyszőke haja, sápadt arca s a bánat együtt még igézőbbé tevék,
mint valaha volt. Sötétkék szemeiben az ideges fény oly vonzó és
megdöbbentő hatású, hogy Judit észrevétlen ejté ki kezéből a vásznat,
és szemeit hosszasan feledé a lány lankadt vonalain s égő tekintetén.
- Nem vagy beteg, kedvesem?
- Éppen semmi bajom - szólt Sára erőltetett mosollyal, mely
végkifejlésben az ajkszöglet finom rezgésébe ment át. - Segíteni jöttem hozzád,
nénikém.
Ezzel asztalhoz ül, s hurkolni kezd.
Tarnócziné is megérkezett, s magával egy smaragd- és rubintvirágokkal
terhelt diadémot hozott.
- Kérlek, próbáld fel a fejéket, kedves leányom! - mondá nála egészen új
szívességgel.
Sára szótlan engedelmeskedett.
- Mily szépen áll! - kiáltott föl Judit elégülten.
- S mily drágakövek! - szólt közbe az anya. - Száz florenci aranyat megér, a
foglalvány valóságos árát csak felére is számítva. Gazdag menyasszony vagy,
leányom. Ha az apait, anyait mind elkölteném számodra, mégis Székelyföld
legdúsabb földesúrnője volnál. Ott van Debrő, a Mihály várkastélya,
hé, hé, ez a tiéd.
Azt tőlem rabolták el - gondolá Judit. - Mihály kezemet akarta
megkérni.
- Az ég szerelméért, anyám, ne emlékeztessen ily iszonyú dolgokra.
- Ott van Zabola hasonfele, melyet Zsigmond uram éppen négy héttel
ezelőtt reszignált Kelemennek, s most már többé vissza nem vehet.
Szigorúan fogunk osztozni. Egy arasznyit sem engedek a földből, egy
hajszálnyit sem jogainkból. Ragadjon szájpadlásomra a nyelvem, midőn az
első fillért nekik visszaajándékozom, s könny helyett vér cseppenjen ki
szememből, ha véginségökben sajnálnám a vén Jébuzeust és gyermekeit!
Gazdag vagy, leányom! Igen jól áll fürteiden e fejék. Ágostából hozták Csákyné
számára, de ő drágállta. Megveszem, hisz a Mikes János jószágából fél év
alatt kifizetjük! Hihi! Hisz
az is a tiéd. Vége a latroknak, hihi!
Sára letépte fejéről,
és az asztalra dobta a diadémot.167 Judit ijedten tekintett rá.
Tarnócziné állandó
nyugalommal folytatá: - Takarékos voltam, most vesztegetővé leszek.
Akarom, hogy fényes esküvő legyen, s hogy úgy nézz ki, mint egy királyné.
- Megőrülök - sóhajtá
halkan Sára.
- Irigyeljenek, kik
rágalmazni mertek. Pukkanjanak meg mérgökben a pápisták. Sirassák a sok földet,
rétet, kaszálót, erdőt, malmot, mely igaz kálvinista kézre került, hehe!
- Szent ég, mily kínok! -
rebegte a szerencsétlen leány.
- Akarom - folytatá az anya
-, hogy mondja a vén Jébuzeus: koldusmankót adott kezembe Tarnóczi Sára; s
mondja Kornis Ágnes: megvakultak a könnyektől szemeim Tarnóczi Sára miatt!
A szerencsétlen lány alig
hallá már e szavakat; szédülten borult Judit karjai közé.
Csak az anya távozása
vetett véget a kínos jelenetnek.
Sára összeszedvén erejét,
folytatá hurkolását; de az asztaltól, hol a diadém hevert, látható borzadállyal
vonta székét félre. Mintha kígyók és baziliszkuszok szemei volnának
gyémántkövekké varázsolva, s minden percben fölelevenülhetnének, úgy rettegett
ezen ékszertől.
- Leányom, te nagyon
szenvedsz! - szólt testvéri részvéttel Judit.
- Még nem jöttek idegeim egészen
rendbe.
- Naponként izgatottabb vagy,
Sára. Te ki nem állhatod Haller Pétert.
- Ő maga megvetne, ha azzal
ámítanám, hogy szeretem - válaszolá a lány keserű mosollyal.
- De nem is azt akartam mondani;
hanem hogy te valakit forrón szeretsz.
- Ugyan kit? Ismer-e engem más,
mint...? - Itt Sára elakadt.
- Mind Kelemen... - egészíté ki
Judit a leányra szegezve szemét, s miután annak arca nyugodt maradt, mosolyogva
mondá: - Ha Kelemenen kívül más lovag nem ismer, akkor, Istenemre, te azon
fantomba vagy szerelmes, kit... hogy is hívták?... Ah! Franciscónak.
Sára liliomarca vérpirossá
lőn.
- Boldog Isten! Hisz te annak
valódi nevét sem tudod. Lehet egy török aga, egy német tábornok, egy harámbasa,
egy vitézi rend tagja, ki nőtlenségi fogadást tett, vagy oly kóbor
kalandor, kinek két felesége is van. De nálatok, kik ábrándvilágban éltek,
minél kétségesebb valaki helyzete, annál magasabb jelleme.
- Ah, ő szívtelen! - sóhajtá
Sára fakadó könnyel.
- Hisz a minap lelkesedéssel
szólottál róla.
- Akkor még boldog voltam.
- S most?
- Ó, ki adja vissza balga
gyermekhitemet?!
- A csodálkozás fog el.
Tehát láttad volna őt azóta? Találkoztál-e a névtelen alakkal, kit
Franciscónak nevezel?
- Én? Én? - habozott Sára.
- Igen. Neked beszélni
kelletett vele, különben miként győződtél volna meg éppen most
szívtelenségéről.
- Vétkeztem ellene, Judit -
zokogá Sára -, midőn a nem viszonzott szerelmet szívtelenségnek mondám. Mi
kötötte őt hozzám? Miért szeretett volna? S mégis! Ó, ég... más számára
ragadni el engem!
- Iszonyút sejtek, Sára! -
szólt Judit fölindulással. - Tehát a páncélos és leeresztett arcrostélyú lovag,
ki karján vitt ki a kertből, tehát Francisco...
- Mikes János volt - rebegte
a lány alélt hangon.
Judit átölelé unokahúgát,
könnyeivel áztatá az aranysárga fürtöket, csókjaival hinté el a könnyező
szempillákat, a reszkető ajkat, a szenvedő leányt. - Most értem
szerencsétlenségedet. Menyasszonyi fehér köntösöd mennyi özvegy gyászruhájánál
sötétebb!
- Néném, ne vegyítsd
könnyeimhez könnyeidet - szólt Sára, Judit karjaiból kibontakozva. - Sorsom
változatlanul van kijelölve. Nekem tűrni, neked bátorítani kell.
A leány ismét munkához
fogott. Varrt, szabott, rendezett, szilaj kinyomattal arcán, de gyors kezekkel,
mint azon arához illik, ki hiszi, hogy minden öltéssel nagy utat tesz meg a
boldogság felé, és az oltáreskü az éden kapujának valódi kulcsa.
|