4

Vándoraink a Szeret mentében utaznak.

Rég elhagyták már a hegyláncokat, kedves hazájoknak, melytől tán örökre búcsút vettek, határszéleit.

Lapályosabbá lőn a vidék, gyérebbé az erdő, lanyhábbá a lég, súlyosabbá a honvágy.

Csak egy nap kellett, hogy Lupuj vajda udvarába érkezzenek, s még egyik sem hallá a másik szavát.

Maga Mihály bátya is legfölebb szomorú nótákat fütyörészett.

János felötlőleg merengő és magába vonult volt.

Kelemennek szíve csordultig telt fájdalommal, s minden percben ki akart áradni; de rokonainak komoly tekintete visszadöbbenté.

A Szeret révénél megállíták lovaikat.

A komp a túlpartról lassan közeledett.

Leszállottak nyergeikből... s a három bújdosó, mintha álomból most ébredt volna föl, egymásra nézett.

- Lehetetlen, hogy ne szeressen! - sóhajtá Kelemen. - Évek óta mennyi jelét adta vonzalmának! Midőn utolszór valék vele, midőn szemrehányásokat tett, és tiltón emelte felém kezét, akkor is nyakán volt egy kis csat, melyet ősanyám hordott.

- Feledd őt! - mormogá Mihály.

A kompba léptek.

- Haragudhatott rám, mert gyöngédtelen valék. De hányszor nem mosolyogtak ajkai, midőn hosszabb távollét után találkozott velem. Ó, a múlt... a múlt! S miért szórta volna rám mosolyát, ha szíve érzéketlen volt? János, te elűzetésem után is beszéltél vele. Szólj, mit vélsz vonakodásai felől?

- Feledd őt! - ismétlé Mihály.

- S légy önérző, büszke - válaszolta János komolyan.

- Ha így beszélsz, soha nőt nem szerettél.

- Ah!

- Vagy nem olyant, minő Sára.

- Ne ábrándozz! - szólt János szintén méla és ábrándos tekintettel.

A túlparton voltak.

- Hamar szaladtunk el, félénknek fog a világ tartani... és Sára...

- Megint! - dörmögé Mihály.

- S ki tudja, nem vett-e utóbb kedvező kifejlést a dolog?

- Pah! Hazaeresztették a zárt madarat.

- S Mihály bátya! Hiszed-e te, hogy rokonszenvét egészen megtagadva ment haza, s hogy otthon nem bánta meg hamar e tettét?

- Hiszem, hogy bolond vagy, öcsém.

- Szavamra mondom, Sára sohasem szeretett téged - szólt János határozott hangon.

Kelemen ámulattal tekinte rá, de arcvonalai kiderültek, mint fellegek közül a nap.

- Honnan tudnád te? Hisz Moldovában voltál. Ezer tanújelét bírom vonzalmának.

- Barátságát vetted szerelemnek.

Kelemen tagadólag rázta fejét.

- Úgy hát megváltoztatta hajlamát, s most kedvel mást.

- Miért rágalmazod?

- Mintha a némberek sohasem cserélnék szívök lángját? - vágott közbe Mihály bátya. - Szégyelld tapasztalatlanságodat. Báthori Gábor udvarában tizenhat ara esküvőjénél voltam vőfély, s közülök egyik sem ment ahhoz férjhez, ki első szerelme vala. A tizenhetedik menyegző végre olyan volt, hol az első hajlam frigyét kötöttük meg. Vala is ám lakodalom Boncidától Hencidáig; két hétig folyvást áldomást ittunk a ritka szerencsére, és serlegünket csak azon hírre tevők le, hogy a vigadó nász közül valamelyik kópéval a menyecske megszökött.

- Ó, bátyám, Sára nem udvari hölgy.

- De hölgy, öcsém, s az is elég cím a hűtlenségre.

- De nőkről, bátyám - szólt János -, nem lovagiasság rosszat szólani, és Sára jelleme felül van a vádon. Ő nem köznapi lény.

- Igen szép! Rontsd még csak jobban öcséd fejét! Most éppen ily dicsérgetésekre van szükségünk.

- Bátyám, nem is volt kibe szerethessen Sára - említé Kelemen.

- Nem-e? Olyan ritka Erdélyben a fiatalember?

- Szentléleken mindenesetre az.

- Hát Bethlen Istvánnénál? Hát a sok utazgatás alatt nem találkozott-e száz különb fiúval, mint te?

János zavart tekintetet vetett Mihályra.

Kelemen kétségbeeséssel küzdött.

- Tudnod kell sorsomat! - kiáltá.

- Sorsod a lemondás - válaszolta János.

Tovább lovagoltak.

Éj borult a földre, s a bujdosókat egy szalmafedelű kunyhó rideg kebele fogadá be.

Reggel Kelemen oly dúlt arcú volt, mint a siralomházba zárt bűnös.

Mihály haraggal fordítá el szemét tőle; János mély szánalommal tekintett rá.

- Ó, barátaim, minő látvány volt! Szegény atyám jött nyoszolyámhoz. Tántorgó lábain békó, kezén békó, ősz fürtein rászáradt vércseppek. Lélegzetem a rémület miatt elállt, s torkom fuldoklott; míg végre, mintha lefoglalt tagjaimat az igézetből egy igézet elleni szóval váltottam volna ki, hirtelen fölpattantak szemeim. Ébren valék. Körülnéztem a sötét szobában. Láttam fekhelyedet, látom a Jánosét, s mégis hallám nyoszolyám előtt a rabbilincseket.

- Ez is álom volt - jegyzé meg János.

- Esküszöm, ébren valék.

- Botor beszéd! - szólt Mihály bátya.

- De hitemre mondom!

Mihály, ki a babonás félelemre különben is hajló volt, megszeppent. - Minden talizmánomat otthon feledtem! - sóhajtá.

- Ó, bizonyosan Sárát atyámnál meglelték, s ő a kiadatásnak fegyveres kézzel szegült ellene. Legyőzték, börtönbe hurcolták, és az én bűnömért ő hal meg.

- Megint leltél ürügyet az önkínzásra! - korholá Kelement Mihály bátya, míg János hirtelen megnyergelteté a lovakat.

- Induljunk!

Jászvásár felé haladtak.

- Nincs-e semmi háborúja Lupuj vajdának? - tudakolá hosszas hallgatás után Kelemen.

- Miért kérded?

- Tán a veszély meggyógyítana.

- Rövid időn lesz alkalmunk harcolni - válaszolá János.

- Attól is meggyógyulnék - sóhajtá Kelemen -, ha tudnám, hogy Sára nem szeret, ha tudnám, hogy nem csupán percnyi szeszélyből taszíttattam el. Csak a tisztába jövetel ad írt sebemre. A bizonyosság gyógyít meg.

- Ne félj - szólt Mihály -, hamar fog ide is lakodalmának híre eljönni.

Haladtak.

Falu falu után vonult hátra.

- Visszamegyek Erdélybe - szakítá meg Kelemen a csendet.

- Mi a hév kő! Eszed ficamodott-e ki? - dörgé Mihály.

- Tudod-e, hogy fejeddel játszol? - szólt János.

- Mit sem tesz.

- Tehát egy hóbort miatt csakugyan bárddal készülsz nyakadat levágatni? Eszeveszetten nyargalsz oly kocsi után, mely fölvenni sem akar. Hisz Sára rád sem hederít. Neveti gyáva könnyeidet, erőtlen sóhajaidat, együgyű kétségbeesésedet.

- Ha mondom, visszamegyek.

Ezzel Kelemen megfordítá lovát.

Rokonai elébe kerekedtek.

- Mást javaslok én! - kiáltá Mihály, megfogva öccse lovának kantárszárát. - Fiú, magam megyek el, s becsületesen utánajárok a dolognak.

Kelemen szemében könny fakadt: - Kedves bátyám, drága jó rokonom! Nem elég szerencsétlenséget okoztam máris neked? Bujdosóvá lettél miattam, s most még életedet is veszélyeztesd?

- Átöltözködni, lappangani fogok.

- Téged az utolsó gyermek is ismer.

- De szeret, és nem fog följelenteni.

- Gondolj Tarnóczinéra!

- Annak rád még inkább vásik a foga.

- Hasztalan szólsz, bátyám! Erővel vissza nem tartóztathatlak; de esküszöm, hogy követni foglak nyomról nyomra.

- Jó. Tehát menjen el János. Őt nem ismeri a nép.

- Én?

- Te, öcsém.

János arca viaszhalvány lett.

- Megtennéd-e, testvér? - tudakolá Kelemen. - A te szemedben bízom. Ítéleted pontos, figyelmed éber.

Ó ég, minő megpróbáltatás! - gondolá János.

- Puhatold ki jól - szólt Mihály - a távozásunk után történteket. Hozz hírt házam ügyeiről is. Miért mondanád, hogy Zsigmond bátyám és Ágnes néném állapotjáról mentől hívebben értesülj? Hisz te szereted szüléidet.

- Hagyd itt Armidort és Zelmirát, mert a bámész népet magok után csődítik - jegyzé meg Kelemen.

János leszállott lováról, és egyik szolgáéra ült.

- Isten veletek. Az irgalmas ég könyörüljön rajtam!

Gyorsan kivált közülök.

Elvágtatott.