4
Vándoraink a Szeret
mentében utaznak.
Rég elhagyták már a
hegyláncokat, kedves hazájoknak, melytől tán örökre búcsút vettek,
határszéleit.
Lapályosabbá lőn a
vidék, gyérebbé az erdő, lanyhábbá a lég, súlyosabbá a honvágy.
Csak egy nap kellett, hogy
Lupuj vajda udvarába érkezzenek, s még egyik sem hallá a másik szavát.
Maga Mihály bátya is
legfölebb szomorú nótákat fütyörészett.
János felötlőleg
merengő és magába vonult volt.
Kelemennek szíve csordultig
telt fájdalommal, s minden percben ki akart áradni; de rokonainak komoly
tekintete visszadöbbenté.
A Szeret révénél megállíták
lovaikat.
A komp a túlpartról lassan
közeledett.
Leszállottak
nyergeikből... s a három bújdosó, mintha álomból most ébredt volna föl,
egymásra nézett.
- Lehetetlen, hogy ne
szeressen! - sóhajtá Kelemen. - Évek óta mennyi jelét adta vonzalmának!
Midőn utolszór valék vele, midőn szemrehányásokat tett, és tiltón
emelte felém kezét, akkor is nyakán volt egy kis csat, melyet ősanyám
hordott.
- Feledd őt! - mormogá
Mihály.
A kompba léptek.
- Haragudhatott rám, mert
gyöngédtelen valék. De hányszor nem mosolyogtak ajkai, midőn hosszabb
távollét után találkozott velem. Ó, a múlt... a múlt! S miért szórta volna rám
mosolyát, ha szíve érzéketlen volt? János, te elűzetésem után is beszéltél
vele. Szólj, mit vélsz vonakodásai felől?
- Feledd őt! - ismétlé
Mihály.
- S légy önérző, büszke -
válaszolta János komolyan.
- Ha így beszélsz, soha nőt
nem szerettél.
- Ah!
- Vagy nem olyant, minő
Sára.
- Ne ábrándozz! - szólt János
szintén méla és ábrándos tekintettel.
A túlparton voltak.
- Hamar szaladtunk el, félénknek
fog a világ tartani... és Sára...
- Megint! - dörmögé Mihály.
- S ki tudja, nem vett-e utóbb
kedvező kifejlést a dolog?
- Pah! Hazaeresztették a zárt
madarat.
- S Mihály bátya! Hiszed-e te,
hogy rokonszenvét egészen megtagadva ment haza, s hogy otthon nem bánta meg
hamar e tettét?
- Hiszem, hogy bolond vagy,
öcsém.
- Szavamra mondom, Sára
sohasem szeretett téged - szólt János határozott hangon.
Kelemen ámulattal tekinte
rá, de arcvonalai kiderültek, mint fellegek közül a nap.
- Honnan tudnád te? Hisz
Moldovában voltál. Ezer tanújelét bírom vonzalmának.
- Barátságát vetted
szerelemnek.
Kelemen tagadólag rázta
fejét.
- Úgy hát megváltoztatta
hajlamát, s most kedvel mást.
- Miért rágalmazod?
- Mintha a némberek sohasem
cserélnék szívök lángját? - vágott közbe Mihály bátya. - Szégyelld
tapasztalatlanságodat. Báthori Gábor udvarában tizenhat ara esküvőjénél
voltam vőfély, s közülök egyik sem ment ahhoz férjhez, ki első
szerelme vala. A tizenhetedik menyegző végre olyan volt, hol az első
hajlam frigyét kötöttük meg. Vala is ám lakodalom Boncidától Hencidáig; két
hétig folyvást áldomást ittunk a ritka szerencsére, és serlegünket csak azon
hírre tevők le, hogy a vigadó nász közül valamelyik kópéval a menyecske
megszökött.
- Ó, bátyám, Sára nem
udvari hölgy.
- De hölgy, öcsém, s az is
elég cím a hűtlenségre.
- De nőkről,
bátyám - szólt János -, nem lovagiasság rosszat szólani, és Sára jelleme felül
van a vádon. Ő nem köznapi lény.
- Igen szép! Rontsd még csak
jobban öcséd fejét! Most éppen ily dicsérgetésekre van szükségünk.
- Bátyám, nem is volt kibe
szerethessen Sára - említé Kelemen.
- Nem-e? Olyan ritka Erdélyben a fiatalember?
- Szentléleken mindenesetre az.
- Hát Bethlen Istvánnénál? Hát a
sok utazgatás alatt nem találkozott-e száz különb fiúval, mint te?
János zavart tekintetet vetett
Mihályra.
Kelemen kétségbeeséssel küzdött.
- Tudnod kell sorsomat! - kiáltá.
- Sorsod a lemondás - válaszolta János.
Tovább lovagoltak.
Éj borult a földre, s a bujdosókat egy szalmafedelű kunyhó rideg kebele
fogadá be.
Reggel Kelemen oly dúlt arcú volt, mint a siralomházba zárt bűnös.
Mihály haraggal fordítá el szemét tőle; János mély szánalommal
tekintett rá.
- Ó, barátaim, minő látvány volt! Szegény atyám jött nyoszolyámhoz.
Tántorgó lábain békó, kezén békó, ősz fürtein rászáradt vércseppek.
Lélegzetem a rémület miatt elállt, s torkom fuldoklott; míg végre, mintha
lefoglalt tagjaimat az igézetből egy igézet elleni szóval váltottam volna
ki, hirtelen fölpattantak szemeim. Ébren valék. Körülnéztem a sötét szobában.
Láttam fekhelyedet, látom a Jánosét, s mégis hallám nyoszolyám előtt a
rabbilincseket.
- Ez is álom volt - jegyzé meg János.
- Esküszöm, ébren valék.
- Botor beszéd! - szólt Mihály bátya.
- De hitemre mondom!
Mihály, ki a babonás félelemre különben is hajló volt, megszeppent. - Minden
talizmánomat otthon feledtem! - sóhajtá.
- Ó, bizonyosan Sárát atyámnál meglelték, s ő a kiadatásnak fegyveres
kézzel szegült ellene. Legyőzték, börtönbe hurcolták, és az én
bűnömért ő hal meg.
- Megint leltél ürügyet az önkínzásra! - korholá Kelement Mihály bátya, míg
János hirtelen megnyergelteté a lovakat.
- Induljunk!
Jászvásár felé haladtak.
- Nincs-e semmi háborúja Lupuj vajdának? - tudakolá hosszas hallgatás után
Kelemen.
- Miért kérded?
- Tán a veszély meggyógyítana.
- Rövid időn lesz alkalmunk harcolni - válaszolá János.
- Attól is meggyógyulnék - sóhajtá Kelemen -, ha tudnám, hogy Sára nem
szeret, ha tudnám, hogy nem csupán percnyi szeszélyből taszíttattam el.
Csak a tisztába jövetel ad írt sebemre. A bizonyosság gyógyít meg.
- Ne félj - szólt Mihály -, hamar fog ide is lakodalmának híre eljönni.
Haladtak.
Falu falu után vonult hátra.
- Visszamegyek Erdélybe - szakítá meg Kelemen a csendet.
- Mi a hév kő! Eszed ficamodott-e ki? - dörgé Mihály.
- Tudod-e, hogy fejeddel játszol? - szólt János.
- Mit sem tesz.
- Tehát egy hóbort miatt csakugyan bárddal készülsz nyakadat levágatni?
Eszeveszetten nyargalsz oly kocsi után, mely fölvenni sem akar. Hisz Sára rád sem
hederít. Neveti gyáva könnyeidet, erőtlen sóhajaidat, együgyű
kétségbeesésedet.
- Ha mondom, visszamegyek.
Ezzel Kelemen megfordítá lovát.
Rokonai elébe kerekedtek.
- Mást javaslok én! - kiáltá Mihály, megfogva öccse lovának kantárszárát. -
Fiú, magam megyek el, s becsületesen utánajárok a dolognak.
Kelemen szemében könny fakadt: - Kedves bátyám, drága jó rokonom! Nem elég
szerencsétlenséget okoztam máris neked? Bujdosóvá lettél miattam, s most még
életedet is veszélyeztesd?
- Átöltözködni, lappangani fogok.
- Téged az utolsó gyermek is ismer.
- De szeret, és nem fog följelenteni.
- Gondolj Tarnóczinéra!
- Annak rád még inkább vásik a foga.
- Hasztalan szólsz, bátyám! Erővel vissza nem tartóztathatlak; de
esküszöm, hogy követni foglak nyomról nyomra.
- Jó. Tehát menjen el János. Őt nem ismeri a nép.
- Én?
- Te, öcsém.
János arca viaszhalvány lett.
- Megtennéd-e, testvér? - tudakolá Kelemen. - A te szemedben bízom. Ítéleted
pontos, figyelmed éber.
Ó ég, minő megpróbáltatás! - gondolá János.
- Puhatold ki jól - szólt Mihály - a távozásunk után történteket. Hozz hírt
házam ügyeiről is. Miért mondanád, hogy Zsigmond bátyám és Ágnes néném
állapotjáról mentől hívebben értesülj? Hisz te szereted szüléidet.
- Hagyd itt Armidort és Zelmirát, mert a bámész népet magok után
csődítik - jegyzé meg Kelemen.
János leszállott lováról, és egyik szolgáéra ült.
- Isten veletek. Az irgalmas ég könyörüljön rajtam!
Gyorsan kivált közülök.
Elvágtatott.
|