5
A nap még a legmagasabb pontra nem emelkedett, midőn a két bujdosó
Jászvásárnak majdnem kapujáig érkezett.
- Hej, megsütik a makkot168János távozása
miatt! - sóhajtá most Mihály bátya. - Nincs többé pártfogónk Lupujnál. Ágról
szakadt levél vagyunk, melyet a véletlen szellője gördít ide-oda.
- S hogy ez nekünk eszünkbe sem jutott! - töprenkedett Kelemen.
- Ha ő most velünk van, a vajda udvarába szállunk, s főszerepet
viszünk körüle és a nők társaságában. De így bitangként csavaroghatunk az
utcákon.
- Fedelet csak kapunk pénzünkért - vigasztalá bátyját Kelemen.
- Kapunk, kapunk, de... Tudod, mi
jutott eszembe?
- Ugyan mi, kedves bátyám?
- Nemde - szólt Mihály -,
Tarnócziné azért vitte apádhoz az alispánt, hogy alkalma legyen minket
nőrablásért bepöröltetni?
- Ebben ne is kétkedjünk.
- Ha így volna a dolog - folytatá
Mihály -, akkor könnyen megtörténhetik, hogy Rákóczi fölkéret, s Lupuj
kiszolgáltat bennünket.
- Már erre nem is gondoltam -
szólt Kelemen.
- Az én elmémben is csak most
villant meg.
- De Rákóczi tán nem tesz
ilyesmit.
- Ökörhizlaló kupec. Tőle
minden kitelik!
- Magamra nézve nem nagy baj, ha
kerékbe törnek is. Rég elfeledtem az élet becsülését. De megvallom, bátyámat
igen sajnálnám.
- Hej, jó hasznát vennők
most Jánosnak!
- Mi haszna, ha már nincs itt! -
szólt Kelemen.
- Fájdalom, igaz. Azonban még
utolérhetnők.
- Nem látta, bátyám, hogyan
vágtatott? Elválásunk óta legalább három óra telt el.
- Talán négy is.
- S így csak magunkra kell
támaszkodnunk.
- És valami bölcs tervet
gondolnunk - szólt Mihály.
- Okvetlenül.
- S hogy előre mindent jól
kifőzhessük, szálljunk meg e korcsmában.
- Nem bánom - válaszolá Kelemen.
A korcsma, melyet bujdosóink a
tervkészítés színhelyéül választottak, nagy épület volt, s udvara tömve fuvaros
szekerekkel, málhákkal, kurjongató, félittas néppel. De bármekkora benne a
sokadalom, miután többnyire csőcselékből áll, üres szobát könnyen
lehetett találni.
A Mikesek egy fövénypadlójú
parányi ablakú és sötét, de nagy teremben szálltak meg.
Behordák poggyászaikat, bort
rendeltek, ebédet készíttetének magoknak, leheveredtek a padokra, s mert a
szoba lehe dohos volt, kinyitották az udvarablakokat.
- Már gondoljunk valami okosat,
mert holnap reggel Jászvásárba be kell mennünk.
- Én csak Sárára tudok gondolni,
s az nem okos. Gondoljon bátyám!
- Drágakő és értékes holmi
van velünk; de pénz kevés.
- S ha a vajdánál nem jelentjük
magunkat, az első gyűrű vagy boglár árulásakor, mint gyanús
egyéneket befognak.
- Igazad van, öcsém, s a
bejelentés azért is hasznos, mert Lupuj személyesen ismeri atyádat, és így
János nélkül sem maradunk éppen minden pártfogás nélkül.
- De ily csekély pártfogás mégsem
elég kiadatásunk gátlására.
- Hogyan volna elég! Hisz a
vajdának szerződése van Rákóczival.
- De egymással gyakran szoktak
háborgani.
- Ez nyom valamit a latban,
öcsém!
- S mit mondasz, ha a vajda
szolgálatjába lépnénk?
- A szeg fejére találtál, öcsém!
De micsoda szolgálatot válasszunk?
- Én a testőrségbe
közkatonának állok be. Úgyis meguntam az életet, s villongós időkről
hallék valami neszt.
- Bravó! Magam is közkatona
leszek.
- De bátyám mégis talán...
- Mit akarsz mondani?
- Talán igen öreg a
közkatonaságra.
- Micsoda együgyű beszéd -
szólt Mihály úr haragosan pödörve bajuszát, és kevély állást foglalva. - Tinéktek
már vén, aki nem hebehurgya, akinek már egy kissé benőtt a feje lágya. Én
öreg? Ha magam számára rablom el Sárát, megvált volna: vajon kellene-e most
Moldovába kiszöknünk? Nem tudlak titeket leszoktatni azon ostoba modorról, hogy
bátyának hívjatok... s aztán mindjárt öreg vagyok.
Kelemen hízelgő szavakkal
kezdé Mihály urat engesztelni; midőn a korcsma udvarán nagy lárma támadt;
cifra magyar káromkodásokkal vegyítve.
Valami oláhok a szérűben a
jászol mellől kikötöttek három lovat, hogy a magokét helyezzék el, mit a
lótulajdonos két szolgája észrevévén, derekas csatarához kezdett. A civakodás
közt a korcsmából a lovag, kihez a szolgák tartoztak, a helyszínéhez sietett,
haragja előhirnökéül magyar szitkokat szórva.
- Hisz ez Kapronczai! - kiáltá
Mihály úr az ablaktól Kelemenhez.
A Mikesek a szérűnek
rohantak, s előbb egyesített eréllyel rendreutasították az oláhokat, s
aztán külön-külön átölelték, s jobb és bal pofára megcsókolták Kapronczait.
A viszontlátási ceremónia után
szobájokba vitték őt.
- Honnan s hogy kerültél ide? -
kérdék.
- Lóhalálában jöttem,
sürgetős tárgyban.
- Tán atyám küldött utánunk? -
tudakolá fölindulással Kelemen. - Te jó rokonunk vagy. S mit csinálnak szüleim?
Szegény atyám! Szegény anyám!
Sűrűn omlottak Kelemen
könnyei.
- Amennyire mostani körülményeink
közt lehet, ők jól vannak - vigasztalá a bánkódót Kapronczai.
- Voltál nálok?
- Voltam, de megvallom, nem a
legszerencsésebb percben. Én a fejedelemmel jöttem Zsigmond bátyám várába.
- S milyen humorban volt a fejedelem?
- tudakolá Mihály.
- Derültebb kedvben ritkán
találtam. Rendkívül megtetszett őfenségének Zsigmond bátyám és Ágnes
néném.
- Lám, lám! - ujjongott
Mihály -, ki gondolta volna?
- Az ebéd alatt poharat
üríténk a háziúr egészségére.
- Rég mondom, hogy derék
ember Rákóczi! - kiálta föl Mihály.
- Ebéd után pedig
főlovászmesterré nevezé ki Zsigmond bátyámat.
- S mi, nyúlszívűek,
éppen rosszkor szaladtunk el - sopánkodott Mihály.
- Éppen jókor, barátim,
mert egyszerre betoppant az alispánnal Tarnócziné, s fejeteket kérte.
- De csak nem adta mindjárt
oda a fejedelem? - szólt Mihály.
- Dehogy adta. Makacsul
ragaszkodott Zsigmond bátyánkhoz.
- A nagy Rákóczi! - kiálta
Mihály.
- És szerette volna Sára
kezét okvetlenül a Kelemenével kötni össze.
- A jó Rákóczi! - sóhajtá
Mihály egészen elérzékenyülten.
- Evégett hozatta ki Sárát
a kék szobából.
- És Sára? - kérdé fojtott
hangon Kelemen.
- Barátom, azt mondta, hogy
te neki nem kellesz, nem is kellettél soha, s hogy gyalázatosan elraboltad.
- Szent Isten! - rebegték Kelemen
ajkai.
- No, ekkor természetesen vízzé
vált a lovászmesterség, s Rákóczi megparancsolá, hogy titeket a direktor nótán169pöröljön be.
- Tudtam, hogy ez lesz a
vége! - pattogott Mihály.
- De itt még nincs vége -
jegyzé meg Kapronczai.
- Nincs? - hüledezék Mihály
úr.
- Tarnócziné mondá, mit
használ neki a nóta? Ki adja vissza leánya jó nevét?
- Istentelen anya! Hát minek
tartott engem? Gaz csábítónak-e? S minek tartotta leányát?
- Rólad nem szólott, de leánya
becsületét kereste.
- Borzasztó!
- Mi is azt hittük, s midőn
a fejedelem udvaroncain és kíséretén végigtekintve kérdé: "Melyik fogja
védni kegyelmetek közül Tarnóczi Sára kisasszony erényét, a nevét és kezét kötve
szeplőtlenségéhez?" Erdély legszebb s legfényesebb rangú ifjai
ajánlkoztak kérőkül.
- És Sára kit választott? -
tudakolá Mihály csodálkozó megütközéssel.
- Kit? Senkit.
- Ó, ég! - sóhajtá Kelemen
örömtől áthatott arccal.
- Senkit az ajánlkozók sorából - folytatá
Kapronczai... - de egy mást, egy összetöpörödött példányát a viseltes
agglegényeknek... Haller Pétert.
- Ó, ő kincsért s a hiúság
bábjátékaiért áldozta föl szívét. Bár gyűlölhetném inkább, mint szánjam!
Magasabb lény volt, hogysem a szánalom büntetéséig aláztassék meg.
Kelemen mély felindulása
Kapronczaira is hatott.
Egy percig megszakítá a beszédet,
s aztán hülepedve folytatá.
- A vagyonvágy és fényelgés nem
lehet Sára választásának oka. Haller fösvényebb a griffmadárnál.
- Ne ejts kétségbe, Kapronczai! -
sóhajtá Kelemen.
- Haller pénze rejtve van, mint a
Dáriusz kincse, mely halommal fekszik a Sztrigy170fenekén; de nem tudjuk, hogy hol és hogyan vegyük
ki.
- Csak nem megy Sára
szerelemből hozzá? - szólt Mihály úr gúnyos arckifejezéssel.
- Ha nem is szerelemből,
szerelem miatt - válaszolá Kapronczai.
Kelemen vad tekintetet vetett rá.
- Nem annyira magam, mint a
fejedelem egész kíséretének véleményét mondom - szólt Kapronczai.
- S mi e kíséret véleménye? -
kérdé hévvel Kelemen.
- Hogy Haller vén, és ami
főbb, erőtlen.
- Ah, a pokoli fény, mely
lelkembe villant... Tehát erőtlen?
- Barátom, Kelemen, magad
is képzelheted.
- S így nem jöhet tisztába
a kérdés, melyért Tarnócziné jajgat? haha!... Szólj!
- Szólj te! - válaszolá
Kelemennek Kapronczai vállvonítva.
- Mondhatom, szép
történetecske! Egészen a Báthori Gábor udvarából való! - jegyzé meg Mihály úr
erőltetett nevetéssel.
Kelemen Kapronczaihoz
rohant.
- Esküdjél, hogy az egész
történet úgy folyt le, amint elmondtad.
- Miért ne esküdném? Néhány
szitkozás, sipítás, sikoltás és elbágyadások kihagyásával úgy történt. Azokat
meg ki győzné elősorolni?
- Csak okos ember az a
János - szólt közbe Mihály úr -, ő eleget célzott arra, hogy Sára
valakivel szerelmi viszonyban volt; de te nem akartad érteni.
- S hol van János? - kérdé
Kapronczai.
Kelemen közbevágott,
Kapronczai bal kezét megragadva: - Esküdjél arra az imára, melyben először
mondtad ki az Isten szent nevét, esküdjél, hogy igazán beszélted el a
történteket. De mégis ne arra esküdjél, mert sok embernek van joga
istentagadóvá lenni, s a gondviselés is csak oly hazugság lehet, mint a
szemérem és szüzesség... esküdjél egész családod becsületére... Ó! De hányan
hordják családjok nevét szívökön? S a közelfajulás nem nyelte-e örvényeibe a
legtiszteltebb házak becsületét?... Nem, nem arra... Esküdjél anyád sírhalmára,
hisz láttalak koporsójánál könnyezni; de a könny a szem gyöngesége is lehet. Ki
véd meg engem az emberi nem gyűlölésétől?... Édes barátom! Esküdjél
arra, mi legdrágább előtted. Ki tudja, mi az? Arra a névtelen, arra az
ismeretlen kincsre esküdjél, mely mindened, s melyhez képest semminek tekintesz
mindent. Legyen dicsőség, hatalom, erény, bűn, álom, remény,
csalódás, mit tudom én, mi! De esküdjél rá, hogy igaz történetet beszéltél.
- A legkevesebb tétovázás
nélkül esküszöm; de már te is térj magadhoz, s mondd meg, hol van Mikes János.
Okvetlenül találkozni akarok vele.
- Ó, Mikes János nagy
belátású; talán azért, mert nem volt szerelmes. S mint kell neki pirulni,
midőn szemére vetik testvérségét velem! Gyalázat, gyalázat! Szakadjon
szívem ízekre azon bűnért, hogy Sárát gyűlöli! Mily nyomorult vagyok.
Seperjen utcát minden gyáva férfiú, és köpjék őt hahotázva arcba, ha a nőktől
megcsalatva gyűlöl. Ki meri e felséges érzést pazarolni oda, hol a
megvetés kötelességünk? Bátyám, Mihály! Barátom, Kapronczai! Tépjétek le rólam
e ruhát, mely a lovagokéhoz hasonló szabású, törjétek szét kardomat, mely eddig
becsületes kezekben volt, és tapossátok a sárba süvegemet, melynek
kerecsentolla őseimről és daliás időkből maradt rám,
gyalázzatok meg, taszítsatok ki társaságtokból, ha valaha fogok nőt
szeretni, ha valaha térdem meghajlik azon ámítás előtt, melyet a
hígvelejűek nőerénynek neveznek.
Kelemen kimerülten rogyott
a padra, s tenyerével takará el arcát.
Mihály dorgálta
gyöngeségéért, és vigasztalá bánatában.
- Már megmondhatom, mit
eddig kíméletből elhallgattam - szólt Kapronczai -, hogy a fejedelem elkobozandó
birtokaitokat Tarnóczi Sára kisasszonynak adományozta jegyajándékul.
- Jól tevé! - válaszolá
Kelemen fásultan.
- De az eblelkét, nem tevé
ám jól! - pattant fel Mihály úr. - Hát Debrő az új udvarházzal, a
drágaságoktól terhelt almáriumokkal, a bűverejű kövekkel, temérdek
gabnámmal, szarvasgulyáimmal és nemes természetű lovaimmal a képmutató
Tarnócziné átkozott családját emelje fényre? Inkább rögtön visszamegyek
Erdélybe.
- Az, barátom, nem
változtatna a dolgon, ha a nőrablás vádját nem háríthatod el magadtól. De,
az Istenért, hol van János?
- Ha már birtokaimat
fehérszemélynek szánta Rákóczi, miért nem ajándékozta inkább
szomszédnőmnek, özvegy Naprádinénak?
- Barátom, erre felelni nem
tudok. De te miért nem válaszolsz az én kérdésemre, melyre könnyen felelhetnél?
- Mit kérdeztél hát?
- Hol van János?
- Alkalmasint farkasveremben. Az
Isten eleget ostoroz minket!
- Erdélybe indult - szólt
Kelemen, fölemelve tenyeréből arcát.
- Borzasztó szerencsétlenség! -
kiálta aggodalmas tekintettel Kapronczai. - Hej, nyergeljetek! - rivalg
cselédeinek az ablakból.
- Mit akarsz? - szólt Mihály.
- Utolérni őt.
- Sohase fáradj! Már alkalmasint
a határszéleken van. Minden baj nyakunkra szállott.
- Jánosban volt egyedüli
támaszotok. Mit fogtok már Jászvásáron tenni? Nem tudjátok-e, miért jöttem ide?
No hát, édes barátim, a fejedelem küldött, hogy titeket Lupuj vajdától
felkérjelek, és kötözve vitesselek Erdélybe.
Mihály hüledezve tekintett
Kapronczaira. Kelemen arcán szikrázott az öröm.
- De titokban szólván, a fejedelem
nemigen bánná, ha Lupuj az ő követelését megtagadná, s éppen ezért nagy
baj János távolléte.
- Ah, hát a remény utolsó
fellobbanása is csalfa volt! - sóhajtá Kelemen elborulva.
- Barátim, én megpróbálom Jánost
utolérni. Ha Moldva széléig nem találhatok rá, visszatérek Jászvásárba, és
sürgetni fogom kézbe szolgáltatástokat. Addig fészkeljétek be magatokat a vajda
udvarába, s keressetek hatalmas pártfogókat. S most Isten veletek!
Az újonc diplomata megölelte
rokonait, és szobájába távozott poggyászai kihordása végett.
- Volna bár ellenségünk
Kapronczai! - mormogá fogai közt Kelemen.
- Meg akarsz-e okvetlenül halni?
- Igen... csak hogy hazugnak
hihessem őt.
- Még most is szereted
Sárát, boldogtalan!... Elpirultál? - szólt Mihály.
- Utolsó
visszaverődése volt ez a láthatárról lement napnak.
|