5

A nap még a legmagasabb pontra nem emelkedett, midőn a két bujdosó Jászvásárnak majdnem kapujáig érkezett.

- Hej, megsütik a makkot¹⁶⁸János távozása miatt! - sóhajtá most Mihály bátya. - Nincs többé pártfogónk Lupujnál. Ágról szakadt levél vagyunk, melyet a véletlen szellője gördít ide-oda.

- S hogy ez nekünk eszünkbe sem jutott! - töprenkedett Kelemen.

- Ha ő most velünk van, a vajda udvarába szállunk, s főszerepet viszünk körüle és a nők társaságában. De így bitangként csavaroghatunk az utcákon.

- Fedelet csak kapunk pénzünkért - vigasztalá bátyját Kelemen.

- Kapunk, kapunk, de... Tudod, mi jutott eszembe?

- Ugyan mi, kedves bátyám?

- Nemde - szólt Mihály -, Tarnócziné azért vitte apádhoz az alispánt, hogy alkalma legyen minket nőrablásért bepöröltetni?

- Ebben ne is kétkedjünk.

- Ha így volna a dolog - folytatá Mihály -, akkor könnyen megtörténhetik, hogy Rákóczi fölkéret, s Lupuj kiszolgáltat bennünket.

- Már erre nem is gondoltam - szólt Kelemen.

- Az én elmémben is csak most villant meg.

- De Rákóczi tán nem tesz ilyesmit.

- Ökörhizlaló kupec. Tőle minden kitelik!

- Magamra nézve nem nagy baj, ha kerékbe törnek is. Rég elfeledtem az élet becsülését. De megvallom, bátyámat igen sajnálnám.

- Hej, jó hasznát vennők most Jánosnak!

- Mi haszna, ha már nincs itt! - szólt Kelemen.

- Fájdalom, igaz. Azonban még utolérhetnők.

- Nem látta, bátyám, hogyan vágtatott? Elválásunk óta legalább három óra telt el.

- Talán négy is.

- S így csak magunkra kell támaszkodnunk.

- És valami bölcs tervet gondolnunk - szólt Mihály.

- Okvetlenül.

- S hogy előre mindent jól kifőzhessük, szálljunk meg e korcsmában.

- Nem bánom - válaszolá Kelemen.

A korcsma, melyet bujdosóink a tervkészítés színhelyéül választottak, nagy épület volt, s udvara tömve fuvaros szekerekkel, málhákkal, kurjongató, félittas néppel. De bármekkora benne a sokadalom, miután többnyire csőcselékből áll, üres szobát könnyen lehetett találni.

A Mikesek egy fövénypadlójú parányi ablakú és sötét, de nagy teremben szálltak meg.

Behordák poggyászaikat, bort rendeltek, ebédet készíttetének magoknak, leheveredtek a padokra, s mert a szoba lehe dohos volt, kinyitották az udvarablakokat.

- Már gondoljunk valami okosat, mert holnap reggel Jászvásárba be kell mennünk.

- Én csak Sárára tudok gondolni, s az nem okos. Gondoljon bátyám!

- Drágakő és értékes holmi van velünk; de pénz kevés.

- S ha a vajdánál nem jelentjük magunkat, az első gyűrű vagy boglár árulásakor, mint gyanús egyéneket befognak.

- Igazad van, öcsém, s a bejelentés azért is hasznos, mert Lupuj személyesen ismeri atyádat, és így János nélkül sem maradunk éppen minden pártfogás nélkül.

- De ily csekély pártfogás mégsem elég kiadatásunk gátlására.

- Hogyan volna elég! Hisz a vajdának szerződése van Rákóczival.

- De egymással gyakran szoktak háborgani.

- Ez nyom valamit a latban, öcsém!

- S mit mondasz, ha a vajda szolgálatjába lépnénk?

- A szeg fejére találtál, öcsém! De micsoda szolgálatot válasszunk?

- Én a testőrségbe közkatonának állok be. Úgyis meguntam az életet, s villongós időkről hallék valami neszt.

- Bravó! Magam is közkatona leszek.

- De bátyám mégis talán...

- Mit akarsz mondani?

- Talán igen öreg a közkatonaságra.

- Micsoda együgyű beszéd - szólt Mihály úr haragosan pödörve bajuszát, és kevély állást foglalva. - Tinéktek már vén, aki nem hebehurgya, akinek már egy kissé benőtt a feje lágya. Én öreg? Ha magam számára rablom el Sárát, megvált volna: vajon kellene-e most Moldovába kiszöknünk? Nem tudlak titeket leszoktatni azon ostoba modorról, hogy bátyának hívjatok... s aztán mindjárt öreg vagyok.

Kelemen hízelgő szavakkal kezdé Mihály urat engesztelni; midőn a korcsma udvarán nagy lárma támadt; cifra magyar káromkodásokkal vegyítve.

Valami oláhok a szérűben a jászol mellől kikötöttek három lovat, hogy a magokét helyezzék el, mit a lótulajdonos két szolgája észrevévén, derekas csatarához kezdett. A civakodás közt a korcsmából a lovag, kihez a szolgák tartoztak, a helyszínéhez sietett, haragja előhirnökéül magyar szitkokat szórva.

- Hisz ez Kapronczai! - kiáltá Mihály úr az ablaktól Kelemenhez.

A Mikesek a szérűnek rohantak, s előbb egyesített eréllyel rendreutasították az oláhokat, s aztán külön-külön átölelték, s jobb és bal pofára megcsókolták Kapronczait.

A viszontlátási ceremónia után szobájokba vitték őt.

- Honnan s hogy kerültél ide? - kérdék.

- Lóhalálában jöttem, sürgetős tárgyban.

- Tán atyám küldött utánunk? - tudakolá fölindulással Kelemen. - Te jó rokonunk vagy. S mit csinálnak szüleim? Szegény atyám! Szegény anyám!

Sűrűn omlottak Kelemen könnyei.

- Amennyire mostani körülményeink közt lehet, ők jól vannak - vigasztalá a bánkódót Kapronczai.

- Voltál nálok?

- Voltam, de megvallom, nem a legszerencsésebb percben. Én a fejedelemmel jöttem Zsigmond bátyám várába.

- S milyen humorban volt a fejedelem? - tudakolá Mihály.

- Derültebb kedvben ritkán találtam. Rendkívül megtetszett őfenségének Zsigmond bátyám és Ágnes néném.

- Lám, lám! - ujjongott Mihály -, ki gondolta volna?

- Az ebéd alatt poharat üríténk a háziúr egészségére.

- Rég mondom, hogy derék ember Rákóczi! - kiálta föl Mihály.

- Ebéd után pedig főlovászmesterré nevezé ki Zsigmond bátyámat.

- S mi, nyúlszívűek, éppen rosszkor szaladtunk el - sopánkodott Mihály.

- Éppen jókor, barátim, mert egyszerre betoppant az alispánnal Tarnócziné, s fejeteket kérte.

- De csak nem adta mindjárt oda a fejedelem? - szólt Mihály.

- Dehogy adta. Makacsul ragaszkodott Zsigmond bátyánkhoz.

- A nagy Rákóczi! - kiálta Mihály.

- És szerette volna Sára kezét okvetlenül a Kelemenével kötni össze.

- A jó Rákóczi! - sóhajtá Mihály egészen elérzékenyülten.

- Evégett hozatta ki Sárát a kék szobából.

- És Sára? - kérdé fojtott hangon Kelemen.

- Barátom, azt mondta, hogy te neki nem kellesz, nem is kellettél soha, s hogy gyalázatosan elraboltad.

- Szent Isten! - rebegték Kelemen ajkai.

- No, ekkor természetesen vízzé vált a lovászmesterség, s Rákóczi megparancsolá, hogy titeket a direktor nótán¹⁶⁹pöröljön be.

- Tudtam, hogy ez lesz a vége! - pattogott Mihály.

- De itt még nincs vége - jegyzé meg Kapronczai.

- Nincs? - hüledezék Mihály úr.

- Tarnócziné mondá, mit használ neki a nóta? Ki adja vissza leánya jó nevét?

- Istentelen anya! Hát minek tartott engem? Gaz csábítónak-e? S minek tartotta leányát?

- Rólad nem szólott, de leánya becsületét kereste.

- Borzasztó!

- Mi is azt hittük, s midőn a fejedelem udvaroncain és kíséretén végigtekintve kérdé: "Melyik fogja védni kegyelmetek közül Tarnóczi Sára kisasszony erényét, a nevét és kezét kötve szeplőtlenségéhez?" Erdély legszebb s legfényesebb rangú ifjai ajánlkoztak kérőkül.

- És Sára kit választott? - tudakolá Mihály csodálkozó megütközéssel.

- Kit? Senkit.

- Ó, ég! - sóhajtá Kelemen örömtől áthatott arccal.

- Senkit az ajánlkozók sorából - folytatá Kapronczai... - de egy mást, egy összetöpörödött példányát a viseltes agglegényeknek... Haller Pétert.

- Ó, ő kincsért s a hiúság bábjátékaiért áldozta föl szívét. Bár gyűlölhetném inkább, mint szánjam! Magasabb lény volt, hogysem a szánalom büntetéséig aláztassék meg.

Kelemen mély felindulása Kapronczaira is hatott.

Egy percig megszakítá a beszédet, s aztán hülepedve folytatá.

- A vagyonvágy és fényelgés nem lehet Sára választásának oka. Haller fösvényebb a griffmadárnál.

- Ne ejts kétségbe, Kapronczai! - sóhajtá Kelemen.

- Haller pénze rejtve van, mint a Dáriusz kincse, mely halommal fekszik a Sztrigy¹⁷⁰fenekén; de nem tudjuk, hogy hol és hogyan vegyük ki.

- Csak nem megy Sára szerelemből hozzá? - szólt Mihály úr gúnyos arckifejezéssel.

- Ha nem is szerelemből, szerelem miatt - válaszolá Kapronczai.

Kelemen vad tekintetet vetett rá.

- Nem annyira magam, mint a fejedelem egész kíséretének véleményét mondom - szólt Kapronczai.

- S mi e kíséret véleménye? - kérdé hévvel Kelemen.

- Hogy Haller vén, és ami főbb, erőtlen.

- Ah, a pokoli fény, mely lelkembe villant... Tehát erőtlen?

- Barátom, Kelemen, magad is képzelheted.

- S így nem jöhet tisztába a kérdés, melyért Tarnócziné jajgat? haha!... Szólj!

- Szólj te! - válaszolá Kelemennek Kapronczai vállvonítva.

- Mondhatom, szép történetecske! Egészen a Báthori Gábor udvarából való! - jegyzé meg Mihály úr erőltetett nevetéssel.

Kelemen Kapronczaihoz rohant.

- Esküdjél, hogy az egész történet úgy folyt le, amint elmondtad.

- Miért ne esküdném? Néhány szitkozás, sipítás, sikoltás és elbágyadások kihagyásával úgy történt. Azokat meg ki győzné elősorolni?

- Csak okos ember az a János - szólt közbe Mihály úr -, ő eleget célzott arra, hogy Sára valakivel szerelmi viszonyban volt; de te nem akartad érteni.

- S hol van János? - kérdé Kapronczai.

Kelemen közbevágott, Kapronczai bal kezét megragadva: - Esküdjél arra az imára, melyben először mondtad ki az Isten szent nevét, esküdjél, hogy igazán beszélted el a történteket. De mégis ne arra esküdjél, mert sok embernek van joga istentagadóvá lenni, s a gondviselés is csak oly hazugság lehet, mint a szemérem és szüzesség... esküdjél egész családod becsületére... Ó! De hányan hordják családjok nevét szívökön? S a közelfajulás nem nyelte-e örvényeibe a legtiszteltebb házak becsületét?... Nem, nem arra... Esküdjél anyád sírhalmára, hisz láttalak koporsójánál könnyezni; de a könny a szem gyöngesége is lehet. Ki véd meg engem az emberi nem gyűlölésétől?... Édes barátom! Esküdjél arra, mi legdrágább előtted. Ki tudja, mi az? Arra a névtelen, arra az ismeretlen kincsre esküdjél, mely mindened, s melyhez képest semminek tekintesz mindent. Legyen dicsőség, hatalom, erény, bűn, álom, remény, csalódás, mit tudom én, mi! De esküdjél rá, hogy igaz történetet beszéltél.

- A legkevesebb tétovázás nélkül esküszöm; de már te is térj magadhoz, s mondd meg, hol van Mikes János. Okvetlenül találkozni akarok vele.

- Ó, Mikes János nagy belátású; talán azért, mert nem volt szerelmes. S mint kell neki pirulni, midőn szemére vetik testvérségét velem! Gyalázat, gyalázat! Szakadjon szívem ízekre azon bűnért, hogy Sárát gyűlöli! Mily nyomorult vagyok. Seperjen utcát minden gyáva férfiú, és köpjék őt hahotázva arcba, ha a nőktől megcsalatva gyűlöl. Ki meri e felséges érzést pazarolni oda, hol a megvetés kötelességünk? Bátyám, Mihály! Barátom, Kapronczai! Tépjétek le rólam e ruhát, mely a lovagokéhoz hasonló szabású, törjétek szét kardomat, mely eddig becsületes kezekben volt, és tapossátok a sárba süvegemet, melynek kerecsentolla őseimről és daliás időkből maradt rám, gyalázzatok meg, taszítsatok ki társaságtokból, ha valaha fogok nőt szeretni, ha valaha térdem meghajlik azon ámítás előtt, melyet a hígvelejűek nőerénynek neveznek.

Kelemen kimerülten rogyott a padra, s tenyerével takará el arcát.

Mihály dorgálta gyöngeségéért, és vigasztalá bánatában.

- Már megmondhatom, mit eddig kíméletből elhallgattam - szólt Kapronczai -, hogy a fejedelem elkobozandó birtokaitokat Tarnóczi Sára kisasszonynak adományozta jegyajándékul.

- Jól tevé! - válaszolá Kelemen fásultan.

- De az eblelkét, nem tevé ám jól! - pattant fel Mihály úr. - Hát Debrő az új udvarházzal, a drágaságoktól terhelt almáriumokkal, a bűverejű kövekkel, temérdek gabnámmal, szarvasgulyáimmal és nemes természetű lovaimmal a képmutató Tarnócziné átkozott családját emelje fényre? Inkább rögtön visszamegyek Erdélybe.

- Az, barátom, nem változtatna a dolgon, ha a nőrablás vádját nem háríthatod el magadtól. De, az Istenért, hol van János?

- Ha már birtokaimat fehérszemélynek szánta Rákóczi, miért nem ajándékozta inkább szomszédnőmnek, özvegy Naprádinénak?

- Barátom, erre felelni nem tudok. De te miért nem válaszolsz az én kérdésemre, melyre könnyen felelhetnél?

- Mit kérdeztél hát?

- Hol van János?

- Alkalmasint farkasveremben. Az Isten eleget ostoroz minket!

- Erdélybe indult - szólt Kelemen, fölemelve tenyeréből arcát.

- Borzasztó szerencsétlenség! - kiálta aggodalmas tekintettel Kapronczai. - Hej, nyergeljetek! - rivalg cselédeinek az ablakból.

- Mit akarsz? - szólt Mihály.

- Utolérni őt.

- Sohase fáradj! Már alkalmasint a határszéleken van. Minden baj nyakunkra szállott.

- Jánosban volt egyedüli támaszotok. Mit fogtok már Jászvásáron tenni? Nem tudjátok-e, miért jöttem ide? No hát, édes barátim, a fejedelem küldött, hogy titeket Lupuj vajdától felkérjelek, és kötözve vitesselek Erdélybe.

Mihály hüledezve tekintett Kapronczaira. Kelemen arcán szikrázott az öröm.

- De titokban szólván, a fejedelem nemigen bánná, ha Lupuj az ő követelését megtagadná, s éppen ezért nagy baj János távolléte.

- Ah, hát a remény utolsó fellobbanása is csalfa volt! - sóhajtá Kelemen elborulva.

- Barátim, én megpróbálom Jánost utolérni. Ha Moldva széléig nem találhatok rá, visszatérek Jászvásárba, és sürgetni fogom kézbe szolgáltatástokat. Addig fészkeljétek be magatokat a vajda udvarába, s keressetek hatalmas pártfogókat. S most Isten veletek!

Az újonc diplomata megölelte rokonait, és szobájába távozott poggyászai kihordása végett.

- Volna bár ellenségünk Kapronczai! - mormogá fogai közt Kelemen.

- Meg akarsz-e okvetlenül halni?

- Igen... csak hogy hazugnak hihessem őt.

- Még most is szereted Sárát, boldogtalan!... Elpirultál? - szólt Mihály.

- Utolsó visszaverődése volt ez a láthatárról lement napnak.