7
Olvasóimat megint Székelyföldre, s különösen Kassai István uram, a nagyságos
korlátnok erdőmesterének havasi magányába kell vezetnem.
A kandallóban vidoran lángolt a fenyő, kedves meleget terjesztve a
szobában, mert október már végéhez közelg, s a vadászlak ablakára néző
bércek élén a hó tükréről csillogott vissza a lemenő nap sugara.
A kandalló előtt vörös posztóba szegett, öreg medvebőr volt kiterítve,
természetes körmökkel, csinált szemekkel, de - fájdalom - a golyótól szaggatott
fél füllel.
A mackó bundája lábzsámolyul szolgált a karszékben ülő számára; a
karszék maga pedig famunka helyett merőben címeres szarvas ágbogaiból és
lábszáraiból volt oly szeszélyesen összerakva, hogy bizarabb alakot a bútorzat
széles birodalmában csak igen keveset lehetett volna találni.
A darutollas lovag, ki a fejedelem életét menté meg, s kit mi már
közelebbről ismerünk, mint házigazdája, az alkonyhomály miatt félretevé
könyvét, melybe egész figyelemmel merült volt, s még egy hasábot vetve a
kandallóba, a karszékből gondolkodó tekintettel nézett a föstvényes
lángra, s ez viszonzásul kedélyes világát a lovag szép arcán játszódtatá, és
még átlátszóbbá, túlvilágibbá, vagy legalább szellemiebbé tevé a finom, de
bágyadt és korán fonnyadó vonalakat.
A szobában csend, a rengetegben csend volt, benn némább, künn mélyebb és
döbbentő. Az erdőrém légben ugató kutyáival fölfedezhetetlen
barlangokba vonult, farkas nem üvöltött, hollók nem mozdíták meg a száraz
gallyakat, szellő nem forgatá a hervadt leveleket, bölény nem csattogtatá
a sűrű harasztközt, s messze hangzott ugyan a nesz, mellyel a nyugvó
dámvad az avar füvet leszakítá, de a vadászlakig mégsem érhetett el. Csak a hegyi
erek és patakok távoli zúgását hallhatta volna az a fül, mely az éj halk és
rejtelmes beszédét érteni megtanulta.
Mert éj volt a szobában; csak a kandalló által világított, csendes, néma éj.
A fal- és deszkarepedések piciny népe oly nyugodtan viselte magát, mint a
veszélyes kandúr, mely a lovag lábai előtt a medvebőrön hosszan
nyújtózva hevert, fejét a tűzhöz fordított málára görbítve.
Csak a vidám tücsök unta e hallgatást meg, s rejtekéből kilépvén, a
karszék felé szökdelt, s egész készséggel csicsergett a lovagnak talán a
tücsökcsalád egészségéről, megelégedéséről, gondtalan életéről,
derült kedélyéről. Közleményei háznépét mélyen érdekelheték, mert a kis
üregből hol egyik, hol másik szólamlott meg, mintha ki akarná egészíteni a
becsületes családfő társalgását az érdemes lovaggal, ki velök már gyakran
virraszta, s kinek mindig szüksége volt egy kis szórakozásra, hogy gondjaitól
menekülhessen.
A falióra nehezékeinek harsány zörömbölése s a kalapács csengő ütései,
lyukába visszariaszták a furcsa kis állatkát, s midőn a kilenc elverése
után az idő hirdetője megint régi apátiájába süllyedt, és csak az
inga egyforma, halk ketyegésével adott ébrenlétéről jelt, még sok percnek
kellett eltelnie, míg a vadászlak apró zsellérkéi ismét vigadni, mulatozni és
csevegni bátorkodtak.
A lovag mécset gyújtott, összevonta az ablak függönyeit, felszítá a hamvadó
tüzet, fegyverét vállára vette, s nem minden nyugtalanság nélkül ment a
szabadba, hol a ház egyetlen fehércseléde, a vén szakácsnő, még több
aggodalmak közt nézett a sötét erdőbe, a rejtőző gyalogútra, a
csendes, de majdnem csillagtalan égre.
- Már el sem fog ma jönni - sopánkodott az öregasszony. - S minek is jönne?
A haricskakása egészen péppé lett, és a hosszas várás miatt vacsoránknak nincs
már sem íze, sem bűze.
A lovag biztatásai javában volt, midőn a hegyi útról dobogás
hallatszék.
Néhány perc múlva megérkezett az erdőmester, s előrivogatá
csőszét, hogy sokáig jártassa a lovat, mert ki van fáradva, s reggel
sütögesse ki a körömhasíték alatt meleg vassal a hátulsó bal lábát, mert
Szentléleknél már kényesen kezdé hordozni.
- S kend, kedves gazdám, betért Szentlélekre? - tudakolá kezet szorítva az
erdőmester vendége.
- Be ám! - válaszolá ez. - De meg is zaklattam lovamat. Derék állat az én
hókám, másnak tán kiszakadt volna párája. Azonban menjünk a hűsből a
kandallóhoz, ott majd beszélhetünk - előzte az erdőmester meg vendége
tudakolásait.
A szobában, a lámpamécs félderűje mellett is feltűnt a háziúr
komoly, aggódó tekintete.
- Az Istenért! Tán szerencsétlenség történt... Mikes Zsigmond nagyuraméknál?
- tudakolá fölindulással az idegen.
- Hallgasson ki kegyelmed, Mikes Móric uram, béketűréssel, mert a
magamféle egyszerű embernek is vannak néha jó tanácsai, és a gyönge is
segíthet az erős baján, mint a mesében kisgyermek húzta ki a sánta
oroszlán talpából a szálkát.
Az erdőmester vendége mellé ült, s félbeszakítás nélkül folytatá: -
Kegyelmedet egyetlen jóltevőm és barátom, Székely Márton küldötte hozzám,
és én kilétéről nem tudakozódva, szerencsésnek tartám magamat, hogy
szegény házam vendégül fogadhatja a lovag urat. A kíváncsiság nem bűnöm,
éles elmével sem vagyok megáldva, s most tehát, midőn nevén szólítám
kegyelmedet, ezzel úgy hiszem, eléggé meggyőzhetém arról, hogy élete
veszélyben forog.
- Történjék a mindenható szent akaratja! - szólt az idegen hideg
lemondással.
- Kegyelmednek nem lehet rémítő a börtön és halál, de sajnálom, hogy
megfeledkezett szüleinek bánatáról.
- Derék férfiú, igaza van! Én még az éjjel itthagyom e csendes hajlékot,
mely kedélyemre annyi varázzsal hatott, úgy magába foglalta minden vágyaimat,
és úgy együtt tartá, mint az olvasó gyöngyeit a füzér zsinórja. Hajnalszürkület
előtt már úton leszek, s anyám könnyeire fogadom, hogy a megtámadások
ellenében, nem mint pap, kinek legmagasabb reménye a vértanúság, de mint lovag
fogom magamat viselni, kinek jó fegyvere, bátorsága és lelékenysége van.
- Nem úgy, uram! hallgassa meg előbb a történteket - szólt az
erdőmester. - Józsa Péter, Kassai uram őnagysága tiszttartója, le sem
ültetett, mint szokta, a számadásokat sem kérte, mint szokta, de ahelyett teli
torokkal kiáltá előmbe, hogy vége az ország jó békéjének, mert Pázmány
érsek az egész jezsuita rendet Erdélybe küldötte lázítani, csak egyedül maga
maradt Magyarországon. Sáskarajként lepték el különböző öltözetben e papok
a mi hazánkat. Egyik pálosnak, másik minoritának, ferencesnek mondja magát, s a
kolostorokba búvik, mint a kakukk a rigófészekbe. A gvárdiánok csodálkozva
tátják szájokat az idegenekre, de nem mernek szólani, nehogy fecsegésökért a pápa
négy fal közé rakassa. Inkább ráesküsznek, hogy páter Anselm senki más, mint
György fráter, kit ők neveltek a zárda kulcsárjának. De ez még kisebb,
folytatá Józsa Péter uram, nagyobb az, hogy némelyik a jezsuiták közül doktor,
borbély, felcser lett, szürke port árul, melyből aranyat lehet csinálni, a
nehéz nyavalyásokat ujja érintésével gyógyítja, s mindenütt maga körül hamis
csodatételekkel gyűjt követőket. Van olyan is, ki mezei kapitánynak
adja ki magát, s kettős zsolddal toborz, az Isten tudná, minő célokra.
Mások meg igazhitű református kántorrá szegődtek be, s egyszerre csak
a jó magyar zsoltárokat diákul fogják énekelni. Azt is hallám, hogy többen
asszonyokká öltöztek, de még nem sajdíthatjuk, ki végett.
- Mily badar beszéd! -
sóhajtá a lovag.
- Magam sem sokat adtam rá
- szólt az erdőmester -, s éppen azért tudakolám is, hogy tulajdonképp
kitől hallotta Józsa Péter uram.
- S mit mondott?
- Hát azt, hogy neki Szabó
Mártonné mesélé, kinek Sütő Biri mondta, ki a mesturamtól hallá, kinek a
kurátor beszélte, ki a kézdivásárhelyi bírótól körülményesen értesült az egész
dologról, ez meg az esperesnek szájából szóról szóra vette át, mégpedig a
fejedelem őfensége udvari káplánjának levele szerint.
- Csulai uram pedig akkor
álmodta, midőn a medvétől féltében elaludt - tevé hozzá a lovag.
- Alkalmasint - szólt az
erdőmester. - De a nép mindenütt úgy súg-búg, mintha tatárjárás nesze
ütötte volna meg fülét. Alighogy Szentlélekre értem, befordulék tehát a
plébánoshoz, valami bizonyost hallani a dolog felől. Ő egészen
elveszté szívét, s hangja, arca csüggedt volt. Nem is ok nélkül, mert
Tarnócziné nagyasszony éppen akkor üzente, hogy rövid időn ki fogja
vettetni a paplakból, mivel egy híres jezsuitát, ki az országot fellázítni és a
fejedelmet orozva meg akarja gyilkolni, alkalmasint ő rejteget, s neki
kell legbizonyosabban tudni, hogy ki az a Mikes Zsigmondnál titkon megforduló
darutollas. A plébános eleget esküdözött ártatlanságáról, de a vén sárkány még
a régi időkből bősz ellensége lévén, buktatására mindent el fog
követni. Szóval a papot nagy keserűség közt találtam és hagyám el. Amint
pedig a faluból kiértem, megsarkantyúzám a hókát, s hipp-hopp, hegyen fel,
hegyen le, idejöttem. Derék egy pára, teremtuccse, nem adnám százforintos
paripáért. Dupla abrakot fog kapni. Holnap reggel korán indulunk. Én ismeretlen
hegyi utakon vezetem kegyelmedet az ország széléig. Életemmel kezeskedem, hogy
vadon, madáron, s egypár ostoba hegylakón kívül, éppen senkivel sem lesz
találkozásunk.
- Isten őrizzen -
szólt a lovag az erdőmester kezét megszorítván -, hogy kendet több
veszélynek tegyem ki, mint amennyivel ittmulatásom miatt máris körül van véve.
Nem gyaníthatám, hogy gyanúba vettek, de miután most vallásom ellenségeinek
céljairól értesülve vagyok, valódi pogány volnék, ha bárkit azon szigorú
büntetésnek akarnék kitenni, mely hazánkban a jezsuiták pártfogóit,
rejtegetőit, védelmezőit sújtja.
- Nemzetes uram! Mi közöm
nekem a jezsuitákhoz? Magam is egész lélekből reformált hitű vagyok. Én
csak az üldözöttre és kegyelmedre, kinek szabadsága és élete ellen törnek,
gondoltam.
- Nem, barátom! Inkább
magam megyek egyenesen Tarnóczinéhoz vagy Csulaihoz, mintsem engedjem, hogy
udvarából tíz lépésre is kísérjen.
- Már látom, a lovag úrnak
nincs bizalma hozzám - szólt keserűen az erdőmester.
- Akkor hitem nem volna a
jámborság és becsületesség iránt - válaszolá Mikes Móric. - De - folytatá
mosolyogva - kend el is feledte, hogy kezemben egy talizmán van, melynek
segélyével magamat a hét lakattal és vaspánttal elzárt börtönből, ha
megannyi sárkány őrizné is, tetszésem szerint kiragadhatnám. Kend ott
maradna; én baj nélkül mennék tovább. Igazság-e ez?
Az erdőmester
hüledezve tekintett a beszélőre.
- Csakugyan nem emlékszik
kend a gyűrűre?
- Biz Isten, igaz - kiáltá
ragyogó arccal az erdőmester. - Csak tartsa meg szavát a fejedelem.
- Azért fejedelem.
- No, nehéz kő esett
le szívemről.
- De, kedves gazdám, nagy
szívességre kell kérnem. Ugye teljesíti?
- Okvetlenül.
- Én pár órányi pihenés
után útra indulok. Reggel kend az asztalon levelet s egy kis szekrényt fog
találni, drága szüleimnek szánt emlékekkel. Fürt is lesz köztük ezen
főről, mely a férfikor küszöbén, öröm és mosolygó emlékek nélkül
őszült meg. Mi volt nekem az élet, s mit várhatok tőle? Hazám
kitaszított kebléből! De ne szóljunk erről. Önhibám lehet. Magam
idéztem föl ellenem a törvények szigorát, melyeknek minden betűit jól
ismerém. Csak azt akartam mondani, vigye kend a szekrényt és levelet még holnap
reggel atyámhoz, s adja át neki, különhíva őt és tanú nélkül, üdvözletem
mellett... Most már jó éjt! Igen fáradt vagyok, jó éjt!
Megölelé az
erdőmestert, és az oldalszobába vonult.
- Isten hozzád, csendes
lak! Ajtódon belül volt a nyugalom, künn zúg a zord élet viharja.
|