Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library
Zsigmond Kemény
Özvegy és leánya

IntraText CT - Text

  • Harmadik rész
    • 7
Previous - Next

Click here to hide the links to concordance

7

Olvasóimat megint Székelyföldre, s különösen Kassai István uram, a nagyságos korlátnok erdőmesterének havasi magányába kell vezetnem.

A kandallóban vidoran lángolt a fenyő, kedves meleget terjesztve a szobában, mert október már végéhez közelg, s a vadászlak ablakára néző bércek élén a tükréről csillogott vissza a lemenő nap sugara.

A kandalló előtt vörös posztóba szegett, öreg medvebőr volt kiterítve, természetes körmökkel, csinált szemekkel, de - fájdalom - a golyótól szaggatott fél füllel.

A mackó bundája lábzsámolyul szolgált a karszékben ülő számára; a karszék maga pedig famunka helyett merőben címeres szarvas ágbogaiból és lábszáraiból volt oly szeszélyesen összerakva, hogy bizarabb alakot a bútorzat széles birodalmában csak igen keveset lehetett volna találni.

A darutollas lovag, ki a fejedelem életét menté meg, s kit mi már közelebbről ismerünk, mint házigazdája, az alkonyhomály miatt félretevé könyvét, melybe egész figyelemmel merült volt, s még egy hasábot vetve a kandallóba, a karszékből gondolkodó tekintettel nézett a föstvényes lángra, s ez viszonzásul kedélyes világát a lovag szép arcán játszódtatá, és még átlátszóbbá, túlvilágibbá, vagy legalább szellemiebbé tevé a finom, de bágyadt és korán fonnyadó vonalakat.

A szobában csend, a rengetegben csend volt, benn némább, künn mélyebb és döbbentő. Az erdőrém légben ugató kutyáival fölfedezhetetlen barlangokba vonult, farkas nem üvöltött, hollók nem mozdíták meg a száraz gallyakat, szellő nem forgatá a hervadt leveleket, bölény nem csattogtatá a sűrű harasztközt, s messze hangzott ugyan a nesz, mellyel a nyugvó dámvad az avar füvet leszakítá, de a vadászlakig mégsem érhetett el. Csak a hegyi erek és patakok távoli zúgását hallhatta volna az a fül, mely az éj halk és rejtelmes beszédét érteni megtanulta.

Mert éj volt a szobában; csak a kandalló által világított, csendes, néma éj.

A fal- és deszkarepedések piciny népe oly nyugodtan viselte magát, mint a veszélyes kandúr, mely a lovag lábai előtt a medvebőrön hosszan nyújtózva hevert, fejét a tűzhöz fordított málára görbítve.

Csak a vidám tücsök unta e hallgatást meg, s rejtekéből kilépvén, a karszék felé szökdelt, s egész készséggel csicsergett a lovagnak talán a tücsökcsalád egészségéről, megelégedéséről, gondtalan életéről, derült kedélyéről. Közleményei háznépét mélyen érdekelheték, mert a kis üregből hol egyik, hol másik szólamlott meg, mintha ki akarná egészíteni a becsületes családfő társalgását az érdemes lovaggal, ki velök már gyakran virraszta, s kinek mindig szüksége volt egy kis szórakozásra, hogy gondjaitól menekülhessen.

A falióra nehezékeinek harsány zörömbölése s a kalapács csengő ütései, lyukába visszariaszták a furcsa kis állatkát, s midőn a kilenc elverése után az idő hirdetője megint régi apátiájába süllyedt, és csak az inga egyforma, halk ketyegésével adott ébrenlétéről jelt, még sok percnek kellett eltelnie, míg a vadászlak apró zsellérkéi ismét vigadni, mulatozni és csevegni bátorkodtak.

A lovag mécset gyújtott, összevonta az ablak függönyeit, felszítá a hamvadó tüzet, fegyverét vállára vette, s nem minden nyugtalanság nélkül ment a szabadba, hol a ház egyetlen fehércseléde, a vén szakácsnő, még több aggodalmak közt nézett a sötét erdőbe, a rejtőző gyalogútra, a csendes, de majdnem csillagtalan égre.

- Már el sem fog ma jönni - sopánkodott az öregasszony. - S minek is jönne? A haricskakása egészen péppé lett, és a hosszas várás miatt vacsoránknak nincs már sem íze, sem bűze.

A lovag biztatásai javában volt, midőn a hegyi útról dobogás hallatszék.

Néhány perc múlva megérkezett az erdőmester, s előrivogatá csőszét, hogy sokáig jártassa a lovat, mert ki van fáradva, s reggel sütögesse ki a körömhasíték alatt meleg vassal a hátulsó bal lábát, mert Szentléleknél már kényesen kezdé hordozni.

- S kend, kedves gazdám, betért Szentlélekre? - tudakolá kezet szorítva az erdőmester vendége.

- Be ám! - válaszolá ez. - De meg is zaklattam lovamat. Derék állat az én hókám, másnak tán kiszakadt volna párája. Azonban menjünk a hűsből a kandallóhoz, ott majd beszélhetünk - előzte az erdőmester meg vendége tudakolásait.

A szobában, a lámpamécs félderűje mellett is feltűnt a háziúr komoly, aggódó tekintete.

- Az Istenért! Tán szerencsétlenség történt... Mikes Zsigmond nagyuraméknál? - tudakolá fölindulással az idegen.

- Hallgasson ki kegyelmed, Mikes Móric uram, béketűréssel, mert a magamféle egyszerű embernek is vannak néha tanácsai, és a gyönge is segíthet az erős baján, mint a mesében kisgyermek húzta ki a sánta oroszlán talpából a szálkát.

Az erdőmester vendége mellé ült, s félbeszakítás nélkül folytatá: - Kegyelmedet egyetlen jóltevőm és barátom, Székely Márton küldötte hozzám, és én kilétéről nem tudakozódva, szerencsésnek tartám magamat, hogy szegény házam vendégül fogadhatja a lovag urat. A kíváncsiság nem bűnöm, éles elmével sem vagyok megáldva, s most tehát, midőn nevén szólítám kegyelmedet, ezzel úgy hiszem, eléggé meggyőzhetém arról, hogy élete veszélyben forog.

- Történjék a mindenható szent akaratja! - szólt az idegen hideg lemondással.

- Kegyelmednek nem lehet rémítő a börtön és halál, de sajnálom, hogy megfeledkezett szüleinek bánatáról.

- Derék férfiú, igaza van! Én még az éjjel itthagyom e csendes hajlékot, mely kedélyemre annyi varázzsal hatott, úgy magába foglalta minden vágyaimat, és úgy együtt tartá, mint az olvasó gyöngyeit a füzér zsinórja. Hajnalszürkület előtt már úton leszek, s anyám könnyeire fogadom, hogy a megtámadások ellenében, nem mint pap, kinek legmagasabb reménye a vértanúság, de mint lovag fogom magamat viselni, kinek fegyvere, bátorsága és lelékenysége van.

- Nem úgy, uram! hallgassa meg előbb a történteket - szólt az erdőmester. - Józsa Péter, Kassai uram őnagysága tiszttartója, le sem ültetett, mint szokta, a számadásokat sem kérte, mint szokta, de ahelyett teli torokkal kiáltá előmbe, hogy vége az ország békéjének, mert Pázmány érsek az egész jezsuita rendet Erdélybe küldötte lázítani, csak egyedül maga maradt Magyarországon. Sáskarajként lepték el különböző öltözetben e papok a mi hazánkat. Egyik pálosnak, másik minoritának, ferencesnek mondja magát, s a kolostorokba búvik, mint a kakukk a rigófészekbe. A gvárdiánok csodálkozva tátják szájokat az idegenekre, de nem mernek szólani, nehogy fecsegésökért a pápa négy fal közé rakassa. Inkább ráesküsznek, hogy páter Anselm senki más, mint György fráter, kit ők neveltek a zárda kulcsárjának. De ez még kisebb, folytatá Józsa Péter uram, nagyobb az, hogy némelyik a jezsuiták közül doktor, borbély, felcser lett, szürke port árul, melyből aranyat lehet csinálni, a nehéz nyavalyásokat ujja érintésével gyógyítja, s mindenütt maga körül hamis csodatételekkel gyűjt követőket. Van olyan is, ki mezei kapitánynak adja ki magát, s kettős zsolddal toborz, az Isten tudná, minő célokra. Mások meg igazhitű református kántorrá szegődtek be, s egyszerre csak a magyar zsoltárokat diákul fogják énekelni. Azt is hallám, hogy többen asszonyokká öltöztek, de még nem sajdíthatjuk, ki végett.

- Mily badar beszéd! - sóhajtá a lovag.

- Magam sem sokat adtam - szólt az erdőmester -, s éppen azért tudakolám is, hogy tulajdonképp kitől hallotta Józsa Péter uram.

- S mit mondott?

- Hát azt, hogy neki Szabó Mártonné mesélé, kinek Sütő Biri mondta, ki a mesturamtól hallá, kinek a kurátor beszélte, ki a kézdivásárhelyi bírótól körülményesen értesült az egész dologról, ez meg az esperesnek szájából szóról szóra vette át, mégpedig a fejedelem őfensége udvari káplánjának levele szerint.

- Csulai uram pedig akkor álmodta, midőn a medvétől féltében elaludt - tevé hozzá a lovag.

- Alkalmasint - szólt az erdőmester. - De a nép mindenütt úgy súg-búg, mintha tatárjárás nesze ütötte volna meg fülét. Alighogy Szentlélekre értem, befordulék tehát a plébánoshoz, valami bizonyost hallani a dolog felől. Ő egészen elveszté szívét, s hangja, arca csüggedt volt. Nem is ok nélkül, mert Tarnócziné nagyasszony éppen akkor üzente, hogy rövid időn ki fogja vettetni a paplakból, mivel egy híres jezsuitát, ki az országot fellázítni és a fejedelmet orozva meg akarja gyilkolni, alkalmasint ő rejteget, s neki kell legbizonyosabban tudni, hogy ki az a Mikes Zsigmondnál titkon megforduló darutollas. A plébános eleget esküdözött ártatlanságáról, de a vén sárkány még a régi időkből bősz ellensége lévén, buktatására mindent el fog követni. Szóval a papot nagy keserűség közt találtam és hagyám el. Amint pedig a faluból kiértem, megsarkantyúzám a hókát, s hipp-hopp, hegyen fel, hegyen le, idejöttem. Derék egy pára, teremtuccse, nem adnám százforintos paripáért. Dupla abrakot fog kapni. Holnap reggel korán indulunk. Én ismeretlen hegyi utakon vezetem kegyelmedet az ország széléig. Életemmel kezeskedem, hogy vadon, madáron, s egypár ostoba hegylakón kívül, éppen senkivel sem lesz találkozásunk.

- Isten őrizzen - szólt a lovag az erdőmester kezét megszorítván -, hogy kendet több veszélynek tegyem ki, mint amennyivel ittmulatásom miatt máris körül van véve. Nem gyaníthatám, hogy gyanúba vettek, de miután most vallásom ellenségeinek céljairól értesülve vagyok, valódi pogány volnék, ha bárkit azon szigorú büntetésnek akarnék kitenni, mely hazánkban a jezsuiták pártfogóit, rejtegetőit, védelmezőit sújtja.

- Nemzetes uram! Mi közöm nekem a jezsuitákhoz? Magam is egész lélekből reformált hitű vagyok. Én csak az üldözöttre és kegyelmedre, kinek szabadsága és élete ellen törnek, gondoltam.

- Nem, barátom! Inkább magam megyek egyenesen Tarnóczinéhoz vagy Csulaihoz, mintsem engedjem, hogy udvarából tíz lépésre is kísérjen.

- Már látom, a lovag úrnak nincs bizalma hozzám - szólt keserűen az erdőmester.

- Akkor hitem nem volna a jámborság és becsületesség iránt - válaszolá Mikes Móric. - De - folytatá mosolyogva - kend el is feledte, hogy kezemben egy talizmán van, melynek segélyével magamat a hét lakattal és vaspánttal elzárt börtönből, ha megannyi sárkány őrizné is, tetszésem szerint kiragadhatnám. Kend ott maradna; én baj nélkül mennék tovább. Igazság-e ez?

Az erdőmester hüledezve tekintett a beszélőre.

- Csakugyan nem emlékszik kend a gyűrűre?

- Biz Isten, igaz - kiáltá ragyogó arccal az erdőmester. - Csak tartsa meg szavát a fejedelem.

- Azért fejedelem.

- No, nehéz esett le szívemről.

- De, kedves gazdám, nagy szívességre kell kérnem. Ugye teljesíti?

- Okvetlenül.

- Én pár órányi pihenés után útra indulok. Reggel kend az asztalon levelet s egy kis szekrényt fog találni, drága szüleimnek szánt emlékekkel. Fürt is lesz köztük ezen főről, mely a férfikor küszöbén, öröm és mosolygó emlékek nélkül őszült meg. Mi volt nekem az élet, s mit várhatok tőle? Hazám kitaszított kebléből! De ne szóljunk erről. Önhibám lehet. Magam idéztem föl ellenem a törvények szigorát, melyeknek minden betűit jól ismerém. Csak azt akartam mondani, vigye kend a szekrényt és levelet még holnap reggel atyámhoz, s adja át neki, különhíva őt és tanú nélkül, üdvözletem mellett... Most már éjt! Igen fáradt vagyok, éjt!

Megölelé az erdőmestert, és az oldalszobába vonult.

- Isten hozzád, csendes lak! Ajtódon belül volt a nyugalom, künn zúg a zord élet viharja.




Previous - Next

Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library

Best viewed with any browser at 800x600 or 768x1024 on Tablet PC
IntraText® (V89) - Some rights reserved by EuloTech SRL - 1996-2007. Content in this page is licensed under a Creative Commons License