11

A zordon vidéket, melynek közepén a szentléleki várkastély feküdt, november 20-án friss, de elég mély hó borította.

Az udvarház előtt várakat raktak a közelbe eső kunyhók víg gyerekei, s miután az udvaron sorban álló lakodalmi hintókat megbámulták, csoportozatot alakítottak a kész hóépítmények védői ellen, vitézül küzdöttek, romboltak, s kicsinyben daliás időket éltek.

Még mulatságosabban telt a perc és óra a drága ruhás vendégek, az előkelő urak és úrhölgyek cselédei közt.

Ott volt a sok címeres hintó, csótáros paripa s dőzsölő kíséret, és oly nehéz vala elhatározni, melyik nagyúr a nagyobb, s melyik cselédet illet a gazdáért több megbecsültetés, hogy pártszakadásnak kellett történnie, s öklözésre is került a dolog, mi a Tarnócziné kulcsárjától kiosztott savanyú bornak valódi fűszeréül szolgált.

Magában a várkastély szobáiban már sokkal kevesebb élvezet ajánlkozott.

A nők órahosszat öltözködtek; de az árva özvegynek tükör és pipereasztal hiányában sínylő vendégszobái a hazunnan hozott rekvizitumok²⁰⁵mellett is nagymértékben akadályozták a teljes sikert. Ez kétségbeesésig ingerlé az úrhölgyeket, mi miatt aztán a szobaleányoknak kellett szemeiket nedves kendőn nyugtatni, hogy azok vörhenyege a nyalka huszárok előtt föl ne tűnjék.

A kellemes úrnők hosszas visszavonulása a lovagokat végtére egyhangúakká tevé. Folyt ugyan az országos ügyekről és vadászatról elég vita, de kivált a fiatalabb nemzedék szellemibb élvezet után vágyott, mi egyedül a klárispiros nőajkaknak a társalgásba vegyülete által érhető el.

Óranegyed óranegyed után telt, és csak egy-egy vén matróna jelent meg mosolyogva, tréfálva a férfiak közt, s nagy bókok mellett utasíttatott vissza azon kéréssel, hogy nógassa gyors készülődésre a fiatalságot, mert már harangoznak, a nászkíséretnek indulnia kell.

Sára, az oltáráldozat, rég fel volt öltözve.

Karcsú termetén fehér selyemszoknya és váll, gazdag aranyhaján királylányhoz méltó párta, csillogó-villogó drágakövekkel, s pártájáról földig hullámzó fehér fátyol, mely halványfehér arcát fedi.

Egyedül és szobájába vonultan ül még, midőn a harang megkondul.

Ekkor térdre borult görcsösen összefogott kézzel, s átható hangon imádkozott.

Istenem!

Add, hogy el tudjam viselni az élet terhét!

Add, hogy ne gyűlöljem azokat, kiket szeretni tartozom!

Add, hogy higgyek az erényben!

Add, hogy ne tagadjalak meg téged!

Szeme előtt egy percig elsötétült a világ, mintha napfogyatkozás volna, s aztán fölemelkedék térdeiről, és szilaj nyugalommal ment a díszterembe anyjához, ki félgyászba volt öltözve, s éppen a szeretett, a feledhetetlen Sebestyén nevét említé, kebléből dúsan szakadó sóhajok közt. Az istenfélő nőt Erdély főrangú uraiból alakult népes csoportozat hallgatá különböző hangulatban és mellékgondolatok nélkül, de midőn Sára belépett, villanyütésként minden arcra egyszerre szökkent a bámulat kifejezése. Nem volt szív, mely ne érezte volna a kellem istennőjének közellétét, a bűbáj bilincselő igézetét s azon mélabús benyomást, hogy még a szépség is lehet az ég szerencsétlen ajándéka.

A kocsik előállottak.

Judit volt - Haller kikötött kívánsága szerint - a nyoszolyaasszony; Serédi, a fejedelem biztosa és távoli rokona, a vőfély, s a "nemes társaság" néhány deli tagja a hivatalos nászkíséret.

Ünnepélyes sorban haladtak a termeken végig a fogatokhoz, s ha nem volt is a vendégek arcán gyújtó öröm és kedv, az udvarkapun betolakodó nép, midőn a betegek ápolóját, a vidék bálványát, a gyönyörű Sárát a tornácon meglátta, oly hangon, oly riadó üdvözletekben tört ki, hogy Tarnócziné szerette volna némelyiket közülök az illetlen magaviseletért megzálogoltatni. Könny is folyt, zokogás is tört ki elég, különösen a cselédek részéről, kik érezték, hogy mit vesztenek Sárában, s kik ismeretesek lévén az úri egyénekkel, a virító leány vőlegényét ujjal tudták megjelölni.

A kocsik elrobogtak.

Tarnócziné mellett komoly, szótlan férfiú ült, s az árva özvegynek kellett a társalgást, hogy el ne aludjék, föl-fölszítni.

Szentléleken egy kis, de csinos külsejű ház mellett haladtak tovább.

Tarnócziné kinyújtá a kocsiból ujját, s az épületre mutatva mondá:

- Ezt közelebbről úgy ledöntetem, hogy kő kövön nem marad.

A szótlan úr sajnálá kivált a födél új cserepzetét, mely - mint hiszi - pénzbe kerülhetett.

- Én mindamellett lerontatom - válaszolta az árva özvegy -, mert okom van gyanítani, hogy egy jezsuitát rejtegettek benne. Heverjen porban a bűn menhelye.

Ez erélyes szándék némi észrevételre nyújtott alkalmat, mely viszont vitákra szolgált anyagul, s heves fejtegetések közt érkezett az anya oda, hol leánya sorsa fölött a kocka elvettetik eskü és áldás alakjában.

A szegény falusi tiszteletes, kinek a főrangú házasulandókat össze kellett adni, ily nagy alkalommal még sohasem szónokolt, s az egyszerű templom, melyben a szónoklat fog történni, soha ennyi aranyat és bíbort nem fogadott keblébe. Valamint tehát a nép messze vidékről csődült a látványra, s a fenntartott helyeken kívül minden zugot betöltött, szintúgy a pap réges-régen hozzáfogott az előkészülethez, minden szót meglatolt és betanult, s oly zsinóron menő, oly kimért prédikációt készített, melyet nehéz volt többé bontogatni, változtatni. A vőlegényt a tiszteletes csak a templomba érkezéskor látta; a menyasszonyt rég ismeré és szerette.

Elmélkedése tárgyául vevé Szent Pál apostol Rómába írt levele VII. részének 2. versét: "Mert a férfiú birodalma alá vetett asszonyi állat, az ő urához kötteték a törvény által, míg az ő ura él; de ha meghaland a férfiú, megszabadul az asszonyi állat az ő urának törvényétől."

E szövegben a körülmények sajátságánál fogva valami megdöbbentő volt. Mintha jéghideg szél csapott volna Sára szívére, fázott, rezgésbe jöttek idegei, s Judit, ki mellette állt, az alabástromfehér arcon kőirati betűkkel látta bevésve a kétségbeesést.

A pap pedig élénk színezettel festé a nő szerencsétlen sorsát, ha szerelem nélkül adatott a "férfiú birodalma alá", ha "az ő urának törvényei" előtte gyűlöletesek, s ha csak azon bűnös gondolatban kell keresnie a rémítő vigasztalást, hogy akkor mégis le fognak rabbilincsei hullani, midőn férje meghal.

- De reátok - folytatá a jegyesekhez fordulva -, reátok rózsás, derült napok várnak; mert téged, érett korú, de daliás jellemű, nemes külsejű férfiú, és téged, ifjú, szeplőtlen erkölcsű, szép hajadon, a szerelem vezetett a szent hajlékba, hogy megáldatva kalauzoljon az élet utain, soha nem tévedve el, és soha hű védenceit félre nem vezetve. Boldogok, akik szeretnek!

Ekkor Judit véletlen meglepetés közt rebegte:

- Itt van ő!

Oly suttogó volt e hang, oly önkéntelen, oly gyorsan ejtett, hogy senki figyelmét nem vonta el a szónoklattól, és semmi botrányt nem okozott.

Hallá-e Sára vagy valami delejes erő vonta ugyanakkor szemeit a templom előterében egy homályos, egy beárnyalt pontra?

Ó, e szemek mereven, mozdulatlanul, kiterjedt szemfénnyel néztek és néztek oda, mígnem a térd hirtelen összeroskadt, és az egész test arccal omlott a pap elé a templom kövezetére.

A közönség zavarogva, bámulva nézett a hamar magához tért arára és egymásra.

Haller gyanútlan és csak Sára egészsége miatt aggódó kedéllyel az esküvő elhalasztását sürgette; de Tarnócziné állítá, hogy leánya már egészen helyrejött.

Sára még egyszer függeszté szemeit a pontra, hol azok Mikes János levert, sötét tekintetével találkoztak. Senki sem volt már ott.

Az esketés véghezment.

Sára tiszta, érthető hangon mondá az "igent".

A menyegzői ágy helyett Haller Péter feleségét kórágy fogadta vánkosaira.

Erős lázban feküdt, mely ideges előjelekkel mutatkozék; azonban vagy az orvos tudománya vagy a finom, de az ép és kimeríthetetlen ruganyosságú szervezetnek gyors visszahatása hamar adott a kórnak kedvező s majd minden veszély nélküli folyamot.

Csak néhány napig kellett Sárának feküdnie, hogy az anya minden aggodalma nélkül, és mi még sokkal megnyugtatóbb vala, magának az orvosnak helybenhagyásával indulhasson útra.

Péter szórakozás végett előbb különböző jószágaiba akarta őt elvezetni, és csak azután vitte volna rendes lakására, Nagyszebenbe.

November hó végnapja tűzetett az indulás határidejéül.

Tarnócziné reggel és estve külön imádkozott lánya gyógyulásáért.

Judit és Haller Péter egész éjjeleken a beteg mellett virrasztottak.