12

Kassai uram erdőmestere két öreg könnycseppet törült le jobb és bal hüvelykének lapjával szemeiből; aztán nyeregbe zökkent, s lóhalálban vágtatott Mikes-várba.

Hadd szakadjon a tajték a kedves állatjáról, mit bánta ő!

Fehér foszlányt vetett a zabla az út havára, s bár friss idő volt, az iramló paripa szőréről füstölgött a pára.

- Mekkora bánatnak leszek tanúja! Miért is hagytam őt magára elutazni, s miért hagyta ő el magától talizmánját? Rossz időket értünk. Én azt hiszem, nincs messze a végítélet napja.

Az erdőmester a várba érkezvén elbeszélte az öreg Mikes párnak, amit a jószágain mulató Kassaitól hallott, hogy tudniillik a szabadhajdúk a végvidékeken elfogtak egy jezsuitát, ki e szerzethez tartozását büszkén vallotta be, de nevét megmondani nem akarja, s kit Mikes Móricnak gyanítanak, mert a leghíresebb bajnokokhoz méltó vitézséggel védte magát.

Zsigmond úr hasonlóan ahhoz, kit a mellette lecsapott villám szele földhez sújt, tompán, dermedve ült.

Ágnes asszony az első ijedség után a kis szekrényhez rohant, s kezében tartva a gyűrűt:

- Kérem - szólt az erdőmesterhez -, mondja meg várnagyomnak, hogy tüstént fogasson, mert egy óra alatt személyesen kell Fehérvárra indulnia, s úgy gondoskodjék minden szükségesről, hogy éjjel-nappal útban lehessen. Midőn szekere már előhajtott, jöjjön fel hozzám rendeleteink vételére.

- Kegyelmes asszonyom, szabad-e nekem, egyszerű embernek, e fontos ügyben csekély nézetemet tisztán kimondani?

- Szóljon csak bátran, erdőmester uram! Kend mindig jóakarattal volt házunk iránt, s mi sohasem fogjuk feledni a szívességet, mellyel szegény Mórichoz viseltetett.

- Bár védhettem volna őt vérem hullásával megtámadói ellen; de nem akart ráállani, hogy kalauza legyek, nem akart kitenni szigorú törvényeink üldözésének, s én az ő makacs kívánságának engedtem, bízván e gyűrű erejében, melyet, mint hittem, magával fog vinni. Most helyre szeretném hozni hibámat... Jó nagyasszonyom! Ugye a várnagyot a gyűrűnek Rákóczi őfensége kezébe juttatásáért küldi Fehérvárra?

- Igen - válaszolá Mikesné.

- De vajon eljuthat-e a fejedelem színéhez a várnagy? Fog-e kihallgatást nyerni?

- Ó, Istenem! - sóhajtá a félelem szorongásaival Ágnes asszony. - Nekünk nincs most az udvarnál befolyásos ismerősünk.

- S a gyűrűt átadás végett nem bízhatná idegen kezekre a várnagy - jegyzé meg az erdőmester.

- Őrizzen attól az ég!

- Engem a fejedelem régóta ismer, és sokszor fogadott el magánál. Kassai őnagysága, az én uram, az ország legmagasabb tisztviselője, s ha én a palotában megjelennék, minden kamarás állhatatosan hinné, hogy uramnak megbízásaiban járok, és sok főispánnál is előbb volnék őfenségéhez bevezetve. Távollétem pedig itt senkinek nem tűnnék föl; mert közelebbről aligha fog nagy vadászat tartatni. Engedje, nagyasszonyom, hogy a várnagy helyett én teljesítsem mindazt, mit kegyelmetek Móric úr megszabadítására szükségesnek tartanak.

Ágnes asszony benső örömmel hallá ezen ajánlatot, s férjének fogatát az erdőmester rendelkezése alá adta.

- Egy óránál még előbb leszek az indulásra készen.

- Köszönöm, derék férfiú, hálás szívvel köszönöm a kend buzgóságát. Jutalmaztassa meg érette a mindenható Isten!

Az erdőmester sietett az útikészületek után látni.

Zsigmond úr szórt tekintettel, kábultan, tompán hallgatá, félig értve, félig nem, Ágnes asszony intézkedéseit. Nyílt ajkain erősen húzta a leget, szokottnál vörhenyegebb arcának dúlt vonásai megdöbbentő hatásúak voltak, s hólyagos, nagy kék szemének száraz, könnytől nem fátyolozott tükre, bősz élével, téveteg járásával vagy merev nyugalmával olynemű fájdalomnak volt tolmácsa, mely ahelyett, hogy a lélek mélyébe fúrta volna magát, gyors rohamával a szervezetet dúlhatá szét, s könnyen végződheték szélhűdésben. Szerencsére a válság rövid ideig tartott, s midőn az erdőmester a szobából kiment, Zsigmond urat már érdekelni kezdék a történtek, s tagjai, arcizmai, szeme kezdék mozgékonyságukat visszanyerni.

Ágnes asszony, ki életében most először nem vette észre azon válságot, melyen férje átesett, papírt és íróeszközöket hozván, asztalhoz készült.

Zsigmond úr előrenyújtott nyakkal s vizsga tekintettel nézett nejére, ki éppen szemüvegét illesztgeté.

- Mit akarsz, Ágnes? - kérdezé.

- A fejedelemnek írok.

- S mi végett?

- Hogy ne ölesse meg fiunkat, aki az ő életét megmentette.

- Add ide a papírt, majd írok én. Te nem tudsz elég alázatos lenni, te nem tudod a hízelgés minden formáit, melyekre a szerencsétlenség oktatta a szenvedőket, midőn az önkény lábzsámolyának porát mint szentséget csókolták. Én láttam Bástát, Mihály vajdát, állottam Báthori Gábor vérpadai előtt:²⁰⁶én tudok kérni.

Zsigmond úr az átvett papírt maga elé téve fontolgatva mártá a tintatartóba a tollat, s azután az írlap fölött nyugtatá egy hosszú percig, s ekkor hegyét az asztalon szétzúzta.

- Száradjon el a kéz - kiáltá -, ha két fiam halálát alá fogja írni! Ó, János, szeretett gyermekem, apád vigyen-e a bakóhoz? Ó, Kelemen! Anyád kösse-e be szemedet a bárd előtt? Móric a ti megszabadítástokra adta nekünk a gyűrűt, s megfosszunk-e titeket a nap szép világától, az éj szelíd csillagainak fényétől, a dicsőségtől, szerelemtől, a ház csendes tűzhelyétől és a harci tárogatók zajától? Mi mondjuk-e az ifjú szíveknek, szűnjetek meg dobogni! Mi mondjuk-e az erős karoknak, szűnjetek meg tenni? Mi változtassuk-e Jánost és Kelement egy-egy marék porrá? Ó, ég! Az egyik alig huszonhat, a másik alig huszonnyolc éves.

Az anya erős zokogása követé az apa minden szavát.

Szünet állt be, néma és gyötrő.

- De Móric fiunkat az ország törvényei szerint halálra fogják ítélni - rebegé az anya.

- A törvény világos, azonban még nálunk egy jezsuitát sem végeztek ki.

- Mert egyet sem fogtak el - felelé Ágnes asszony.

- Igaz, igaz. Add ide, kedvesem, a tollat.

Az öreg úr írni kezdett, de alig végzett be egy sort, midőn fölkiáltott: - Lupuj ki fogja fiaimat adni. Ők veszve vannak!

- A vajda sokáig volt vendéged, barátságot kötött házunkkal, szereti Jánost, meg fogja szeretni Kelement - szólt Ágnes.

Zsigmond úr íráshoz kezdett, s megint félbeszakítá azt.

- Lupuj frigyese²⁰⁷Rákóczinak, kötelezte magát a bűnvád alá helyezett szökevények kiadására. Láncon viszik Jánost és Kelement Fehérvárra - mond az apa.

Zsigmond úr ismét írt.

- Lupuj kiadta Máté vajdának Gabrilla bojárt, kit saját házához fogadott be, s kivel hónapokig evett egy sót és kenyeret. Ő a vendégjog szentségét kevésre becsüli - jegyzé meg az apa, folytatva írását.

- Ó, állj meg, állj meg, az Istenért! - kiáltá most Ágnes asszony, szíve gyökeréig átfázva az iszonytól.

- Mit akarsz?

- Mentsük meg két fiunkat - esdeklék az anya.

Zsigmond úr nehezet lélegezve dobta félre a tollat; de új aggodalom által kapatván meg, csakhamar ismét kezdé vetni a betűket; keze reszketett, szemei könnyektől homályosultak.

- Az Istenért, te a levelet folytatod? - rebegé az anya, feltartva férje karját.

- Ne bántsd, Ágnes, mégis jobb Móricot megszabadítani.

- Mennybeli atyám! Hisz Lupuj kiadja Jánost és Kelement, mint Gabrilla bojárt - sóhajtá az anya.

- De lásd, Ágnesem, Móric elítéltetését és kegyetlen legyilkoltatását Rákóczi demonstrációnak használhatja azon egész egyházi rend ellen, melynek fiunk tagja, mely Magyarországon a reformált hitűektől templomokat foglalt el, s térítéseit néha befogatások és üldöztetések közt gyakorolja. Legalább ezt beszélik a fejedelmi udvarban a tanácsnok urak, s ezt panaszolják a pozsonyi országgyűlésen is a felső megyék. Rákóczi nem könnyen bocsátja ki kezéből a megtorlási alkalmat. A mi szegény Móricunk le fog mészároltatni, nem saját vétkéért, de hideg és ravasz politikai tekintetből.

- Istenem, mit tegyünk? Siess, siess a levél bevégzésével!

Zsigmond úr átesett az iszonyú munkán, s rajta volt a levelen a pecsét.

Éppen akkor lépett be az erdőmester.

Zsigmond úr félénken dobta neki oda a levelet, Ágnes asszony elkiáltotta magát, s két tenyerét omló könnyekben fürdő szemei elé voná.

- Ó, hogy nem haltunk meg tegnap! - zokogta, midőn az erdőmester okos tapintattal minden szóbeli búcsú nélkül távozott.

- Száradjon el a kéz, mely a levelet írta! - átkozódott maga ellen dühöngve az apa.

Kerékzörej hallatszott a szobáig.

- Vége két fiunknak a harmadik kedvéért! - kiáltá Zsigmond, öklét homlokához csapdosva. - Ezen híg velő idétlen szülöttjei voltak a bitang gondolatok, melyek János és Kelemen ellen lázadtak föl, hogy áruló fortéllyal lökjék őket a bitófához. Móricot merné-e Rákóczi megöletni? Móric kiontott vére a római császár seregeit indítaná Erdélybe, az egész katolikus világ gyűlöletét Rákóczi fejére zúdítaná, s iszonyú megtorlásokat hozna a magyarországi reformált hitűek ellen napirendre. Igen, igen, Móricnak minden hajszála védve van, a haszontalan betűk nélkül is, melyeket ez a bolond erdőmester elvitt. Hadd törnék el a kocsijának négy kereke, hadd dőlnének ki a hámból lovai, mielőtt szemei Fehérvár tornyát meglátnák; s ha mégis a fejedelmi palotába lép, hadd rugdossák ki, mint nyihogó, nyüves ebet, az előcsarnokból a poroszlók! Ó, én hóbortos, vén gonosztevő, ki kezeimet családom kiirtására emeltem föl, hová tevém azt a kevés észt, mellyel az oktalan állat is meg tudja különböztetni, hogy kettő több egynél. Két gyermekem véres árnya riasszon föl álmaimból, ha az irgalmazó szender pilláimat szelíden összefogná, s átkod legyen, Ágnes, a halotti ének, mellyel bűnös testemet a földbe fektetik.

A nő a bősz szavakat nem hallá, mert az öreg kitöréseinek kezdetén már a tornácra szaladt, s egy csatlóst lóra ültetett, hogy az erdőmester után száguldva, azt visszatérítse.

Zsigmond úr a kétségbeesés apátiájával hevert karszékén, midőn élettársa vigasztalón mondá, hogy az erdőmester nemsokára itt lesz.

- Ki lesz itt? - kérdé az agg.

- Az erdőmester. Őt visszahívattam.

A férj megrázkódott.

- Ágnes! Ágnes! Tehát az ártatlan Ábel vérét szántad áldozatra! Nem szakad-e meg szíved, ha elgondolod, hogy Móric fiunk szent, mocsoktalan, majdnem gyarlóság nélküli? Ha az oroszlánok vermébe dobnák őt, talán azok sem mernék körmeiket testére vetni. De Rákóczi nem fog rajta könyörülni. Csak Pázmány elleni gyűlöletből is megöleti. Mit fél ő a római császár seregeitől, holott pártolni fogják a svékusok és a lengyel disszidensek? Vagy tán az egész katolikus világ gyűlölete fogja visszadöbbenteni? Ne hidd! Magasztalni fogják tettét hitsorsosai kik örömtüzeket gyújtottak London utcáin, midőn a törvénytelenül elítélt és ártatlan Stuart Mária vére a hóhérbárdról csurgott.²⁰⁸Ezek véleményére hajt Rákóczi.

- Az Istenért! Mindjárt egy csatlóst indítok a másik visszahozására.

- Megállj, Ágnes! - intett kezével Zsigmond, új reményeknek és új aggodalmaknak esvén martalékul. - Talán túlságig kétkedem Lupuj jellemében. Ő mindig ragaszkodással emlegeti nevemet, s János fiunk leánya szívét bírja. Ebben rejlhetik valami remény. Hátha csakugyan nem adja ki őket a vajda? Könyörgő levelet írok hozzá. Nem, a hideg tél dacára is magam megyek el. Ha arcomat látja, ha szavamat hallja, talán meglágyul szíve. Ó, nehéz az apának gyermekeinek fejei közül választani!

- Irgalmas Isten - rebegé Ágnes egybefogott kézzel s térdre borulva -, vigasztalás és bölcsesség forrása! Mi homályban járunk, szemeink nem látnak, és segítséged nélkül az igaz utat el fogjuk téveszteni. Adj te jelt nekünk, hogy tudjuk, mit cselekedjünk!

A kesergő anyát látható jel nem világosította ugyan föl az igaz út iránt. Az ég felhői csendesen úsztak a láthatáron, úgy, mint máskor, a nap fátyolt öltött arcára, s megint szétveté azt; két ellenkező szél találkozván egymással összesivalkodott, s míg tölcsérök alján hópilléket és apró gallyakat táncoltatott, a felsőbb légörvényben kéjelgve himbált az ölyv, és egy percig felede martalékra tekinteni; szóval minden úgy történt, mint a téli délelőttökön gyakran szokott.

Aközben a legény levelet hozott be.

Zsigmond úr azt nagy lelki küzdelmei közt, bontatlanul veté asztalára.

- Ó, Ágnes, Ágnes - hangzék a karszékből -, hol az a második Jób, ki annyit szenvedett, mint mi?... Melyiket öleted meg gyermekeid közül?

A nő fölemelkedett térdeiről, s míg ingatag léptekkel férjéhez közeledék, szemei a levélbe ütköztek, s annak címén női kézvonásokra ismert.

- Ki küldte ezt? - kérdé.

- Mit tudom én? - válaszolta Zsigmond úr.

Ágnes feltörte a levelet s ezt olvasá:

Tudatni akarom kegyelmetekkel, kedves bátyámuram és nénémasszony, hogy midőn éppen be vannak fogva a lovak, és Szebenbe akarunk Haller Péterrel és nejével indulni, Tarnócziné értésünkre adá, hogy nem fog velünk jönni, mert Fehérvárra siet tanúvallomást tenni a fogoly Mikes Móric ellen, ki nevét bevallani nem akarja. Sógorasszonyomnak jelenléte miatt minden rossztól lehet tartani. Vallásos buzgósága és a Mikes család elleni bosszúja alig ismer határt. Csak azért írom ezt kedves bátyámuramnak és kedves nénémasszonyomnak, hogy ha módjokba ejthetik, kövessenek el Móric úr védelmére mindent, ha csakugyan ő volna a befogott pap. A rossz hír után örömmel tudathatom mint Haller Péter uram üzenetét, a fejedelem azon észrevételét, melyet bizodalmas körben mondott. Remélem, szólt őfensége, midőn a nótapör említteték, sőt állhatatosan hiszem, lesz annyi esze Lupujnak, hogy a bujdosó Mikesek kézbe szolgáltatása által nem fog engemet zavarba hozni. Még egy kellemes hírrel szintén szolgálhatnék, de lekötött szavam nem engedi. Bízzanak az Istenben stb.

Özvegy Naprádiné

Ágnes asszony még egyszer és hangosan olvasá föl a levelet.

Ekkor Zsigmond úr maga ment ki, s küldé a második csatlóst az erdőmester után.

Egy kis cédulát írt neki, következő tartalommal:

Csak folytassa kend gyorsan útját, és akármit üzennék ezentúl, számba sem vegye. Csak utazzék.