Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
Zsigmond Kemény Özvegy és leánya IntraText CT - Text |
|
|
21 Haller pedig, kit napája gyűlölni kezdett, nem gondolhatott többé elutazásra, mert Judit leverten, aggódva, s némi kifejezésével a rémületnek jött vissza. - Sára becsukta előttem a falajtót. Ezt ő sohasem tevé eddig. Kértem, rimánkodtam, nem válaszolt. Hálószobájába kellett, hogy vonuljon, különben megszánt volna! - Bizonyosan az anya szívtelensége mélyen hatván rá, nem fojthatta el tovább könnyeit és zokogását, s erősebb fájdalmaink a magányt szeretik. Hagyjuk félóráig egyedül, akkor majd be fog bocsátani. Haller szavai alig nyugtatták még egy percig Juditot. - De miért zárta be a tőle harmadik szoba ajtaját?... Mintha a meglepetéstől iszonyodnék! S miért iramlott, amint közelítettem? Miért vetett oly rémült és rémítő tekintetet rám, mely véremet megfagylalá? - Nem tudom, hogy történt, de én is egészen átfáztam, midőn nyakamat átkarolá, és szeme szemembe villant - szólt Haller aggodalommal. - S mily hangon mondá a "jó éjszakát!" - folytatta Judit. - Úgy tetszék nekem, mintha örök éj jönne a földre, melyben a vak sötétség miatt a testvér sem borulhat testvére dobogó keblére, hogy elpanaszolhassa, amit vesztett, és amit soha többé nem találhat fel. Ó, Istenem! Istenem! Judit könnyei omlottak. - Menjünk, menjünk hozzá! - szólt Haller karját nyújtva. Amint pedig az ajtóhoz értek, Judit történetesen a nyílt almáriomra veté tekintetét, s ekkor Haller erős rándítást érzett karján. - Midőn idelépett Sára, vékony pengést hallottam, mintha egy húr pattant volna el... nem... mintha üveglemezt érintettek volna egymáshoz... nem, mintha acél acélra csapott volna... Haller! E nevet sikoltva mondá Judit. - Haller! - ismétlé, kiragadva karját ennek karja alól. - Haller! Nézzen erre az almáriomra! Judit mintha a gorgonfőt248látta volna maga előtt, hátravetett derékkal, előreterjesztett karral, mozdulatlanul, mereven, életjel nélkül állott. Csak kidülledt szemei függtek dermesztő kifejezéssel egy ponton. - Juditom, az Istenért, talán rosszul van? - szólt Haller hozzá fordulva. Judit végigvonta kezét az almáriom irányában, s ajkai mozogtak hang nélkül. - Számlálja! - tört ki a keresett szó. - Mit? Az Istenért! - tudakolá a sápadt Haller. - A vadászkéseket. Haller számlált, s hajszálai merevedtek mindig fölebb, verítéke csurgott arcán. - Huszonhárom! - S mennyi volt tegnap? - Annyi. - A tőröket! - kiáltá Judit. - Egy, kettő, három, négy, öt... hat... hét. Azontúl Haller kezét ereszté le felülről, számlálás helyett. Képe hamuszürkévé lett, karja aláhullott, s most csak ujjai számláltak a haldokló vonaglásához hasonló rángásokkal. - Segítség! - kiálta ekkor. - Hej, holla! Segítség! - s nyargalt a szobasoron át. Judit utána, lihegő mellel s egy őrjöngő szétdúlt tekintetével. Haller rohanva veté magát a falajtóra úgy, hogy az beszakadt testének súlya alatt. Tántorogva, ittas léptekkel, a csapás miatt fuldokló mellel ér hálószobája bejáratához; Judit az asztalról fölkapva a csengettyűt rázta, és zsivaj, sürgés-mozgás hangzott a háttérben. Az ajtó nem engedett a háziúr nekiszegzett vállának. - Zakariás, Zakariás! - kiálta ez. - Itt vagyok, nagyságos úr! - Törd be az ajtót! Erőlködék. - Nem lehet, nagyságos úr! - Sára, Sára! - zokogá iszonyú hangon a szerencsétlen Haller. - Csak egy szót! Ne tégy őrültté! Mély csend. - Törjétek fel bárdokkal az ajtót! A cselédek nyargaltak ide-oda, senki sem sejtve a csodálatos jelenet okát... Végtelen idővel utóbb - az emberek csak egy óranegyednek nevezték a roppant közt, mely a lassú percekben több szenvedést teremtett, mint a boldogság gyors évei örömet - egy durvább kéz ki merte vonni Sára szívéből a tőrt. A vértelen holttest előtt földre borulva hevert Haller. Hátrább félkört formált a cselédség, térdén zokogva és imádkozva. Juditot ájultan vitték el. - Irgalmazz, Isten, asszonyunk lelkének! - rebegé a házmester. - Irgalmazz, irgalmazz! - hangzék a kar imája. Ó, minő csend! - Irgalmazz! - Átok reád, elfajult lány! Sírod legyen a fertőzet helye! Ijedve tekintsen rá a hívő, s legiszonyúbb bűneit fejfád előtt gondolja ki a gonoszság! Átok reád, Tarnóczi Sára! Mert megloptad családod becsületét és vagyonát, hogy ellenségeinknek lábaihoz dobjad! A kegyes árva özvegy mondotta ezt az imádkozók háta mögött állva, dúlt arcvonalakkal, de egyenes, büszke helyzetben. - Vessétek ki az őrültet! - Ne bántsátok, ez az anyja! - Tigris, halottat rágó hiéna, de anya nem! - tiltakozék a cselédség egy része. - Fogjátok be a szájatokat! - szólt Zakariás. - Hiszen magatok tudjátok, hogy ez az átkozódó: Tekintetes, Nemzetes és Vitézlő Tarnócziné nagyasszony, a mi boldogult úrnőnk édesanyja. Haller Pétert az átok és a zaj a földről fölemelte. Keresé szemeivel napáját; de nem látá sehol. A valóság és álom bősz vegyületéből fogamzott-e az ádáz jelenet, mely ördögi képleteivel félöntudata előtt vonult el? Körülhordá tekintetét. Néhány cseléd a szobában volt; a többi már kívül. Nem, nem átkozhatta meg halottágyán őt az anya! Oly szívet, mely erre képes volna, a jó Isten keze nem alkothatott. Engem egy rossz lélek kísértett meg ez álomlátással! Ó, Sárám, Sárám! Miért éltelek túl! Ki fejti meg a gondviselés talányait? Haller holt neje elé borult, megcsókolta a hideg ajkakat, s akart volna imádkozni.
|
248. A görög mitológia kígyóhajú nőalakjának fejét, amelynek láttán az emberek kővé dermedtek. |
Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
Best viewed with any browser at 800x600 or 768x1024 on Tablet PC IntraText® (V89) - Some rights reserved by EuloTech SRL - 1996-2007. Content in this page is licensed under a Creative Commons License |