7

A kegyes Tarnócziné a török szokásoknak általában nagy ellensége volt, de a rövid s velős mondatokat szerette mindenüvé fölbiggyeszteni, s e részben csakugyan hasonlított a muzulmánokhoz. A kastélytornác homlokától kezdve az üvegpoharakig temérdek tárgy vala szent igék és bölcs eszmék hirdetője. S Jutka kezein, míg törlőkendőjével tisztogatott, alkalmasint az egész erkölcstan megfordult. Ez ellen semmi kifogásunk nem lehet, bár vannak, kik azzal tartanak, hogy még a jóból is megárt a sok - de az már csakugyan furcsa volt, miként éppen az angyali Sára nyoszolyája fölött egy vörösmárvány táblácskára következő szavak voltak vésve: "Ha csak kisujjadat nyújtod is a sátánnak, egész karodat magához fogja ragadni." A szép gyermek nem kapcsolhatta föl szemérmes övét, nem vethette le sötét vagy lilaszín köntösét, nem húzhatta ki lábait a parányi cipőből, nem vonulhatott a szeplőtlen titkokat fedő paplan alá, nem temethette aranyfürteit a hófehér vánkos könnyetlen és bűntelen tisztasága közé, nem hunyhatta be szemeit a tündér álom enyelgéseire anélkül, hogy az óva intő vörös tábla tekintete elé ne tolakodnék. Szerencsére, a vetkezőasztalon az estéli mécs Tarnócziné fösvénysége miatt rendszerint homályosabban pislogott, mintsem a bevésett betűket el lehessen olvasni; reggel pedig a hajnalszürkület csak a tárgyak körvonalait emelte ki, midőn már Tarnócziné az ágyból fölzaklatá leányát, azon nézetben levén, hogy az álomból a hajnali rész az ördög joga. Így tehát kevés alkalmat nyert Sára a márványlap bölcs tanácsát fontolóra venni, s különben is az egész vésetnek oly általános értelme volt, hogy kár lett volna egy ép kedélyű leánynak azon eseteken törni fejét, melyekben kisujjunkat a sátánnak szoktuk nyújtani. S nem is vádolhatjuk ellenkezőjével Sárát, legalább anyjának elutazásáig. De Judit nagynénével töltött első éjjele már a kísértés kezdete vala. Ez a deli úrhölgy tudniillik a ráruházott anyai jognál fogva Sára szobájában az árva Tarnócziné öreg mennyezetes ágyát választá nyughelyül, s miután kedves bálványának haját, vállkapcsait kibontotta, s homlokára, ajkaira és mindkét orcájára egy-egy csókot nyomott volna, maga is szabad csomókban gyűjté havazó válláról össze a szétomlott ében fürtöket, és könnyű csokrot vetvén hálófejkötőjére, lefeküdt. Azonban ahelyett, hogy kioltaná az asztallámpát, kezével hátratolta a leeresztett ágykárpitokat, s a vánkosra támasztva könyökét, ismét beszélgetni kezdett Sárával.

Változó színű és világú éj volt. A fellegeket a gyors szél hamar sodrotta a hold arca elébe s onnan tovább. Az ablak alatti fák zizegő levelei az üvegkarikákat csapdosták. A lombok ernyőjének nyílt résein a zúgás közt fütty is tört ki, az ágak reszkettek, s a kemény törzseknek csikorgása hallhatóvá lőn. E nesz, mely néha a sivalkozásig hágott; e sötétség, mely néha fekete fátyolát a csillagok őrfényéről levonta, s magát látszott megsemmisíteni; e fény, mely néha fáklyájának utolsó csillámát is eloltá; s meggyőzetve letűnt a láthatárról; e szeszélyes éj, mely most szelídült, majd zordonná lőn, s hangját és színét gyakran fölcserélte, komor, de idegébresztő hatással bírt Juditra. Többször kérdezé Sárát: nem alszik-e még?, s a nyert feleletre mindig élénkebben beszélt. Minden eszébe jutott, min valaha örvendett, s minden, mi valaha könnyeket facsart szemeiből. Egész élettörténetét elmesélte, hol méla és ábrándozó arccal, hol nevetve és szilajon. Nem hozott föl kétértelműséget sem eszmékben, sem helyzetek rajzában. De Tarnócziné házából némely szó használata egészen száműzve volt, s különösen a szerelmet valódi nevén említeni nagyobb szemtelenségnek tartatott, mint legvisszataszítóbb gúnynevein. S minthogy Judit élményei a szív szenvedéseibe és tévedéseibe összpontosultak, természetes volt, hogy Sára sok oly dolgot hallott nénikéjétől, melyet maga is igen világinak tarta, s mely érzékeire és képzelődésére, bár észrevétlenül, azonban mégis izgatón hatott. Az elzárkózottságban töltött évek egyhangúságából azon benyomások közé varázsoltatott, melyeket Bethlen Istvánné udvarában tapasztalt, s melyeket, mint kárhozatosakat, emlékéből is mamája, a szenteskedő Tarnócziné, végképp ki akart irtani.

Oly különösen érzé magát Sára a nagynéne vallomása alatt, mint az apáca a bálteremben, mely szédítő örömeivel leigézi és megdöbbenti őt, s melynek szépsége felől kevesebb kétsége van, mint ártatlanságáról.

Judit elhallgatásakor a kakas talán az éjfélt is rég kihirdeté. Sára behunyá szemét, hogy álomnak engedje át magát; de ha a hold élesebben világítana, ajkain oly eleven és változó mosoly volna látható, mely ébrenlétét gyaníttatná. Később a gyermeteg, a vidám és angyalártatlan arcra valami dac, valami negéd tévedt, mely egészen idegen eleműnek tetszék, s mely a derült és szelíd vonalak napfénye közé egy-egy sötét árnyat vetett. Ekkor gyönge sóhaj emelkedett kebléből, melyet halk és elfojtott nevetés váltott föl, s az ellenkező érzésekkel küzdő lány fülig vonta fejét a takaró alá. Judit pedig, ki már félszenderbe merült, e szavakat vélte hallani. - Miért szeretne? Nevetség! Hisz nevemet sem tudja. Álom, üres álom!

A lég szellemkéi kiáltották-e be az ablakon, hogy a sóvár özveggyel, ki régi barátját, Mihályt rajzolá álmos mámorában nyoszolyája elébe, kegyetlenül ingerkedjenek?

Judit dörzsölte szemeit, körülnézett és hallgatózott. A szoba csendes volt és borongó. A földre helyezett mécscserép, melynek az akkori szokások szerint a nők hálótermében egész éjen nem volt szabad kialudni, csak néha lobbant fel úgy, hogy világa mellett a tárgyakat látni lehessen. A hold pedig megunta a nedves párákkal a fény és homály fölött osztozni, s máskorra halasztotta a láthatár ábrándos kivilágítását. Az ablaküvegek percegtek és zizegtek, de a szél csak a legprózaibb zajjal adá Juditnak tudtul, hogy még részeg kedve van, s verni fogja az ablakot, sőt néhány cserepet a ház fedeléről okvetetlenül le akar ütni. Ily betyár tombolásba a finom szellemek nem vegyíthették szavaikat: ez természetes volt. Judit tehát Sárát kezdé gyanúba venni. De ennek ágyából egyenlő és mély lélegzés alig észrevehető nesze hallatszék, s a föllobbant mécs alabástromfehér arcot, szendén álmodó vonásokkal emelt ki egy másodpercig a vánkoson, s borított megint éjlepelbe. - Ő nincs ébren! - sóhajtá Judit. - Csendesen pihen. S azóta ismét megnyíltak volna ajkai, ha álmában beszélne. Kétségkívül én álmodtam. Valami jóslat volt, mégpedig rossz! Borzasztó sejtések támadnak lelkemben. Utoljára Mihály meg sem fog ismerni. Ah! A csalfa, a hitegető, az álnok! Még holnap elhozatom álomhüvelyezőmet,⁶⁷melyet sietségből ottfeledtem. Istenem! Mennyit kell a szegény nőknek a férfiaktól szenvedni!

Judit mély felindulással dűlt párnái közé, s bánatában oly hosszasan aludt, hogy midőn szemeit kinyitá, Sára már felöltözve állott előtte, s a haj ígért rendbe hozása aznapról elmaradt.