Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library
Zsigmond Kemény
Özvegy és leánya

IntraText CT - Text

  • Elso rész
    • 9
Previous - Next

Click here to show the links to concordance

9

Igéző Szent Mihály-napi alkony volt. A délelőtti nedves légkör úgy megáztatta a növényzetet, mint egy langy permeteg. A rét sarjúja sötétzöld színre játszott, a fák ágain a sápadó levelek is éledni kezdének, s azon kevés virág, mely ősz elején szokott nyílni, oly balzsamos illatot terjesztett a kertben - hol Judit és Sára az egészen friss ernyőjű lugas asztala körül ültek -, mintha a természet a tavasz fűszertárából még egy parányt sem veszített volna el. A búcsúzó sugarak azon fakósárga és rozsdavörös megtörődések nélkül váltak el az alkonyégtől, melyek szélvészt s borongós időt jóslanak. Alig lépett alá a láthatár szegélyéről a vidám tekintetű nap, midőn szikrázó arccal szökellt ki ezüst legéből az estéli csillag, s éles világolásával gyaníttatá, hogy bár a hold nincs egészen használható állapotban, de az ég többi lámpái, a legkisebbeket is odaszámítva, kitelhetőleg fognak a szerelmesek és vándorok kedvében járni, s aki eltéved, jó lelkiismerettel nem okolhatja az éj sötétségét.

Judit női munkát tartott kezében; Sára betevé a könyvet, melynek betűi már homályosodtak.

A reggeli lovaglás miatt annyi szívkérdést érintettek meg - bár távolról -, s kivált a nagynéne kíváncsisága úgy felgerjedt, hogy természetes volt, miként társalgásuk hamar vált bizalmasb alakúvá, s végtére Sára titkai is szóba jöttek.

- Tetszik-e neked Kelemen? - kérdé Judit, miután magáról már elég vallomásokat tőn arra, hogy nyílt feleletet remélhessen.

- Hetekig lakott nálunk, midőn atyám még élt. Mint gyermeket ölében hordott, játékra és betűkre tanított. Néha használta azon előjogot, hogy idősb, s megpaskolt kezével. Jegyesemnek mondták hétéves koromban, s most anyám szid, ha szememet történetesen rája vetem. Miért? Mert pápista. De hisz régebben is az volt.

- S te hozzámennél?

- Istenem! Miért ne? Jó ember. Víg, kellemes modorú. Néha egy kevéssé heves ugyan, de hamar megbánja, s minden elégtételre kész.

- Anyád aligha bele fog valaha egyezni.

- Éppen azért tehát más férjre kell várnom.

- Vagy kivívni szíved jogát.

- Isten mentsen! Arról szó sem lehet.

- Úgy hát nem szereted őt igazán.

- Jól érzem magamat körében.

- S te ne tudnál szeretni? Te ne tudnál, mint Clotild, összekötött szalagokon a magas vártorony ablakából leereszkedni, hogy alant, a szédítő mélységben reád váró lovag paripájára emeljen, s elragadjon üldöző szüléid zsarnoksága elől egy puszta szigetre vagy egy elhagyott remetelakba? Te ne mernél, mint Esztrella, a sötét éjen csipkés és hattyútollal tömött ágyvánkosaidból kilopózni, s hercegi bíbor helyett durva pórruhát öltve, a pásztorsíp hívó hangja után bolyongni tüskék és bokrok közt, míg Menalcas barlangjába érkezel, hogy vele együtt őrizd Phaonnak, a gazdag parasztnak kecskéit? Te ne mernéd, mint Kunigunda, hősödért, kit szeretsz, elhagyni családodat, hazádat, vallásodat, s ismeretlen népek közé költözni, hol a nő a barangolás idején hátán hordja gyermekeit, s megköszöni, ha a sátorfát nem neki kell vinni? Vagy ne tudnál, ha mamád összekeléstöket tiltja, legalább egy tőrt döfni szívedbe, mint a vitéz Almanzor kedvese; egy méregpélkét üríteni ki, mint a szelíd Klárisz, vagy hogy keveset mondjak, oly álomport venni be, mely tetszhalottá dermeszti testünket, s eltemetnek, de a kriptában másnap felébredünk, hogy lovagunk ügyessége - néha hosszasb várakozás nélkül - megmentsen bennünket. Erre is vannak könyveinkben szép példák.

- De szegény Kelemen nem néz ki regehősnek. Be furcsa volna érette meghalni, vagy elraboltatni magamat!

- Tehát másért nem az? Már látom, van titkod, van rokonszenved.

Sára arcára zavar ömlött. De alig volt már annyi fény, mely az átváltozott vonalakat megvilágosítsa. Sötétebb lőn, csendesb. A csillagok még alig kezdettek ragyogni, s a holdnak csak félköre sugárzott bágyadt, ezüst színnel.

- Te voltál szerelmes? - szólt Judit a lány kezét kezében tartva.

- Nevetség!

- Ne tagadd. Téged érdekelt valaki.

- Talán.

- Kétségkívül igen, szép gyermekem! Hangod, képed mutatja. Te nem valál mindig közönyös.

- Megengedem, hogy láttam oly férfit, kit mások fölött tudnék megkülönböztetni.

- E vidéken?

- Mármarosban.

- Hol?

- Szécsi Zsigmond határvárában.

- S hogy hívták?

- Hamar távozott, s azóta nem találkoztam vele.

- De mi volt neve?

- Úgy hiszem, közülünk csak a grófné ismerte.

- S tőle megkérdezted?

- Ah! Hogy mertem volna!

- Különös. De legalább társalgása nemes születést árult el?

- Társalgásából ítélve király is lehetett.

- Oly kedves szavakat intézett hozzád?

- Máriához.

- Hát hozzád?

- Én csak az apród szerepét játsztam.

- Nem értelek.

- Mária Loránt volt, ő Francisco. Rólam a színmű írója csaknem elfeledkezett.

- Ah! Most már világos. Így hát együtt játszottátok a darabot, melyről a minap szóltál.

- Természetesen.

- De a darab befejezése után, talán folyt egy kevés beszélgetés is?

- Máriával.

- S veled?

- Hozzám alig szólott.

- Tehát némán is meghódított. Ez igen derék. Te érdekes lányka vagy. S most, még ha lehet, inkább tetszel nekem... S gondolsz-e rája?

- Néha.

- És szebbnek tartod, mint a többi férfiakat?

- Sokkal.

- Míveltebbnek?

- Úgy hiszem.

- Jobbnak?

- Arról gondolkodni nem jutott még eszembe.

- Gazdagabbnak?

- Az nem szükséges.

E beszéd közt lassú, de folytonos nesz támadt a kert hátterén, mely hölgyeink figyelmét izgatni kezdé.

- Csak a szél zörgeti a leveleket - szólt Sára.

- Azok még nem szárazak - ellenveté Judit.

- Gyík mozdult meg a komlóharasztban.

- Hisz oly távol a komlólugas. Nem, most kulcs fordul a zárban - súgá Judit ijedten.

- Légy nyugodt. Nálam a kulcs - nyeré válaszul.

- Hah! Lónyerítés volt.

- Talán az udvarról.

- Fütty!

- Bizonyosan a pásztor keresi egy eltévedt juhát.

- Mintha lépteket hallanék.

- A kertészlegényé lehet - válaszolá csillapítón Sára.

A nesz eközben megszűnt, s oly néma lőn a lég, s oly magányosan érezék hölgyeink magokat, hogy aggodalmuk távozni kezdett.

- S ha most a névtelen lovag akarna elragadni? - szólt Judit kötekedve.

- Nem is ismer.

- De ha csakugyan ő volna?

- Imádkoznám, hogy ellenállhassak.

- Sárám! Ne menj Kelemenhez férjhez, ha anyád bele is egyeznék.

- Miért?

- Te nem szereted őt.

- Ah! Gyors léptek! - kiáltá a leány.

- Nagy ég! - szepegte Judit. - Talán rablók. Fussunk!

Karját akarta Sárának megragadni, de már késő volt. Mert egy vaskesztyűs kéz a lugas ajtajánál föltartóztatta őt. Judit nem volt nagyon félénk, de annyira bátornak mégsem mondhatnók, mint azon hősnőket, kiket példányképül választott. Ő a látott kézből biztosan következtetett egy egész páncélos lovagra, ki kétségen kívül a kijáró mellé vonult, hogy visszautasítsa a távozni szándékozókat, s ki nálánál okvetlenül erősebb. Ily észlelés elég volt a szép özvegyet az ajtótól a lugas hátterébe rezzenteni, hol összevonva magát, hangosan dobogó szívvel s lázas, szaggatott lélegzéssel várta a történendőket, tenyerét nyitott ujjakkal szeme elé vonva, mi az iszonynak némi kíváncsisággal vegyült kifejezése volt.

Ugyanazon vaskesztyűs kéz s vasümeges kar más hatást gyakorolt a különben bátrabb Sárára. Ez az ajtónak rohant, hogy szabadulhasson, mi neki váratlanul könnyen sikerült, mert a vaskar hátrahúzódott, s csak a leány kiszaladása után tolult ismét závárként előbbi helyére.

- Ah! Engem akarnak elrabolni! - szepegé Judit, a nyitott ujjakon át a történtekre figyelvén.

Csakhamar azonban más fejlődés tanúja volt.

Sára tudniillik a kertösvény szegletéig nyargalt, hogy a lugassal átelleni tágabb útra menekülhessen, midőn egy karcsú alak előlépvén derékon ragadta. A csillagfény és a holdsarló ezüstje megtört a sárgaréz páncélon és sisakon, melyet a merész támadó viselt, kinek arcrostélya félig le volt eresztve. A sisak forgójának boglárjáról drágakövek villogtak, s a kerek ezüstpajzs, melyet bal karján hordott, a középidő és a kalandori mondák köréből látszott a képzelődés elébe varázsolva; minthogy Rákóczi György uralkodásakor a hasonló védeszközök divatból ki voltak menve. Judit, remegése dacára is, oly mesés színezetűnek hitte az egész jelenetet, mintha csak egy régi költeményből mulatság végett játszanék el, mit a gyilkolóbb természetű fegyverek hiánya is tanúsítni látszott; azonban mégsem mulasztá el néhány erélyes segélykiáltással riogatni vissza a Sárát átölelő merész lovagot.

E zajra a závárként működött vaskar minden mellékletei kibontakoztak a lugas szárnyának zöld indái és sűrű levélzete közül, s egy zömök páncélos vitéz az első keresztes háborúk korából, mutatkozott az ajtónál, annak éppen nem tág nyílását jóformán el is fedve. Arcán a rostély egészen le volt eresztve, s övéről acél- vagy tán ezüstláncon egy cikkelyes buzogányocska függött, mely a komoly viadalokon aligha tett valaha igen nagybecsű szolgálatot.

- Asszonyom - szólt az ódon alakú vendég -, őseim legszebb fegyverdarabjait, jelmezeit és talizmánjait teszi élénk hangja által kockára, nem is említve a személyeket, kik azokat a mai éjen hordani szerencsések.

Judit a keresztes hős furcsa figyelmeztetését álló helyzetben végigvárni nem győzte, miután térde akaratja ellen összeroskadni, szemhéjai pedig egybevonulni kezdettek.

- Tudtam, hogy elájul! - sóhajta a középkori dalia a halvány és alig lihegő özvegyet a lugas font padjára szépen leeresztve, míg maga is ugyanott helyet foglalt.

Festőibb jelenet fejlett ki künn.

Sára menekülni törekedett a lovag karjai közül.

Az angyalszelíd arcvonalú leány, midőn megtámadója közelebb vonta magához, hogy keblére emelje, egy kis tőrt ragadott ki annak övéből, s oly vadon szúrt hozzá, mint Judit84de nem a nénike, hanem a bibliai - ama híres zsarnokhoz, kinek nevét említenem sem szükség. De a tőr, mely mostani színésznőink kezében alkalmas ví-eszköz lett volna, csengve és darabokban hullott alá a sima páncélról. A karcsú alak pedig könnyű tollként ragadta karjára a bőszült szeráfot,85ki parányi kezével kapkodva, az arcrostélyt, mely csak félig volt leeresztve, egészen föltaszította.

Hasztalan nyomta vissza a lovag gyorsan a rostélyt, mert másodpercnyi idő elég volt, hogy fölleplezett arca a legkülönösebb hatást idézze elé.

Sára ajkairól egy megtört sikoltás hangzott, melynek csengését kettémetszette vagy a torok rögtön összevonulása vagy a leigáztatásban is parancsoló lélek akaratereje, s mely halk nyögésben hallatá utórezgéseit. S ekkor egy heves rázkódás támadt testén, mely villanyos érintésként futott minden idegen végig, és rögtön eltűnt, lázító hatásának nyomait a föloldott tagokon egészen megszüntetvén. A sikoltás és rázkódás alatt a leány küzdő kezei előbb lehanyatlottak, s azután lassan fölemelkedvén saját homlokán keresztbe kulcsolódtak, mint azé, ki erős agyfájdalmat akar elnyomni, vagy rendkívüli meglepetésből émedni.

A lovag használva a kedvező pillanatot, az ölében tartott martalékkal a kert háttere felé kezd haladni. A leány az első mozzanatra megint rázkódást érzett a testén átnyargalni, mely tartós, de lassú reszketegséggé alakult. Arcára sűrű könnyek omlottak, legördültek a hideg ércpáncélra, s egymást váltva csepp csepp után oly gazdagon folyt, mintha fölfűzött gyöngysor volna.

A lovag, kit Sára előbbi ellenszegülése s utóbbi védelmetlensége egyaránt leigézett, szorosabban vonta kebléhez a leányt. - Kelemennek vél. Szerencsés tévedés. Irigylendő sors. Ah, mint szereti őt! - ez eszmék rajongtak elméjében.

Látni vágyott az arcot, mely szívéhez oly közel hullatá hő érzéseinek felolvasztott kincseit, s melynek még csak körrajzát szemlélheté.

Lopvást vetett egy pillantást, s utána mást, csendesen zokogó martalékjára.

Félhomályos, félig ismert és ismeretlen vonások tárultak elébe, mint egy tündéri mese, melynek alapeszméjét, tudná Isten, mikor hallottuk, de részletei újak.

- Nem szólítom meg. Hangomról észrevenné csalódását, s ijedten rezzenne vissza!... Mily öröm szerettetni!...

Míg a lovag ily méla érzéssel nézett a hunyt szemű, de lázasan lihegő Sárára, ez meghajtá nyakát, és a mellvértre borulván, arcát elrejté. Csak dús aranyfürtein kéjelghettek az ég millió csillagai, s a hölgyrabló félénk, de ábrándos tekintete.

A Judit mellett ülő keresztes vitéz az udvarias magaviseletnek nem egészen kielégítő jelét adta, midőn társának, ki Sárát vitte, eltávozáskor, ahelyett, hogy tőle példát venne, a szép özvegyet, ki magánkívüli állapotban volt, egyszerűen csak a faképnél akarta hagyni.

Már szép csenddel le is helyezé a padra az ájultnak fejét, melyet gyöngédebb kedélyhangulata közt ölébe vett volt, midőn nagy bosszúságára egy ércszobri mozdulatlanságban álló lény, ki a kertajtó előtt várta a fejleményeket, ajkához tevé sípját, s meglehetősen éles jelt adott, melyet száguldó ló lábdobogása követett.

A neszre fölpattantak Judit szemei, s az éppen hátat fordított keresztes vitéz páncélingének végét visszatartóztatva érzé, mintha nehéz követ aggattak volna rá, melyet magával kell vonnia, ha távozni szándékoznék.

- Sára, Sára! Hol van Sára? Tüstént látnom kell Sárát! Mi történt vele?

- Az Istenért, Judit, csillapuljon! Föllármázza a cselédeket. Eressze el a köntösömet.

- Nemzetes uram, nem késhetünk többé! Armidor a pakkal útban van. Lizi türelmetlen, tombol, nyerít. Az én vén Miskám is nyugtalan, mintha taplót loptak volna fülébe.

- Kösd a sövényhez Lizit! Pusztulj! Majd utol foglak érni.

- Előbb hozzák ide Sárát! Neki mellettem van helye.

- Úgy, Isten hírével, üljünk ketten a Lizire. Mert csak Mikes Zsigmond várában lehet Sára mellett kegyed.

- Ez borzasztó nőrablás.

- Csak kaland, melyet a szerelem szőtt egy haldokló apa végóhajtása szerint, s melyet ön nemes szíve és költői kedélye pártolni fog.

- Nemzetes uram! A várba vagy haza menjek? - szólt közbe egy távozó hangja.

- Haza, vén kamasz, vén disznó.

- Értem, nemzetes uram!

Az eddigi cserebeszédet három egyén folytatta, tudniilik a szép Judit, a zömök keresztes vitéz, kiben Mikes Mihályt gyanítjuk, és a síp hangjával nagy zavart okozó fegyvernök, ki - ha jelmezét levetné - Mihály úr valamelyik csatlósát mutatná be nekünk becses személyében.

Az ezentúli társalgás csak két egyén közt fog tovább folyni.

- Hogy hiheti ön - szólt fölindulással Judit - az én pártolásomat ily ügyben?

- Ne akarná-e boldogítani az egymásért élő szíveket? Össze akarna-e esküdni a leányát őrjöngésig vitt vakbuzgóságból szerencsétlenné tevő anyával?

- De Sára nem szereti Kelement.

- Akkor ki szeret a világon?

- Maga vallotta meg.

- Mit sem tesz. A szerelem titkolózó, nem örömest enged szentélyeibe tekintenünk.

- De hozzám ő bizodalommal van.

- S ön, Juditom, barátnőjének is beszélgeti-e oly vonzalmát, mely elhallgatva érdekes, eltagadva tündéri varázzsal bír?

Mihály, hogy kedvező feleletet nyerhessen, átkarolta a szép özvegyet. - Tudom, még nevemet sem hozta föl Sárának.

- Az, én közlékeny vagyok - válaszolá Judit lesütött szemmel.

- Elég kár! De Sára lehet zárkózott. Különböző természetű némberek vannak.

- S én mégis azt hiszem, hogy ő, bár nem látszott a Kelemennel kötendő házasságtól vonakodni, egészen közönyös iránta.

- Szép közönyösség! Haha! Tanúja voltam annak, míg önt szerencsétlen valék különös öltözetemmel, mely egyébiránt régen a fejedelmi udvarokban is divatozott, megrémíteni.

- Hogyan?

- Hát csak úgy, Juditom, hogy kedves rokona, míg azt, ki ölébe akarta ragadni, martalócnak vélé, kézzel és tőrrel küzdött ellene; mihelyt pedig észrevette, hogy mi járatban jött, önként engedé magát vitetni; sőt később...

- S később? - tudakolá Judit sürgetve.

- Később keblére borult egész magasztaltsággal.

- Lehetetlen - sóhajtotta az özvegy.

- Lovagi szavamra! - mondá Mihály úr.

- Ah! A kis tettető. Hisz csak egy órája sincs, hogy említé, miként más iránt hőbben érez.

- Hahaha! Tán Haller Pétert szereti, kihez anyja akarja nőül adni?

- Haller Péterhez? - kiálta csodálkozással Judit.

- Azért ment Szebenbe.

- Dehogy!

- Azért hagyta önt itt Sára őrzésére.

- Lehetetlen.

- S azért siettünk mi kiszabadítani őt.

- Valóban? Ez iszonyú volna.

- És szenvedhetetlen - toldá hozzá Mihály úr.

- És szívtelen tett.

- Megtorlásra méltó bűn.

- Hisz Haller Péter még nekem is atyám lehetne.

- Nagyatyja, Judit.

- Tarnóczinénak sem volna jó férjül.

- Neki tán megjárná - szólt Mihály. - De Sárát, kinek néhai atyja leghűbb barátom volt, nem hagyhatjuk áldozatul esni. Ebben az én Juditomnak egyet kell velem érteni.

- Ó, ég, hogyne tenném!

A felindult özvegy kezére hő csókokat nyomott keresztes vitézünk. Azonban a rokonszenv és udvariasság tanújelei nem nyomhatták el Judit új aggodalmait.

- Az erőszakos tett, melyet önök megkísértettek, kockáztatja húgom becsületét. Mit fog a világ az elrablásra mondani?

- Ha nem üt senki ok nélküli zajt, csak annyit, hogy Sára odament látogatóba, hol régen hónapokig mulatott. Az anyja inkább egyezését adja, bár savanyú képpel, a házasságra, mintsem leánya nevén mocskot ejtsen. Még a hiéna sem tépi szét saját magzatait. A természet nem fordulhat ki sarkaiból, s én a pellengéreken sem láttam oly leányt, kit anyja kajánul maga vonszolván oda, maga csődítette volna a népet gúnykacajra össze, noha ártatlanságáról meg vala győződve.

- De Sára ártatlansága? - szepegé Judit.

- Minő kétség! Ő Mikes Zsigmond védelme alatt van. S lehet-e az oltár előtt inkább védve? De az idő halad. Meglephetnek. S mit mondanának különös öltözetemről és... önről.

Judit ijedten vonult hátrébb e figyelmeztetésre, mit a keresztes vitéz gyors távozásra használt föl.

Később a kertajtó irányában lódobogás hallatszott. A hamis csillagszemek mosolyogtak rezgő, kacér fénnyel.

A Tejút, mintha ezüstporral frissen hintették volna be, szebben és árulóbban tündökölt. A hold sajnálta, hogy arcának felén visszaidézhetlen fátyol leng, s hogy nevető sugáraival dúsan nem áraszthatja el azon ösvényt, mely a lugasból kivezet, s melyre Judit kétszer próbált lépni, de megint visszavonta a lábát, mintha parázs égetné.

- Hogy fogom titkolhatni a cselédektől távozását? Mit mond sógorasszonyom? Szent Isten! Mitévő legyek? Miért is bíznak rám leányőrzést, ki magamat sem védhetem? Ah! Mihály ravaszabb a kígyónál, s engem Évának kellett volna keresztelni.

E sóhajokat hallhatná, ki a lugas körül leskelődnék; de szerencsére nem volt több leskelődő.




84. Judit könyvé-nek, az Ótestamentum egyik elbeszélésének hősnője, aki csellel megölte Holofernest, a babiloni sereg vezérét s ezzel megmentette városát.



85. Szeráf: bibliai hatszárnyú angyal.






Previous - Next

Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library

Best viewed with any browser at 800x600 or 768x1024 on Tablet PC
IntraText® (V89) - Some rights reserved by EuloTech SRL - 1996-2007. Content in this page is licensed under a Creative Commons License