Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
Zsigmond Kemény Özvegy és leánya IntraText CT - Text |
|
|
9 Igéző Szent Mihály-napi alkony volt. A délelőtti nedves légkör úgy megáztatta a növényzetet, mint egy langy permeteg. A rét sarjúja sötétzöld színre játszott, a fák ágain a sápadó levelek is éledni kezdének, s azon kevés virág, mely ősz elején szokott nyílni, oly balzsamos illatot terjesztett a kertben - hol Judit és Sára az egészen friss ernyőjű lugas asztala körül ültek -, mintha a természet a tavasz fűszertárából még egy parányt sem veszített volna el. A búcsúzó sugarak azon fakósárga és rozsdavörös megtörődések nélkül váltak el az alkonyégtől, melyek szélvészt s borongós időt jóslanak. Alig lépett alá a láthatár szegélyéről a vidám tekintetű nap, midőn szikrázó arccal szökellt ki ezüst legéből az estéli csillag, s éles világolásával gyaníttatá, hogy bár a hold nincs egészen használható állapotban, de az ég többi lámpái, a legkisebbeket is odaszámítva, kitelhetőleg fognak a szerelmesek és vándorok kedvében járni, s aki eltéved, jó lelkiismerettel nem okolhatja az éj sötétségét. Judit női munkát tartott kezében; Sára betevé a könyvet, melynek betűi már homályosodtak. A reggeli lovaglás miatt annyi szívkérdést érintettek meg - bár távolról -, s kivált a nagynéne kíváncsisága úgy felgerjedt, hogy természetes volt, miként társalgásuk hamar vált bizalmasb alakúvá, s végtére Sára titkai is szóba jöttek. - Tetszik-e neked Kelemen? - kérdé Judit, miután magáról már elég vallomásokat tőn arra, hogy nyílt feleletet remélhessen. - Hetekig lakott nálunk, midőn atyám még élt. Mint gyermeket ölében hordott, játékra és betűkre tanított. Néha használta azon előjogot, hogy idősb, s megpaskolt kezével. Jegyesemnek mondták hétéves koromban, s most anyám szid, ha szememet történetesen rája vetem. Miért? Mert pápista. De hisz régebben is az volt. - S te hozzámennél? - Istenem! Miért ne? Jó ember. Víg, kellemes modorú. Néha egy kevéssé heves ugyan, de hamar megbánja, s minden elégtételre kész. - Anyád aligha bele fog valaha egyezni. - Éppen azért tehát más férjre kell várnom. - Vagy kivívni szíved jogát. - Isten mentsen! Arról szó sem lehet. - Úgy hát nem szereted őt igazán. - Jól érzem magamat körében. - S te ne tudnál szeretni? Te ne tudnál, mint Clotild, összekötött szalagokon a magas vártorony ablakából leereszkedni, hogy alant, a szédítő mélységben reád váró lovag paripájára emeljen, s elragadjon üldöző szüléid zsarnoksága elől egy puszta szigetre vagy egy elhagyott remetelakba? Te ne mernél, mint Esztrella, a sötét éjen csipkés és hattyútollal tömött ágyvánkosaidból kilopózni, s hercegi bíbor helyett durva pórruhát öltve, a pásztorsíp hívó hangja után bolyongni tüskék és bokrok közt, míg Menalcas barlangjába érkezel, hogy vele együtt őrizd Phaonnak, a gazdag parasztnak kecskéit? Te ne mernéd, mint Kunigunda, hősödért, kit szeretsz, elhagyni családodat, hazádat, vallásodat, s ismeretlen népek közé költözni, hol a nő a barangolás idején hátán hordja gyermekeit, s megköszöni, ha a sátorfát nem neki kell vinni? Vagy ne tudnál, ha mamád összekeléstöket tiltja, legalább egy tőrt döfni szívedbe, mint a vitéz Almanzor kedvese; egy méregpélkét üríteni ki, mint a szelíd Klárisz, vagy hogy keveset mondjak, oly álomport venni be, mely tetszhalottá dermeszti testünket, s eltemetnek, de a kriptában másnap felébredünk, hogy lovagunk ügyessége - néha hosszasb várakozás nélkül - megmentsen bennünket. Erre is vannak könyveinkben szép példák. - De szegény Kelemen nem néz ki regehősnek. Be furcsa volna érette meghalni, vagy elraboltatni magamat! - Tehát másért nem az? Már látom, van titkod, van rokonszenved. Sára arcára zavar ömlött. De alig volt már annyi fény, mely az átváltozott vonalakat megvilágosítsa. Sötétebb lőn, csendesb. A csillagok még alig kezdettek ragyogni, s a holdnak csak félköre sugárzott bágyadt, ezüst színnel. - Te voltál szerelmes? - szólt Judit a lány kezét kezében tartva. - Nevetség! - Ne tagadd. Téged érdekelt valaki. - Talán. - Kétségkívül igen, szép gyermekem! Hangod, képed mutatja. Te nem valál mindig közönyös. - Megengedem, hogy láttam oly férfit, kit mások fölött tudnék megkülönböztetni. - E vidéken? - Mármarosban. - Hol? - Szécsi Zsigmond határvárában. - S hogy hívták? - Hamar távozott, s azóta nem találkoztam vele. - De mi volt neve? - Úgy hiszem, közülünk csak a grófné ismerte. - S tőle megkérdezted? - Ah! Hogy mertem volna! - Különös. De legalább társalgása nemes születést árult el? - Társalgásából ítélve király is lehetett. - Oly kedves szavakat intézett hozzád? - Máriához. - Hát hozzád? - Én csak az apród szerepét játsztam. - Nem értelek. - Mária Loránt volt, ő Francisco. Rólam a színmű írója csaknem elfeledkezett. - Ah! Most már világos. Így hát együtt játszottátok a darabot, melyről a minap szóltál. - Természetesen. - De a darab befejezése után, talán folyt egy kevés beszélgetés is? - Máriával. - S veled? - Hozzám alig szólott. - Tehát némán is meghódított. Ez igen derék. Te érdekes lányka vagy. S most, még ha lehet, inkább tetszel nekem... S gondolsz-e rája? - Néha. - És szebbnek tartod, mint a többi férfiakat? - Sokkal. - Míveltebbnek? - Úgy hiszem. - Jobbnak? - Arról gondolkodni nem jutott még eszembe. - Gazdagabbnak? - Az nem szükséges. E beszéd közt lassú, de folytonos nesz támadt a kert hátterén, mely hölgyeink figyelmét izgatni kezdé. - Csak a szél zörgeti a leveleket - szólt Sára. - Azok még nem szárazak - ellenveté Judit. - Gyík mozdult meg a komlóharasztban. - Hisz oly távol a komlólugas. Nem, most kulcs fordul a zárban - súgá Judit ijedten. - Légy nyugodt. Nálam a kulcs - nyeré válaszul. - Hah! Lónyerítés volt. - Talán az udvarról. - Fütty! - Bizonyosan a pásztor keresi egy eltévedt juhát. - Mintha lépteket hallanék. - A kertészlegényé lehet - válaszolá csillapítón Sára. A nesz eközben megszűnt, s oly néma lőn a lég, s oly magányosan érezék hölgyeink magokat, hogy aggodalmuk távozni kezdett. - S ha most a névtelen lovag akarna elragadni? - szólt Judit kötekedve. - Nem is ismer. - De ha csakugyan ő volna? - Imádkoznám, hogy ellenállhassak. - Sárám! Ne menj Kelemenhez férjhez, ha anyád bele is egyeznék. - Miért? - Te nem szereted őt. - Ah! Gyors léptek! - kiáltá a leány. - Nagy ég! - szepegte Judit. - Talán rablók. Fussunk! Karját akarta Sárának megragadni, de már késő volt. Mert egy vaskesztyűs kéz a lugas ajtajánál föltartóztatta őt. Judit nem volt nagyon félénk, de annyira bátornak mégsem mondhatnók, mint azon hősnőket, kiket példányképül választott. Ő a látott kézből biztosan következtetett egy egész páncélos lovagra, ki kétségen kívül a kijáró mellé vonult, hogy visszautasítsa a távozni szándékozókat, s ki nálánál okvetlenül erősebb. Ily észlelés elég volt a szép özvegyet az ajtótól a lugas hátterébe rezzenteni, hol összevonva magát, hangosan dobogó szívvel s lázas, szaggatott lélegzéssel várta a történendőket, tenyerét nyitott ujjakkal szeme elé vonva, mi az iszonynak némi kíváncsisággal vegyült kifejezése volt. Ugyanazon vaskesztyűs kéz s vasümeges kar más hatást gyakorolt a különben bátrabb Sárára. Ez az ajtónak rohant, hogy szabadulhasson, mi neki váratlanul könnyen sikerült, mert a vaskar hátrahúzódott, s csak a leány kiszaladása után tolult ismét závárként előbbi helyére. - Ah! Engem akarnak elrabolni! - szepegé Judit, a nyitott ujjakon át a történtekre figyelvén. Csakhamar azonban más fejlődés tanúja volt. Sára tudniillik a kertösvény szegletéig nyargalt, hogy a lugassal átelleni tágabb útra menekülhessen, midőn egy karcsú alak előlépvén derékon ragadta. A csillagfény és a holdsarló ezüstje megtört a sárgaréz páncélon és sisakon, melyet a merész támadó viselt, kinek arcrostélya félig le volt eresztve. A sisak forgójának boglárjáról drágakövek villogtak, s a kerek ezüstpajzs, melyet bal karján hordott, a középidő és a kalandori mondák köréből látszott a képzelődés elébe varázsolva; minthogy Rákóczi György uralkodásakor a hasonló védeszközök divatból ki voltak menve. Judit, remegése dacára is, oly mesés színezetűnek hitte az egész jelenetet, mintha csak egy régi költeményből mulatság végett játszanék el, mit a gyilkolóbb természetű fegyverek hiánya is tanúsítni látszott; azonban mégsem mulasztá el néhány erélyes segélykiáltással riogatni vissza a Sárát átölelő merész lovagot. E zajra a závárként működött vaskar minden mellékletei kibontakoztak a lugas szárnyának zöld indái és sűrű levélzete közül, s egy zömök páncélos vitéz az első keresztes háborúk korából, mutatkozott az ajtónál, annak éppen nem tág nyílását jóformán el is fedve. Arcán a rostély egészen le volt eresztve, s övéről acél- vagy tán ezüstláncon egy cikkelyes buzogányocska függött, mely a komoly viadalokon aligha tett valaha igen nagybecsű szolgálatot. - Asszonyom - szólt az ódon alakú vendég -, őseim legszebb fegyverdarabjait, jelmezeit és talizmánjait teszi élénk hangja által kockára, nem is említve a személyeket, kik azokat a mai éjen hordani szerencsések. Judit a keresztes hős furcsa figyelmeztetését álló helyzetben végigvárni nem győzte, miután térde akaratja ellen összeroskadni, szemhéjai pedig egybevonulni kezdettek. - Tudtam, hogy elájul! - sóhajta a középkori dalia a halvány és alig lihegő özvegyet a lugas font padjára szépen leeresztve, míg maga is ugyanott helyet foglalt. Festőibb jelenet fejlett ki künn. Sára menekülni törekedett a lovag karjai közül. Az angyalszelíd arcvonalú leány, midőn megtámadója közelebb vonta magához, hogy keblére emelje, egy kis tőrt ragadott ki annak övéből, s oly vadon szúrt hozzá, mint Judit84de nem a nénike, hanem a bibliai - ama híres zsarnokhoz, kinek nevét említenem sem szükség. De a tőr, mely mostani színésznőink kezében alkalmas ví-eszköz lett volna, csengve és darabokban hullott alá a sima páncélról. A karcsú alak pedig könnyű tollként ragadta karjára a bőszült szeráfot,85ki parányi kezével kapkodva, az arcrostélyt, mely csak félig volt leeresztve, egészen föltaszította. Hasztalan nyomta vissza a lovag gyorsan a rostélyt, mert másodpercnyi idő elég volt, hogy fölleplezett arca a legkülönösebb hatást idézze elé. Sára ajkairól egy megtört sikoltás hangzott, melynek csengését kettémetszette vagy a torok rögtön összevonulása vagy a leigáztatásban is parancsoló lélek akaratereje, s mely halk nyögésben hallatá utórezgéseit. S ekkor egy heves rázkódás támadt testén, mely villanyos érintésként futott minden idegen végig, és rögtön eltűnt, lázító hatásának nyomait a föloldott tagokon egészen megszüntetvén. A sikoltás és rázkódás alatt a leány küzdő kezei előbb lehanyatlottak, s azután lassan fölemelkedvén saját homlokán keresztbe kulcsolódtak, mint azé, ki erős agyfájdalmat akar elnyomni, vagy rendkívüli meglepetésből émedni. A lovag használva a kedvező pillanatot, az ölében tartott martalékkal a kert háttere felé kezd haladni. A leány az első mozzanatra megint rázkódást érzett a testén átnyargalni, mely tartós, de lassú reszketegséggé alakult. Arcára sűrű könnyek omlottak, legördültek a hideg ércpáncélra, s egymást váltva csepp csepp után oly gazdagon folyt, mintha fölfűzött gyöngysor volna. A lovag, kit Sára előbbi ellenszegülése s utóbbi védelmetlensége egyaránt leigézett, szorosabban vonta kebléhez a leányt. - Kelemennek vél. Szerencsés tévedés. Irigylendő sors. Ah, mint szereti őt! - ez eszmék rajongtak elméjében. Látni vágyott az arcot, mely szívéhez oly közel hullatá hő érzéseinek felolvasztott kincseit, s melynek még csak körrajzát szemlélheté. Lopvást vetett egy pillantást, s utána mást, csendesen zokogó martalékjára. Félhomályos, félig ismert és ismeretlen vonások tárultak elébe, mint egy tündéri mese, melynek alapeszméjét, tudná Isten, mikor hallottuk, de részletei újak. - Nem szólítom meg. Hangomról észrevenné csalódását, s ijedten rezzenne vissza!... Mily öröm szerettetni!... Míg a lovag ily méla érzéssel nézett a hunyt szemű, de lázasan lihegő Sárára, ez meghajtá nyakát, és a mellvértre borulván, arcát elrejté. Csak dús aranyfürtein kéjelghettek az ég millió csillagai, s a hölgyrabló félénk, de ábrándos tekintete. A Judit mellett ülő keresztes vitéz az udvarias magaviseletnek nem egészen kielégítő jelét adta, midőn társának, ki Sárát vitte, eltávozáskor, ahelyett, hogy tőle példát venne, a szép özvegyet, ki magánkívüli állapotban volt, egyszerűen csak a faképnél akarta hagyni. Már szép csenddel le is helyezé a padra az ájultnak fejét, melyet gyöngédebb kedélyhangulata közt ölébe vett volt, midőn nagy bosszúságára egy ércszobri mozdulatlanságban álló lény, ki a kertajtó előtt várta a fejleményeket, ajkához tevé sípját, s meglehetősen éles jelt adott, melyet száguldó ló lábdobogása követett. A neszre fölpattantak Judit szemei, s az éppen hátat fordított keresztes vitéz páncélingének végét visszatartóztatva érzé, mintha nehéz követ aggattak volna rá, melyet magával kell vonnia, ha távozni szándékoznék. - Sára, Sára! Hol van Sára? Tüstént látnom kell Sárát! Mi történt vele? - Az Istenért, Judit, csillapuljon! Föllármázza a cselédeket. Eressze el a köntösömet. - Nemzetes uram, nem késhetünk többé! Armidor a pakkal útban van. Lizi türelmetlen, tombol, nyerít. Az én vén Miskám is nyugtalan, mintha taplót loptak volna fülébe. - Kösd a sövényhez Lizit! Pusztulj! Majd utol foglak érni. - Előbb hozzák ide Sárát! Neki mellettem van helye. - Úgy, Isten hírével, üljünk ketten a Lizire. Mert csak Mikes Zsigmond várában lehet Sára mellett kegyed. - Ez borzasztó nőrablás. - Csak kaland, melyet a szerelem szőtt egy haldokló apa végóhajtása szerint, s melyet ön nemes szíve és költői kedélye pártolni fog. - Nemzetes uram! A várba vagy haza menjek? - szólt közbe egy távozó hangja. - Haza, vén kamasz, vén disznó. - Értem, nemzetes uram! Az eddigi cserebeszédet három egyén folytatta, tudniilik a szép Judit, a zömök keresztes vitéz, kiben Mikes Mihályt gyanítjuk, és a síp hangjával nagy zavart okozó fegyvernök, ki - ha jelmezét levetné - Mihály úr valamelyik csatlósát mutatná be nekünk becses személyében. Az ezentúli társalgás csak két egyén közt fog tovább folyni. - Hogy hiheti ön - szólt fölindulással Judit - az én pártolásomat ily ügyben? - Ne akarná-e boldogítani az egymásért élő szíveket? Össze akarna-e esküdni a leányát őrjöngésig vitt vakbuzgóságból szerencsétlenné tevő anyával? - De Sára nem szereti Kelement. - Akkor ki szeret a világon? - Maga vallotta meg. - Mit sem tesz. A szerelem titkolózó, nem örömest enged szentélyeibe tekintenünk. - De hozzám ő bizodalommal van. - S ön, Juditom, barátnőjének is beszélgeti-e oly vonzalmát, mely elhallgatva érdekes, eltagadva tündéri varázzsal bír? Mihály, hogy kedvező feleletet nyerhessen, átkarolta a szép özvegyet. - Tudom, még nevemet sem hozta föl Sárának. - Az, én közlékeny vagyok - válaszolá Judit lesütött szemmel. - Elég kár! De Sára lehet zárkózott. Különböző természetű némberek vannak. - S én mégis azt hiszem, hogy ő, bár nem látszott a Kelemennel kötendő házasságtól vonakodni, egészen közönyös iránta. - Szép közönyösség! Haha! Tanúja voltam annak, míg önt szerencsétlen valék különös öltözetemmel, mely egyébiránt régen a fejedelmi udvarokban is divatozott, megrémíteni. - Hogyan? - Hát csak úgy, Juditom, hogy kedves rokona, míg azt, ki ölébe akarta ragadni, martalócnak vélé, kézzel és tőrrel küzdött ellene; mihelyt pedig észrevette, hogy mi járatban jött, önként engedé magát vitetni; sőt később... - S később? - tudakolá Judit sürgetve. - Később keblére borult egész magasztaltsággal. - Lehetetlen - sóhajtotta az özvegy. - Lovagi szavamra! - mondá Mihály úr. - Ah! A kis tettető. Hisz csak egy órája sincs, hogy említé, miként más iránt hőbben érez. - Hahaha! Tán Haller Pétert szereti, kihez anyja akarja nőül adni? - Haller Péterhez? - kiálta csodálkozással Judit. - Azért ment Szebenbe. - Dehogy! - Azért hagyta önt itt Sára őrzésére. - Lehetetlen. - S azért siettünk mi kiszabadítani őt. - Valóban? Ez iszonyú volna. - És szenvedhetetlen - toldá hozzá Mihály úr. - És szívtelen tett. - Megtorlásra méltó bűn. - Hisz Haller Péter még nekem is atyám lehetne. - Nagyatyja, Judit. - Tarnóczinénak sem volna jó férjül. - Neki tán megjárná - szólt Mihály. - De Sárát, kinek néhai atyja leghűbb barátom volt, nem hagyhatjuk áldozatul esni. Ebben az én Juditomnak egyet kell velem érteni. - Ó, ég, hogyne tenném! A felindult özvegy kezére hő csókokat nyomott keresztes vitézünk. Azonban a rokonszenv és udvariasság tanújelei nem nyomhatták el Judit új aggodalmait. - Az erőszakos tett, melyet önök megkísértettek, kockáztatja húgom becsületét. Mit fog a világ az elrablásra mondani? - Ha nem üt senki ok nélküli zajt, csak annyit, hogy Sára odament látogatóba, hol régen hónapokig mulatott. Az anyja inkább egyezését adja, bár savanyú képpel, a házasságra, mintsem leánya nevén mocskot ejtsen. Még a hiéna sem tépi szét saját magzatait. A természet nem fordulhat ki sarkaiból, s én a pellengéreken sem láttam oly leányt, kit anyja kajánul maga vonszolván oda, maga csődítette volna a népet gúnykacajra össze, noha ártatlanságáról meg vala győződve. - De Sára ártatlansága? - szepegé Judit. - Minő kétség! Ő Mikes Zsigmond védelme alatt van. S lehet-e az oltár előtt inkább védve? De az idő halad. Meglephetnek. S mit mondanának különös öltözetemről és... önről. Judit ijedten vonult hátrébb e figyelmeztetésre, mit a keresztes vitéz gyors távozásra használt föl. Később a kertajtó irányában lódobogás hallatszott. A hamis csillagszemek mosolyogtak rezgő, kacér fénnyel. A Tejút, mintha ezüstporral frissen hintették volna be, szebben és árulóbban tündökölt. A hold sajnálta, hogy arcának felén visszaidézhetlen fátyol leng, s hogy nevető sugáraival dúsan nem áraszthatja el azon ösvényt, mely a lugasból kivezet, s melyre Judit kétszer próbált lépni, de megint visszavonta a lábát, mintha parázs égetné. - Hogy fogom titkolhatni a cselédektől távozását? Mit mond sógorasszonyom? Szent Isten! Mitévő legyek? Miért is bíznak rám leányőrzést, ki magamat sem védhetem? Ah! Mihály ravaszabb a kígyónál, s engem Évának kellett volna keresztelni. E sóhajokat hallhatná, ki a lugas körül leskelődnék; de szerencsére nem volt több leskelődő.
|
84. Judit könyvé-nek, az Ótestamentum egyik elbeszélésének hősnője, aki csellel megölte Holofernest, a babiloni sereg vezérét s ezzel megmentette városát. 85. Szeráf: bibliai hatszárnyú angyal. |
Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
Best viewed with any browser at 800x600 or 768x1024 on Tablet PC IntraText® (V89) - Some rights reserved by EuloTech SRL - 1996-2007. Content in this page is licensed under a Creative Commons License |