15

Judit éjeket töltött ragyogó udvari bálokban s puszta magányos szobácskában is, hol csak a fali tücsök csicserge néhai gondolatai közé, mintegy figyelmeztetve, hogy elég már. Judit ismeré azon örömet és bút, azon hivalkodást és mélázatot, mely legkevésbé engedi az álmot szemhéjaink felé közelgeni. De úgy tetszett neki, hogy csak most tapasztalta először a virrasztás egyik igen alkalmatlan nemét, mely a jó lelkiismeret nyugtalanságából származik, s mely egészen oly kedélyhangulatot szül, mint a rossz lelkiismeret nyugtalansága.

Szíve hangosan vert, s bár hosszaknak találta a perceket, megdöbbent telésökön. Nem tudta: a hajnal közelgését vagy az éj tartósságát óhajtsa. Ha számítgatá, hogy már a kulcsár visszatérőben lehet, megdöbbent; ha eszébe jutott, hogy előre nem látott körülményekért késhetik, szintén megdöbbent. Ha magát - sikerült terv mellett - úton képzelte, a zavarra gondolt, melyet a várkastélyban hátrahagy; ha pedig eltávozását gátolva képzelé, a botrány rémítette, mely maradásával kikerülhetetlennek tűnt fel.

Rövid cédulát írt a tisztnek utasításokkal, csak azért, hogy elmondhassa, miként fontos okokból, még az éjjel egyik félrefekvő jószágára kellett indulnia, de mivel a kisasszonyt egyedül nem hagyhatá, visszatéréséig elvivé Mikes Zsigmondné kedves nénjéhez; s mivel legényeire otthon is szüksége van, s az utak rosszak, a hintó tartásáért a kulcsárt volt kénytelen a bakra ültetni. A pincét tehát a gazdatiszt felelőssége alá helyezi, valamint a kastélyban levő vagy ezentúl érkezhető vendégek kényelmeiről való gondoskodást is.

Körülbelül lehetetlen volt óvatosabban fedni a történteket, mint e levél által.

S mégis Judit szétszakítá, hogy ugyanazt szóról szóra ismét leírja.

Reszketett keze, bizonytalanok voltak a betűk.

Még tisztábban ütött ki minden sor akkor, midőn a férj íróasztalán szerelmes levelet írt Mikes Mihálynak, melyet egyébiránt el nem mert küldeni, s estig keblében hordván, kandallóba dobott.

Ah, e bűnös s megbánt levél kevésbé hozta lázas ingerültségbe vérét, mint a mostani, mely ellen lelkiismerete vádat nem emel.

Talán mégis e két dolog egy. Talán vannak lappangó hasonlatosságok tetteinkben, melyeket az elme nem sejt, de a szív érez. Talán Judit a Mihály segítségével elkövetett hölgyrablás eredményeit el akarván simítani, csak más módon ír Mihálynak szerelmes levelet, mint régen. Ki tudja mindig, hogy miért reszket a keze?

Éjfél után kétszer is ütött az óra. A magány unalmasabbá és ingerlőbbé vált. Néha Vidra ugat, s ez döbbenést okoz; néha hosszasan nem tátja ki száját, s ez nyugtalanságot szül a késedelem miatt.

Pecsétes levelemet itt az asztalon könnyen meglelhetik. De mit vigyek el, mit ne vigyek? - töprenkedett Judit, s rakosgatott, majd abból a nézetből indulva ki, hogy a kocsi hátára sok tér el, majd pedig attól tartván, miként a hosszas kihordás alatt távozása észrevétethetik.

- Kihez mennék Szebenben látogatásba ily baleset után! - sóhajtá, s a már bepakolt köntösöket ismét kiszedte. - Azonban hátha sógorasszonyom nem válik hárpiává, hátha az elszöktetési tréfát kevésbé veszi szívére, mint hisszük? - E gondolatra a csinosabb kelméket újra az úti bőrládába helyezte.

A rakosgatás kedélyére csillapító erővel bírt. Amint ruháin az apró rücsköket elsimítá, homlokának redői is oszlottak, amint a tiszta fehér, flamandi csipkéket kezében tartá és nézte, arcáról a ború tünedezék, s ajkszögletein néha az örömnek is egy-egy sugára villant föl.

- Mily nagy szemeket nyit majd a vén Haller Péter, ha reggel meghallja, hogy a kastélyból a sok vendég helyett a háznép utazott el. "Hát nem beteg többé Sára húgom? Kinek adjam az ékköves szekrényt?" - kérdeni fogja hülyén a hülye cselédektől. Hüm!... Távozásom módja illetlen, de legalább eredeti. Igaz, hogy jelenleg háziasszony vagyok, s a jó nevelés mást hozna magával, mint a bocsánatkérés nélkül való továbbállást. De, boldog Isten, mit tudjak Hallernek írni? Hogyan indokoljam tettemet? Na nem bánom, kapjon tehát ő is egypár sort kezem írásából. Csak annyit mondok, hogy véletlen s halasztást nem tűrő magánügyek miatt utaztam el.

Mihelyt a ruhák- és cicomákról levevé kezét és szemét Judit, vidorabb szeszélye megint odalőn, szorongás, aggály, s többféle ingatag, jellemtelen érzések, melyeknek sem színök, sem alaphangjok, rajzottak kedélyében.

Összehajtá a nagy fáradsággal írt mentegetőzést, s az ispánnak címzett levél mellé helyezte.

- Majd megkapják itt az asztalon - szólt, s a vetkező elébe menve, néhány csepp ecetet öntött a kendőre, hogy ujja hegyét, melyen egy kevés tintanyom látszott, megmossa.

Ekkor, bár alig észrevehetőn, a tornác körül kocsizörgés hangzott.

- Ah! - sikoltá Judit, leejtve a kendőt. Úgy megijedt, mint nőink, ha valami rég ismert darabban a színpadon elsütik a pisztolyt. Ő is tudta, hogy a kocsinak, ha megjön, zörgeni kell, de azért csak félt, egészen a színváltozásig.

A kulcsár belépett.

- Ilyen hamar, ilyen későn? - mind a kettőt kérdezte tőle Judit; de nem érté egyikre is a feleletet.

Hordozkodás kezdődött.

Két skatulyát s egy bőrládát kivitt a kulcsár.

Hátravolt még a másik, holmi apróságokkal együtt.

Judit meleg, török nyakkendőjét csimbolyítá maga körül, midőn a még benn maradt málhákért jött kulcsár jelenté, hogy az ötszögű bástyától a tornác felé lassan föl s le sétálgat valaki.

Ah! Haller van a bástya mellett szállva - gondolá Judit, s hideget és reszketést érzett testében.

- Istrázsa lehet, amint a sötétből vettem észre, prémes bundája van, s kardja is megzördült.

- Szent Isten! - sóhajtá Judit.

- Ne szólítanám meg?

- Igen, szólítsa - válaszolta halkan Judit, s aztán hatszor is visszatartóztatá a kimenni akaró kulcsárt, mert hátha addig önként eltávozik az alkalmatlan őr.

Végre mégis folytatni kellett a hordozkodást, ha a készülődés közt megvirradni nem akartak.

A kulcsár tehát hátára veté a második bőrládát is, s karjaira fűzvén a többi apróságokat, távozott.

Visszajöveteléig Judit lázas nyugtalanságban volt.

- Elment-e a prémes ember? - kiáltá, amint az ajtó nyílt.

- Eljött, hogy kíméletlenségéért személyesen kérjen bocsánatot - szólt a belépő Haller Péter.

Judit szeretett volna elájulni, de ahelyett csak a kerevetre rogyott, s oly vizsgán, oly mereven függtek égő, nagy, fekete szemei Halleren, mint a macskáé, midőn a szelindek által szögletbe szoríttatva lesi ellenségének minden mozdulatait, egyaránt félve és haragudva.

- Asszonyom, kegyed elindulását bevárva, rögtön a fejedelemhez akartam menni, ki innen néhány óra távolságra vadászatot tart.

Ah! Ez fenyegetés! Ő mindent tud - gondolá Judit.

- De ha asszonyomnak szüksége volna egy barátra, ki örömmel ajánlaná föl befolyását Tarnóczinénál és a fejedelemnél, akkor, kíséretemet előreküldvén, szerencsésnek tartanám magamat Naprádiné parancsait itt elfogadni.

(Színlelt-e, vagy őszintén szólt? Úgy tetszik, arcának gyanús kifejezése van.) - Uram! ön rendkívül lekötelez, de nem bírnám elhatározni, hogy e percben minő szívességéért tudjak esdekelni. (Szent ég! Ha ő utánam indul el, látni fogja, hogy Sára nélkül megyek. Ha pedig én várom be mint háziasszony az ő indulását, szintén minden gyanúját bebizonyultnak hiszi.)

- Asszonyom - szólt Péter kedvetlenül -, sejtelmeim súgták, hogy e háznál valami kivételesnek kellett történni.

- De éppen a kivételes az - válaszolá Judit -, mely minden lovagnál leginkább számít kíméletre.

(Minő büszke, minő önérzetes visszautasítás! Nem, nem, ez derék nő, kit csak a romlott indulat merne gyanúba venni.) - Asszonyom - mondá Péter emeltebb hangon -, ön tegnap este említé, hogy Sára húgom, anyja ellenére, szenvedélyesen szeret. A szerelemnek rendszerint a szülők tilalma ad mélységet s tartósságot. Általában érzéseinknek emlős dajkái az akadályok. Szívünket a korlátok, melyek szorítják, csak erősítik.

- Ah! - sóhajtá Judit aggódva. (Oly szépen kezd beszélni, hogy arca fiatalodik. Talán nem akar botrányt - fontolgatta ismét Hallerra szegzett szemekkel.)

- Aki szeret - folytatá Haller -, nem kérdi, nem drágállja az árt, melybe szerelmének kielégítése kerül. Az apa kitagadásán és az anya átkán is olcsónak hiszi azon szív birtokát, melyet egy évvel utóbb talán közönyével meg fog törni, vagy szíves ragaszkodásáért megunni. S lehet, hogy a szerelem csakugyan mindent kipótolhat, különben nem dobnák oda annyian, s oly örömmel érette lelki nyugalmukat, világi helyzetöket. És Sára húgom is, ha szabad vélekednem, azért, kit szeret, bizonyosan sokat mer kockáztatni.

- Ah! - rebegé Judit. (Most fordítja rosszra beszédét. Ravasz, gúnyos vénember.)

- Nem mertem volna e kényes kérdést érinteni, ha kegyed - kinek nyíltságáért határtalan köszönettel tartozom - a múlt este nem említi vala, hogy Sára az anyja akarata ellen szeret valakit.

- Évek óta, s néhai apja megegyezésével - szólt közbe Judit.

- Én - folytatá Haller - az éjjel sokat gondolkoztam a dologról. Mert Sárát anyja nekem szánta.

(Ah! Most csap le a villám.) - Önnek? - kérdé Judit rosszul színlelt csodálkozással. - S elfogadta az ajánlatot?

- Nem utasítottam vissza. De az éjjel elhatározám, hogy minden befolyásommal törekedni fogok Sára kezét annak szerezni meg, kit szíve választott.

- Hihetek-e szavainak? - kiáltá Judit bámulva.

- Kétszínű, álnok embernek nézek-e ki?

Ez kényes hivatkozás volt Judit szemeire, melyek az első látás óta sok visszatetszőt és gyanúst fedeztek föl Haller vonásain. Azonban a szép kérdezett nem mulasztá el tekintetet vetni még egyszer azokra, s tudná Isten minő változásnál fogva, az egész arc most megbízhatónak, sőt kedélyesnek tűnt előtte föl. - Én - szólt tettetés nélkül - nem kételkedem önben, s hozzánk jövetelét isteni gondviselés jeléül tekintem.

- Sára húgom távollétéért?

- Ah! Ezt is tudja?

- Minden körülményei nélkül - válaszolá megnyugtatóan Haller.

- Úgy nekem kell a történetet elbeszélnem.

Judit röviden előadta a hölgyrablás folyamát, minden reá és Mihály úrra vonatkozót mellőzvén.

- És Sára nem szegült ellen? - kérdé Haller komolyan.

- Vonakodott, amennyire az illem kívánta. De csak nem okozhatott botrányt sikoltásaival? Még összecsődültek volna a cselédek, s ha sokat visít, ki is szabadíthatták volna. Sára az okos középúton maradt. Vonakodott és ment.

- Örvendek - szólt Haller. - Ez nagy követ vetett le szívemről. S anyja értesítve van?

- Éppen Szebenbe akartam indulni.

- Ah! Szívemből örvendek. Most hát együtt indulhatunk.

- Hová?

- Szebenbe. A fejedelem nélkülem is vadászhatik, de kegyed és Sára részére a makacs és indulatos Tarnóczinénál hasznos szolgálatot tehetek.

Judit boldog volt, hogy talált, ki mint pajzs, felfogja sógorasszonyának minden megtámadásait, mert regényes hajlamai mellett is igen vágyott a kényelemre, s az erkölcsi szenvedést még nehezebben tűrte, mint a testit.

Mily derék férfiú! - gondolá, míg Péter a szobából kifordult. - Igazi ősmagyar jellem, melyekből a példányok korunkban fogyni kezdenek. Csak talán nem neheztel Mihály, hogy vele utazom. Féltékenységre, úgy hiszem, nem szolgáltattam neki okot, s a jó Hallert szépnek aligha tudná képzelni. Aztán évei is kezeskednek arról, mit még e részben kétség alatt hagynának arcvonásai.

Judit különböző igazításokat tett köntösén; nem azért, mintha legkevesebbet is akarna Hallernak tetszeni, de mert férfival utazik.

- Hej! Zakariás, nyissa kend ki szemét vagy legalább fülét - nógatá gazdája a mély álomba merült komornyikot.

Végre sikerült némi elevenségre ösztökélni a merev tagokat.

Zakariás előbb nagyot nyelt, aztán öklével homlokát s orra cimpáját dörzsölé, el nem találhatván, ki s mit akar tőle. Végre a sötét szoba dacára is meglátá ura díszruháját, melyet a fejedelemnél történendő tisztelgésre ő vett volt elő. Ráismervén pedig e jelből a hangra, mely pihenéséből fölveré, s a hang tulajdonosára, ki az ő segítsége nélkül egész öltözetben áll előtte, oly nagy lett bámulata, hogy lassú tempói ellenére rögtön talpon volt.

- Reggel Gyulafehérvárra viszed a kíséretet - szólt Péter.

- Hát nagysád? Hát a felséges Rákóczi fejedelem?

- Feküdjél megint a medvebőrre, s ne törd fejedet azon, amit nem rád bíztak.

Zakariás gépileg engedelmeskedett, s hallá az ajtó betevését. Lépéseket, suhogást, egypár halk szót s lassú kocsizörejt is hallott; de mindezen Tarnócziné számára talán hasznavehető tényeknél sokkal mélyebb hatást gyakorolt rá az, hogy ura parancsolni s az ő szolgálata nélkül is mozogni, akarni és kivált elutazni tud.

A kocsi, mihelyt a várkastélyból kigörgött, s mihelyt a szentléleki útra tért, gyorsan haladott.

A pihent lovaknak szükségtelen volt a megoldott ostor, s a délceg kocsis mégis pattogtatott, mintha menyasszonyt vinne.

Judit jól érezte magát a meleg, menyétmálos¹⁰²hacukában, melyet a hajnali friss légért öltött föl, s a rest gondatlanságban, melyet Haller közbejötténél fogva, egész kényelemmel boríthatott kedélyére. Nem volt többé szükség aggódni, magát valamire elhatározni, cselekedni. Az édes átengedés henye kéjét élvezhette. Oldalánál guggolt Haller képében a gondviselés, mely most az éjjeli törődés miatt elfáradtnak látszott ugyan, de Szebenben majd kifejti egész erélyét. Addig úgysincs semmi szerepe. Hadd aludjék!

S Judit is álmodozni kezdett, előbb csak költői értelemben véve, minthogy tarka képeket rajzolt Sára boldogságáról, mely már kétségen kívül áll, s mellékesen Mikes Mihály öröméről, hálájáról; de később az álmodozás valódivá vált, s ekkor kevésbé kielégítő rajzok merültek föl a háttérben. A szép özvegy látta Tarnócziné elfintorított arcát, s körmeit is érezte pofája körül mozgani.

A hintó mindig gyorsabban haladt.

Már vöröslött az ég a kelő nap sugaraitól.

S keskeny lejtőre értek.

Alulról egy kocsis kiálta: - Álljanak meg!

Felülről az ő kocsisuk kiálta: - Térjenek ki!

A kiabálás ismételteték kölcsönösen s hévvel.

Nekihajtottak, egyik föl, másik le. Majdnem bizonyos volt, hogy a küllők összecsapnak, s a gyöngébb kocsi kereke széttörik. Melyik fél dől fel? E kérdés érdekesnek látszott Juditra nézve is, ki hetykeségéért a kocsist hévvel dorgálá, s csodálkozott, hogy a legényt helyettesítő kulcsár nem kötött kereket.

Az alsó kocsi személyzete, a hallgatásból ítélve, nem látszott a kimenetelen aggódni. S nem is volt miért. Mert a jármű, melyet a lesiető finom hintócska öklözésre hívott föl, széles, nehéz és jól vasalt szerkezetű vala.

Egy szegét sem lehetett félteni.

Judit iszonyodva hunyta be szemeit, de utazótársa kinyitja karjait, hogy a kocsinak a visszatartásában segítsen.

- Hisz ez Haller Péter! - hangzott a zömök szekérből, melynek kocsisa most vissza kezdett farolni, hogy a kedvetlen összekoccanás valahogy mellőztessék.

- Hisz ez Tarnócziné húgom! - kiálta Haller.

- Jézus Mária! - sikoltott Judit a hintóba mélyen behúzva magát.

Mi most dícséretet érdemlő kiegyenlítési kísérlet közt hagyjuk a két fél kocsisait, meggyőződvén, miként a feldűlési veszélyről már alig lehet szó.