7

A szegény leány, időn ismét magára volt, fölindulástól kifáradva borult le egy kerevetre.

Halvány arcát az ég szegélyén megvillant hajnalsugárok köszönték.

- Ó, Istenem, már vége az éjnek! Fölserkentem az álomból, s én ez iszonyú házban vagyok még. Hová hoztál, ó, mivé tevél...

Fölnyílt az ajtó, belépett János, és Sára kiáltá: - Francisco!

- Szent ég! Ez Loránt kis apródja!¹³⁷rebegék az érkezett ajkai.

Sára hozzá futott:

- Segítség, segítség! Távozzunk innen. Szabadítson meg e rémítő helytől. Itt visszaélnek a barátsággal, a vendégjogot nevetik, a bizodalomból gúnyt űznek, a hitet megcsalják. Ó, Istenem, mily borzasztó órákat éltem át! Fussunk! Meneküljünk hamar, míg nem lesz késő!

János mozdulatlan állott, de arcáról elköltözött minden vér.

- Sejtelmeim, sejtelmeim! - sóhajtá alig hallhatón.

A leány megfogta karját:

- Menjünk! E házban az árulás lakik, a csel lakik, a csábítás lakik. Sok bűn van együtt. S mindenik az erény köntösét és szavait lopta el. Úgy néz ki, mintha ártatlan volna. Ó, Francisco, miért hozott ebbe az átkos házba?

- Sára, ön atyám hajlékát gyalázza.

- Atyjáét?... Áldott legyen a küszöb! Áldott a falak minden köve!

És sűrűn omlottak a leány könnyei, míg most összefogott kézzel kérte az áldást.

- El vagyok ítélve! - szólt János hirtelen odahagyva a szobát.

Sára nem érté sem a felkiáltást, sem a távozást. S mit érthetett volna az egész éj titkaiból? Mit, azon csodálatos órákból, melyek hol az álom bűvjátékainak, hol pedig rejtélyesen bősz valónak látszottak?

A szerelem édes nézetével tüstént Franciscóra ismert, midőn a hölgyrabló arcrostélyát küzdő keze lerándítá. Elbűvölve nem bírt többé ellenszegülni. S míg Mikes János a rendkívüli jelenetet abból magyarázta, hogy öccsével tévesztik össze; míg a leánynak minden felindulásában Kelemen iránti rokonszenvet vélt; míg keble megfejthetetlen érzések hullámaitól hanyatlott, kéj és szomor, emlékek és jósálmok felé; addig Sára elborítva a benyomásoktól, melyek kedélyére omlottak, midőn az önkívüliségből menekült, csak szívének erős szerelmét és szorongásait érzé. S mire is gondolt volna, s miért? Hogy foghatná föl a titkost, az érthetetlent, mely vele és körüle történik? Miként fűzhette volna össze elméje az álomképeknél álomszerűbb tényeket?

Csak midőn a hölgyrabló többi kíséretére, a hegyi útra, melyen viteték, és Mikes-várra ismert, rohanta martalékként meg egy szintén alaktalan, szintén összefüggés nélküli, de sötét gyanú, melynek azon ösztöni hatása volt rá, hogy Kelement, kit eddig tűrni tudott, most gyűlölni kezdé.

De János megjelenése ismét szerelembe olvasztá föl a szerencsétlen leány egész lényét, s végre azon áldást mondatá az átokra nyílt ajkakkal, melyben a hölgyrabló elítéltetését hallá csengeni.

- Nos, rábeszélted? - tudakolá hévvel Mikes Zsigmond a karszékből fia elébe sietve, mihelyt ez az oszlopos étterembe lépett, hogy a kis fegyvercsarnokba érkezzék, hol az öreg várt reá. - Mi bajod, fiam? Miért vagy oly sápadt, mintha terítőről keltél volna fel? Nos, boldogultál-e Sárával? Ugye helyreigazítottad makacs fejét? Tudtam, hogy te hamar fogod a szerelmespár apró civódásait elintézni. Eszed találékony, s ezer szó közül mindig a legsimábbat és meggyőzőbbet választja ki. Te mestere vagy a rábeszélésnek. De mintha átfáztál volna, megkékültek ajkaid, vértelen lett arcod. Sírt-e egy keveset Sára? No, azért szerelmes szűz, hogy könnyezzen és vonakodjék. De csakugyan engedett, vagy... Fiam! Miért hallgatsz? Tekinteted aggodalomba ejt! Szólj, az Isten szerelmére! Szólj, beszélj már! Egészen elvesztettem türelmemet. Mit akarsz titkolni? Vész fenyegeti-e házunkat? Még ránk foghatnák ellenségeink, hogy leányt raboltunk. Az ördögben, süsd ki már a valót.

- Vigye, atyám, haza Sárát.

Zsigmond úr hallá e tanácsot már nejétől is; de akkor nem vette számba, míg most egészen megütközött, s gondtalan bizakodása, mely eddig kedélyhangulatát jellemzé, menten szétfoszlott.

- Mekkora gyalázat! Gúny tárgyaivá leszünk!

- Atyám, a halasztás által jön házunkba a szégyen és vád. Sietnünk kell. Atyám, még jóvátehetné erélyével Kelemen tévedését és az én bűnömet. Rossz szellem hozott ide. Távollétem alatt boldog volt családunk. S most? Ah, atyám, megbocsáthat-e nekem? Anyám könnyei lelkemet fogják égetni. Vitesse vissza tüstént Sárát! Legjobb, ha anyám megy vele.

- Nem - szólt az öreg -, gyávaság volna ily hamar lemondani a reményről. Annyi évig szerették egymást, hogy meghasonlásuknak nem lehet mély oka. Szeszély, egyéb semmi, csak leányszeszély.

- De szerette-e Kelement Sára? Tudja-e atyám bizonyosan?

- Mint azt, hogy élek. S hozhatta-e valaki józan ésszel késégbe? Beszélt-e neked valaki ellenkezőt? De, fiam, sápadt vagy. Igen szívedre vetted a történteket. Ne félj! Ne veszítsd el reményedet! Minden felleg még nem jelent zivatart, és sok vihar után lett már zöldebbé a rét, erősebb gyökerűvé a fa, tisztábbá a lég, gazdagabbá az aratás. Én tapasztalt ember vagyok, gondok közt vénültem meg. Sára engedni fog, mihelyt szeszélye kigőzölg. Engem tapasztalt ősznek tartanak, s fehér fürteimre erősítem, hogy Sára boldog lesz.

- És csakugyan szerette Kelement? - kérdé János.

- Fiam, miért nem akarsz szavamnak hinni? Vaknak tartasz vagy bárgyúnak?

- Ah, akkor még mindent jóvá lehet tenni - sóhajtá János különös nemével a fájdalomnak és elszánásnak.

- A ló, nemzetes uram, megnyergelve - jelenté egy apród.

- Mit sürögtök itt? - zsémbelt az öregúr. - Most minden pontos akar lenni. Máskor lármázhatok, míg előütik orrukat. Pusztulj ki!... Még e kölyök is gyanít valamit - szólt a távozó apródot szemeivel követve. - Cselédeim szüntelenül körülöttem lábatlankodnak. Örökös lótás-futás! És Móric fiam mindjárt megjön! Mit tegyünk? János fiam, eredj, kérlek, hamar Székely Mártonhoz. Ő ott hált az éjjel. Tartóztasd vissza legalább holnapig. Ha vele az úton találkoznál, vidd valamelyik ismerősödhöz, csak Mihály bátyádhoz ne. Nála mindent meghallana. Majd később magam beszélem neki el a történteket. Eredj, fiam!

- Engedje, kedves atyám, egyszersmind búcsúmat venni. Mihelyt Móriccal végeztem, indulok Lupuj vajdához.

- Hová? - kiáltott csodálkozva az öreg.

- A vajdához.

- Álmodom-e? Hisz lemondtál a testőri hadnagyságról.

- Ha nem adhatná vissza helyemet a vajda, akkor újra fogom a szolgálatot kezdeni.

- Az Istenért! Megint itt akarsz hagyni? Mit mond rá szegény anyád? Fiam! Egészen elidegenedtél házunktól. Én nem foglak vádolni. Hallgattam, midőn annyi év óta nem vettél időt magadnak, vén szüleidet fölkeresni. De mit gondolhat felőled anyád? Rossz jel, ha a fiú nem érez szeretetet ősi hajléka iránt; ha a fényes udvarok élveihez és szokásaihoz simulva, nem lel többé örömet otthon; ha kezdi szégyellni atyjának, anyjának egyszerű magaviseletét, s kevélységgel telve lemond a kegyeletekről, hogy ne akadályozzák nagyravágyásában... De mit is beszélek ily bohóságokat? Hisz te csak tréfáltál.

János a fájdalomtól egészen át volt hatva, de amint arcát elfordította, hogy a szemében serkedő könnyet lenyomhassa, meglátja Sárát, ki az étterem egy oszlopánál állott, közel a mellékszoba ajtajához, s tusakodott a továbblépés vagy visszavonulás közt.

- El kell okvetlenül utaznom, atyám - szólt ekkor János emeltebb hangon. - Minden perc, mely föltartóztat, boldogságom esküdt ellensége. Jászvásárig meg sem állhatok.

- De az Isten szerelmére, miért?

- Jegyesem vár.

Halk sóhaj tévedt a kis szobába, oly kínos és elfojtott nesz, mely a részvétlenséget gyöngédségre, s részvétet könnyekre, a szerelmet őrülésre csábíthatná.

János lesütve tartá szemét; Zsigmond úr az öröm miatt nem hallott semmit.

- Hát csakugyan igaz a vajda leányával való viszonyod? Te tagadtad.

- Mária kívánságára.

- Visszautazási szándékodat is titkolád.

- Tegnap kaptam az első reményt, hogy Lupuj beleegyezik.

- Áldásom fejeden! Menj, fiam, anyádhoz búcsúzni.

Amint az apa fia fölött kiterjeszté kezét, meglátta a reszkető, halvány Sárát. - Ő itt? Bizonyosan megváltoztatta nézetét, s azért van ekkora fölindulásban - súgá Jánosnak.

Sára a fehér oszlopra támasztotta fehér karját.

- Kedves menyem! - szólt most Zsigmond úr a leány felé fordulva, hogy azon kiterjesztett kezekkel, melyekkel fiát akarta megáldani, Tarnócziné leányát karolja át.

Sára még inkább reszketett.

János segítségére megy.

- Nem szükség, éppen semmi bajom - szólt Sára, erejét hirtelen összpontosítva. - Magam sorsáról akartam beszélni; de elsőséget adok a lovag búcsúzásának, s visszavonulok az érzékeny családjelenet elől, és csak azután kérek kihallgatást.

Zsigmond úr a leányhoz indult, hogy karján vezethesse szobájába; de akit udvariasan akart kikísérni, csaknem szaladva tűnt el szeme elől.

- Mélyen meg van hatva - sóhajtá János. - Mennyi gyönyör reá nézni! Gyűlölni fog-e? Mit érdemlek egyebet! Isten veled, Kelemen, légy boldogabb, mint én lehetek! Ne sejtsed az áldozatot, melyet éretted hoztam!... Polyva az élet, kihullott tartalma; hadd hajtsa a szél ide-oda!

- Óvatosan hozd elő anyádnak a távozást - szólt az étterem ajtajából visszatért Zsigmond úr. - Mily szilajon nyargalt el előlem Sára! Átkozott kis teremtés!... Említsd meg, fiam, előbb Mária vonzalmát, s csak azután térj szándékodra. Szegény anyád sírni fog. De Móric véletlenül megérkezhetik. Légy, fiam, a búcsúzáskor szavaidban takarékos. Mikor látlak megint? Tudósíts rögtön Jászvásárról. Ugye, eljössz névnapomra, ...az születésem napja is. Akkor, remélem, szép menyecskét kapsz várunkban. A leggyorsabb lovon menj Móric elébe. Ígérd meg, hogy a Zsigmond-napot együtt töltjük. Távozz, fiam, anyádhoz búcsúzni. De mi bajod? Te beteg vagy, rosszul érzed magadat? Szólj! Ugye visszajössz?

- Mikor, atyám?

- Névnapomra, János fiam. Te nem hallgattál rám?

- Ah, igen, visszajövök.

- S nőstül?

- Kivel?

- Máriával, János fiam.

- Ah, igen, talán vele.

Mikes Zsigmond, mihelyt magára lőn, hosszasan sétált a szobában. - Mégsem értem Jánost! - töprenkedett. - Ő minden gyermekem közt legkülönösebb természetű. S minek e gyors távozása? Megkövetem a szerelmet; de nem tetszik azon új divatú szokása, hogy a gyermeki szeretetnek kíván ártani. Mária szép kisasszony, s türelmetlen lehet a várásban; azonban én apa vagyok, s mióta nem láttam fiamat? Helyes-e Máriától e mohó, e falánk hév, mely a szülék kebléről is elirigyli az ölelést? János fiam igen lágyszívű. Én nem hagytam volna el a hosszú távollét után atyámat Ágnes szép szemeiért oly gyorsan; pedig Ágnes, az én vén Ágnesem, bájos leány volt, mindenik ujjára kaphatott volna egy férjet, s különben nálamnál. Úgy ám! Ej, be megváltozott a világ. A jó fiak is most másként jók, mint eddig voltak... De minek a panasz? Nincs-e elég gond anélkül is nyakamon?... Röviden fogok Sárával igazítni, s aztán Naprádiné asszonyhoz lovagolok, hogy értesítsem az eredményről.

Midőn Zsigmond úr az előcsarnokba lépett, hogy a folyosón végigmenve azon szobába érjen, hol Sára volt, Mihály lovásza vágtatott az udvarra egészen habos paripán.

- Mi újság? - kiáltá a patkócsattogásra kitekintő várúr.

- Levelet hoztam, kegyelmes nagyuram, az én gazdámtól, s pedig igen sürgetőt. Válasz nem kell rá.

A lovász, míg egy apród átadta az iratot, már a várkapun kiszáguldott. Még csak egy pohár borra sem várt.

A levél pedig, melyre válaszolni nem kellett, így hangzék:

Tisztelt urambátyám!

Tarnócziné, a szentléleki vár hétfejű sárkánya, ma reggel véletlenül megérkezett, s rettentő dühben volt. Haller Péter, ki derekabb embernek látszik, mint hittem volna, eleget csendesíté, de nem használt. Most a nagyasszony urambátyámhoz indul, bár Naprádiné mentől kevesebbet vallott reánk. Ha Sára amellett marad, hogy önként távozott az anyai házból, akkor Haller, mint mondá, minden befolyását a házasság végrehajtására fordítja, s mihelyt Tarnóczinéval nem boldogul, a fejedelemhez folyamodik, ki egy hatalomszóval könnyen rendet csinálhat. Hisz a megszökött leány tizennyolcadik évét betöltötte. Csak bátorítsa tehát, urambátyám, hogy félelem nélkül vallja be Kelemen iránti szerelmét. Ezt ő könnyen teheti, mert nem képzelem, hogy mamája annyi idegen előtt szemeit ki akarhassa kaparni. Egyébiránt az éjjeli kalandnak a cselédek közül senki sem volt tanúja, s az erdőből akármerre rabolhatták Sárát Moldváig. Ennélfogva, ha a határozott nyilatkozattól rettegne, akkor jobb lesz a várban létét kereken tagadni, míg a mama megszelidítésére módot lelhetünk.

Zsigmond úrra inkább nyugtatón, mint ingerlőleg hatott az egész levél.

- Hála Isten - szólt belépő nejéhez -, Tarnócziné húgom hazaérkezett, s mindjárt jön hozzád. Lásd szívesen.

- Tehát beleegyezik a házasságba?

- Egy kissé pattog még; de Sára kinyilatkoztatja, hogy szerelemből és önként hagyta el a szülei házat. S így a mai ebédet könnyen követheti jegyváltás. Akkor húgom vissza fogja vinni Sárát, s az egész kifejlés sokkal természetesebb lesz, hogysem felőle valaki csak beszélhessen is.

- Bár úgy történnék! - mondá szomorúan felesége. - De Sára velem határozottan beszélt. S mi oka lett volna szerelmét titkolni? Szegény János!... Tudod-e, hogy ő is megy?

- Visszajön tavaszra.

- Hiszed-e?

- Ugyan, miért ne hinném, galambom? Talán még nejét is elhozza.

- Meg fogod látni, hogy János nem veszi el Máriát.

- Ez már mégis sok! Te vagy az első anya, ki azt hiszi, hogy fiaiba egy leány sem szerethet. Tán nyomorékok gyerekeink, vagy a bűn és feslettség barlangjában növekedtek föl? Ugyan, öregem, legyen eszed. Egyik fiamnál sem voltam különb, s mégsem adtál kosarat. Őket se féltsd. Nem oly becses Erdélyben a párta, mint az amazonoknál. Tízet is odaadnának egy közönséges csipkefejkötőért. De te vendégeket vársz; rendelj fényes ebédet. Tarnóczinénak jó étvágya van. Fogadjuk régi ismerősként. Kedvenc ételeit készíttesd meg.