2

Ily részvét a közdologban üdítőleg hatott a közvigalmakra is.

Fényes bálok és estélyek válták fel egymást.

Igéző lények, kiknek mosolya a mennyország megnyílása, de akiknek hódító tekintete eddig a külföldi szalonokban bűvölt és boldogított, most a kaszinó tánctermében lebegtek el szemeink előtt - mint egy szép költői álom - könnyen, keccsel, szívingerlőn, lélekreszkettetően.

Tündéreink száma naponként nőtt.

S pár év óta oly úrnőket is láttunk Pesten, kik eddig a Párizson kívül töltött téli évszakot tán éppen egy hosszú hamvazószerdának képzelték.

A magasb társaság házi mulatságai is megszűntek igen szűkek és kizárók lenni.

Úgyannyira, hogy beszélyünk kezdetekor már Budapest bájosb alakjait gyakran lehetett egy koszorúba fűzve látni.

Ki a legszebb virágszála e koszorúnak, nehéz elhatározni, mint általában sok más kérdést, mely a kíváncsiságot ingerleni szokta; de csakugyan a lányok közt Gévay Sarolta kisasszonynak van legnagyobb udvara..., igen, ő annyi imádót számlál, hogy ha közülük mindeniknek - Turandot hercegnőként - megoldásul egy talányt adna föl, a Regélő egész évi folyamát érdekessé tehetné.

Azonban az idén mégis szerencsecsillaga körül ködök és árnyak lebegnek, bár puszta szemmel alig sejthetők.

Sarolta szuverén joga a férfiszívek felett - ah, ezen annyi keccsel gyakorolt jog, melynek isteni eredetét és teljhatalmát eddig senki kétség alá vonni nem merte - a farsang kezdetén fenyegetve lőn.

Nem mintha ő mesés hatást ne idézett volna elő a tánctermekben mindenkori megjelenésével, nem mintha akik Mink asszony csalogányhangját és Wild úr páratlan tenorját szerették, vagy akik Kántorné magas tragikai és Lendvayné gyermeteg szerepeiben gyönyörködtek, ne áldoznák vala föl hajlamaikat csak azért, hogy azon színházban lehessenek, hol az első emeleti páholyból Sarolta - ki Thalia templomát előadások szerint cserélte - fordítja szemét s látcsövét is az arszlánvilág felé, nem mintha a tömjénfüst és bók gyérült volna a szép bálványkép körül - de... ah, e de-t miként tudjam úgy megmagyarázni, hogy se többet, se kevesebbet ne mondjak, mint amennyit akarnék?

Tehát Sarolta udvarlói között most is akadt, mint a múlt farsangokon egy-kettő, ki a szerelem édes őrjöngésével nézett éjsötét szemei közé, de ő az idén már nem merte hinni, hogy sikerrel kísérthesse meg, mit hajdan Shaftesbury kisasszony, kinek lovagja hűségjelül félszemét tíz évig tartotta behunyva. Ő többé ily merészségre nem gondolt, pedig a múlt farsangokon talán nem képzelte volna lehetetlennek. S tudjuk, hogy a szép leányoknál, kik tetszelgéshez szoktak, a szerénység növekedése az önbizalom csökkenéséből foly, mi viszont náluk apró és másoktól észre sem vett adatokon épül.

Sarolta még mindig varázsolt és bámultatott, de - mert magát csalni nem akarta -, kezdé sejteni, hogy vetélytársai támadnak, kiknek későbbi diadalmuk iránt a kezesség éveikben van.

Ő tudniillik már a negyedik farsangon táncolt, s a mostani tél különösen kecses leánykákat vitt a gyermekszobákból a báltermekbe.

Saroltát szépségéért akár egy király elvehette volna, műveltsége és nemes érzése iránt nem volt panaszra ok, de szokásai és örömei csak egy kényelmes háztartás rámáiba fértek be, bár, köztudomás szerint, hozománya kevés lehet, minthogy családja egyedül hivatalviselés által tartá magát felszínen...

A 183*-i téli szezon ragyogón kezdődött és folyt. Sarolta a bálokon dicső, ünnepelt, isteni szépség volt. Ő táncolt, mosolygott, hódított, s a farsang végén egy gyors eltökéléssel Coranini Róbertnek adta kezét.

E hír, melyet az esküvő előtti napokon sem akart senki hinni, valósulásakor nagy zajt gerjesztett.

Többet beszéltek róla, mint a politikai és anyagi kérdésekről, mint Széchenyi munkáiról és Wesselényi szónoklatairól együttvéve, tudniillik a szalonokban s egy hétig.

Később, igen megfoghatólag új érdekek merültek föl, új események történtek, melyek a közfigyelmet másfelé irányozták, de az arisztokrácia ifjabb része a vadászaton, lovaglás közben, poharazásai alatt és a nagyböjt miatt zajtalanabbá vált házi estélyeken még sokszor tanakodott Sarolta férjhezmeneteléről.

Mi lehet oka, fejtegették, fontolgatták.

Talán Guszti külföldre utazásáért történt, talán Stefi volt hűtelen, vagy Adolfnak nem kellett volna H... grófnéhoz járni, vagy a kis táncosnő miatt van, kit Oszkár a télen annyiszor kocsiztatott... Aztán Sarolta, mint látszott, Izidort szerette, vagy mi sokkal valószínűbb, Artúrt, s Leó bizonyosan meg is kérte volna őt, ha szülei nem ellenzik, vagy Edmond, ha Idával nincs mátkaságban, vagy Tihamér, ha iskoláját bevégzi, vagy Aladár, ha apanázsát növelik, vagy Gyula, ha sarzsijáról lemond, vagy Endre, ha nagynénje meghal, vagy Tasziló, ha a majorátust megkapja. És Sarolta mégis egy Coraninihoz megy férjhez, ki derék fiú, nagy talentum, a jég hátán is megél, de nincs semmije, s az ember azt sem tudja, hogy ki. Pedig lehetetlen Saroltának Coraninit szeretni, merőben lehetetlen. Ő nem ragaszkodhatik Coraninihoz. S mennyi kilátásról mondott le érette! Most már Albert is állítja, hogy elvette volna, s Frigyes az esküvő alatt szobájába zárkózott, s mind a két pisztolyát megtöltötte - az egyik Pirco, a másik Kuchenreiter volt -, s midőn vadásza belépett, a Pirco éppen fel vala vonva, s ő merengőn nézett csövébe. Szegény Frigyes! Jó, hogy hamar tud feledni. Mekkora kilátásai voltak tehát Saroltának, s mégis kezét Coranininek adja, s mi több, szerelem nélkül! Így történnek aztán a balházasságok, melyekben a félrelépést hibáztatni sem lehet.

Az úrfiak nézeteit untig hallók már, vajon maga a bálok királynője, a hasonlíthatatlan Sarolta mit gondolt, mit érzett, midőn Coraninihez köté sorsát?

Ah, ha ő tisztában volna szívével!

Anyja hivé, hogy szerelemből kötött frigyre adott egyezést.

Nagynénje állítá, hogy Saroltának más komoly hajlama nem is volt.

De Elvira, ki Sarolta titkainak hű bizományosa, tőle többször hallá, hogy Coraninit csak becsüli.

S melyiket ámítá Sarolta? Az anyát, a rokont vagy barátnőt?

Egyiket sem.

Mert a lánynak, ki tetszelgeni akar, szíve maga előtt legnagyobb talány, míg tetszelgő nő azért szereti szívét rejtélynek tartani, hogy föl legyen mentve nem követni.

Az ritkán ismeri valódi érzelmeit, ez pedig gyakran önmagától elvitatja.

S mit meghasonlott kedélynek nevezünk, a némbereknél e két jelenségből támad.

Sarolta, ha a legfelsőbb körű társasággal találta Róbertet, ki csak személyes tulajdonaiért jutott a haute-volée-ba, míg a többiek kétségtelen címmel, Sarolta, ha a nővilágtól irigyelt udvarlóit fogadta el, kik a gazdagság varázsával a még alig virágzó ifjúkorét is egyesíték, míg a mellettük álló Róbert komoly, de kifejezésdús arcáról a fiatal évek frissesége, elevensége és bűbája már tűnni kezdett. Ó, ilyenkor az ünnepelt és hiú leány csak barátságot érzett Róbert iránt, s bántva lett volna, ha valaki más és mélyebb alapúnak képzelné rokonszenvét, mely egyébiránt soha egészen megtagadva vagy eltitkolva nem volt.

Azonban a helyzetekkel észrevétlenül változott a szempont is, honnan saját szívének rejtélyei közé tekintett.

Akkortájt az előkelőbb családok szégyellték volna nyaranként Pesten lakni, és Saroltát is nagynénje pár hónapig magához szokta vinni.

E hónapok éles ellentétben voltak a többiekkel.

Mert a nagynéne kastélya Trencsén megye regényes, azonban félreeső vidékén feküdt.

Sarolta mindig bizonyos apácai világlemondással szánta magát a nyári szezonra, s ez volt kétségkívül a legnagyobb áldozat, melyet a külilledelemért tőn.

De ha már egyszer falun és udvarlók nélkül kellett élnie, sok ügyességgel bírt a magányt, mennyire csak lehet, kellemessé tenni.

Gonddal öltözködött, mintha naponként társaságot várna.

Figyelemmel olvasott, mit télen sohasem tett.

Zongoráján a nehezebb darabokat próbálta játszani.

Néha akvarellben gyakorlá magát, s bár festményei a művészettől távol estek, bírtak némi bevégzettséggel és sok kellemmel.

Lovagolni szeretett, még hosszabb ideig is, de bár nem túlságos félelemből s nem is gyakorlatlanságból került minden alkalmatlant és kockáztatót, s hogy mélységek felett száguldjon el, vagy egy nagyobb árkot ugrasson át, arra sok kísérőnek kellett volna összegyűlni, mégpedig az elegáns világból, mi nagynénjénél lehetetlen volt.

Sarolta fehér kis kezeivel a virágokat nemcsak le tudta szakítani és bokrétába kötni, de széttépni, s ha különben az unatkozástól félt, megvizsgálni és fölismerni is. Ő avatva volt a füvészet elemeibe.

S ha ennyi szórakozás, ha a kötés, hurkolás és hímzés is, nem is bírta minden óráját betölteni, akkor kész volt nagynénjét délesti imára az udvari kápolnába elkísérni, sőt gyógyszertárral a falu betegeihez is, bár a kis ablakú szobák sötét és meleg lege kedvetlenül hatott reá, bár a legcsekélyebb rossz szag is undorítá, s idegingerültség nélkül alig nézhetett a mocskos rongyokra, a szépízléstelen szenvedésekre, minők a betegségek legtöbb nemei, s különösen az oly sebekre, melyek nem veszik eredetüket, mint a párbajnál, külső sértésből.

Megtörtént azonban, hogy minden tevékenysége mellett, Sarolta néha a merengés közé ragadtatott, ámbár félt az alkalmatlan hangulatoktól, melyek a kizsákmányolt vagy kielégítetlen szívre vonatkoznak.

Ő nem szeretett megaláztatásokra gondolni, pedig noha mindig hódított, állandó diadaljelekkel alig dicsekedhetett.

Sokaktól volt imádva, míg körüle barátnői rendre férjhez mentek.

E tapasztalat sérté hiúságát, s midőn Sarolta múltjába mélyedt, néha elveszté még a reménység erélyét is. Ilyenkor szívének vágyai anélkül, hogy egy csomóba égtek volna, szétoszlottak, és mint a bolygófény szökdelve, röpkedve majd itt, majd ott tűntek föl. Elfárasztották őt, de nem vezették.

Szerencséjére a nagynéne lakása s a vidék, mely azt környezé, sokkal idillibb volt, hogysem szelíd és kiengesztelő hatását ne éreztetné még vele is, ki a természetben gyönyörködni inkább csak akart, mintsem tudott.

Sarolta, midőn almásszürke lován virágzó völgyekben és sötét erdők keskeny ösvényein bolyongott, vagy midőn magányosan, minden követő nélkül sétált a parkkal határos ligetek árnyában, és a feltűnőbb növényeket, ha megtetszettek, lerajzolá, észrevétlenül lassanként majdnem oly álmataggá lőn, mint egy növendék leány, kinek, hogy reményei épen maradhassanak, élményei még nem voltak.

A lombok közül madárdal üdvözlé, az égből könnyű fellegek köszönték, a patakok rengő hullámai vele suttogni kezdettek. Őt szólítá meg a rejtőző kakukk, neki zsongottak a mező titkairól a méhek, őt figyelmezteté kopogásaival a harkály, neki adott jelt füttyével a rigó, megtört dallamaival a szél. S ha a beszédes természet, mely számára látszott közlékennyé válni, merengéséből felébresztette, s egy megzörrenő harasztra veté szemét, vagy feléje siető lépéseket hallott, dobbant szíve ekkor többnyire Coraninit juttatá eszébe, mintha őt várná, mintha vele akart volna találkozni, mintha általa lepetnék meg véletlenül.

A falu, melynek előterén a nagynéne kastélya állott, hegyektől vala bekerítve, s ezeknek kékellő pontjai néhol oly igézők, hogy a tündérkép kiegészítésére lehetetlen volt Saroltának ide egy vadászlakot, oda egy lovagvárt, a harmadik helyre meg egy csendes svájci kunyhót nem képzelni. Néha elővette tehát a rajzónt, s papírra tevé a fantasztikus épületeket, melyeket a tájék szépítésére gondolt ki, s a csinos vázlaton, ha elkészült, mindig lehetett a kapuívek mellett, a teraszon vagy kertösvényen egy vándort, egy művészt vagy lovagot látni, kinek alakja Coraninira emlékeztetett.

Ha zivatar dühöngött a vidéken, s az akácok ágait, a fenyvek derekát tördelte, ha szakadva omlott az ár a fellegekből alá és a völgy szűk nyílásain végig, ha Sarolta, ki az elemek harcában inkább érzé a rémületest, mint a költőit, az ablakhoz lépett, hogy leeressze a függönyöket, s ekkor a cikázó villám fényével szemét vakítá, dörgésével idegeit reszketteté meg;... ah, Sarolta az ily percekben szorongva nézett a szobában körül, mintha keresne valakit, kire gyöngesége támaszkodhassék, s gondolatai a veszély sejtelmével egyszerre idézték föl Coranini nyugodt, bátor arcát.

Soha más férfi alakja nem jelent meg képzelmeinek, mihelyt erélyt, szilárdságot és őszinteséget keresett.

Még Pesten is, hol a tetszelgési vágy hamar altatá el azon benyomásokat, melyek a falusi magányban elevenek és tartósak voltak, még a nagyvilági hivalkodások közt is valának percek, mikor reá igézetes varázzsal hatott Coranini Róbert.

Ha egy lányt jegyese könnyelműen odahagyott, vagy önzésből feláldoza, ha a zajos orgiákon a kedvenc udvarlók botrányokat követtek el, melyekről homályos értelmű hírek terjedtek szét, ha egy férj csaknem a menyegző napján csalta meg nejét, s valamelyik divathős azt, kit szeret, a gyanú árnyékától is oltalmazni eléggé gyöngéd vagy merész nem volt, ekkor Saroltának Róbertre vetett tekintete mélyebbé lőn, mert az ő nemes jellemében vélte mindannak ellenkezőjét feltalálni, mi visszásan hatott kedélyére. Ekkor úgy hivé, hogy rendeltetése e férfiúhoz ragaszkodni, mint az iszalagnak a márványoszlophoz vagy az erős tölgyhöz, s hogy nemcsak szereti őt, mert becsülnie kell, hanem szerelmes bele, hő szívvel, vágyó érzékekkel, átengedő kedéllyel.

S ki volt Coranini Róbert?

Egy szerencse-fiú, minden kétértelmű hírnév nélkül, mely különben a sorskegyencekre vétkeiken kívül is rá szokott ragadni.

A párbajokban sérthetetlen, a kártyán, ha a társaság kedvéért játszik, többnyire nyertes. S még a hajtóvadászaton is az ő állásához rohan a legtöbb ágbogú szarvas vagy az egyetlen vadkan, melyet az ebek üldözőbe vettek.

A sport körébe tartozó élvezetek Róbert nélkül hiányosak és össze nem vágók voltak.

A lófuttatásoknál fogadást alig vesztett, s ha általa idomított telivér versenyzett, a többiek visszavonattak, és a pályadíjért néha egyedül csak Hunyadi gróffal küzdött.

Róbertért bizonyos angol lord, ki mint parlamenti tag fényes szerepet játszik, évenként Salzburg vidékére utazott, hogy a kamarauradalmakban együtt horgásszanak pisztrángra.

Vele sok külföldi gépész volt érintkezésben, mert kivált a gazdaság körüli eszközmintákat apró föltalálásaival tökélyesíté.

S ha pajtásai közül valaki adósságokba süllyedt, s jószága az uzsorások körmei közé volt esendő, megtörtént, hogy Róbert átvállalta a zavart viszonyok kitisztázását, mégpedig igen nagylelkű föltételek mellett. És ekkor bízvást lehetett számítani, hogy a legkevesebb zajjal legtöbb eredmény éretik el, s hogy rövid idő alatt nemcsak a becsület megmentve, a hitel visszaállítva lesz, de egyszersmind a mezei gazdászat is aránylag kevés eszközzel és csekély áldozattal a felvirágzás meglepő fokára emelkedik.

Szóval: Róbert azon szokatlan egyének egyike, kik ahol megjelennek, akaratjuk ellen is nélkülözhetetlenek, kik ábrándozóknak látszanak, ha a jövendőre vetik tekintetüket, gyakorlatiaknak, ha figyelmük a jelenen összpontosul, kik a külső ügyességet szellemi tökélyre emelték, kik eszmékkel bírnak, de tettekben gondolkoznak, elhatározások által éreznek, s kiknek fő sajátságuk, hogy éppen azon tulajdonokat pótolják ki, melyek másokban hiányzanak, s ennélfogva akkor is használtatnak, midőn maguk iránt rokonszenvet nem támasztanak.

Saroltának egy hibája van, gondolá Róbert, a jegygyűrűváltáskor, Sarolta tetszelgő, de ártatlan modorban. S érdekes lenne-e anélkül ő? Vedd el egy csodaszép virág színét, s kívánd Saroltától, hogy ne vágyjék tetszeni: akkor megfosztottad magadat az elragadtatástól, melynek igézete alatt vagy. A szigorú és kéjtelt mozdulatok, az előző és fagyos modor s kellemmel és daccal vegyült mosoly, minden, mi vonzott és visszautasított, mi izgatott és megdöbbentett, minden, mi őt kivételes lénnyé, élő talánnyá tette, a kacérság vegyülete nélkül alig lehetne oly tökéletes, oly bevégzett. Hagyjuk tehát kedves kokettériáinál, melyek úgysem fognak az illem határán túllépni.

Nekem is van egy hibám, gondolá ismét Róbert, tudniillik a féltékenység. Első szerelmemkor - ah, azóta a megbánás tíz sanyarú éve folyt le - irtózatosan tört ki és igazságtalanul. A bűn emléke tanított önfékezésre. Bősz indulatomat úgy tudom pórázon tartani, mint dresszírozni a vérebet, mint trenírozni a vad mént... Mi boldogok fogunk lenni.