3

Coraniniék házi életéből három boldog év, sőt tán több is, tisztán és vidáman folyt el, mint a csörgő patak, melynek tükrét nem zavarja felhőszakadástól lehordott iszap.

Ez árkádiai hasonlításból ne következtessék olvasóim, hogy egy fővárosban kezdett novellából most pásztorköltemény válik, gerleturbékolásokkal és idilli szerelemmel.

Coranini falun lakott ugyan, de Pesthez közel.

A jószág, melyet haszonbérbe vett, még szorosabban köté őt a felső körökhöz.

Csinos kastélya az angol hajhára legalkalmasabb puszta közepén feküdt.

Az egész vidéken sehol sem lehetett egy eleresztett szarvast száguldó paripákon halálra oly dicsően kergetni, mint itt, mégpedig anélkül, hogy emiatt a pesti hangversenyeket, operákat és estélyeket föl kellessék áldozni.

Társaság alakult tehát, Coranini vezénylete alatt, szenvedélyes sportsmanokból, kik azonkívül, hogy vörös hajuk, spleenük és százezer sterlingjük nem volt, tetőtől talpig angolosan néztek ki, s a vadászat gyönyöreit úgy élvezték, mint Yorkshire-ban, mint Kentben, és mint a szigetkirályság lordjai közt szokás.

Coranini, ki valódi lelkesedéssel bírt, és a közérdekért örömmel feledé saját hasznát, egy idomárt hozatott Angliából, hogy a lóverseny barátai csikóikat olcsó havibér mellett növeltethessék pályázásra, s hogy a díjakért minél többen küzdhessenek sikerrel.

E korszerű intézkedés is állandó érintkezésben tartá őt a fiatal arisztokráciával, melynek majd minden ló- és vadászatképes tagja idejének nevezetes részét a kelenföldi pusztán tölté, mert így akarjuk nevezni Coranini lakhelyét.

Természetes, hogy Saroltának, ha soha Pestre sem kocsiznék is, gyakran kelle régi udvarlóival találkozni.

Szalonja oly elegáns volt, mintha a főváros legszebb termeit készítették volna el a személyesen megjelenő nemes ízlés - ez nálunk nem mindennapi vendég - elfogadására.

Sarolta ragyogóbb vala, mint leánykorának legvirágzóbb éveiben.

Kéjtelt mozdulatai, ingerdús, beható s egy kevéssé bizarr szépsége, melyet szőke fürtjei, egyenlőn halvány arcszíne, és mély tüzű fekete szemei tündériessé, majdnem földönkívülivé tettek, megragadták a hideg képzelődésű és szigorú jellemű férfiút is.

Középnagyságú, karcsú, hajlékony, lebegő termetén az az öltözék - a kelmék és színek változtatása által, s valami elbeszélhetetlen tapintatnál fogva, mit érezni könnyű, de értelmezni sohasem sikerült - az egész alak kiegészítője lőn, s minden egyszerűsége mellett, a legszellemibb kokettériának utánozhatatlan, irigyelt és leigéző költészetévé vált.

E bűbájt növelték még ideges arcvonalai, melyeken az érzésárnyalatok és a szeszély legfinomabb rezzenetei hűn tükrözték vissza magukat, s mégis rejtélyes homályban borongtak, a könnyű, keresetlen társalgási modor, mely az egész világéhoz hasonlónak látszott, s mégsem hasonlított senkiéhez; sajátságos eszméi s ötletei, melyek egyaránt foglalkoztatták a figyelmet azzal mit mondott, s amit nem mondott; szóval az ő hideg és vonzó, átengedő és negédes lénye, melyet oly könnyű ismerni, mint föl nem fogni, oly könnyű nyíltnak, mint áthatatlannak, talányosnak, mint gyermekileg egyszerűnek tartani.

Saroltának orra, keze, lába és fogsora tökéletesek voltak, a legszebb minták szerint, de kis szájának cseresznyepiros ajkai egy kevéssé emelkedettek és érzékiek, barna szemöldöke valamennyire éles ívű, mi szenvedélyre mutat, és hosszú árnyas pillái - kivált, ha szemét lesütötte - álmodók, élvetegek. Orcáján pedig nem hiányzottak ama kellemgödrök, melyek a múlt században a szépség rendkívüli jelének tartattak, és az arcra mindig derült, hódító és beszélő kinyomatot vetnek.

Saroltát legalább külsejénél fogva senki sem hihette erős érzésekre alkalmatlan vérmérsékűnek, s a hidegséget és közönyt, mi néha arcvonalain uralkodott, múlékony szeszélynek vagy számító kacérságnak képzelték.

Aztán általános nézet volt, hogy ő határozott vonzalom nélkül ment férjhez, és Coranini annyira nem árult el féltékenységet, úgy örvendett, ha neje mulatja magát, s oly nagy mértékű szabadságot engedett neki, hogy sokan gyaníták, miként a szép nő utoljára is legkevésbé tudja férje szívét lebilincselni, ámbár megfoghatónak látszott a különben finom ízlésű Coranini e józansága, s a világismerők - kiknek száma mindig kevés - mesterkéltnek sejték, azonban egy-két romlott jellemű, talán kalandori célokkal is hozta kapcsolatba.

Már ennyiből is eléggé meggyőződhetünk, hogy a kelenföldi pusztán legszorgalmasabban vadásztak és idomíttatták lovaikat a Gusztik, Stefik, Aladárok, Oszkárok, Frigyesek és Edmondok, szóval azok, kik a még leány Saroltába fülig szerelmesek valának, s csak különös akadályoknál fogva késtek el a kérői szereptől.

Volt ugyan, ki közülük aztán rendre elpártolt - mi menyegzőnek volt előjele, vagy valami szelíd fájdalmakat okozó családi történet tanúsága: de a távozók helyét más keresztnevek töltötték be, vegyítve egészen idegen hangzatú Waldemárokkal, Gottliebekkel s Armandokkal; mert a külföldi fiatal gentlemanok is, ha Pesten mulattak, időt vettek maguknak a szép asszonyáról és vadászatáról híres pusztát meglátogatni.

Egyébiránt minden ifjúnak keblében élt egy titkos sóvárgás, mely remény-horgonyát Sarolta negédes szívéhez csatolta, de a legkedveltebb sem hetykélkedheték sokkal többel, mint a mellőzött.

Magukban a pesti szalonokban is csak ártatlan anekdoták keringettek a szép Saroltáról, s ez a leghatározottabb dicséret, melyre a mai időben egy bálványozott nő számot tarthat, még akkor is, ha szende és visszatartózkodó.

Coranini pedig, bár a világ szeme előtt leküzdé érzéseit, oly boldog volt, mint kevés halandó.

Neje, ellenkezőleg a többiekkel, a tetszelgési vágyat nem osztá csak az idegen bámulókra, sőt annak finomabb nemeit házi használatul tartá fönn.

Ő leghódítóbb Róbert karjai közt vala.

A magány kevés óráit tündérbáj s félisteni örömek édjével borítá el.

Annyi kedély és ügyesség, annyi átengedés és tapintat, annyi szenvedély és visszatartózkodás jellemzik őt, midőn együtt lehettek; oly kellemes önérző, oly szende és sóvár, szemérmes és élveteg némber volt, s annyira tudta a nő komoly vonzalmát egy csak szerelmes lény caprice-aival párosítani, hogy Róbert sohasem találta a réginek, mindig új és kedvesebb tulajdonokat fedezett föl benne, s naponként inkább imádta mint szeretőjét és szerette mint nejét. Neki Sarolta egy megfoghatatlan költői vízió és egy édes valóság volt, egy ábrándkép, melyet soha bírhatni nem hihetünk, és egy hű élettárs, kit elveszteni lehetetlennek tartunk. Midőn Sarolta körül udvarlók voltak, Róbert azon helyzetben vala, mint a titkos kegyelt, kinek a rokonszenvet elárulni gyöngételenség és bűn; midőn pedig feleségével magára volt, hasonlított ahhoz, ki egy alig reméllett légyotton a boldogságért feledi a küzdelmeket, melyekbe érzéseinek levívása került.

De vonjunk leplet a házi örömek rejtelmeire, s mulassunk ott, hol Sarolta apró hiúságainak nyílt tere van.

Darab idő óta a kelenföldi pusztán a fiatalabb urak társalgása gyakran vonatkozott egy egészen új névre.

Úgy látszik, valami meteor tűnt föl a divat egén.

- Miért nem jött a hajhára Romvay - kérdék többen Taszilótól, ki már majorátusát örökölte, s így most bírt azon kellékekkel, melyek mellett, mint maga többször mondá, Saroltát megkérte volna, ha az történetesen férjnél nincs.

- Romvay - szólt Tasziló - fogadást tett, hogy addig nem vadász, míg Godwin-Schasm legmeredekebb oldalain ismét nem kergethet rókákat a szép Evelina kíséretében.

- S ki az az Evelina?

- Még nem hallottátok hírét? Wellington herceg rokona. Gyönyörű amazon, s mint Széchenyitől hallám, Romvayba fülig szerelmes.

- S miért nem siet tehát Romvay Angliába? Hiszen most van a rókavadászat szezonja.

- De a durva Harrisson lord, míg él, szintén fogadásból, nem engedi Evelinát, kit nőül vett, lóra ülni.

- S hány éves Harrisson? - tudakolá kíváncsian Sarolta.

- Túl van a hatvanon, azonban fiatal egészséggel bír, s Romvayt soká várakoztathatja, pedig nálánál nincs szenvedélyesebb vadász.

- Legalább rávehetnéd őt - szólt Taszilóhoz egyik pajtása -, hogy a mi idomárunk által növeltesse lovait. A te szavadra sokat hajt Romvay.

- Tegnap említém ezt neki, de már Hunyady gróffal szövetkezett, mert ismételt kéréseinek ellene nem állhatott.

- Erős vetélkedőnk támad benne - jegyzé meg Coranini. - Láttam egypár lovát, s a leghibátlanabb családúnak s kitűnő tulajdonúnak találtam. Kíváncsi vagyok a jövő versenyre.

- Aligha abba Romvay részt fog venni - szólt Tasziló -, mert rövid kirándulást szándékozik tenni Pückler-Muskauval Algirba, hogy időtöltésből a kabilokkal harcolhasson. Izgalmakra van szüksége, mit vagy a szerelem vagy a veszély ad, s nála a szerelem szerencsés kalandok miatt varázsát naponként veszti.

Sarolta, midőn Tasziló mellől más udvarlóihoz fordult, már el is feledte Romvay nevét. De később a fiatal urak annyit emlegették, hogy azt még öreg kakadúja is megtanulta, pedig a jámbor madárnak évei miatt emlékező tehetsége már fogyatékán vala.

Ha férfi ruhadivatról volt szó, Romvay tekintélyére hivatkoztak; ha a felső táblai szellem rovatott meg, Romvaynak Pozsonyba menetelétől vártak új fordulatot; ha egy kabinettitok szivárgott a kelenföldi pusztára, az a leghitelesebb források dacára is misztifikációnak látszék, mihelyt valaki Romvayt a kételkedők részén lenni gondolta.

- De hiszen Romvay csak nem tudhat minden titkot - jegyzé meg Coranini, kit e bálványzás ingerelt.

- Bizony kevés maradhat előtte sokáig eldugva, mert a legbefolyásosabb delnőkkel áll rokonsági vagy még kedvesebb viszonyban.

Ily fecsegések Sarolta hiúságát kezdék sérteni. Ő úgy megszokta az ünnepeltetést, hogy különösnek tartá, miképp Romvay nála még be nem mutattatá magát.

Egy reggel Tasziló a vadászatról elkésett, s már dél körül lehetett, midőn porosan és kifárasztott lóval vágtatott Coranini udvarára.

Csak Sarolta volt honn, s a teraszon rendkívül kecses pongyolában ült, hímzőasztal előtt.

- Harminchat perc és ötvenkilenc másodperc - szólt Tasziló megszorítva s lassan ajkához vonva a szép háziasszony kezét. - Ennyit nem vártam Priamustól. Becsét legálabb négyszáz pengővel növelte mai magaviselete. Csak képzelje nagysád, a sóháztól eddig harminchat perc és ötvenkilenc másodperc alatt repült el! Mintha sejdítette volna a derék állat, hogy mennyire érdekemben fekszik szélgyors vágtatása. Ah, szegény Virginie! Nagy dolog történt Pesten. Nem akartam kijönni, mert sógorasszonyomat várom Irsáról, de mihelyt meghallám... ó, a szerencsétlen Virginie!... tüstént lóra ültem, hogy szerencsés lehessek önnek legelőbb elbeszélni e szerencsétlen történetet. Ah, Virginie, ki gondolta volna, hogy ily vége lesz viszonyuknak! Nagy szerencsétlenség történt, iszonyú, klasszikus, nyomtatni való szerencsétlenség. Csak ne lett volna Virginie rokonom, s ne én mutattam volna be őt nála! Mi az élet, Sarolta? Egy rövid álom!... Harminchat perc és ötvenkilenc másodperc! Ez már szép volt Priamustól. Szegény Virginie! Nénje vigasztalhatatlan, Romvay midőn meghallá elhalványult, s pedig ő nem könnyen változtatja a színét. Mi az élet? Ah, Virginie! S tudja-e nagysád, hogy ő volt az én első hajlamom? De hisz azt már sokszor beszéltem el!... Férje csak egy hét múlva hallhatja meg a rémítő történetet, mert Trevisóban van bátyjánál, az ezredesnél. S ne kétkedjék kegyed, hogy ő csakugyan könnyezni fog nőjén. Hiszen az ördög sem oly fekete, milyennek festik. Szegény Virginie!

Sarolta, míg Tasziló rémítő egzaltációval és zavarral beszélt, csendesen folytatta a hímzést. Arca annyira hideg volt, hogy udvarlója, ki élénk és rejtélyes előadásától nagy hatást várt, a szép nő minden arcvonásáról ezt olvashatá: - Nyugodtan vagyunk, nem fogunk semmi kíváncsiságot mutatni, közönyünk állandó, s hasztalan törekvés volna tovább fonni oly társalgási modort, mely a női újságvágy kizsákmánylására látszik számítani.

- Nagysád tán el is feledte Virginie-t? - szólt Tasziló. - Ő Vértesy Gábor neje, azon Vértesyé, kit most négy éve legszebb kisasszonyaink igen megkülönböztettek.

Tasziló e célzást Sarolta egyik hajlamára, mely maga idejében közbeszéd tárgya volt, minden hangnyomat nélkül tevé.

Hasonló ártatlan arckifejezéssel és egészen gyermeteg őszinteséggel kérdé Sarolta: - Tehát Ligety Virginie-t említi ön? Mondják, sokat szenvedett férje féltékenységétől, ki még rokonaira is gyanakvék.

- Borzasztón... s pedig minden ok nélkül - válaszolá Tasziló, jól tudván, hogy ő van érintve.

- Közelebbről hallám - folytatta Sarolta -, hogy Vértesy a féltékeny szerepből rögtön ellenkezőjére ment át. Egy reggel kőműveseket hívatott, s bevakoltatá az ajtót, mely neje hálószobájából az övébe vezet. Minden oly zaj nélkül, oly vidáman történt, mintha az épületen csak egy kis kiigazítás eszközöltetett volna. Vértesy hallgatott, és udvarias modorú volt; Virginie szinte hallgatott, s az új változásba beélte magát. A cselédek sem beszéltek az egész dologról. Furcsa kezdete egy házassági regénynek, melynek folytatása már alig lehetett többé oly érdekes, mint az első fejezet.

- S én nagysádnak éppen a regény végét akartam most elmondani.

- De annak, nézetem szerint, okos megoldása csupán az lehet, ha tovább nem folytattatik, s ha az ajtó örökre bevakolva marad.

- Nagysád tehát nem barátja a tragikai bonyolításoknak.

- Bizonyos helyzetek elfogadása után azok az életben és művészetben is igen keresettek arra, hogy eléggé érdekelhessenek.

- Ah, ne legyen kegyetlen egykori barátnőjének emléke iránt - szólt Tasziló komolyabban.

- S Virginie?... Tán csak nem... Ah, az lehetetlen! Ő könnyűvérű, gyulladozó és fogékony volt, de mély érzések nélkül. Szóljon, Tasziló! Ő nem eshetett annyira kétségbe...

- És mégis tény, hogy meggyilkolta magát.

Sarolta arcán szánalom és ijedtség lebbent át. Ajkai a Virginie nevét egy sóhajjal kötötték össze, mely őszintébb, mint a nyugodt hang, mellyel Taszilótól a szerencsétlen történet részleteiről tudakolt.

- Virginie - válaszolá ez - férjétől alapos ok nélkül megsértve és mellőzve volt, midőn Romvay Pestre érkezett. Én bemutattam őt rokonomnak, ki gyengülő egészségéért körünkben hosszasabban mulatott. A találkozásból hamar támadt szerelem. Virginie-nek ragaszkodásra vala szüksége; Romvay szórakozást óhajtott. Virginie szenvedélyesen szerette Romvayt; de ez, honunk Alkibiádja, midőn annyi nő szívét bírja, kénytelen a magáét is eldarabolni. A szépvilág ily osztozáshoz rég hozzászokott. Csak Virginie nem akart érzéseivel az élethez simulni. Lehetetlent kívánt Romvaytól, miáltal elidegeníté őt magától. Félreértések támadtak. Romvay a kisírt szemeket kevésbé hitte érdekeseknek, mint a kéjtől és megelégedéstől sugárzókat. Eddig minden természetesen folyt le. Barátom, mint könnyen képzelhető, engedte szeszélyeinél Virginie-t, s járt a maga utain, szilárdul, következetesen. S minthogy kicsiny dolgokból születnek többnyire a nagy események, még csak azt kell említenem, hogy Virginie egy rossz órában A... grófnét, kit vetélytársának hitt, gyöngédtelenül fogadta, mégpedig saját lakában. Ebből skandalum támadt, nem nagy ugyan, s nem is egészen nyilvános, de elég arra, hogy a finom modorú és kényes ízlésű Romvay végképp visszavonuljon. A leggyöngédebb tapintattal szakított tehát Virginie-vel; azonban a túl melegszívű nő nem bírt sorsával megbékülni, nem akarta mosolygó arccal fogadni a kénytelenséget, nem kívánt - mint szokás - egy új viszonnyal demonstrálni a régi ellen. Elhagyta világismerete, könnyű kedélye, s még a déhors-ok iránti tekintet is. Romvayt ismét megnyerni volt minden célja. Az országbírói estélyt - ah, mily jól töltöttük az időt ott, s csak kegyed hiányzott, hogy ezen órák emléke szívünkben örökre éljen, s miért is nem jött el nagysád? -, mondom, az országbíró fényes estélyét - melyen néhány percre nádor őfensége is megjelent - óhajtá a szegény Virginie e célra felhasználni. A kokettériának minden fegyverét elővette. Hasztalanul! Romvay érzéketlen maradt. Egy versen Virginie arca a fürtjei közé tűzött fehér kaméliához hasonlított, Romvay pedig vidám volt, ideges jellem nélkül. Máskor Virginie Adolfnak, ki nála bemutatva sem vala, majdnem karjai közé vetette magát; Romvay pedig minden affektáció és fitogtatás nélkül társalgott A... grófnéval. Éjfél után mellékszobában láttam Virginie-t..., karszékben ült, kis lábának atlasz papucsa előtt szétfoszlott viráglevelek voltak, szemében - ha nem csalódom - könny csillogott; Romvay pedig az átelleni szegleten teát ivott, s kesztyűjének két ujja hegye közt egy vékony szelet vajas kenyeret tartott. Az egész jelenet se egészen idilli, se eléggé prózai nem volt. Hamar siettem más szobába. Virginie követett, s már megfordulék, hogy vele beszélgetést kezdjek, midőn a főterem ajtója felé vonult, s néhány perc múlva a társaságból eltűnt. Reggel hallám, hogy Virginie többé nincs. Hazaérkezvén szívét átlőtte. A golyó tökéletesen talált. Virginie-nek elszánt keze volt, s pedig mily kicsiny, szelíd és töredékeny alkatnak látszék! Ah, mennyire vágytam volna a szétfoszlott viráglevelekből, melyek a báléjen piciny lábai előtt hevertek, egyet emlékül megtartani.

- S Romvay? - kérdé Sarolta.

- Ő nincs A... grófnéval, ki nem bír elég szellemi emelkedettséggel, megelégedve - válaszolta Tasziló, és székéről fölkelt, hogy a vadászatból megérkezőket üdvözölhesse...

A férfi, ha egy nőszívet széttépett, tekintélyre emelkedik a nők előtt, és Sarolta nemének sok gyöngeségeit osztá.

A magyar színházban - Budán - eredeti darabot adtak harmadszor egymás után.

Coraniniék is jelen voltak.

Sarolta ottléte forradalmat csinált a kedélyekben, a földszinten és páholyokban egyaránt.

A hatás, melyet gerjesztett, eleinte egészen elfoglalá a szép nőt.

De később időt vett körültekinteni s másokra is gondolni.

Romvayra, ki több páholylátogatást tett, Tasziló leírásából könnyen ráakadtak szemei.

Külsőjét rendkívül szépnek nem találta.

Meglepő, érdekes volt.

Több alig.

Az első benyomás szerint, mely egészen kedvezőnek nem mondható, Sarolta a kelenföldi udvarlók közül is lelt volna a híres divathősnél vonzóbb, megnyerőbb alakúakat.

De kíváncsisága mégsem hagyá nyugodni.

Látcsövével néha követte őt.

S így hamar észrevevé, hogy tettleg csakugyan minden ifjú, ki Romvayval együtt van a páholyban, mellette árnyékká válik.

Az úrhölgyek a többiekre keveset figyelnek s a darabra sem.

És aki folytonos társalgást sző vele, ki Romvay hódolatait élvezi, mindenfelőlről látcsöveknek van kitéve.

Midőn Sarolta a jelenetek fölött szemlét tartott, kedélyére némi árnyak vonultak.

Udvarlóival hidegebben társalgott.

A második felvonás közepén Romvay saját páholyába ment vissza, mely történetesen a Saroltáéval átelleni volt.

A színpadon jelenetek végződtek el, hosszú párbeszédek közt, a percek óranegyeddé változtak, és Romvay még egy futó tekintetet sem vetett az ünnepelt Sarolta ülőhelyéhez.

Tapsolt Megyerinek és Kántornénak, minden emeleten jártatá szemeit, titkon kezével intett a földszinten egy csinos alakú lánykának, de a szépség királynője iránt nem mutatott semmi részvétet.

Sarolta szeretett volna a tükörbe tekinteni, hogy megkérdezhesse vonásait: mióta vesztettétek el varázsaitokat? Méla borongások rajlottak keblében, az őszi idők behatásait érzé idegein. Ruhája neszét, midőn kezével megmozdítá azt, levélhullásoknak képzelte, melyek a légben hervadásról suttognak. Önbizalma csökkenni, hiúsága sajgani kezdett, mert ennyi figyelmetlenségben megaláztatást látott.

Páholya hátszíne felé fordítá tehát arcát. Élénk társalgást kezdett kíséretével. Vidor, szikrázó ötletű, emelt kedélyű lőn.

Többé figyelme nem volt a színpad és a színházi közönség iránt.

- Láttad-e az isteni Saroltát? - kérdé a kaszinóban Romvaytól Tasziló.

- Igen.

- S hogy vélekedel róla?

- Szép asszony.

- S csak ennyit mondhatsz?

- Kellemes külsőjű, de...

- Na!

- Mint a déli napból a sugár, ömlik arcáról a hiúság.

- S te közönyös voltál iránta két órai látás után is? Az lehetetlen.

Romvay vállat vonva szólt: - Ha nekem nem tetszett meg ő, közönyös lennék indulatomnál fogva; az ellenkező esetben pedig számításból.

Ekkor a Wiener Zeitung-ot kezébe vette, s a hirdetéseket olvasá.