7

Tasziló Pesti szállásán vagyunk.

Küréné megérkezett, de nem Péneiosz leánya, kit Apollón Afrikába szöktetett, hanem az a leghíresebb Küréné, melynek ősapja Jakab király alatt költözött Arábiából a ködös Albionba, s egyike volt ama hat világnevű családalapítónak, melytől eredt minden vér... a lovaknál. Gérüón, a csontos és közel tizenhét markos vadászfaj derék képviselője, elkísérte a felsőbb származású és tündérszépségű teremtést. Az ő érkezése is részvétet gerjesztett. De a közkíváncsiság hihetetlen magasságra volt fokozva, midőn a hátrább maradt Catót vezették elő, a telivér méneknek deli példányát.

- Most már a kelenföldi puszta új korszakot fog a lónemesítés körül nyitni - szólt Tasziló elégülten.

- Pótolhatatlan kár mind hazánkra, mind társaságunkra nézve, hogy a Catóhoz, szerződésünk nyomán, első joga Sándor grófnak van, ki a Lajtán túl fog vele brillírozni - jegyzé meg sóhajtva egy exdeputátus, ki Pozsonyból megyéjébe utazott, hogy mint alispán a jövő három év alatt erélyesebb szellemre szoktassa azt.

- Catónak testéhez mérve, bár alig észrevehetőleg, az arányosnál hosszabb lába van, mi a későbbi nemzedékeknél feltetsző különbségig fajulhat - szólt Coranini.

Minden szem a csak az imént bámult mént új vizsgálat alá vette, s akkora volt Coranini tekintélye, hogy ki-ki az eszményi vonalt, melyre ez célzott, tisztán látta, sőt némely annyira vitte kiábrándulását, miszerint rögtön eldönteni kívánta: vajon, ha Sándor gróf az elsőséget igénybe venni nem akarná, lehet-e a társaságnak Cato által fényes jövendőjét veszélyeztetni, vagy pedig talán célirányosabb volna az új szerzeményen áldozattal is túladni?

Nagy vita támadt, melyet künn s később benn hosszasan folytattak, míg Coranini, ki most oltalom alá vevé a túlszigorral bírált egyént, annyi más kedvező tulajdont fedezett fel benne, hogy az ellenszenvnek lassanként le kellett csillapulnia.

Eközben Tasziló komornyikja a postáról leveleket hozott.

- Bravó! - kiáltá a gróf, olvasva. - Felséges. Isteni. Harrison lord bizonyosan meghalt, és Romvay barátunknak fogadása többé nem tiltja a vadászatot.

- Hogyan? - tudakolák többen.

- Íme - szólt Tasziló -, Romvay e levélben tudtomul adja, hogy társaságunkba kívánna lépni, s kér, üdvözlete mellett ez iránt Coranini barátunkat értesíteni. Ah, Evelina, a szép lady, a jövő farsangot özvegyi éve dacára is Pesten fogja tölteni. Ismerem Romvay hatalmát a nőszívek fölött. A jámbor Harrison! Lám, mégsem gátolhatta meg hosszasan, hogy neje lóháton ne kergesse a rókákat. Béke a nemes lord hamvaira!

- De hát csakugyan meghalt őmagassága? - kérdé részvéttel egy fiatal gróf, ki három hetet töltött Londonban, s ennélfogva igen zokul vette volna, ha valaki föltenné, miként nem volt szoros barátságban minden angollal, kinek nevét a szalonokban emlegetik.

- Oly bizonyosan, mint a nagyatyám - mond Tasziló. - Különben hogy lépne Romvay a mi egyletünkbe, holott fogadása tartja, hogy a lord életében nem vadászik.

- Hiszen vezetheti egyéb érdek is közinkbe - jegyzé meg az előbb szóló.

- Talán az idomítás - hozta föl egy harmadik.

- Pah! Coranini legjobban tudja - vitatta hévvel Tasziló -, hogy Romvay gróf Hunyadynál idomíttat és éppen azért, mert minket szeretne a versenyen legyőzni.

- Bármiért szerencséltet társaságával - szólt Coranini -, örvendjünk a lendületen, melyet részvétével nyer majd ügyünk.

E rövid vita után más levelet szakított fel Tasziló.

- Ah, megint az s...i fürdőből! - kiálta vidoran. - S találja csak Coranini, kitől?... Na, kedves rokonomtól, Júliától, ki az ön régi hajlamai közé tartozik. Nemde?... S mi mindent ír a kis bohó! Úgy szeretem őt... csak ne lennének betűi hieroglifok! Finom vonásai alig olvashatók. Aztán gondolataiban is akkora köz van, s oly sok kihagyás, hogy az embernek saját eszméivel kell azokat áthidalni, különben összeköthetetlenek. Szent ég, mennyi megbízást, mennyi eligazítandó terhet rak vállaimra! Akaratom ellen is meg kell minden divatárusnővel és varrólánykával ismerkednem. Holnap reggeltől estig a Váci utcát fogom róni. Ezer komisszió!... Ah, most látom, hogy az Anna-bálért történik. Hallgassa csak, Coranini.

Tasziló, miután szokott modora szerint eleget fecsegett, baktatva kezdett a levélből olvasni, lassú hangon és szavait inkább csak Coraninihez intézve.

Egy egész raktár érdekességei fordultak elő, melyeket a grófnő mind bírni szeretett volna, s melyek megvásárlására teljes elhagyottságában mást hirtelen felszólítani nem tudott.

- Furcsa! Hogy igazíthassam el? Az öltözködő-szoba legkisebb titkaiba is avatottnak kellene lennem. Pedig feleségem nem volt még, és az entretenue-k ízlése ellen szalonhölgyeinknek óriás kifogásai vannak.

- De Júlia grófnő - jegyzé meg Coranini -, mint látszik, abból indul ki, hogy ön az ő rendes divatárusnőjének és szabójának nevét tudja.

- Éppen ez a baj. Olyat tesz fel rólam, mit hinni nem volt oka. Elhallgatja a fő dolgot, s körülményes az apróságokban. Egész jellemének hű arcképét adja e levél.

- Ha önnek tetszik, utánjárathatok mindennek. Nőm a divat kezelőivel annyira élénk összeköttetést folytat, hogy általuk legkönnyebb megtudnom a grófnő toalettművészeit, kiknek ízlésével alkalmam volt a napokban megelégedni.

- Minő szívesség, kedves barátom! Igen le vagyok kötelezve. És hasonlíthatatlan ízlésű neje mellett is elég választékosnak találta rokonomat?

A grófnő meg Sarolta voltak a fürdő királynői. Egy kevéssé versenyeztek is egymással.

- Júliáról nem mernék ily vakmerőséget feltenni - szólt Tasziló. - Ön régi hajlamának szemüvegén nézett reá, s azért igazságtalan neje iránt, kinek a világ fővárosaiban is alig lehet a szépízlés körül vetélytársa... Ah - folytatá a levélre tekintve -, itt az ön nevét látom. Csak tudnám kibetűzni. De nem. Csalódtam. Nejéről és Romvayról van szó. S minő kapcsolatban? Bár volna Júliának határozottabb keze!

Tasziló mélyebben merült a hieroglifok kitalálásába, világosan oly célból, hogy Coranininek fölolvashassa. De csakhamar némi zavart kezdett elárulni, s a levelet összehajtván zsebbe dugta.

- Rokonom - szólt könnyeden - olyat ír, mit már a verebek is csiripolnak. Említi, hogy Romvay és az ön szép neje rendkívül érdekessé teszik a fürdőszezont, s hogy nélkülük a napok elviselhetetlenül hosszak lennének.

Ezzel Tasziló többi barátaihoz fordult, s megint általános társalgás kezdődött.

Az idő haladott, az éj beköszöntött.

És a sport emberei, mint ünnepi alkalmakkor szokás, pezsgőt ürítettek, s beszéltek a leányokról, a hazáról s legtöbbet a ma érkezett szép telivérek felől.

A vér forrott, a kedv zajosan tört ki.

De Tasziló szórakozottnak látszék.

Valami nyomta kedélyét.

Egyiknek fonák feleletet adott, másiknak félreértette szavait.

Rossz órájában volt, oly hiba, mit nála eddig sohasem lehetett észrevenni.

- Még hajnalban indulok anyámhoz Gleichenbergbe - szólt álmos szemekkel. - Onnan Párizsba kell mennem. De november elején haza fogok térni. S tudják-e önök, hogy november 11-én teljeskorú leszek és a mágnások táblájának tagja. Ha Isten segít, a megnyitandó országgyűlésen egy kis szerep nekem is juthat. A könnyelműség és szerelem csalálmai után át kell esni a becsszomjén is, különben mindig marad valami hitünk arról, hogy a világban célszerűbb kedélyhangulat lehet a közönynél. Pedig ez iszonyú tévedés. Éljen a közöny s egész céhe a blazírozottaknak, kik mostani polgárosodásunkban azok, mik a régi kor sztoikusai voltak. Egyébiránt az embergyűlölést nem éltetem s ez nagy önmérséklet... Tehát, mint mondám, november 11-én a teljeskort elérem. E napot világos-virradtig ünneplendjük meg. Szívesen látlak egyenként. Ugye, vendégeim fogtok lenni.

A mosolyogva mondott, de keserű tartalmú pohárköszöntés után a vendégek hamar távoztak.

Tasziló pedig megint elővette Júlia levelét, s többször elolvasá e sorokat: "Coranininé utálatos kokettériájával egészen behálózta Romvayt. Magaviselete már kezd föltűnni, s ha tovább tart, skandal fog támadni. Szívesen figyelmeztetném őt, de mire magyarázná? Még nem vagyok elég vén, hogy barátnőimmel gondatlanságaikról beszélhessek. Pedig, hidd el, szeretem Saroltát. Ő jószívű teremtés. Csak az a hibája van, hogy nem ügyel a déhors-okra, a delikateszről kevés fogalommal bír, kacérságában a magasabb tón hiányzik, aztán borzasztóan irigy és oly gőgös, hidd el, oly gőgös, mintha férje legalább uralkodó herceg lenne. Ti rémítőn elkényeztettétek. Pedig különben jószívű teremtés. Sajnálom szegény Coraninit!"

- Mennyi álnokság rejlik Júliában - sóhajtá Tasziló -, s mégis a főkérdésre nézve igaza lehet. Ő szánja Coraninit, de rám is gondolt. Tudja hajlamomat... Mit hajlam?... Eddig ok nélkül reméltem, most okkal fogok reményeimről lemondani. S mi különbség a két helyzet közt? Lényegesen éppen semmi.

De Tasziló szemeire mégsem jött álom.

Róbert szép csillagos éjen lovagolt haza.

Körüle világosság és csend, szívében Sarolta, a kedves nő.

Egy percig fölvillant elméjében, hogy talán nejének bűbája bírta az egyletbe lépésre Romvayt, de ő úgy hozzászokott neje ártatlan tetszelgéseihez, oly nyugodt és boldog volt az udvarlók csoportjai közt is, hogy nem látta át, miért aggódnék egy új vendégen.

Féltékenysége, e veszélyes szenvedély, rég le volt győzve.

Mint a tenger mélyében a szörnyek, melyekről őshagyományok szólnak, de szem már többé nem látja, kedélyének fenekén csak bősz emlékként élt a féltékenység, egy utált bűn, egy kiirtott érzés, egy szétoszlott iszony, mely hála az égnek és a feledtető időnek, Róbert lelkiismeretét is háborítani megszűnt, szívéhez pedig, hol Sarolta kormányoz, közelíteni sem mer.

Mikor láthatom meg kedves feleségemet? - E kérdés foglalta el Róbertet, míg magányos házához közelített.

- Öt napig kell várnom. Csak azután indulhatok. Mily hosszas haladék!

Ily gondolattal majdnem egyszerre világolt föl a hálószoba meggyújtott mécse.

- Mi az? - kiáltott Róbert bámulattal, és megsarkantyúzva lovát, vágtatott gyorsan, mint a szélvész.

Házánál volt.

Neje fogadta kimagyarázhatatlan vegyületével az ijedtségnek és örömnek.

- Anyám még ott maradott - szólt Sarolta reszketeg hangon férje meleg keblén.

- Hogyan?

- Néném megérkezett... minden órán vártuk, ő kíséri el.

- S te, kedvesem használtad az alkalmat, hogy meggazdálkodjál számomra öt boldog napot.

Sarolta lesüté szemét.

A férj igézőnek találta e szende szemérmet...

Mennyit szeretett volna Róbert kérdezősködni, mennyi elmondani valója volt! De a nő bágyadt vala, az úti fáradság megtörte.

S nem természetes-e?