13

Térjünk Saroltához.

Ő előbb talán egészen magánkívül lehetett, de később, mint ködképeket látta a bősz történet jellemzőbb részleteit szeme előtt átvonulni.

Iszonyú valóság, rémítő álom, ha csakugyan nem volna való; ah, de férjének és Romvaynak szavait mindinkább hallá, s nem kétkedhetett többé. Midőn Coranini a kötlevelekkel zsebében az ajtónál volt, a kerevetről egy mély sóhaj hatott füléig, s a távozó Romvay is, bár saját gondjai miatt igen elfoglalt vala, félénk visszatekintésével tanúsítá, hogy hallá azt, s hogy idegei megrezgettek. Sarolta férje után akart rohanni. Kezét, köntösét akarta megragadni, lépései elé akarta vetni magát, s a porban csúszva követelni, hogy tőrével döfje át szívét, hogy ne engedje élni egy óráig, egy percig sem, de lábai erőtlenek voltak az iszony és gyöngeség miatt, s alélt lelke, mint a hamvakkal fedett üszök, csak alig pislogott, alig világolt, s föl-föllobbanva, megint sötétségbe borult.

- Istennek hála, meghalok, a természet kegyelmesebb, mint ő... ah, bágyadás tagjaimban, elalszom, nem kell fölébredni! Ő pénzt vett el értem, pénzt!

Midőn Sarolta egészen magához jött, lódobogás sem hallatszott többé. Coranini és Romvay rég elvágtattak. Az udvar néma, zajtalan volt.

Sarolta sokáig nem mert megmozdulni, félvén, hogy a legkisebb neszre komornája be fog jönni, s kérdezheti őt, rátekinthet.

Végre halk lépéssel az ajtóig ment, hogy bezárhassa. Nem tudott egy helyen ülni, s kezdé minden bútor üldözni. Ah, e karszékről Romvay írta a kötelezvényeket! Ezen asztalra támasztá könyökét Coranini, midőn vad tekintetével a pénzt kicsikarta! És a többi tárgyak is mit nem beszéltek képzelődésének, minő emlékekkel nem rémítették? Itt ragadta meg karját Romvay, amott vonta keblére; e csengettyű-zsinór adott a férj belépésére alkalmat! Szent ég, mennyi iszony mindenütt!

Sarolta félt az ablakhoz közelíteni, mert az udvaron csavargó, figyelő cselédek lehetnek, kik sejtik, mi történt, s nézni akarják őt. Idegen is jöhetett. Ah, a rossz hírnek szárnya van, trombitája! Egybecsődíti a népet, kíváncsiakat gyűjt. S hogy léphessen Sarolta az ablakhoz? Künn fütyöl a szél, zúgni kezd. Vajon nem beszéli-e a lég: e nőért adtak pénzt... pénzt?

Az órák teltek.

Sarolta idegizgatottsága szűnt, s már nem annyira fantasztikus, mint mélyebb és valódibb aggályok kínozták.

A vadászat végéhez közelített, hisz késő délután volt.

Nekik érkezni kell. Az udvarlóknak, a szalon hőseinek - kik mindent meghallani, mindenen mulatni szoktak - hamar kell a vadászatból megtérni.

Semmi kétség, hogy az ismerősebbek, mielőtt Pestre mennének, Saroltával társalgani, tréfálni, ábrándozni, rágalmazni, azaz időt tölteni akarnak, s tán késő estig, mint gyakran tevék.

Mily rémítő percek!

S ő hogyan ne árulja el magát és helyzetét? Ha betegséggel mentegetőzik, és nem fogad senkit, figyelmet gerjeszthet. Ha szalonja nyitva lesz, honnan szerez, lélekerőt gondolkodni, szólani? S arcának kifejezése még földúlt, szemhéjain égő könnyek friss nyomai! Kedélye csordultig tele kínnal, s a legkisebb mozgásra nem ömlik-e ki? S hát egy dévaj, egy finom, de kétértelmű célzat a nőkre, a szívre, a szerelemre, minő következést nem idézhetne elő?

Saroltát ezen iszonyú kérdések toalettasztalához hajták. Öltözködött és zokogott, igyekezett könnyei nyomát eltávolítani, s megint sírt, fuldoklott.

Komornája soha még ilyen jelenet tanúja nem volt, s ha szólott, úrnőjénél új fájdalmat keltett, ha hallgatott, új gyanút az iránt, hogy többet tud, mint beszélt.

Végre szabad légen, a kertben lehetett Sarolta.

A nap a láthatár alsó szegélyén volt, vérvörös arccal.

Felső meleg köntösben is hideg alkony vala.

A gyönge nő nem érzé a metsző szelet, szemei a rónán függtek.

Távolból lovas alakok vonultak... ah, hála az égnek, Pest felé.

Megint újak tűntek föl, szintén arra tartván.

Végre homályos és üres, aztán sötét lőn a láthatár.

Senki sem jött a kelenföldi kastélyba, maga a férj sem.

- Mi vár még reám - sóhajtott a nő.

Álmatlanul tölté az egész éjet.

Másnap Coranini házánál különös dolgok kezdődtek.

Zsidók jöttek ki, a téli takarmányt megnézni.

Kereskedők hajtottak el ökröket falkákban.

Gyönyörű telivér lovak tűntek az istállóból másfelé.

Néha megjelent az udvaron Coranini idegenek társaságában, aztán Pestre kocsizott.

A házban a cselédség összedugta a fejét, s találgatá a megfejthetlen jeleneteket.

Később egy alkusz a szoba bútorait is vizsgálat alá vette.

Mindez oly nyilvános s mégis titokszerű volt.

És Sarolta kedélyébe is az új változások új benyomásokat vetettek, új titkokat szőttek.

Ah, mennyit élt ő öt nap alatt, s minővé váltak visszaemlékezései!

- Ez az ember - sóhajtá, mert nem merte többé férjének nevezni Coraninit, nem magányban s gondolatban is -, ez az önző és hideg lény sohasem szerethetett igazán. Mindig leste, hogy hasznot vonjon bűnömből, kereskedelmi cikknek nézte erényemet, s midőn pénzt... pénzt szerezhetett érette, ki van elégítve, csendes. Szent istenem, pedig mint látszott hozzám ragaszkodni! Ha volt nő, ki imádtatva képzelte magát, az én valék, s ha volt, kinek lelkiismerete szigorúan ítélt egy bősz óra véteksúlyáról, az az én túlérzékeny lelkiismeretem. Ha, ha, mennyi kárt okoztam neki sokáig óvott hűségemmel! Ah, őrülés, részegítsd meg elmémet, hogy nevessek szeme közé annak, ki hiszi, hogy egyenesen kell járni, s nem a tántorgás az élet kéje, és sárban fetrengés hivatásunk!

Sarolta belátni vélte, hogy bármit hibázott is ő, Róbert hozzá nem méltó.

Fölidézé emlékezetében múltját percről percre. S most minden örömet, melyet Coranini karján élvezett, tisztátalannak és csalfának talált. Egész házi boldogságát ámításnak hitte. Meg akarta vetni azt, ki a férj nevét bitorolta, gyűlölni és utálni akart, de addig átkozta, addig gyűlölte, míg sírásra fakadt, mert érzé, hogy szereti.

Eddig a tetszelgési vágy miatt sokkal inkább volt figyelme a világra fordítva, hogysem saját szívébe tekinthessen.

Nem ismerte annak mélységeit.

De egy vihar fölnyitá e tengert, s most fenékig látott.

Coranininak nagy áldozattal sikerült a kelenföldi pusztát a tulajdonosnak a haszonbér fölbontásával visszaadni.

Ekkor Romvay tíz kötelezvényét egyenként áruba bocsátotta.

Azonban a grófnak tetemes vagyona mellett is igen mérséklett hitele volt, s akkori pörrendszerünk senkit sem kecsegtetett tőkepénzét másoktól megvásárlott adósságlevelekbe fektetni.

Önként érthető tehát, hogy Coranini a százezer forintért alig kapott félannyi pénzt, kivált miután csak öt procentes métallique-okat, teljes értékű szelvényeket és bankjegyeket fogadott el, de a leghíresebb bécsi kereskedők váltóit is visszautasítá.

Mivel pedig éppen százezret akart keze közt látni, hogy a hiányzó öszletet utolsó fillérig megszerezhesse, eladta terméseit, ingóságait, házi bútorait s még telivéreit is.

Ki hamarább hozott pénzt, azé volt minden, bármely olcsón is.

Végre egybetéve s egy kis szekrénybe zárva volt a százezer, és azzal gyorsan hajtatott Pestről a kelenföldi pusztára.

Ő Sarolta szobájába nyitott.

Arcának ércült kinyomata volt, szigorú és nyugodt.

Nem látszott vonalain küzdés, bánat vagy harag, de az idő nyomai voltak azokra vésve.

Öt nap alatt ugyanannyi évnél többet vénült.

Redők homlokán, szeme körül s beesett arcán.

Fekete haja szürkülni kezdett.

- Sarolta - szólt tiszta és egyenlő hangejtéssel -, midőn most négy éve oltárhoz vezettelek, hosszas fontolás után tettem e lépést. Fényesebb szerencse, mint amit én nyújthaték, eshetett volna osztályrészedül. Csoda szépséged, mívelt elméd s alapjaiban nemes kedélyed, minő álmokra nem jogosíthattak fel? És ki nem lehet vala büszke bírásodra? Királyok jegyesének, a költők ábrándképének beillettél, a legfőbb hatalom és a legmélyebb kedély jutalmul óhajthatott téged.

Csak egy gyöngeséged volt, s az is kellemes és igéző. Ha kevésbé rettegtem volna indulatos véremtől, s ha kevésbé fékezem vala magamat, tán sikerülhete mérsékelni jellemednek e hibáját, de kiirtani nem. Én ismertem a nőszívet, tudtam, kacérságodnak mekkora hordereje lehet, és azt is tudtam, mennyi csalódást bír el keblem, s hol a határ, melyen túl, ha szerelmem nem is, minden viszonyom veled szét fogna szakadni. Sok tusakodással, de semmit nem hagyva ki számításomból, hánytam el sorsom felett a kockát. Veszték s érette csak magamat vádolhatom... Ne sírj, Saroltám, hallgass tovább! Kitörő érzésed figyelmedet megzavarja. Rövid leszek. Szedd össze erődet. Ülj mellém e székre. Hadd folytassam.

Sarolta némán engedelmeskedett.

- Csábítódon - ki mint nyilatkozatából gyaníthatod, maîtresse-ként szeretett volna bírni, mihelyt nevemet tőled elvonom -, Romvayn, nem bosszultam meg magamat, ne hidd! Őt csak megbüntetém. E nyomorult elragadta tőled a boldogságot, de legalább a kényelmet nem. A hajótörésből, mely a drágább kincset tengerbe süllyeszté, a hullám mégis partra vetett annyit, amennyiből elégülést nem lehet ugyan szerezni, azonban apró örömöket, gondatlan perceket és aggály nélküli éveket igen. Sarolta, e szekrényben, melyet asztalodra tettem, elég vagyont fogsz találni. Az sajátod.

- Ó, Coranini - zokogá a nő, s többet nem szólhatott... csak kezével intett.

- Ne vonakodjál, Sarolta! Fogadd el! Anyád szegény, nénédet más örökli, s te kényelemhez, jóléthez vagy szokva. Gyönge alkatod nem dacolhat a szükséggel, finom tündér tested nincs nélkülözésekre teremtve. Ó, szépség királynője, hogy hordhatnád az életnyomor koldusruháját. Minő látvány volna ez!... Könnyeid megint zavarják figyelmedet. Végy erőt magadon. Hallgass tovább.

Sarolta, ki gépileg engedelmeskedett, reszketőn zsebkendőjével szemeit törlé, és összeszorította ajakát.

Coranini folytatá: - Mi nem fogunk többé együtt lakni. De meghasonlásunk és annak oka ne kerüljön soha a világ nyelvére. Romvay nem mer pletykálni, a gyanú nevedtől még távol van, és elköltözésemet Magyarországból atyám kimúlására hárítám. Még tehát híred ép, tiszta, szeplőtlen, s maradjon a világ véleményében örökre az. Mondd, kérlek, még anyádnak is, hogy sietni akartam ugyan, de Brüggeben, hol tovább kell mulatnom, bevárlak. S te jöjj, hogy késedelmed fel ne tűnjék, hamar külföldre. Útlevelet vehetsz Brüggébe, s onnan könnyű akármerre vonulni. Néhány év múlva vissza fogsz térni Magyarországra, mint özvegy. Saroltám, bátran adhatod ki magadat özvegynek, mert kevés nap múlva e név: Coranini megszűnt az enyém lenni... Mit reszketsz? Talán csak nem gondolod, hogy öngyilkosság forog elmémben? Mikor volt szerepem a gyávaság? Addig fogok élni, meddig a gondviselés rendelte; de ott, hová a polgáriasodás henyéi és unatkozói nem közelítenek, s hová magyar turistáink, kik megismerhetnének, úgy nem lépnek be mint a Noé bárkájába. Tehát néhány év múlva Sarolta, ismét drága honodban élhetsz. Bámulni, imádni fognak mint régen. S ha másodszor férjhez menni nem akarsz, az özvegyi cím és eltűnésem nem lehet alkalmatlanságodra. Bizton tarthatsz halottnak... De az idő telik, Isten hozzád.

- Ah Istenem! Hogy merjek szólani? Kegyelem, vígy magaddal!

- Magammal, Sarolta? - kérdé leírhatlan fájdalom közt Coranini, megcsókolván az elébe borult nő homlokát. - Magammal vigyelek! Miért? Én szánnálak tégedet, te kedvemet keresnéd, hízelgenél, rabnőm volnál. A kétségtelen hűtlenség megbocsátásán túl nincs háziélet... csak együttlakás. Szerettelek, szerettél! Ne legyünk hálával egymásnak. Mi volna az a múlt helyett! Légy nagylelkű barátodhoz, kegyelmes ellenségedhez, hitvesedet csak szeresd, vagy taszítsd el magadtól! Ez az igaz szenvedély hitvallása.

Még Sarolta fülébe csengettek Coranini szavai, midőn az ostor pattogott, a kocsi vágtatva eltűnt.

Másnap az elhagyott nő a szekrényt, melybe a százezer forint volt zárva, Romvayhoz küldötte e két szó mellett: férjem megbízásából.

A bámuló Romvay teljességgel nem tudta fölfogni e nagylelkű szeszélyt.

Sarolta eltűnt a széles világban.

Őt és férjét nem látta többé senki.

S ők sem egymást.

Oly nagy a föld, hogy elég biztos menhelyet nyújt azoknak, kik csak feledni és meghalni akarnak.