I. FEJEZET.
A megkésett elutazás.

- Nos, Bourcart kapitány, hát nem ma indulunk?...

- Nem, Brunel úr: sőt attól félek, hogy holnap sem indulunk, s úgy lehet, hogy még egy hét múlva is itt rostokolunk.

- Ej, ej! Ez már csakugyan kellemetlen.

- Bizony az! - bólintott rá Bourcart kapitány bosszúsan. - A Saint-Enochnak már a múlt hó végén indulnia kellett volna, hogy idején ott lehessen a déli tengereken... Már most bizonyos, hogy az angolok és a jingók legyőznek bennünket!... Elvadásszák orrunk elől a legszebb czethalakat!

- Hát még mindig nem találta meg azt a két embert, a ki nélkül nem indulhat el?

- Még mindig nem, kedves Brunel úr... Az egyiket ugyan nem igen bánnám, s el is indulnék nélküle, ha a törvény rám nem kényszerítené...

- Ez az egyik... bizonyára nem a kádár? - kérdezte Brunel nevetve.

- Nem, nem!... persze, hogy nem a kádár! - felelte Bourcart kapitány élénken. - Kádár nélkül épp úgy nem lehetek el, mint kormány, vagy delejtű nélkül, mert kétezer hordóm fekszik a hajófenékben...

- Hát embere hány van?

- Harminczketten volnánk, ha teljes lenne a létszám. De mondom: hiányzik a kádár, meg az orvos... Ámbár az orvost szívesen elengedném, ha a törvény nem követelné.

- De ugyan, kapitány! - kiáltott föl Brunel úr: - hát neki merne vágni a tengernek orvos nélkül?

- Orvos nélkül neki, - felelte Bourcart kapitány komoly meggyőződéssel: - de kádár nélkül nem.

- Ez igazán furcsa! - szólt Brunel, a fejét csóválva.

- Pedig könnyen érthető!... Mert a hordókon mindig akad valami igazítani, javítani való... míg az emberek, ha kár esik is bennük, hamarosan meggyógyulnak, uram...

- Orvos nélkül? - kételkedett Brunel.

- Úgy van! - erősítette Bourcart kapitány komolyan: - sőt orvos nélkül még hamarabb, mint amúgy...

- De ha a törvény megkívánja, hogy orvos is legyen a hajón!

- Persze, hogy megkívánja! - dörmögött Bourcart kapitány, és bosszúsan vállat vont. - És éppen ez az oka, hogy a Saint-Enoch még mindig itt vesztegel, noha már ott kellene járnia valahol a Saint-Vincent-fok körül!

Ez a párbeszéd Bourcart kapitány és Brunel úr közt folyt le a havrei kikötő rakodópartján, délelőtt tizenegy óra tájban.

A két férfi régi jó ismerős volt. Bourcart kapitány, javakorbeli, vagy ötven éves ember, a három árboczos Saint-Enoch parancsnoka volt. Gyerekkora óta folyton a tengeren élt, végig próbálta a hajósmesterség keserves iskoláját, s a hajós-suhancz nyomorúságától kezdve fokonkint emelkedett egyre följebb, míg végre most, már vagy tíz év óta, nem csak kapitánya, hanem résztulajdonosa is volt a Saint-Enoch nevű czetvadászhajónak. Kitűnő, bátor tengerész volt, a kit tisztjei és legénysége rajongón szerettek; mert a mily elszánt és hajthatatlan volt szándékai megvalósításában, épp oly emberségesen, mondhatni udvariasan bánt a legutolsó hajósinassal is.

Barátja, a kivel éppen beszélgetett, Brunel úr volt, régi ismerőse, a kivel hajdan együtt vitorláztak a tengereken; de Brunel urat már megviselték a viharok, a melyek elől biztos kikötőbe vonult, - azaz, révkalauz lett a havrei kikötőben.

Most mind a ketten tovább sétáltak a rakodóparton a világító torony felé, s e közben Bourcart kapitány irigyen, sóvárogva nézte azt a néhány vitorlás hajót, mely a kedvező széllel és tengerapállyal lassan kifelé tartott a kikötőből.

- Ezeknek jó dolguk van! - mondta sóhajtva. - Miért is kell épen nekem itt lebzselnem tétlenül!

- Türelem, türelem! - csitítgatta őt Brunel úr. - Hisz a hajója rendben van, s ha megtalálta azt a két embert, a kire még szüksége van, akár rögtön is indulhat!

- Igen... ha megtaláltam!... De éppen az a baj, hogy nem találtam meg, s ki tudja, hogy megtalálom-e hamarjában?

- Hát Sinoquet, a régi hajó orvosa, nem lett jobban?

- Nem ám! Minden csontja úgy tele van csúzzal és köszvénnyel, hogy mozdulni se tud.

- Úgy látszik, a ködös, hideg tengeri levegő megártott neki.

- Dehogy az, dehogy az! - békételenkedett Bourcart kapitány. - Csak hát Sinoquet orvos nem tengerésznek való. A Saint-Enochon nincs köd, nincs hideg, nincs nedvesség... jele, hogy én már húsz év óta folyton rajta lakom, s még sohasem volt semmiféle bajom se, legkevésbé pedig csúzom, vagy köszvényem.

- Hát a kádár, Brulard-apó? - kérdezte Brunel úr: - mi baja neki, hogy nem mehet önnel?

- Tudom is én! - viszonzá Bourcart kapitány bosszúsan. - Megbénult a bal karja, s azt mondja, hogy a lábait sem bírja mozdítani: az izületei, csuklói mind megmeredtek.

Brunel úr fölkaczagott.

- Hahaha! S ön még azt mondja, hogy a Saint-Enochon nem lehet csúzt, meg köszvényt kapni?... Hisz az orvosa is, kádárja is ebben a nyavalyában sínylődik!

Mielőtt Bourcart kapitány tiltakozhatott volna e sértő föltevés ellen, valaki, a ki mögötte jött, a nevén szólította.

- Ah, ön az, Heurtaux? - szólt megfordulva, s kezet fogott második kapitányával, a ki a hajóról jött utána. - Mi jó szél hozta önt erre?

- Lehet, hogy jó szél, kapitány, - felelte Heurtaux: - mert egy idegen kereste önt a hajón...

- Kádár?... vagy orvos? - vágott közbe Bourcart hirtelen.

- Nem tudom, kapitány... De bizonyos, hogy nagyon sürgős és fontos beszédje lett volna, mert igen sajnálta, hogy nem találta önt a hajón.

- Idős ember?

- Nem... még egész fiatal, s azt mondta, hogy nem sokára visszajön... Én meg elindultam ön után...

- Nagyon derék, Heurtaux... akkor mindjárt megyek is... Bocsásson meg, Brunel úr, hogy el kell válnunk...

- Csak menjen, kedves kapitány, - felelte a révkalauz: - azt sejtem, hogy ez a látogatás kirántja önt a hínárból.

- Csak félig, kedves Brunel: s akkor is csak úgy, ha ez az idegen orvos, vagy kádár!

A két kapitány elbúcsúzott a révkalauztól, és visszament a hajóra. Bourcart kapitány lement szobájába, mely a hajó farában volt, úgy hogy ajtaja a kormány felé, ablakai pedig a hajó orra felé nyíltak. Ott leült, újságot vett a kezébe, de nem tudott olvasni, oly türelmetlenül és izgatottan várta vendégét.

Tíz percz se telt el, mikor levezették hozzá az ismeretlen látogatót. Huszonhat-huszonhét éves, erőteljes, intelligens arczú fiatalember volt; külseje szerint kádár semmi esetre sem lehetett, - de orvos, az igen.

Miután kölcsönösen köszöntötték egymást, a fiatalember így szólt:

- Megtudtam a börzén, hogy a Saint-Enoch nem kelhet útra, mert eddigi hajó-orvosa megbetegedett...

- Fájdalom, uram! - sóhajtott Bourcart kapitány.

- Az én nevem Filhiol, uram, - folytatta a fiatal ember. - Én Filhiol orvos vagyok, s azért jöttem, hogy megkínáljam önt szolgálataimmal, ha még nem talált helyettest Sinoquet orvosnak.

Bourcart kapitány élesen megnézte a fiatal orvost, kinek nyílt arcza legott megtetszett neki. Megtudta, hogy Filhiol roueni iparos-család gyermeke, a ki, mielőtt a nagy tengerjáró postagőzösökre szegődnék el, a Saint-Enoch czetvadászhajón szeretné megszokni a tengert, s azért választja ezt a hajót, mert mindjárt kezdetben át akar esni a legnehezebb megpróbáltatásokon.

A kapitánynak tetszett ez a határozott, őszinte beszéd, a melyre ő is épp oly határozottan és őszintén felelt:

- Igazán kapóra jött ön, uram; ha megengedi, tudakozódni fogok ön felől, s ha jó véleményeket kapok, a miben nem kételkedem, akkor akár mindjárt holnap a hajóra jöhet. Meglátja, hogy nem lesz oka megbánnia elhatározását...

- Oh, ezt már tudom, - viszonzá az orvos mosolyogva: - mert mielőtt ide jöttem, már tudakozódtam ön felől...

- Nagyon helyesen tette, fiatal barátom! - szólt a kapitány. - Így hát, ha csakugyan összekerülünk, kölcsönösen tudni fogjuk, hogy kivel lesz dolgunk... Hanem, - tette hozzá fürkészve: - utazott-e már ön a tengeren?

- Keveset, kapitány... Néhányszor átkeltem a La Manche-csatornán... De ezek mind rövid utak voltak.

- S a tengeri betegség?...

- Sohase háborgatott... Sőt azt hiszem, meg se fogom kapni.

- Ez már derék!... Hanem, - folytatta Bourcart kapitány habozva, - a mi életünk nagyon sanyarú, tele fáradsággal, örökös veszedelemmel... kezdetnek fölötte igen keserves és visszariasztó...

- Éppen azért választottam ezt a kezdetet.

- És ráadásul a mi útjaink néha nagyon bizonytalanok és hosszúak... Megeshetik, hogy két-három évig is távol leszünk innen, s ki tudja, mikor térhetünk haza?

- A mikor, akkor, kapitány, - felelte a fiatal orvos: - a fő az, hogy a Saint-Enoch visszahozza mind azokat, a kiket elvitt.

Ez a nyílt, bátor felelet annyira megtetszett Bourcart kapitánynak, hogy rögtön melegen megszorította a fiatal orvos kezét.

- Uram, - mondta élénken, - most már hiszem, hogy ön velünk jön és igaz szívből örülök ezen.

- A viszontlátásra tehát holnap, - felelte Filhiol orvos fölállva. - Az indulásra nézve pedig...

- Oh, akár mindjárt holnap indulhatnánk, - felelte a kapitány, - s ha a kádáromnak is találhatnék helyettest...

- Tehát nincs kádárja? - kérdezte az orvos elgondolkozva.

- Nincs... mert szegény Brulard apó olyan köszvényes lett, hogy mozdulni se tud... De nem a Saint-Enochon kapta ám ezt a bajt! - tette hozzá élénken a kapitány.

- Azt hiszem, uram, - felelte az orvos, - hogy talán kádárt is ajánlhatnék önnek...

- Igazán? - kiáltott föl Bourcart kapitány örömmel.

S már-már áradozva akarta megköszönni ennek a gondviselésszerű fiatal embernek, hogy egy csapásra így kirántja minden bajából: de az öröme legott semmivé lett, mikor Filhiol orvos így szólt:

- Hogy nem jutott önnek eszébe Cabidoulin mester?...

- Kicsoda?! - hökkent vissza Bourcart kapitány. - Cabidoulin János Mária, a ki a Tournettes-utczában lakik?...

- Tulajdon az!... Mintha bizony egész Havreban akadna még egy Cabidoulin!

- Cabidoulin János Mária! - ismételte Bourcart kapitány csüggedten. - S honnan ismeri őt?

- Betegem volt és meggyógyítottam...

- Ő is beteg?... Hát kolera pusztít ezek közt a kádárok közt?... Mind valamennyi beteg, nyavalyás!

- No, ez csak a kezét vágta meg a szekerczével... Igaz, hogy csontig megsebezte, de most már semmi baja... Aztán erős, egészséges ember, alig ötven éves, és nem ez lenne az első útja... Szóval, azt hiszem, egészen olyan ember, a minő önnek kellene...

- Az bizonyos, bizonyos, - tűnődött magában Bourcart kapitány. - De ha ön is úgy ismerné Cabidoulin mestert, mint én, aligha ajánlaná, hogy megfogadjam... S egyáltalában nem hiszem, hogy akadna kapitány, a ki föl merné venni a hajójára...

- S ugyan miért?

- Oh!... a mesterségét érti... járt is már czetvadászokkal... csakhogy... csakhogy...

- Nos?... csakhogy?...

- Igazi bagoly... csúnya szájú vészmadár, a ki örökké bajt és szerencsétlenséget jósol... Folyton azt beszéli, ha útra kel, hogy ez az utolsó útja, a melyből sohase tér meg többé, s mindnyájan elvesznek vele együtt... Aztán, ha elkezd beszélni a tengeri szörnyetegekről, a melyekkel állítólag találkozott, vége-hossza nincs a rémes történeteknek... Nem, nem!... az egész legénységet megfélemlítené, elcsüggesztené, úgy hogy nem bírnék vele...

- De ha nincs más, kapitány?...

- Igaz... Ha ló nincs, jó a szamár is... De kettőn áll a vásár... Tudom, hogy Cabidoulin már elbúcsúzott a tengertől... s ha én megfogadnám is, ő nem szegődne be hozzám...

- Azért talán meg lehetne próbálni?...

- Nem, nem... úgy is hiába!... Cabidoulin... Cabidoulin! - ismételte Bourcart kapitány: - Isten ments!

- Hát ha elmennénk hozzá? - tanácsolta az orvos.

A kapitány habozva, tűnődve járt föl s alá szobájában; meg-megállt, csóválta a fejét, fontolgatta a dolgot, s kelletlenül vonogatta a vállát, mintha fáznék a dologtól. De végre úgy látszott, hogy minden aggodalmán győzött a vágy, hogy minél előbb indulhasson, mert elszántan mondta:

- Nem bánom... menjünk el hozzá!

Cabidoulin János Mária otthon volt. Éppen az udvaron bajlódott egy hordóval, de látszott rajta, hogy nem igen sok dolga van, mert csak ímmel-ámmal forgatta a hordót. Izmos, zömök ember volt, széles bőrkötényében még testesebbnek látszott, mint valóban volt. Mihelyt meglátta a kapitányt, a kit már régebbről ismert, mindjárt lekapta fejéről a prémes sipkáját s félig bizalmasan félig kötekedve kiáltott föl:

- Ejhaj! Hát a Saint-Enoch még mindig itt vesztegel a kikötőben, akár csak a sarki jég fogta volna meg?

- Még mindig, Cabidoulin mester, - felelte Bourcart kapitány.

- És nincs orvosa?

- Hogyne volna!... Itt van...

- Nini!... hát ön az, Filhiol orvos úr?

- Én vagyok, - felelte az orvos: - és azért jöttem ide Bourcart kapitánnyal, hogy rávegyem önt: jöjjön el velünk...

- Micsoda?... hogy elszegődjem?! - kiáltott föl Cabidoulin mester meghökkenve.

- Úgy van, öreg, - szólt most Bourcart kapitány. - Vagy nem csábító-e, derék emberek társaságában és jó hajón még egyet fordulni a Csöndes-tengeren?

- No, ezt ugyan nem vártam, kapitány! - felelte a kádár, fejét csóválva. - Ön is tudja, hogy már öt év óta nem jártam tengeren... s most azt akarná, hogy...

- Ugyan, Cabidoulin mester, - vágott közbe a kapitány: - hát itt akar megpenészedni a városban, mint a vén, rozzant hajók, a melyeket leszerelnek és kihúznak a partra?

- Húzza föl a vasmacskát, Cabidoulin mester! - nevetett az orvos: - húzza föl és vágjon neki a tengernek!

Cabidoulin János Mária összerántotta bozontos szemöldökeit, hogy a homloka csupa ráncz lett, s aztán rekedt, komor hangon így felelt:

- Hallgasson rám, kapitány s ön is, orvos úr... Van egy rögeszmém, a mely folyton gyötört és gyötörni fog mindhalálig...

- No, és mi az? - kérdezte Bourcart kapitány.

- Az, hogy addig-addig járom a tengert, míg végre is bele fulladok! Tudom, hogy a Saint-Enochnak jeles kapitánya van... jó a legénysége... most már lesz derék orvosa is: de azt is tudom, hogy ha elmennék vele, olyan baj érne, a mi még sohasem ért...

- Ugyan, ugyan! - hökkent meg Bourcart kapitány.

- Pedig úgy van, a hogy mondtam, - erősködött Cabidoulin mester. - Ezért meg is fogadtam, hogy nyugodtan morzsolom le életemet a szárazföldön.

- Csupa képzelődés! - vágott közbe Filhiol orvos: - jó is lenne, ha minden hajó előbb-utóbb elsüllyedne, s minden hajós a tengerbe fúlna!

- Én csak magamról beszélek; - nyakaskodott a kádár; - és ismétlem, semmi kedvem sincs valamelyik czápa gyomrába temetkezni.

- Ne tréfáljon hát, Cabidoulin mester! - szólt Bourcart kapitány.

- Nem is tréfálok én!... Csak semmi kedvem tengerre szállni. Úgy is megjártam már az egész világot... Láttam a jéghegyeket, zátonyokat, szigeteket, a fókákat, rozmárokat, bálnákat...

- Ezt már irigylem öntől! - kiáltott föl Filhiol orvos.

- S tudja-e, hogy mit látnék még, ha megint útra kelnék?

- Nos, ugyan mit?

- Azt, a mit még sohasem láttam... valami iszonyatos tengeri szörnyeteget... a rettenetes tengeri kígyót...

- No, azt ugyan sohse fogja látni! - vágott közbe Filhiol orvos nevetve.

- Hát aztán mért nem?

- Mert olyan nincs!... Én mindent elolvastam, a mit erről az állítólagos szörnyetegről összeírtak, és ismétlem önnek, hogy tengeri kígyó nincs és sohasem is volt.

Cabidoulin János Mária bosszúsan dünnyögött valamit, s fejének kétkedő csóválgatásából szemmel látható volt, hogy egy szavát sem hiszi el az orvosnak. Mind a mellett, midőn Bourcart kapitány egyre sürgősebben unszolta, hogy szegődjék el a Saint-Enochra, lassankint hajlani kezdett a szóra és félóra múlva már parolázott a kapitánnyal, estére pedig fölczipelte czók-mókját a hajó födélzetére. Most aztán már teljes volt Bourcart kapitány legénysége.