|
Másnap, november 7-ikén, a Saint-Enoch fölszedte vasmacskáit, s a Hercules gőzös kivontatta a kikötőből a nyílt
tengerre. Az idő meglehetős rossz volt; erős délnyugati szél
paskolta a hullámokat és űzte-hajtotta az égen a sötét föllegeket.
Bourcart kapitány hajója hatodfélszáz tonnát bírt el, s
megvolt rajta minden, a mi a fáradságos és veszedelmes czetvadászathoz kell.
Noha már több mint tíz esztendeje épült, azért még sohasem esett benne kár, s
most is épp oly könnyedén és büszkén tánczolt a habokon, mint mikor első
útjára indult.
A három karcsú árbocz két elsején négy-négy keresztvitorla
volt, az utolsón pedig két nagy tat-vitorla; a hajó orrától az első árbocz
középső vitorla-rúdjáig kifeszített kötélre, valamint a két árbocz közé
két-két latin-vitorlát lehetett fölhúzni. Négy nagy csónak volt szilárdan
odakötözve a hajó oldalpárkányához, a két kapitány és a két hadnagy számára;
négy másik, a tartalék-csónakok, a hajó-híd oldalán függött. A két első
árbocz közt állították föl a nagy katlant, a melyben majd kiolvasztják a
halzsírt, a megölt czetek szalonnájából.
A Saint-Enoch
összes legénysége 34 ember volt: Bourcart parancsnok, Heurtaux második
kapitány, Coquebert az első, Allotte a második hadnagy, Filhiol az orvos,
Ollive a vitorlamester, Ferut a hajó-ács, Cabidoulin a kádár, Thomas a
hajókovács, négy szigonyos, nyolcz kormányos, 11 hajóslegény, a szakács és a
számadó-tiszt, a ki az élelemről gondoskodott.
A tisztek már mind régóta szolgáltak a hajón és jó barátok
voltak. A mesterségét mindegyik kitűnően értette és szerette is:
különösen a két hadnagy, Coquebert és Allotte, folyton vetekedett egymással a
czetek üldözésében, úgy hogy sokszor Bourcart kapitánynak kellett őket
visszatartania, hogy a kész veszedelembe ne rohanjanak.
Ollive Mathurin, a vitorlamester s egyúttal a legénység
feje, zömök, de izmos tengerész volt: úgy tűrte a hajós-mesterséggel járó
viszontagságokat, mintha nem is érezné, sőt kedve telnék bennük; régi
ismerőse volt Cabidoulin mesternek, a kivel sokat utazott együtt az elmúlt
években, ismerte minden bogarát, s ezért, mikor a kádár a hajóra hozta zsákját,
első szava is ez volt hozzá:
- No, öreg, hát itt vagy?
- Itt ám, - felelte Cabidoulin dörmögve.
- Lám, lám, - évődött Ollive mester: - hát megint csak
kedved kerekedett tánczolni?
- A mint látod.
- S még mindig az a rögeszméd, hogy rossz vége lesz?
- Még pedig nagyon rossz vége! - felelte a kádár.
- De azokat a bolond meséket csak elfelejtetted már? -
ingerkedett a vitorlamester tovább.
- Szó sincs róla!
- De legalább nem fogod velük ijesztgetni a legénységet?
- Aztán miért ne? - kérdezte a kádár daczosan.
- Hát csak azért, - felelte a vitorlamester, megveregetve
Cabidoulin vállait, - mert ha esetleg baj érne bennünket...
- Azt bizonyítaná, hogy igazam volt! - vágott közbe a kádár
diadalmasan, és kihívóan mérte végig Ollive mestert.
A Saint-Enoch
tehát szép lassan ment lefelé a Szajnán, s miután a vontató gőzös kötelét
eleresztette, a révkalauz vezetése mellett három napig lavírozott a folyamon;
akkor, La Hougueban
partra tette a révkalauzt, s fölhasználva a kedvező szelet, minden
vitorláját kifeszítve nekivágott a La Manche-csatornának.
- Szép idő és jó szél! - mondta Bourcart kapitány kezét
dörzsölve Filhiol orvosnak, a ki vele sétálgatott a hajó tatján. - Úgy látszik,
az utazás jól kezdődik és minden jót ígér!
- Hála Istennek, kapitány, - felelte az orvos: - de ne igen
bízzuk el magunkat, mert még csak utunk kezdetén vagyunk.
- Oh, ezt én is tudom!... Sőt azt is tudom, hogy csak
nyugtával dicsérhetjük a napot: de mégis úgy sejtem, hogy utunk épp oly jól fog
végződni, mint a hogy kezdődött.
- Ez minden esetre jó előjel, kapitány... De vajjon nem
késtünk-e el már a Csöndes-tengeri czetvadászatról?
- Szó sincs róla! különben is, ha útközben találkozunk
czetekkel, például az Atlanti-óczeánban, még mielőtt a Jó-reménység-fokot
megkerülnők, legyen meggyőződve, kedves orvos, hogy egyetlen egy
alkalmat, illetőleg czetet sem fogunk elszalasztani.
S hogy csakugyan el ne szalasszanak egyet se, Bourcart
kapitány mindjárt a második héten kiszabta az őrséget a legénységre: két
ember folyton őrködött az árboczokon és szakadatlanul vizsgálta a
szemhatárt. Fölszerelték a csónakokat is, hogy alkalomadtán, az első
jeladásra, rögtön leereszthessék és üldözhessék rajtuk a czeteket.
E közben kiértek a La Manche-csatornából
s a kapitány nyugat felé fordította a hajó orrát, hogy megkerüljék az
Ouessant-fokot. Ez volt Francziaország legszélső pontja, a melyet Bourcart
kapitány és Filhiol orvos vágyódva néztek, a míg csak le nem tűnt a szemhatárról.
- A viszontlátásra! - kiáltott föl a kapitány.
- A viszontlátásra! - ismételte Filhiol orvos is.
De mindjárt aztán szorongva kérdezte magában: - A
viszontlátásra?... de mikor?... Talán csak évek múlva, - Vagy... soha!
A szél állandóan éjszak-keletről fújt, s egyenesen az
Ortegal-fok felé, Spanyolország éjszaknyugati partjának hajtotta a hajót. A
tisztek mind jókedvűek voltak, s esténként, ebéd után élénken társalogtak
a hajó kis szalonjában.
- Én ugyan nem panaszkodom, - kiáltott föl Bourcart kapitány
elégedetten: - csak így tartson az idő!
- Pedig legalább két héttel megkéstünk az orvos miatt, -
jegyezte meg Heurtaux, a második kapitány.
- Oh, nem csak én miattam! - védekezett Filhiol orvos: -
hisz kádárjuk sem volt... arra pedig jobban szükségük van, mint én reám!
- Ez már igaz, - hagyta helyben Allotte hadnagy: - de itt is
csak öné az érdem, orvos; mert ön szerezte nekünk Cabidoulin mestert is.
- Én még
most is csodálkozom, hogy Cabidoulin mester rászánta magát erre az utazásra, -
szólt most Coquebert hadnagy. - Tudom, hogy több hajó fölszólította őt: de
Cabidoulin mester hallani sem akart az utazásról. Azt mondogatta, hogy ő
már csak Havre utczáin fog lavírozni, míg eljön érte a halál... Ez volt a
kedvencz szavajárása.
- Már most mindegy, - felelte Bourcart kapitány: - a fő
az, hogy itt van a hajón... Elég bajunk volt vele, úgy-e, kedves orvos, míg
rávehettük, hogy beszegődjék hozzánk... Azt mondta, hogy megunta a
hajózást, hogy addig jár a korsó a kútra, míg eltörik... Hisz önök is tudják
már a jó ember litániáját!... S végül még azzal is dicsekedett, hogy ő már
mindent látott és tapasztalt, a mit a tengeren látni és tapasztalni lehet.
- Na, ez ugyan túlságos hivalkodás! - vágott közbe Allotte
hadnagy: - a tenger oly végtelen, oly csodás, hogy az ember sohasem tudhatja,
mi vár rá holnap!
- Ez már igaz! - hagyta helyben Bourcart kapitány. - De hát
mi nem félünk a holnaptól, mert a Saint-Enoch
oly kipróbált hajó, hogy minden veszéllyel megdaczol.
Majd szivarra gyújtva, folytatta:
- A fő az, hogy elég czetet találjunk utunkban és
színültig megtölthessük a Saint-Enoch
összes hordait halzsírral. A többi aztán magától jön, ha az Isten is segít!
- Úgy van! - helyeseltek a tisztek és Filhiol orvos...
Sőt talán maga Cabidoulin János Mária is igent bólintott volna rá, oly
lelkesülten és mély meggyőződéssel beszélt a kapitány.
Az utazás kedvező és kellemes volt. A Saint-Enoch, megkerülvén az
Ortegal-fokot, egyenesen Madeirának tartott, mert az Azori- és Kanári-szigetek
közt akart keresztül vágni az óczeánon.
Mindenki elégedett volt a hajón, csak a tisztek csodálkoztak
kissé, hogy mind eddig egyetlen egy bálnát sem vehettek üldözőbe. Láttak
ugyan egyet-kettőt, de ezek oly roppant messzire bukkantak föl a hajótól,
hogy üldözésükre gondolni sem lehetett. Sokkal okosabb volt egyenesen tovább
folytatni az utat azok felé a tengerek felé, a hol gyakoribb a czet, mint
például Új-Zeeland környékén, vagy a Csöndes-tenger éjszaki részeiben.
Európa kikötőiből két, körülbelül egyforma hosszú
úton lehet eljutni a Csöndes-óczeánba; vagy a Jó-reménység-fokát, Afrika
legdélibb csúcsát, vagy a Horn-fokot, Dél-Amerika végső pontját kell
megkerülni. A Horn-fok megkerülése azonban fölötte veszedelmes, mert ezen a tájon
örökös viharok dühöngenek, s csak a gőzösöknek könnyű megtalálni és
követni a Magellán-csatorna kanyargós útját, melynek sziklái, zátonyai
folytonos veszedelemmel fenyegetik a vitorlásokat.
Ezért sokkal kényelmesebb és biztosabb megkerülni a Jó-reménység-fokot,
átszelni az Indiai-óczeánt és a Déli-tengert, a hol az ausztráliai partok
számos kikötője befogadhatja az esetleg veszélyben forgó hajót.
Ezt az utat választotta Bourcart kapitány is; s mihelyt túl
volt a Zöldfoki-szigeteken, rögtön Ascension-, s ezt elhagyva,
Szent-Ilona-sziget felé tartott. A tenger «népes» volt ebben az évszakban: alig
múlt el nap, hogy a Saint-Enoch ne
találkozott volna egy-két, sőt több hajóval is; de Bourcart kapitány,
mivel nagyon sietett és semmi újságot sem tudott, legföljebb csak a franczia
lobogót húzatta föl a hátsó árboczra s e száraz köszöntés után tovább folytatta
útját.
Az őrök éjjel-nappal az árboczokon voltak és vizsgálták
a szemhatárt: de hiába! A bálnák csak nem mutatkoztak: bizonyára pár száz
mérfölddel lejjebb délnek tanyáztak, a Jó-reménység-fokon túl.
- Vigye a patvar, kapitány! - dörmögött néha Cabidoulin
János Mária bosszúsan: - kár volt engem fölvennie a hajóra, hisz nincsen semmi
dolgom...
- Majd lesz!... majd lesz! - biztatta őt a kapitány.
- Máskor tizével-húszával bukdácsoltak a czetek ezen a
vidéken, - folytatta a kádár, fejét csóválva: - most pedig...
Ebben igaza volt. Valamikor a czetek, bálnák és
busaszöketők szinte egymást érték az Atlanti-óczeán e részeiben, de az
ember oly hevesen üldözte, pusztította a nagy tengeri emlősöket, hogy
számuk fölötte megfogyatkozott, s az állatok dél felé, csöndesebb vidékre
vonultak.
A Saint-Enoch
őrei láttak ugyan egy-két bálnát, s az egyik egész közel bukkant föl a
hajó mellett: de éppen ez volt a baj, mert megpillantván a hajót, legott ismét
a víz alá bukott, s aztán nem is látták többé. E roppant állatok ugyanis igen
gyorsan úsznak s nagy utakat tudnak tenni a víz alatt mielőtt ismét
fölbuknának lélegzetet venni.
Deczember közepe táján a Saint-Enoch
elérkezett a Jó-reménység-fokhoz. Bourcart kapitány máskor mindig meg szokott
állni pár napra Fokvárosban, de most nagyon sietett, s mivel különben sem volt
szüksége semmire, csak megkerülte a fokot és tovább vitorlázott.
Diaz Bertalan, a ki először jutott el idáig, nem hiába
nevezte el ezt a fokot a «Viharok fokának»; az év nagyobb részében heves
orkánok korbácsolják föl a tengert itten, s a viharból a Saint-Enochnak is kijutott. Három napig verte a szél és az
eső, s a tenger háborgása csak akkor kezdett szűnni valamicskét,
mikor a hajó megvonult az Amszterdam- és Szent-Pál szigetek mögött.
A vitorlákat keresztbe feszítették egymással, úgy hogy a
hajó meglehetősen mozdulatlanul ringott a vízen és Heurtaux kapitány meg
Allotte hadnagy csónakra szálltak s a partra mentek halászni. Estére kelve
bő zsákmánnyal tértek haza, mert több napra való igen jóízű halat
fogtak.
Másnap tovább mentek, s a kedvező szél naponkint
hetven-nyolczvan mérfölddel hajtotta őket czéljuk felé, úgy hogy február
15-ikén reggel már megpillantották Új-Zeeland déli csúcsát.
|