|
A czetvadászok körülbelül harmincz esztendő óta
űzik mesterségüket Új-Zeeland partjai mentén, és pedig igen jó
eredménnyel. Ez idő szerint talán csak a Csöndes-óczeánban van több czet,
mint ott: s az egyetlen baj csak az, hogy a czetek nagyon szétszórtan élnek és
fölötte óvatosak, úgy hogy a hajók nehezen férhetnek közelükbe.
- Ha a szerencse kedvez, - magyarázta Bourcart kapitány
Filhiol orvosnak, - pár hét alatt is megtölthetnők halzsírral minden
hordónkat. Csakhogy ehhez állandó szép idő is kellene: itt pedig majd
minden nap érhetünk vihart.
- De legalább vannak itt kikötők a közelben, a hová
bemenekülhetünk a vihar elől?
- Persze, hogy vannak kedves doktor; csakhogy a bálnák nem
jönnek ám utánunk a kikötőbe! - nevetett a kapitány.
- S most egyelőre nem pihenünk meg sehol? - tudakolta
az orvos.
- De igen; mindjárt holnap horgonyt vetünk Akaroában: ez a
legközelebbi és legbiztosabb rév, a hová bármikor bemenekülhetünk, ha a vihar
hajt bennünket.
Február 17-ikén a Saint-Enoch
valóban be is fordult abba a kanyargós, magas domboktól szegélyzett tengerágba,
mely az akaroai kikötőbe vezet. A parton itt-ott majorokat lehetett látni
s a dombok lejtőin tehenek, ökrök legelésztek. Valamivel déli tizenkét óra
előtt a hajó megállt és horgonyt vetett szemben egy kis puszta szigettel,
mely az öböl közepén emelkedett.
Akaroa a Banks-félszigeten, az öböl jobb partján épült, s
ebben az időben még csak kisebb falucska volt. Három nemzet: az angolok, a
francziák és a németek alapítottak ott gyarmatokat, míg a szemben fekvő
bal parton, melyet lépcsősen emelkedő hegyek szegélyeztek, a
bennszülött maorik laktak, függetlenül bár, de mégis az angolok fönnhatósága
alatt.
Bourcart kapitány pótolta a hiányt, a mi hajója készleteiben
mutatkozott. Élelmiszereket, fát, édes vizet vásárolt és hordatott a hajóra,
magának pedig dohányt vett egy angol hajón, mivel már ez is fogytán volt. Aztán
megengedte a legénységnek, hogy kimehessen a partra, a városba, szétnézni. Ez
ugyan kissé koczkáztatott dolog volt, mert Új-Zeelandban gyakori, hogy a hajók
legénysége megszökik, mivel nagyon drágán megfizetik a munkást: - de Bourcart
kapitány jól ismerte az embereit és bízott bennük. Nem is csalatkozott, mert
mind egy szálig pontosan visszajöttek a hajóra.
Ötödnapra, miután a hajó belsejét is gondosan
kitisztították, fölsikálták, Bourcart kapitány fölhúzatta a vasmacskákat és
ismét tengerre szállt. Mialatt a hajó lassan ment a kanyargó tenger-ágban,
Filhiol orvosnak, a tiszteknek és a vitorlamesternek magyarázgatta terveit:
- Az a szándékom, - mondta, - hogy először is öt-hat
hétig itt maradunk Új-Zeeland közelében; aztán pedig tovább megyünk és déli
Kalifornia partjain folytatjuk a vadászatot.
- De hátha már itt annyi zsákmányt ejtünk, - szólt Heurtaux,
- hogy minden hordónk megtelik halzsírral?
- Alig hiszem, - felelte a kapitány. - A bálnák ilyenkor már
szöknek éjszak felé...
- A hová szöknek, oda megyünk utánuk! - vágott közbe
Coquebert hadnagy tüzesen.
- Úgy van, úgy! - helyeselte Allotte hadnagy is.
- Önök már megint vetélykednek? - nevetett Bourcart
kapitány. - Csak aztán el ne ragadtassák magukat, mert hevességüknek könnyen
rossz vége lehetne.
- Szó sincs róla! - kiáltott föl a két hadnagy egyszerre.
- Tehát ismétlem, - mondta a kapitány: - előbb itt
próbálunk szerencsét, Új-Zeeland körül, s aztán Kaliforniába megyünk... Mit
gondolsz, Ollive mester?
- Azt, hogy nagyon jól van! S ha a czetek éjszak felé
szöknek, hát utánuk megyünk, ha kell, a Behring-csatornáig is!
- Jól beszélsz, Ollive mester, - szólt a kapitány,
megveregetve a marczona tengerész vállát. - Bár csak Cabidoulin mester is
hallaná, vagy ő is így gondolkodnék!
- Ah, ki törődik azzal a halálmadárral! - felelte a
vitorlamester vállat vonva. - Egyre fecseg, rémítgeti a legénységet ostoba
meséivel: de már úgy megszoktuk, hogy rá sem hallgatunk, vagy pedig kinevetjük.
- Ez a legokosabb, - hagyta helyben a kapitány: - csak hadd
beszéljen, amennyit kedve tartja; ti meg mulassatok rajta.
Délután két óra tájban, mikor a Saint-Enoch már vagy hat mérföldnyire volt Akaroától, az egyik
őrtálló szigonyos hatalmas bálnát látott fölbukkanni, úgy másfél
mérföldnyire a hajótól.
Bourcart kapitány azonnal keresztbe feszíttette a vitorlákat
s a Saint-Enoch megállt. Coquebert és
Allotte, a két hadnagy, rögtön beültek csónakjukba s mindegyik egy-egy szigonyost
meg négy-négy evezőst vitt magával; a szigonyosok a csónak orrában álltak,
egy matróz tartotta a szigony végére kötött zsineget, a kormánynál pedig maguk
a hadnagyok ültek.
A két csónak halkan, óvatosan közeledett a bálnához, mely
lomhán himbálózott a tenger színén. Majdnem egyszerre értek hozzá oly közel,
hogy megszigonyozhatták: s a két veszedelmes fegyver süvöltve szelte át a
levegőt pár másodpercznyi időközben...
Mind a két szigony bal felén érte a roppant állatot, mely
irtózatos lökéssel szökött előre s villámgyorsan hasította a hullámokat.
Coquebert hadnagy csónakja elmaradt; a szigony zsinegje összegabalyodott, úgy
hogy el kellett vágni. Allotte hadnagy tehát egyedül üldözte a bálnát,
barátjának és vetélytársának nem csekély keserűségére!
E közben a csónak, melyet a megsebzett bálna a testébe
hajított szigony zsinegénél fogva magával hurczolt, szédítő sebességgel rohant,
tánczolt a habokon. Ha a bálna víz alá bukott, gyorsan utána eresztették a
zsineget, hogy le ne rántsa, vagy föl ne borítsa a csónakot; s ha aztán ismét a
fölszínre jött, megint rövidebbre húzták a zsineget, hogy közelebb jussanak
hozzá.
- Vigyázz!... vigyázz! - kiáltott Allotte hadnagy. - Ha
ismét fölbukik, Ducrest az egyik, én a másik lándzsát hajítjuk rá...
- Helyes! - felelte a szigonyos, a ki a csónak orrában állva
leste a prédát.
Mikor a bálna nem messze tőlük ismét fölbukott, a
zsinegnél fogva gyorsan közelebb húzták hozzá a csónakot, s a szigonyos meg a
hadnagy bele vágták testébe a lándzsát. De, mivel semmi nemesebb részét nem
sértették meg, a vízsugár, mit a bálna fellövellt a levegőbe, nem vörös
volt, hanem fehér, mint rendesen.
A sebzett állat még nagyobb sebességgel menekült éjszakkelet
felé, Allotte hadnagy csónakja pedig mindenütt a nyomában.
A Saint-Enoch
födélzetén Bourcart kapitány s a legénység lázas izgatottsággal követte nyomon
a czetvadászat gyors fordulatait; s mivel nem volt lehetetlen, hogy a
menekülő bálna több mérföldnyire maga után vonszolja az üldöző
csónakot, a kapitány lassankint az üldözők után eredt s vagy két
mérföldnyi távolságban követte őket.
Ez alatt Coquebert hadnagy, rendbe hozván összekuszált
zsinegét, nagy gyorsasággal evezett szintén a czet felé, hogy segítségére
legyen Allotte hadnagynak, a ki szilaj szenvedéllyel hajszolta zsákmányát.
Fél óra múlva már látni lehetett, hogy a bálna kezd
kimerülni. Ha víz alá bukott, pár percz múlva már ismét feljött, annak jeléül,
hogy fogytán az ereje és lélegzete.
Allotte hadnagy most még közelebb vontatta csónakját a
bálnához, s ugyanakkor, mikor Coquebert csónakjából, mely szintén közel
férkőzött a prédához, a hadnagy belehajította lándzsáját az állatba,
Ducrest szigonyos egy szekercze-csapással majdnem tőből leszelte a
bálna egyik úszóját. A sebesült állat villámgyorsan bukott alá, de mindjárt
aztán ismét feljött a víz színére s oly hevesen paskolta farkával a tengert,
hogy a fölvert hullámok majd fölfordították a csónakot. Végre magasra tartotta
fejét és az orrából kilövellt vízsugár piros színű lett, a mi közeli végét
jelentette.
A két csónak most gyorsan távozott a bálnától, a mely
végső vonaglásában roppant erővel verte, paskolta a habokat. Ha csak
egy csapása éri is a csónakot, darabokra zúzza, a benne levőkkel együtt.
De ez az utolsó erőlködés nem sokáig tartott; pár percz múlva a bálna
megszűnt hánykolódni és mozdulatlanul ringott a fölkorbácsolt hullámokon.
Allotte és Coquebert hadnagyok visszaeveztek a hatalmas
állathoz, a melyhez a Saint-Enoch is
gyorsan közeledett. Négy óra tájban a hajó már csak puskalövésnyire volt a
bálnától, a melyet öt órára már a hajóhoz vontattak s kötelekkel hozzá is
kötöztek. Bourcart kapitány s a legénység ujjongó szerencsekívánatokkal
fogadták a két hadnagyot, de volt is miért; az elejtett állat hatalmas bálna
volt: lehetett vagy huszonkét méter hosszú, kerülete pedig, a mellúszói körül
12-15 méter, súlya tehát a 70,000 kilogrammot is megütötte.
- Ez jó fogás volt! - dörzsölte a kezét Bourcart kapitány: -
még egy tuczat ilyen állat s minden hordónk színültig megtelik... Igaz-e,
Cabidoulin mester?
- Igaz bizony! - felelte a kádár elégedetten. - Mert
ebből a dögből, ha nem csalódom, legalább száz hordó halzsírt
kiolvasztunk.
- Majd holnap! - mondta a kapitány. - Ma már oly késő
van, hogy nem foghatunk hozzá a földarabolásához.
Az éjszaka csöndes volt és baj nélkül telt el. Alig kelt föl
a nap, a legénység rögtön hozzáfogott a nehéz munkához. Először is
lánczokkal kötözték meg a bálnát a mellúszói alatt s kissé fölvontatták a
vízből, a hajó-korlát magasságáig. Ekkor legelőbb a fejét darabolták
föl négy részre, s külön tették a szája elejét, melyben a bálna fogai, számra
vagy ötszáz darab, voltak: ezekből készül a halcsont.
Most egy rőf széles és nyolcz-kilencz láb hosszú
darabokra hasogatták szét a bálna háját, melyet nagy halmokba hánytak a hajó
elején; aztán lassan-lassan egészen fölbonczolták, beleiről, húsáról mind
lehántották a háját és szalonnáját, melyet kiolvasztás végett a katlan körül
hánytak össze.
Miután a fejből kiszedték és megtisztították a fogakat,
ezeket gondosan elrakták a hajó hátulján: a czetvelőt, mely igen becses
patikaszer, szintén kiszedték a fejből, s a többi csontokat belehányták a
tengerbe.
Délután és másnap egész nap a halzsír kiolvasztásával
vesződtek. A darabokra vagdalt szalonnát beledobták a katlanba, mely alatt
tüzet raktak, s az olvadó zsírt csatornákon vezették a készen tartott hordókba.
A tűzet a már kiolvasztott és kipréselt hájhulladékkal táplálták, úgy hogy
a bálna maga adott mindent, a mi a munkához kellett. A kiolvasztott halzsírt,
hogy tisztább legyen, még vitorlavásznon is átszűrték, mielőtt a
hordókba folyt, és Cabidoulin mester munkája, a hordók beszögelése, lezárása
csak aztán kezdődött.
Másnap este, mikor a halzsír már mind szépen le volt
szűrve a hordókba, Bourcart kapitány megkérdezte a kádárt, hogy nem
csalatkozott-e számításában.
- Nem, kapitány, - felelte Cabidoulin mester - a czetnek
száztizenöt hordó zsírja lett...
- Tehát még több, mint hittük! - szólt a kapitány
elégedetten. - Ez jó jel s ha még néhány ily fogást csinálhatunk, akár mindjárt
tovább is megyünk Kalifornia felé.
Új-Zeeland környékén nagyon sok a bálna, s mivel a bálna
hallása nem oly finom, mint a czeté, vagy a busaszöketőé, könnyebb is
közel férkőzni hozzá. Ezért szeretnek a czetvadászok ezen a vidéken
vadászni, ámbár viszont a tenger maga tele van veszedelemmel, mert alig múlik
el éjszaka, hogy vihar ne törne ki rajta.
A négy hét alatt, mit Bourcart kapitány ezen a vidéken
töltött, a Saint-Enoch tizenegy
bálnát ejtett el. Kettőt maga Bourcart kapitány fogott, Heurtaux, a
második kapitány ugyanannyit, Coquebert hadnagy hármat és Allotte hadnagy
négyet. De ezek mind sokkal kisebbek voltak, mint az első, úgy hogy ezzel
együtt összesen csak kilenczszáz hordó halzsír került ki belőlük.
A Saint-Enochnak
tehát új zsákmány után kellett néznie, s Bourcart kapitány elhatározta, hogy az
Island-öbölbe megy, a hol angol gyarmat is van; talán ott is akad néhány
bálnára, s ha nem: legalább némi eleséget, burgonyát és lisztet vásárolhat.
A három árboczos hajó márczius 30-ikán vetett horgonyt az
öbölben, a hol már több czetvadászhajó állt készen rá, hogy tovább vitorlázik
Új-Zeelandból. Miután Bourcart kapitány megtudakolta, hol kaphatna zöldséget,
burgonyát és más effélét, csónakba ültette a hajó szakácsát s az egyik
hadnagyot, a kik gyorsan eveztek befelé, a kanyargós tengerágon. A major, a
hová az angol révkalauz vezette őket, egy bennszülött maori birtoka volt,
a ki szívesen látta a vevőket, és jó pénzért mindent adott nekik. Ráadásul
jól meg is vendégelte őket finom banánokkal, pasztékával és zamatos
fügével, a mi tömérdek terem ezen a vidéken.
Meg lévén mindene, a mire szüksége volt, Bourcart kapitány
nem is időzött tovább az Island-öbölben. Tudván, hogy a bálnák most már
elköltöznek ezekből a tengerekből, elhatározta, hogy ő is utánuk
megy, - még pedig egyenesen a Szent Margit-öbölbe, a mely Kalifornia déli
partjain fekszik.
Ez ugyan körülbelül négyezer mérföldnyi út volt, de a
kapitány jókedvűen, reménykedve vágott neki. A kezdet eredményeivel meg
volt elégedve, s ezt meg is mondta a kádárnak, a kivel szeretett ingerkedni.
Cabidoulin János Mária azonban dörmögve csóválta a fejét és így felelt:
- A kezdet az semmi, kapitány!... Végén csattan az ostor...
- Úgy van! - viszonzá Bourcart kapitány: - várjuk meg tehát
a végét, a mely épp oly jó lesz, mint a kezdet volt.
|